Magyar Szó, 1900. október (1. évfolyam, 208-233. szám)
1900-10-02 / 208. szám
Október 2. MAGTAR SZÓ --------- - 208. szám. ájk. utazott el Konstantinápolyba, hogy a sérelmezi ellen török hitsorsosaiktól kérjenek oltalmat, ami elég hiba a mi politikánk szempontjából. a szabadelvű körben Budapesten, hol a belügyminiszter és a sárosi képviselők tizenhat hónap óta nem tudnak megegyezni egy személyben. Az egyik nem elég gazdag, a másik nem elég népszerű, a harmadiknak valami más bibije van, egyet nem akar Hódossy, a másikat nem akarja Berzeviczy. Közben Széll Kálmán kegyelmessége meg azon töri az új liberális hívei fejét, hogy azt, akit az egész megye akart és szeretett, Szinyey Istvánt, hogyan küldhetné valahová — minél messzebbre. — Néppárti érdemek jutalmazása. A néppárti izgatók és hecckáplánok eddigi sikeres működésükért megkapják méltó jutalmukat. Az országfelforgató fekete seregnek, a néppártnak két sötétmultú tagját — mint beavatott helyről értesülünk — a hercegprímás előléptette. Molnár János pápai prelátust, a néppárt volt elnökét, ki a komáromi plébániát odahagyta, hogy a néppárti izgatásokat nagyobb mértékben űzhesse s ki legutóbb az esztergomi kanonoki állásra is pályázott, most a hercegprímás az esztergomi egyházmegyében a középiskolai hitoktatók érseki főbiztosává nevezte ki. A szemforgató néppárti vezér, ki most érkezett haza a néppárti izgató gyűlésekről, az előléptetés örömére a jövőben bizonyára fokozott szorgalommal fog izgatni. A másik kinevezés szintén eléggé érdekes. A hírhedt Kossuth-gyalázó hecckáplánt, Lepsényi pátert a hercegprímás Kiss Rafael nyugalomba vonult szakali róm. kath. plébános helyére plébánossá nevezte ki. E két kinevezés igen élénken jellemzi Széll Kálmán politikáját. Alatta megjutalmazhatják, lekenyerezhetik az izgatókat, a fekete néppártiakat, a lázitókat, a népbutítókat. Zöldjászok aknamunkája. Megdöbbentő képét festi egy kolozsvári újság a zöldszászok pángermán agitációjának. A brassói pártvezetőség telelármázza a németországi lapokat azzal, hogy mennyire el vannak nyomva Magyarországon a szászok. Dacára ennek senki sem hajlandó közülök a Németországban való letelepülésre azokon a földterületeken, melyeket a lengyelektől kisajátítanak. Számtalan ily letelepedésre való felhívás érkezett az erdélyi szászokhoz Németországba, azonban ezekre már kénytelenek beismerni, hogy a szászok itt Magyarországon oly jólétben élnek, hogy nem hajlandók innen kivándorolni. A tünet valóban jellemző a szász vádaskodások jogtalanságára nézve. Látjuk napról-napra, hogy a székely és magyar nép kivándorlása mily nagy mérveket ölt, ami annak bizonyítéka, hogy e népnek sorsa sok helyütt csakugyan kétségbeejtő. S ezzel szemben a szászok, akik folyton magyar elnyomatásról panaszkodnak, nem hagyják el ez állítólagos elnyomatásuk szóhelyét. Egy pillantás a kivándorlási statisztikába, — és rögtön semmivé lesznek a szászok vádjai Magyarország ellen. Pedig ezek az urak ugyancsak rászolgálnának az elnyomatásra s üldözésre azzal, hogy Magyarország ellen szakadatlanul a legdurvább támadásokat intézik, melyek a hazaárulás mértékét hegytől-egyig megütik. Íme a szászok hazaárulásának néhány rikító példája: • A szászok oly térképeket terjesztenek, melyeken Magyarországnak csak a Duna-Tisza közötti része van magyar földnek feltüntetve, mig a szászok lakta földterület mint német birtok szerepel a térképen. Brassóba évenként sok ezer márka érkezik a Schulvereintól, melyeknek bevallott célja a pángermán propaganda terjesztése. A szászok térképein minden helység neve németül van kiírva; még olyan tözsgyökeres magyar városoké is, melyeknek soha német neve nem volt; például: Nagykőrös — Gross-Kreuz, Kézdivásárhely — Neumark, Nagy-Kanizsa — Gross-Kirchen. A berlini Schulverein pángermán röpiratát, könyveit az összes szász népkönyvtárakban megtaláljuk. Azt már tudjuk a kormány sajtójából, hogy Széll Kálmán a román és szerb nemzetiség passzivitásának abbanhagyását szívesen látja. Most már csak arra vagyunk kiváncsiak, hogy a nem passzív szász nemzetiség e veszedelmes aktivitásának mikor fog a nyakára hágni. Egy áthelyezés. A Stroszmayer-párt folyton hullatja áldozatait. Most újabban Lipót Szalvátor királyi herceget sodorta bajba a Stroszmayer-barátság. A herceg mint vezérkari tiszt került Zágrábba s ott hadosztályparancsnok lett. A horvátok rajongtak érte s a Stroszmayerpárt a magáénak tekintette. A királyi herceget most hirtelen áthelyezték Bécsbe. Ez az áthelyezés nagyon meglepte a zágrábi köröket, mert a király ujját érezték, aki nem szereti, ha családjának tagjai rezervált tartózkodásukból kilépve a köznapi politika kérdéseibe avatkoznak. Lipót Szalvátor is azért részesült a közfelfogás szerint e megintésben, mert üdvözölte Stroszmayert akkor, amidőn ő felsége a Stroszmayer pártját, Stadler érseket írásban megdorgálta. A német nyelv az iskolákban. A fővárosi tanács huszonegy iskolaszéket nyilatkozattételre szólított fel, hogy szükségesnek tartja-e a német nyelv behozatalát az elemi iskolákba. A kérdésre tizenöt iskolaszék azt válaszolta, hogy a német nyelvet mindenképpen mellőzni kell az elemi iskolákban. Öt iskolaszék nem adott határozott választ s csak egy, a VII. kerület 3-ik számú iskolaszéke nyilatkozott a német nyelv mellett. A német nyelv ellen szóló válaszok túlnyomó többsége is lehetetlenné teszi annak a korhadt felfogásnak az érvényesülését, hogy a német nyelv tanítása nélkül ma nem lehet elemi iskoláinkban embereket nevelni. A német nyelvet ma már minden kár nélkül mellőzhetjük s ennek a felfogásnak adott kifejezést az iskolaszékek nagy része is. Elég időnk van felnőttebb korunkban hódolni az idegen beszédnek, ne mételyezzük meg vele a zsenge ifjúságot is. A boszniai mohamedánok és a horvát bán. A horvát bán, Kliucn-Héderváry párisi tartózkodása alatt meginterjúvoltatta magát egy Páriában élő magyar hírlapíró által. A horvát bán ez alkalommal, — bár nem tudjuk, mily jogcímen — a boszniai viszonyok helyes ismerőjeként mutatta be magát s megragadta a kínálkozó alkalmat (hogy ezt az „alkalmat“ ő idézte elő, egy pillanatig sem kételkedünk) és a boszniai mohamedánok mozgalmáról éles és ítéletünk szerint teljesen illetéktelen kritikát mondott. A bosnyák mohamedánok budapesti bizottsága erre válaszolva, erős gyanú alá veszi a horvát bán „jól értesültségét“. Héderváry ama bizonyos interjúkban annak tulajdonítja a mohamedánok elégületlenségét, hogy elvettek tőlük némely privilégiumot. A bizottság erre azt válaszolja, hogy privilégiumnak minősíti-e a vakutautonómiát (egyházi alapok autonómiája), melyet tényleg elvett tőlük a kormány ? — Vagy privilégium-e az, hogy a szerzetesek, jezsuiták elrabolják gyermekeiket és azokat erőszakkal a katholikus hitre térítik ? A horvát bán figyelmen kívül hagyta azt a memorandumot, melyet a központi bizottság nemrégiben szerkesztett. Abban konkrét esetek, megtörtént dolgok, adatok voltak elsősorban arra vonatkozólag, hogy Kállay rezsiméja alatt mily óriási kiterjedést vett a horvátosítás és az erőszakos katholizálás. A mohamedánok most különben Konstantinápolyba fordultak orvoslásért. Megbízójuk Hafizadie Ahmed bég a napokban Vita a párbajképességről, Budapest, okt. 1.) Az „Aradi kereskedők köre“ tegnap választmányi ülést tartott. A szőnyegre került kérdés igen mulatságos volna, ha olyan szomorú nem lenne. Összegyűltek, hogy kijelentsék ezt a meggyőződésüket: a kereskedői alkalmazottak párbajképesek . Maga az eset, amely ezt a kérdést napirendre kerítette, körülbelül ismeretes, és csak azért rekapituláljuk, hogy az aradi kereskedők köre nyilatkozatának körülményeivel foglalkozhassunk. Mert valahogyan nagyon ferde társadalmi helyzetre mutat az, amikor a párbaj eltörlése iránt indított akciók közepette ilyen testületi párbajképességi bizonylatot kénytelen kiállítani magáról. Az eset maga néhány héttel ezelőtt történt, Schwarcz Pál úr, foglalkozására nézve: Írnok, két megbízottjával provokáltatni akarta Eisele Jánost, aki egy aradi divatáru cég alkalmazottja. Mikor a megbizottak arról értesültek, hogy Eisele Jánosi nem könyvelő az üzletben, hanem „csak“ segéd, elállottak az elégtétel-kéréstől, mert ők úri emberek s kereskedősegéddel nem állhatnak szóba. Sőt ezt egy helyi lap nyílttéri rovatában ki is jelentették. Ha csak idáig lett volna a dolog, akkor mindenféle cikk helyett sokkal üdvösebbvolna Schwarcz Pál írnok urnak és Schisiser meg Koller nevű megbizottainak erős huszonötöket verni a talpára. Ezek a jámbor urak nagyon zöldek lehetnek s gondolkodó képességük mintha még a szokottnál is alacsonyabb színvonalon állana. Ámde Eisele János — nem is minden; alap nélkül — úgy látta, hogy ezeknek a gyerkőcöknek a felfogása még sok más tökfilkóéval egyezik s így az éppen annyira komikus, mint lovagiatlan kijelentés az egész magyar kereskedői osztályt megbántotta. Esetét előterjesztette tehát az „Aradi kereskedők köré“-nek, amely az ügy fölött a következő határozatot hozta: „A választmány nem tartja hatás körébe tartozónak, hogy bárki magánügyében, mint egy testület erkölcsi képviselője, véleményt mondjon, vagy birálatot gyakoroljon, s igy a szőnyegen forgó magán ügytől eltekinteni kénytelen. Miután azonban ezen magán ügyből s kifolyólag a kereskedelmi alkalmazotttak, s igy a magyar társadalom egyik, számottevő müveit osztályának lovagiassága és párbajképessége vonatott kétségbe, ennélfogva indíttatva érzi magát s a választmány ünnepélyesen kifejezni azon meggyőződését, hogy a párbajképesség egyedül az egyéni tisztesség kérdésével kapcsolatos és a választmány a legerélyesebben tiltakozik olyan helytelen és igazságtalan felfogás ellen, mely egy tisztes társadalmi osztálytól a párbaj - képességet megtagadni merészeli.“ Íme tehát a XX-ik század alkonyán, a mindenféle párbaj-ellenes mozgalmak darcára forró óhajunk, hogy párbajozhassunk. Ha három zöld gondolkodású embernek az jutott volna eszébe, hogy a kereskedői alkalmazottak tisztességét, becsületét vonja kétségbe, ugyebár senkinek nem jutott volna eszébe az ilyen bolondgombáival foglalkozni? Hogy Schwarcz Pál úr, vagy Piriputy Jankó mit tart a kereskedői osztályról, ugyan ki törődik azzal ? És most itt a bibi. Hogy a Schwarczi Pálok ostoba nyilatkozatán fölháborodtak a kereskedősegédek, ez annak a jele, hogy ezek az emberek olyast mondtak, amit ami úgynevezett demokrata, voltaképpen pedig kultúra nélkül való társadalmunk ki nem mondott ugyan, de úgy hallgatagai szerint igazodik. Ez a szégyen s ez az, ami rendkívül