Magyar Szó, 1965. március (22. évfolyam, 58-88. szám)
1965-03-14 / 71. szám
B. Szabó György Zrenjaninban (Nagybecskereken) született 1920. augusztus 30-án. Szegény munkáscsaládból származott. Zrenjaninban végezte el a középiskolát és beiratkozott a zágrábi egyetem bölcsészeti karára, a művészettörténeti szakra. Két félévet hallgatott itt, a másodikat a kitörő világháború félbeszakította. 1941. áprilisban elhagyta Zágrábot és Budapesten folytatta tanulmányait az Eötvös-kollégiumban. Tanulmányait egy illegális hazatérés a német megszállás alatti Bánságba szakítja félbe. Itt ért a felszabadulás is. 1944 októberétől kezdve a Népfront agitációs osztályán dolgozik. 1945 nyarától kezdve nemzetgyűlési képviselő és kerületi titkár volt Észak-Bánság kerületében. 1946 októberében az akkor ipognyíló Tanárképző Főiskola Novi Sadra hívja a magyar irodalom tanárának. A magyar tanszék vezető tanára volt tizenöt éven át, egészen 1959 szeptember végéig, amikor a Belgrádi Egyetem megválasztotta a Novi Sad-i Bölcsészettudományi Kar akkor megnyílt Magyar Tanszéke irodalomtanárának és tudományos munkatársának. 1960 decemberében ösztöndíjasként Budapestre utazott, hogy elkészítse kandidátusi disszertációját. 1951 óta tagja a Jugoszláv írószövetségnek. Sajtó alá rendezte a magyar klasszikusokat (tizennégy könyvet). Tér és idő címen tanulmánykötete látott nyomdafestéket, a tanszék kiadta egyetemi előadásait, s posztumusz kötetként jelent meg Éjszakák és hajnalok című kötete. Képzőművészként is működött, élete utolsó éveiben főleg grafikával foglalkozott. Kiállításokon vett részt, több könyvet illusztrált, állandó munkatársa volt a jugoszláviai magyar lapoknak és a HÍD-nak. 1963. június 14-én Muraszombaton kötelességének teljesítése közben tragikus hirtelenséggel elhunyt. W*WA* S#C NOSTRA RES AGITUR B. Szabó György ar anytag geszencie, az ember k. Egy-egy évfolyam, egy-egy lappéldány megsárgult papírjával, porosan, de ma még él, holnap már tűzbe kerülhet, elérheti a végzet Ma talán még nem késő menteni, ami menthető, őrizni, ami megőrzésre érdemes. Egy-egy adat ma még elevenen vagy homályosan él emberek tudatában, holnap feledésbe merül az adat, holnapután az elhomályosult adattal együtt eltűnik az ember is, nyomtalanul. Menteni az adatot, rögzíteni, továbbadni, ha az ember sorsa előtt még tehetetlenül állunk is. Menteni, ami menthető, őrizni, ami megőrzésre érdemes, ha már a legérdemesebbet, az embert, nem vagyunk képesek megőrizni. (Feljegyzések irodalmunk leltározása előtt...) -o-A lehető legnehezebben járható utat kerülik meg a festők az absztrakt ürügyén: a részletek „felnagyítása”, az anyagszerűség érzékeltetésének számtalan és súlytalan és színtelen és szagtalan variálása az „eredetiség” jegyében, az absztrakt expresszionizmus temperamentumot „érzékeltető” dagályossága, az érzelem spirituális „elfödése” merevítéssel, tompítással, szürkítéssel, valóságfoszlányok „sejtetésével” monumentális tér „megszerkesztése”, ikonosztászok ragyogó aranypora, néprajzi kellékek színessége, tengerfenéki növényzet lombossága, kozmikus felvételek hideg ragyogása — mindez itt van, a képteremtés szándékával párosulva, de átlényegesítés nélkül. Az erőfeszítés a külső világ befogadására és nem a belső világ kivetítésére irányul. Leltározás, nem felfedezés. (Tizenhárom feljegyzés) -o-A rajz — a fekete-fehér művészet legközvetlenebb nyelve — erőt mutathat, de őszinteségről is tanúskodhat, a kiállás bátorságát bizonyíthatja, de beszámolhat krízisekről, elernyedésekről is: a rajz a világ, a társadalom, a természet és az ember viszonyának új, addig ismeretlen és rejtett összefüggéseit mutathatja meg, a jó rajz mindig felfedezés is. S az anyagban készített, sokszorosító eljárással készült grafikai lap — még a legbonyolultabb mechanikai vagy vegyi eljárással készült levonat is — törvényszerűen magán viseli fogantatásának alapelemét, a rajzot. Pregnánsabban, kifejezőbben, tapinthatóbban, mint akár a festmény, akár a szobor, noha itt is a műalkotás genezise — a modern festészet és szobrászat alkotásaira vonatkoztatva is — kimutathatja a rajz jelenvalóságát: a mű elsődleges megfogalmazásában a rajz az alapgondolat hordozója, kifejezője, a realizáció elindítója és ösztökélője. (A fekete-fehér művészet válsága?) —Mi a közönséget is leegyszerűsítve szeretjük szemlélni: a kicsiszolt verset szereti és az antipoetikus verset nem olvassa, megveti, nem érti, és nem is akarja megérteni, az absztrakt festményre gondolkodás nélkül kimondja: ezt az én hétéves fiam különben tudná megcsinálni, majd megkérdezi: mit ábrázol tulajdonképpen ez a kép, s ha nem ábrázol semmit, akkor minek van, miért kép, számára tíz gunnyasztó alak lesz az érdekes és figyelmesen szemügyre veszi mindegyiket, az elvont szoborra pedig rögtön kimondja: lyukas szakajtó. S mit tesz a tetszetős homlokzatú palota esetében? Gyönyörködni fog, ámulni, s megkérdezi, hogy haszna vehető-e ez az épület belülről, hogyan szolgálja rendeltetését. Ez a séma — mint minden séma — hazug és igaztalan. Nemcsak a művészet helyzete más, nemcsak az alkotó művész szabadsága és felelőssége nagyobb, hanem más lett a közönség is, és egyre változik, nap nap után, a közönség viszonyulása a művészethez. Senki sem beszélhet valami tegnapelőtti és tegnapi közönség nevében arról, hogy a mai közönség mit kíván az alkotótól. A mai közönség már sejti, a holnapi tudná és érezni fogja, hogy mi a művészet! (Az alkotó és a közönség nevében...) —— Megtanultuk már, hogy felfogjuk a nagyvilág üzeneteit, és lassan megtanuljuk azt is, hogyan kell felemelni szavunkat, hogy visszhangozza a közel és a távol. A nagyvilág dolga, hogy felfogja, megértse, befogadja üzenetünket. S itt, Kelet és Nyugat, Észak és Dél határán, ahol ember lett az ember, szabadság a szabadság, művészet, ami valóban az — talán ma, talán holnap elkészül és útnak indul az üzenet. Mert a művészet sorsa ma és mindenkor egy volt az ember és a szabadság sorsával. Meggyalázni az embert annyi volt mint elárulni a szabadságot, megfojtani a művészetet. Feladni a szabadságot mindig azt jelentette, hogy meggyalázzuk az embert és eláruljuk a művészetet. Hazudni a művészetben mindig egy volt azzal, hogy eláruljuk az embert és feladjuk a szabadságot. Századok óta készül a szöveg, halottak és élők írják — eljövendő századoknak. A végtelenből indul el a vonal, és a végtelenbe tart. Az alkotók megérzik, felismerik, tudják a törvényeit. (írás Vajda Lajosról) -o-Vannak pillanatok az ember életében, amikor úgy érzi, hogy kitágul a látóhatár, s egy villanásnyira feltűnik a holnap. Mert magunkban hordozzuk nemcsak a múltunkat és jelenünket, hanem a holnapunkat is. A jó alkotás mindig magában foglalja az időnek és a térnek a jelenvalóságát, noha minden jó alkotás ugyanakkor mindkettőnek tagadása is. Szellemi életünk provincializmusát jellemzi az időnek és a térnek fokozott, túlzott figyelembevétele, akár a local couleur, akár a művészet célját a praktikus igazságként értelmező felfogás alapján álló, hasznossági elveket hangoztató magatartás formájában, vagy az időnek és a térnek a tényét teljesen tagadó álláspont alakjában, amely, vagy öt ujjnyira, mindennapi sarunk felett lebeg, és az örökkévalóságra kacsingat, rendületlenül. Fojtogató mondanivalónk van a népek hazája, a nagyvilág számára, de képtelenek vagyunk művészi erővel megfogalmazni élményünket és átadni a „koncentrált erőt” a közönségnek, a miénknek, a hazainak, hogy élményeket oldjunk fel és érzéseket váltsunk ki — konzervatív modernség és modern konzervativizmus —, pedig sohasem voltunk se konzervatívok, se modernek. Bűvös körben mozgunk, a kitörés kényszerűségét mind ritkábban érezzük; a szellemi élet elsekélyesedése következmény és ok is: a művész és az ember elkényelmesedett, önelégültté vált s nem izgatja többé sem a művészet, sem az élet! Hol van hát a művész? » • • • • A költészet kritikáját és a kritika „költészetét” kellene szemügyre venni elsősorban. Érdemes lenne, mert irodalmunk konformizmusa itt a legszembetűnőbb. Nem hiszem, hogy a kritika feladata lenne költészetet teremteni, és ugyanakkor hiszem, a kritika dolga állást foglalni mindazzal szemben, ami költészetnek kíván látszani, annak hiszi, gondolja vagy nevezi magát, noha valójában semmi köze a költészethez. Egyetlen paradoxonban irodalmunk és irodalmi kritikánk tegnapi és mai tévelygései! A paradoxon, a jelen esetben is, nem ellentmondást fejez ki, bár annak a látszatát kelti, s noha költészetünk és kritikánk dilemmáját fedi fel, szerepe nem több, mint egy áldilemma megszüntetése. Ha a kritika költészetet kíván teremteni mindenáron, akkor kénytelen versírást, verselést, versfaragást a költészettel kiegyenlíteni, s ezzel önmagát megfosztani képességétől, hogy felismerje azt, ami költészet; bár ez a kritika állandóan a költészetről beszél, egyetlen sót sem ejt a költészetről, s mert elmulaszt állást foglalni mindazzal szemben, ami nem költészet, bár annak látszik, semmi érdemlegeset nem tud mondani a költészetről. Azaz: a kritikus nem a költészet kritikáját gyakorolta, hanem a kritika költészetét” művelte. Ilyen viszonyulásnak a következményei nem jelentéktelenek: a költészet fogalma eltorzult, a költészet kategóriája indokolatlanul és feleslegesen elhomályosult, kiszélesült és leszűkült egyszerre, költészetté minősítve a verselést, nem-költészetté nyilvánította az igazi költészetet. A költészet védelme ürügyén a költészetet támadta, a költészet értékmérőjeként lépve fel, önmaga értéktelenségét fedte fel; a „szellemi égtáj” parcellázásában a költészet ereje sorvadt el: az önmagába nézés narcizmussá lényegült, a kényszerű kitörés új élmények irányában feleslegessé vált, kényelmetlen és kockázatos kalandozásnak tűnt fel. A kritika költészete tartósította ezt az állapotot; a költő nem a költészet sorsát és jövőjét féltette, önmagát helyezte a költészet fölé, egyéni helyzetét azonosította a költészetével. (Rapszódia négy szólamra ...) B. Szabó György Лет mint szigorú cenzor, hanem mint aki megbecsüli a kimondott szót, s nem engedi felelőtlenül közprédára: mindig ellenőrizte azt — persze utólag —, amit tagoltan, a sorokat, gondolatokat lassan egymásba fűzve elmondott е9У~е9о interjú alkalmával. Annál inkább könnyű lett volna papírra vetni a közvetlenül a halála előtt lebonyolított beszélgetést, hisz örökre lehunyta éber szemét. De éppen ez a tragikus esemény volt az, ami visszatartott ettől. Nem akartam saját lelkiismeretem terhére vállalni az erkölcsi felelősséget, azt, hogy netán élősdije legyek egy halottnak, szavait tolmácsoljam, talán kegyeletes siépítgetéssel, vagy ki sem mondott szentenciákkal, hisz nem volt már, aki telefonon felhívjon, s halkan, talán egy kis iróniával, mély torokhangján megjegyezze: Ezt meg ezt azért nem éppen így mondtam ... Mégis, most, két év múltával, miután posztumusz könyve Híd-díjat kapott, a beszélgetés interpretálásával kapcsolatos agályt eloszlatta egy erősebb érzés, mely arra ösztökélt, hogy a két éve vezetett jegyzetek alapján megszólaltassam az írót, festőt, szervezőt, tanárt, esztétát, talán néhány olyan kérdésről, amit az Éjszakák, hajnalok, ez a Híd-díjas mű töredékben tartalmaz. Háromszor is fel kellett keresni, hogy egy-egy felvetett ötletből interjú szülessen. Megegyeztünk: egyik dédelgetett témájáról az egyetemről beszélgetünk. De aztán szobájában körberakta rajzait, s habár szilárd meggyőződése volt: jó úton halad, jó munkát végez, várta a biztató szót, az elismerést, így tött a beszédtéma — mint a magyarázat hevében ledöntött kristálypohár — ezer felé, s mindegyik darabka külön csillogni kezdett. Szeme tükrében mintha egyszerre lobbant volna fel a sok rőzseláng, amit maga között élesztgetett szellemi életünkben. Idegesen gyújtogatva a cigarettákat, látatlanban legorombította azokat a vidéki tanárjelölteket, akikkel a minap találkozott. —. Úgy beszélnek magyarul, mintha Albániában tanultak volna. Alsó ajkát lebiggyesztve némán maga elé nézett, majd lelkesen beszélni kezdett egy baranyai néniről, aki mintha forrása lenne az igazi, tősgyökeres, romlatlan beszédnek. Utána a címtábláknak rontott, egy zentai körsétájának tapasztalataira hivatkozva. — Nemcsak giccsesek, ízléstelenek, akárcsak a túlzsúfolt kirakatok, de hemzsegnek rajtuk a hibák. Fodrászt írtak, így hosszú ó-val, jó még, hogy nem két szbetűvel. Barbárok! Mit mondjak hát arról a vidéki vezetőemberről, aki magyarul akarta elmondani gondolatait. Végighallgattam és majdnem sírtam. Ha több időm lenne, írnék egy afféle szónoki kiskátét, sommázva benne az ízes mozgalmi zsargont. Miért kell a politikáról bükkfanyelven beszélni? S a nyekergő mondatokat csapzott frázisokkal teletömni? Eh, ez csak olyan bolond ötlet. A tankönyvírással is lemaradok, pedig a sok felemás olvasókönyv böngészésekor az az ötlet fogamzott meg bennem, hogy nagyobb lélegzetvételt megengedő, tágabb szellemi kapukat kitáró irodalmi kézikönyvet szentelek a felsősöknek, meg a kisiskolásoknak is, s magam is illusztrálom ... — De az egyetem meg a rajz majd minden időm leköti. Egy-egy rajz néha egész hónapra való munkát ad. Mikor a rideg tűvel nekilátok a hatalmas kartonlapnak, magam sem tudom mennyi finom „horgolást” kell ejtenem a papíron, hogy kompozícióvá álljanak össze a nagy türelemmel dekomponált részletek. Golnikon átestem egy metamorfózison. Addig a dolgokat, meg az embereket is olyanoknak láttam, olyanoknak akartam látni, amilyenek a maguk adottságukban. Golnikon az időmilliomosok vad elszántságával és végtelen türelmével tanulmányozni kezdtem a hervadó páfrányokat, az üszkös fatörzseket, a lassan rohadó tönköket, tehát a pusztulásnak indult természetet, s másoltam gazdagon felkínált „rajzait”. Témámat mind apróbb elemekre bontottam, s rádöbbentem, ha e természet alkothat, miért ne alkossak én is, s olyannak lássam a széteső tönkök pókhálós rajzát, amilyennek én képzelem, s nem ahogy nyersen megmutatja magát. A természet absztrakciójától eljutottam saját absztrakciómig. — Az emberek tetteinek elbírálásában is kihatott rám ez az átalakulás, amely legelőbb a képzőművészt gyúrta át. Azaz, hogy ne csak úgy vizsgáljam őket, amilyenek, hanem hogy egy humánus követelménynek megfelelően, annak prizmáján át is, amilyeneknek látni szeretném őket. Ez ösztönözte bennem a nevelőt, hogy jobban sarkára álljon. Igen, többet kellene foglalkozni a fiatalokkal, a sok nézeteltérést okozó problémáikkal. A baj egyébként sem a meg nem értésnél kezdődik, hanem ott, hogy mi idősebbek a kultúra taposómalmában megelégszünk, ha rengeteg dulakodás után megoldódik egyegy hétköznapi kérdés, arról azonban már lemondunk, hogy a nagyobb távlatnak is áldozzunk. Szinte kárörömmel nézzük mindezek után, hogy a bennünket követő fiatalok is megrekednek ugyanabban a kátyúban. — Mi az, már távozni készülsz? De hát még egy szót sem ejtettünk az egyetemről. Hogyan születik meg a cikk? Legjobb lesz, ha rövidesen ismét eljössz, amikor visszatérek a növendékgyámolító útról, és akkor majd lekerekítjük a beszédtémát, ígérem, csak az egyetemről lesz szó. De azért, ha érdekel, elmondom készülő regényem titkát. Színhelye: a gorniki tüdőszanatórium. Az első vázlatban börtönnek nevezem. Börtön is, noha nincs fegyveres őre, áthatolhatatlan kőfala, mégis mindenki vállalja az önkéntes rabságot egy minden emberi tilalomnál hatalmasabb parancsnak engedelmeskedve: az életösztönnek. Ezekről a láthatatlan kötelékekről, az önként vállalt fogságról szeretnek regényt faragni. De majd részletesebben beszélünk róla, ha ismét találkozunk ... * A félbeszakadt beszélgetést sohasem folytattuk. VUKOVICS Géza : Félbemaradt beszélgetés A Híd-díjas B. Szabó György B. «Mal 1