Szabad Vajdaság, 1945. május (2. évfolyam, 97-120. szám)
1945-05-01 / 97. szám
■€ mm Ältest «Hört * * május eleje, Striensp telében még ha takarta a földet. A folyón szürke jégtáblák úszkáltak lefelé, egymáshoz verődtek és nagy robajjal törtek darabokra. Reggel Vladimír Iljicshez beállított egyik száműzött, akit Susensz,kőjében mindenki »kalaposának hívott. Ez az «siker, mielőtt Szibériába száműzték, munkás vált egyik lengyelországi gyárban, ahol kalapokat és sapkákat készítettek Ezért nevezték kalaposnak. Most ünnepi ruhába volt öltözve, nj tehát és izmér gallér volt rajta. Az arca te csak úgy ragyogott a vidám ünnepi hangulattól. —*• Ideje gyülekezni! kiáltotta még a küszöbről A gyülekezés nem sok , adót vett igénybe. Egy perc múlva Vladimir lljics már ott lépdelt az utcán- feleségével, Ka*yel*da Konsztantinovnával és vendégével, a kalapossal. Előttük meg ott szaladt Vladimír lljics kutyája — Zsenyka. Kedves, vidám kutyus volt. Vladimír lő és kitanította az összes kutyatedoditányokra, ha a szájába adtak valamit, elvitte, ahova küldték, ttudta, hogy lesi viselkedni a vadászaton és nem kelt se a nideg viztől ,se a tüskés bokroktól. Most ott ugrándozott a gazdája előtt,zintemegzavarodott az örömtől, a tavaszi naptól, az erdei illattól, amit odahozott * szél És valamennyien nevettek '’"Vidám verándozása láttán. Hevítve és beszélgetve értek oda ahhoz a házhoz, melyen egy másik számftzött, egy fiatal szentpétervári putyilov- gyári munkás lakott. A Ptugilov-munkás nagyon megőrült a vendégeknek és le akarta ültetni őket. Ez azonban nem könnyű feladatnak bizonyult, a kis szobában mindössze egy szék volt A Putyilov-munkás a házigazdájától kölcsönzött ki egy hosszú padot, azon egymás mellett ülve mind a négyén elfértek volna. De kinek lett volna kedve ezen a napost benn ülni a házban, mikor kint az utcán sütött a nap és langyos szellőttséggált a folyón meg zajlott a jég. — Ki a mezőre! — mondta Vladimir Lijics - Ott fogunk ünnepelni. A mezőre a Sus mentén vitt az út. Zsenyka egyenest a folyóba ugrott — jégtáblákat kergetni. A sizsenszkojei kutyák, ahogy eztmeglátták, ugatni kezdtek Zsenykára, ők féltek a jeges víztől. Az erdőből kirepült egy szarka. Mint Május elseje lett , , az ünnepi alkalomból öltötte volna fel szép, fényes fekete-fehér tollazatát. Kíváncsian vetett egy futó pillantást Zsenykára, csörgött valamit a maga szarka nyelvén és elrepült. A partról felmentek a dombra. Itt már minden száraz volt. A nap nemcsak a vöröses tavalyi füvet szárította ki, de a földet is felmelegítette. És a dombnak azon az oldalán, amelyet naponta sok órán át sütött a nap, már kidugták fejüket a hegyes, sovány, idei fűszálak, mintha apró, zöldre festett tűkkel ültették volna be a földet. A domb valamennyiüknek megtetszett. Ki-ki helyet keresett, ahol leülhetne. Vladimír Ilics mindjárt kész volt a javaslattal. — Talán énekelnénk egyet? És már rá is kezdett: — »Felvörösök, proletárok .. .« A többieknel, együtt énekelték a dalt. Lenin nagyon szerette a forradalmi dalokat és mindig nagy lelkesedéssel énekelt, csak úgy ragyogott a szeme. Különös hévvel énekelte az ilyen részeket, mint például: »... Világot megváltó szabadság Zászlaját fújja a szél...« Ha pedig úgy tűnt fel neki, hogy a többiek nem énekelnek kellő hévvel, öszszeráncolta homlokát, elkezdte ütni a taktust a lábával és haragosan nézett arra, aki nem úgy énekelt, ahogy kellett volna. Ez alkalommal azonban Lenin*meg volt elégedve, a többiek is valamenynyien olyan lelkesen énekeltek mint ő maga. A forradalmi dalok után rákerült * sor a vidám nótára: »Itt a május vidám napja, Szóljon hát a dal. Ki a házból a szabadba, öreg s fiatal!...« Már éppen befejezték a nótát, amikor egyszerre csak látják, hogy a falu felől két gyerek szalad a domb felé. A kalapos fiai voltak. Már messziről kiáltották: — Hopla-la! fiop-la-la! Velük együtt futott vígan ugrándozva Zsenyka is. Csuronyit vélt, mert egyenesen a folyóból jött. Megrázta a bundáját, úgy, hogy vakmennyiüket befecskendezte hideg vízzel s minthogy ez senkinek sem tetszett, bűnbánóan félrevonult és csendesen meghúzta magát — A Hop la-lát! Mégegyszer a Hopla-lát! — könyörögtek a gyerekek. És a kedvükért valamennyien mégegyszer elénekelték, hogy: •... Rendőrök lihegve végzik Aljas dolgukat. Mind azt hiszi, elfog minket. Rács mögé csukát. De mi a rend őreire Vígan fütyülünk, Az életnek, a tavasznak Szívből örülünk! S szól a május víg dala: Hop-la la! . Hop-la-la!• Ezt a hop-la-lát szerették a gyerekek legjobban A dal vége különösen jól hangzott és minél többet énekelték, annál hatásosabb volt. Először elénekelték oroszul, aztán lengyelül, aztán megint oroszul. Mikor már minden nótát elénekeltek, a kalapos vagy zsebkendőt vett elő és ünnepélyesen bejelentette: — Most pedig kezdődik a cirkuszi előadás! Szétterítette a kendőt a földön és fejre állt. Ezt úgy hívták, hogy »fölállítani a gyertyát« . A gyerekek ugyan már sokszor látták ezt a mutatványt, de azért most is ujjongtak az elragadtatástól. Zsenyka meg körülugrálta a társaságot és ugatott. A Putyilov-munkás eleinte együtt nevetgélt a többiekkel, de aztán egyszerre komoly kérdéssel fordult Leninhez. — Vladimir Iljics, mikor fogjuk már szabad Oroszországban ünnepelni május elsejét. — Hamarosan! — felelte Vladimír liftes meggyőződéssel és elgondolkozva bámult bele a messzeségbe. A távolban láthatók voltak a magas Szajáni-hegyek. Susenszkojéből csak ilyen derűs napokon lehetett őket látni.A nagy távolból szinte könnyűeknek és világoskékeknek látszottak, alig-alig sötétebbek a derűségnél. A május elseje ünneplését Lenin lakásán fejezték be, itt megint kórusban énekeltek és itt erősebb volt az énekkar, mert többen vettek benne részt. Nagyezsda Konsztantinovna édesanyja is az éneklőkhöz csatlakozott, meg egy Pása nevű susenszkojei lány is. Megemlékeztek a harcban elesett elve A* nomENKO: AZ ANYA Nem •« körmiekért bánatért te «Mfllérnságért és nem » dühös átkokért,— kis* éket már háromszorosan megátkozta az egész világ — hanem a mi fajtánk dicsőségéért íródott ez, » szeretet névéreen, egy nagy halottról. fis bár sok felejthetetlen veszteség sújt tennünk el bár jobban esne szemeinknek valami vígabbat olvasni a munka és harcizat közeltett, olvassuk el ezt a történetet egy anyáról, Sztoján Máriáról. Sfc: X* Ki rohan az ellenséges katonák holttestei között az égő faluban? Iír sóhajt? Kinek a mellében kalapál a szív, úgy, mintha ki akarna ugrani belőle?" Vaszilij ez, automata puskával és kézigránátokkal Sztoján Mária fia , Kinek a holtteste lóg a kémény mellett a szabad ég alatt? , egy anyáé, Vaszilij anyjáé. Vaszilij fut, egészen átizzadtan a boszoii harctól rohan, riadtan, izgatottan. Hogy harcolt ő szülőfaluja előtt! Felderítő benvolt, gránáttal felrobbantotta az erődítményt, amely valamikor nagybátyjának a háza volt." Megingott az ellenség, elkergették. Fut Vaszilij végig a falun — azon, ami valamikor falu volt. Tűzvész, leégett kertek, gödrök — és sárban és vérben kikelt ellenséges hullák. — Anyám, hol vagy? Én vagyok, Vaszilij, élek! Ivánt megölték, anyám, de te élek ... Én vagy kétszázat megöltem anyát. . . Hős vagy? Vaszilij futva érkezett a házukhoz. Itt teáll a ház, egészen a hegy lábánál. — Anyám, anyuakánt, hol vagy? Ke4-Ivcs anyám miért sem jössz elébem’ Miért nem hallom a hangodat? Hol vagy, kedves ősz édesanyám? Megáll Vaszilij a háznál, de ház nincs. Vaszilij belép az udvarba — de nincsen udvar. A kertbe —• kert nincs. Csak egy öreg körtefa — és anyja a körtefán— Oh keserű borzalom! ••. Oh rémes* pillanat! . . . Mikor az anya még élt és háza ép volt, a télen egy vad hóviharban, egyszer csak valaki éjféltájban megzörgette az ajtót— Ki az? — Néni, engedjen be, elpusztulunk! —* Kik vagytok, kedveseim, honnan valók? — Oroszok vagyunk, néniké- Repülők. Lezuhantunk. — Úristen, fiacskáim! Gyertek be, gyorsan. Az ajtót bezárom. Csak valaki meg ne lásson benteteket. Mert hát német sok van. Ketten jöttek be a házba, mind a kettő rokkant A padlóra estek, abban a pillanatban elaludtak, mintha álomba zuhantak volna és egy egész napot aludtak. Az öregasszony azt gondolta, hogy meghaltak. — Már a lábukat is megmosta meleg vízzel, a kemencét is besütötte, az ételt háromszor felmelegítette — alszanak. És sirt éjjel és nappal- Iván és Vaszilij, a fiai jutottak eszébe- Ki ad nekik enni, ki melengeti őket, ha rossz idő van? Hol vannak? Talán valahol egy hómező közepén fekszenek, s a hóvihar megrázza makrancos hajukat, tán német rabságba kerültek vagy akasztófán lógnak s a fagyos télben hollók vájják ki szemüket? És senki se néz rájuk, nem kérdi nevüket, senki se siratja el őket . . Ezer halál köröskörtől! Oh gyerekek, gyerekek . . . Sztjepán Psenkin és Kosztja Rrábov, mindketten az Urálban születtek- Az orosz ifjúságnak ahhoz a nemzedékéhez tartoztak, melyet az emberiség nagy drámájának történészei még hosszú éveken keresztül fognak tanulmányozni és csodálni. Egyszerű uráli fiuk, többé-kevésbé műveltek, becsületesek, dolgosak, komszomoltak, jó munkáscsaládból valók voltak, önként mentek a frontra, hogy hamarább kerüljenek szembe az ellenséggel. Könnyen és gyorsan sajátították el a repülés művészetét, de ugyanilyen könynyen és gyorsan válhattak volna egy búvárhajó matrózaivá, vagy mesterlövőkké. A természet minden fó tulajdonsággal megajándékozta őket és ők maguk is jók voltak. — Kezdetben sokáig püfölttik a fritzeket nehéz bombákkal, aztán meg áttértünk felvilágosító — kulturtauikára Nem nagyon szívesen, az igaz, de kénytelenek voltunk, a parancs — parancs— Aztán miféle munka ez? — kérdezte az öregasszony, amikor úgy esténként beszélgetni kezdtek a homályos kunyhóban-Röpiratokkal szórtuk be Ukrajnát, anyóka, — mondta Psenkin — hogy az emberek megtudják az igazságot a háborúról-! Oh, nagyszerű munka ez, kedveseim! — sóhajtott fel az öregasszony. — Szent dolog az, jó hírt hozni a rabszolgaságba . •, Olyan tudatlanság volt itt kőröskörös, tffjy megtömték az emberek fejét ravasz német hazugságokkal, hogy kibirtyatatlan volt az élet Néha úgy látszott, hogy már mindennek vége. Hát ti voltatok? — S itt, ezen a szerencsétlenségbe döntött földön, az egyszerű anyai szavak hallatára értették meg Rjá-társakról és elénekelték Vladimír Iljícs kedvenc dalát: *Szerettétek a népet és meghaltatok...* És sokáig zengtek még a szűk falusi házikóban a forradalmi dalok. Mikor aztán a vendégek hazamentek, Vladimir Kjics sehogy se tudott elaludni izgatottan járt föl és alá a szobában, egyik saroktól a másikig és egész reggelig arról beszélgetett Nagyezsda Konsztantinovnával, hogy milyen gyönyörű lesz majd május elsejének ünnepe a szabad Oroszországban. Aleksander Kononov (»Igaz történetek Leninről« c. könyvéből) Kov és Psenkin, hogy milyen hatalmas küldetés jutott nekik osztályrészül itt, a szegényes öreg kunyhóban, a konyárkor, a hóvihar üvöltése és a közeli front vészes zajai közepett tudtál meg, hogy az emberek hogyan sokszorosították kézírással ezeket a röplapokat, megtanulták szórul-szóra, adták szájról szájra, vitték faluról-falura, hogy az emberekben a hit ki ne aludjon Az igazság szava égett a homályban Hitüket vesztett kelepcébe került emberek ezreit mentették meg elkeseredett, borzai más cselekedetektől Psenkin és Rjábov sokáig ültek gondolataikba merülve Aztán elmondták azanyának, hogyan zuhantak le éjjel egy erdő közepén, törött karral tört bordáikal, betört fejjel, hogyan eltisztak-más ittak, futottak kelet felé az erdők sűrűjében, szakadékokban, hogyan bújtak meg a németek elő az árkokban, gödrökben hórakásokban és beszéd közben ők maguk is elcsodálkoztak rendkívüli életerejükön és élniakarásukon. — Hol történt ez, kedveseim? — kérdezte az asszony és szomorúan összekulcsolta kezeit. — Messze, sok kilométerre innen—Régen? — Már több, mint egy hónapja. A csontok már összeforrtak. És megmutatták az anyának szörnyű sebeiket és forradásaikat. — Oh, szegénykék. — Semmi az, kedves anyám, ez é’A embernek újra nő a csontja. Olyan emberek vagyunk mi, hogy mindent kibírunk. Ha még egy kicsit heverhetünk és összeszedjük az erőnket, kevessfl elmegyünk a fronton. Ha a hó alatt fa ,vigasztalták az öreg Sztoján Máriát a szilaj gyerekek. — Mit csináljak veletek? Éppen liftesek az enyémek is ... Két rettentete C»SBCP , _ VfUDPUIC— « 1905 HIVBS 1 Bözsike májasa Bözsike nyolcéves. Kócos barna karét csak a szél fésülgeti. A szeme olyan kék, mintha az egek és a tengerek mindenkéksége találkozott volna benne. Kicsit csámpás a cipője és a ruhája rongyos. Bözsike virágot árul. Néhány hete még hóvirágot és ibolyát, most jácintot és kankalint. Bözsike a tavaszt hordozza kis kosárkájában és pengőért, kettőért, el is adja azoknak, akik megszomjaztak egy kis tavaszra. Kell a pengő ,mert sok a testvérke otthon és apuka elveszett . nagy háborúban kávéházukba, vendéglőkbe jár Bözsike és árulni a sárga, kék, vörös virágokat. Közben itt is, ott is hallott néhány szót, kezébe került néhány régi újság, a fülébe zugod, néhány ujjongó kiáltás, zászlókat látott a szélnek feszülni és ragyogó arcú gyerekeket menetelni az utcákon. Bözdike észrevette, hogy nemcsak a kicsi kosarában tavaszodik. Tavasz ragyog az utcákon, tavasz lengedezik a zászlórudakon és tavasz van a szivekben is. Bözsike elolvasta a plakátokat, a ropirat okát, megkérdezte kis barátnőit, a pionírokat és a vevőit is. így tudta meg, hogy útban van majds elseje és igy tudta meg, hogy a május elseje mit jelent s hogy kiknek köszönhetjük. Két sír van a házunk előtt a parkban. Két orosz tiszt sírja. Bözsike minden este néhány szál virágot tesz le a két sírra. Jácintot, orgonát, kankalint. Ami vm. És elhatározta, hogy május elsején sok-sok virágot visz a sirokra. Nem baj, ha tíz pengőbe kerül is... Így ünnepli meg Bözsike május elsejét.