Magyar Szó, 1922. október (1. évfolyam, 200-225. szám)

1922-10-29 / 224. szám

2. OLDAL EGER * 1922. OKTOBER HO­­ 329* VASARNAP rulna miattuk, inkább még hevesen védelmezi azokat! Nem gondolják meg hölgyeink, hogy a férfi világ tiszteletét játszh­atják el, amidőn nyíl­tan tanúságot tesznek arról, hogy nem az erény a nő legszentebb ékes­sége és a jövő családi élet egyedül biztos záloga, hanem arra engednek következtetni szilaj érzékiségükkel, hogy a nő nem való a férfi eszmény­képének, hanem csak ideig óráig tartó játékszernek van teremtve? Óh! Milyen tisztelettel, sejtelmes áhítattal tekintettünk mi fiatal ko­runkban a nőre, söbb lényt láttunk, kiben valami fel­aki megkülön­böztetett helyzetben van s aki hivatva van a vétkezni hajlamos férfi meg­fékezésére, finomítására, korlátok közé szorítására! Az a bájos önura­lom, szemérmesség, mely leánykáinkat és fiatal asszonyainkat a régi bálo­kon oly kedvesekké és vonzókká tette, jaj! hová lett! ? Ma a nők ve­télkednek a léhaságban a férfiakkal, sőt olykor döbbenetesen még azokon is túltesznek, így akarnak biztosab­ban főkötő alá kerülni? Úgy vélik, hogy a testiség felingerlése állandó vonzalmat képes létesíteni? Ebben igen csalódnak, mert komoly férfi nem a bál orgiái közt keres feleség­nek valót. Tudja azt a férfi nagyon jól, hogy amely nő a tánc erkölcs­telen érintkezései útján kínálkozik neki, az megteszi ugyanazt minden­kivel, már pedig ilyen „közkincsre“ senki­ nem vágyik. Ilyen nő nem lehet a házas­élet ideálja! Mi hát az a rugó, mely a táncban való szertelenségre nőinket ingerli? Talán a pillanatnyi élvezet, mely a vért bűnösen felpezsdíti? Még el­gondolni is szörnyű volna! Álljunk meg, mert ezen a lejtőn a mocsárba sülyedünk. Akkor pedig veszve a nemzet! Ezek a gondolatok vetődtek fel bennem, mikor az Angolkisasszo­nyok egri intézetében a bennlakó növendékek csütörtöki táncvizsgáját végig­néztem. Mennyi szépség, mennyi kellem, mennyi női báj és kecsesség sugárzott ki minden moz­dulatból és táncfigurából! Viharos tapsok igazolták, hogy itt az esz­ményi nő örökszép megjelenése, az ideális női kellem megtestesülése él­te diadalát. Minden mozdulat har­monikus, elegáns, amellett ritmikus, eleven és pezsgő. Úgy a tömegtán­cok, mint a kü­löntáncok Petrisz József táncmester diszkrét ízlését, ele­­ganciáját, nagy szakismeretét és fá­radhatatlan buzgalmát dicsérték. S­­ hogy Petriss tanár igazi szakember,­­V« ♦ [UNK]»♦ [UNK]»»»♦ ♦ [UNK] [UNK]»♦ [UNK]» »»»♦»♦ [UNK]»♦ annak fényes bizonyítéka az a há­rom klasszikus tánc is, melyet egy tehetséges növendék bemutatott. Ezekben annyi grácia, annyi finom­ság, lágyság és kifejezés volt össze­­halmozva, hogy bátran be lehetett volna azokat mutatni a legkényesebb izlésS szakértők előtt is. Ilyen táncokat szeretnénk látni az egri bálokon. Táncokat, melyek a női plasztikát érvényre juttatják anél­kül, hogy a nőt lesülyesztenék a mulatóhelyek díváinak a nívójára. Táncokat, melyek nem sértik eszté­tikai érzésünket, hanem fino­man tárják elő azokat a szépsé­geket, melyekkel az Alkotó a női testet oly pazarul felruházta s ame­lyek nem szorulnak arra, hogy azok­ról a nemes himport durva módon lesomozzuk. (cs). MAGYAR SZÓ A munkásbiztositás reformját a parlament a második ülésszak első felében tárgyalja. Kárpótlást kapunk az elcsatolt területeken levő székházakért. —• Vass József dr. népjóléti miniszter a munkásbiztositás jövőjéről — Saját tudósítónk jelentése. — Budapest, 1922. október 28. N­A munkásbiztosítás reformjának kérdése nemrégiben nagy parlamenti viharok középpontjában állott. A­ vi­hart főként a kérdés politikai vonat­kozásai körül támasztották a szociál­demokraták, miközben csaknem tel­jesen elterem­thett a közfigyelem en­nek a nagy horderejű kérdésnek gaz­dasági jelentőségétől. A politikai vonatkozásoknál azonban sokkalta fontosabb momentumai vannak ennek a kérdésnek, melyek azonban a he­ves parlamenti vitákban egyáltalán nem szerepeltek. A pénztárnak az egész országra kiterjedt hálózatát az egyes ország­részek elcsatolásával megbontotta ugyanis a trianoni szerződés. Az elcsatolt területeken levő székh­ázak­ért, melyek a voltak, eddig pénztár tulajdonában semmi kártalanítást nem fizettek az­ utódállamok. Ezeken kívül a pénztár hatalmas üdülőtele­pet tartott fenn a horvátországi Cirkvenicán, mindeddig azonban ezért sem kapott kártalanítást. Döntő fontosságú gazdasági kérdés az elszakított területeken lévő pénztá­rakkal való kapcsolat is, illetve a béke éveiben fennállott „viszonosság“ újból való felvétele. Ezeknek a kérdéseknek állásáról Vass József dr. népjóléti miniszter­től kértünk tájékoztatást, aki a következőket mondotta munkatár­sunknak : A munkásbiztosítás reformjának törvényjavaslata a szakférfiak véle­ményezése alapján már elkészült, csupán néhány szakasz módosítása van hátra, mi az én határozott kí­vánságomra történik, így előrelátha­tóan a második ülésszak első felé­ben a parlament elé terjeszthetem a javaslatot. Az elszakított területeken lévő székházak kárpótlása ügyében most Budapesten folyó konferencián a fognak az egyes államok küldöttei tanácskozni. A megállapodás létre­­jövetelében erősen bízom, annál is inkább, mert követelésünk jogos­sága annyira kézenfekvő, hogy a kárpótlás megfizetésétől el nem zár­kózhatnak, csupán értékelésbeli dif­ferenciákról lehet szó. Fascisták uralma Olaszországban. London, október 28 (MTI) Times Olaszországból október 27. A keltezéssel azt a jelentést kapta, hogy fascisták fél 12 órakor külön­böző városokban együttes akciót indítottak. Az ország északi-déli és középső részei között az összeköt­tetés megszakadt. A hatalmukba ke­rített városokban elmozdították a hatóságokat és maguk vették át az Aradon él Petőfi Sándor öccsének családja. Petőfi István sarja, Petőfi János, az aradi Pannonia-étterem főpincére. Ifjú Petőfi Sándor, a kilenc éves zongoraművész. —­ Mit mond Petőfi István unokája. A „Magyar Szó“ aradi levelezőjéről. Arad, 1922- október végén. Petőfi Sándornak, minden idők legnagyobb magyar poétájának száz­éves születési évfordulóját ünnepli nemsokára egész Erdély és a szom­szédos Magyarország, mindenfelé az 5 hozsannás emléke körül tömjénez a hivatalos és nem hivatalos ma­gyar kultúra, színházi, irodalmi egyesületek és társadalmi szerveze­tek áldoznak a magyar géniusz leg­csodálatosabb és legpompásabb ki­fejezőjének, verseit újra fordítják franciára, németre és románra, ami­kor egészen hirtelen, mintha egy villanás lenne ez is a költő lidér­ces életéből, fölbukkan az a hír, hogy Aradon élnek Petőfi öccsének, Petőfi Istvánnak egészen közvetlen hozzátartozói. Egy pillanatra magunk is vissza­döbbenünk, amikor halljuk, hogy lehet az, hogy csak most fedezik fel ezt a magyar históriai adalékot, hogy van az, hogy senki soha sem­mit nem említett sehol Petőfi Istvánékró­l, amíg máig Aradig vezeti el a költő életének ezer kutatóját, ismerőjét, hivatalos és nem hivata­los esztétákat? S milyen történet húzódik meg a felfedezés hátteré­ben, ki az, akit idáig vetett a sors Petőfi családjából, hogy került ide, a Pannónia étterméig ? Misztifikáció­ról van szó vagy igazságról ? És ha igazságról, hogy lehetett erről mind­máig megfeledkezni ? Mindjárt megnyugtathatjuk a hi­vata­ls aggódókat! Tény, hogy Petőfi János, aradi pincér, egészen Petőfi Istvánig­ tudja kimutatni egyenes ág­ban a leszármazását. Petőfi János Pestről került ide Aradra, m­ost kapta meg a végleges letelepedését. Négy idősebb esztendős volt, amikor apja, Petőfi János, a budapesti királyi opera zenésze meghalt. Az apjára alig emlékszik, azt mondja, hogy minden hangszerhez értett és az volt a szándéka, hogy a fiát is zenésznek képezted ki. Ebben meg­akadályozta a sors mostohasága és az, hogy nagyon szerény fizetésből kel­lett megélniök azután, hogy idősebb Petőfi János meghalt. Az özvegy édesanyjánál egyszer egy idősebb úr jelent meg. Ferenczy Zoltán volt, a Petőfi Társaság titkára. Pontosan kikérdezte az özvegyet, milyen vissza­menő ágról tud, kik azok, akik to­vábbi adatokkal szolgálnak és azo­kat bizonyítani tudják. Amikor öz­vegy Petőfi Jánosné néhány régi emléket, könyvet, levelet és más apróságokat szedett elő, amik mind Petőfi István hagyatékából valók voltak, Ferenczy Zoltán megkérte az özvegyet, hogy ezeket a relikviákat bocsássa a Petőfi ház rendelkezé­sére. Azt is mondta Ferenczy, hogy a Petőfi Társaság látván a dolog kétségbevonhatatlan komolyságát, gondoskodni fog Petőfi István csa­ládjának a sorsáról, a relikviákért kellő ellenértéket szolgáltat majd és gondtalan életet biztosít nekik. — Nem tudom — mondja Petőfi János — miért nem kaptuk meg mindazt, amit ígértek, azt sem tu­­dom, hogy mi, akik az Alföldről valók vagyunk, hogy kerültünk fel a fővárosba. Kis gyerek voltam, am­i­kor — később — az anyámat kí­sértem ki a temetőbe. Pincérnek kellett mennem, szép írásom van kérem, ne tessék kinevetni, de ét­lapokat írok itt a Panonia-étterem­ben, most senkinek sincs ilyen jó írása a pincérek közt. Én nagyon kérem a szerkesztő urat, ne tessék a dolgot így egyszerre szellőztetni, mert most nem olyan idők járnak. Az apám apját Istvánnak hívták, az is korán elhalt, az egész dolog most nem olyan aktuális ... Itt jól kere­sek és mindent a fiamra áldozok, aki meglátja majd, világhírű zenész lesz. Úgy beszél Petőfi János, annyi fájdalmas mondással, annyi furcsa, kétségbeesett­ és elfojtott keserűséggel, hogy hinni kell neki. És különösen abban a percben, amikor a fiáról beszél, felgyullad a kék szeme, meg­pirosodik a beesett halvány, szőke­­bajuszos arca, angol bajusz, de az egész fiziognómia, a két kiugró pofa­­csont, a magyar homlok és az a pár lázas gesztus, amivel a szavait ki­séri : nem is szuggesztív elképzelés, kifejezetten hasonlít Petőfi Sándorhoz. És így hívják Petőfi János kisfiát is, a kilenc éves művészt, így írja ma­gát a füzeteire: ifjú Petőfi. Négy esztendeje zongorázik. Pesten tanult Riesz Olgánál, az Andrássy­ úton. Nyilvánosan vizsgázott, hallatlan si­kere volt, akkor egy estére mindenki arról beszélt, hogy a nagy Petőfi Sándornak valamilyen rokona zon­gorázik, akit ki kellene taníttatni, sőt egy budapesti napilap cikket is írt róla. De megint nem történt semmi, a relikviákért ígért pénz sem érke­zett meg, a pénz egyre drágább lett vagy olcsóbb, az már aztán egészen mindegy, nem­ lehetett megélni már odafenn, hát­ lejöttek a famíliával Aradra. Ifjú Petőfi a legjobb tanuló a negyedik elemibb, a tanító úr mindig őt szólítja fel elsőnek. És mindig igy. ..Ifjú Petőfi Sándor“. November közepén Petőfit ünnepli a világ minden kulturnemzete. Itt Aradon, Petőfi János, az „István öcsémhez“ címzett örök vers adres­­­szantjáinak unokája spriccereket hord a vendégeknek és étlapokat ir. A kis Petőfi Sándor zongorázni tanul. S hogy mi ezen egy kicsit fejcsóválva tűnődünk, kérdezvén, nem lehetne-e másképpen is, azon nincsen semmi meglepődni való. De azon már in­kább : miért nem veszik észre Petőfi­­éket azok, akiknek a magyar kultú­rához való hivatalos kapcsolatuk elsőrendű kötelességükké teszi nem­csak a halott költő emlékének meg­őrzését, hanem az élő Petőfiek sor­sának intézését is. Hirdetések és kishirdetések mindig a lap megjelenése előtt egy nappal déli 12 óráig adandók fel a Kiadóhivatalban (Eger, Gimnázium­ u. 3.1

Next