Magyar Szó, 1965. március (22. évfolyam, 58-88. szám)

1965-03-14 / 71. szám

B. Szabó György Zrenjaninban (Nagybecs­­kereken) született 1920. augusztus 30-án. Sze­gény munkáscsaládból származott. Zrenja­­ninban végezte el a középiskolát és beirat­kozott a zágrábi egyetem bölcsészeti karára, a művészettörténeti szakra. Két félévet hall­gatott itt, a másodikat a kitörő világháború félbeszakította. 1941. áprilisban elhagyta Zág­rábot és Budapesten folytatta tanulmányait az Eötvös-kollégiumban. Tanulmányait egy illegális hazatérés a német megszállás alatti Bánságba szakítja félbe. Itt ért a felszaba­dulás is. 1944 októberétől kezdve a Népfront agitációs osztályán dolgozik. 1945 nyarától kezdve nemzetgyűlési képviselő és kerületi titkár volt Észak-Bánság kerületében. 1946 ok­tóberében az akkor ipognyíló Tanárképző Főiskola Novi Sadra hívja a magyar irodalom tanárának. A magyar tanszék vezető tanára volt tizenöt éven át, egészen 1959 szeptember végéig, amikor a Belgrádi Egyetem meg­választotta a Novi Sad-i Bölcsészettudományi Kar akkor megnyílt Magyar Tanszéke iro­dalomtanárának és tudományos munkatársá­nak. 1960 decemberében ösztöndíjasként Bu­dapestre utazott, hogy elkészítse kandidátusi disszertációját. 1951 óta tagja a Jugoszláv író­szövetségnek. Sajtó alá rendezte a magyar klasszikusokat (tizennégy könyvet). Tér és idő címen tanulmánykötete látott nyomdafesté­ket, a tanszék kiadta egyetemi előadásait, s posztumusz kötetként jelent meg Éjszakák és hajnalok című kötete. Képzőművészként is működött, élete utolsó éveiben főleg grafiká­val foglalkozott. Kiállításokon vett részt, több könyvet illusztrált, állandó munkatársa volt a jugoszláviai magyar lapoknak és a HÍD-nak. 1963. június 14-én Muraszombaton kötelességé­nek teljesítése közben tragikus hirtelenséggel elhunyt. W*WA* S#C N­OSTRA RES AGITUR B. Szabó György ar anytag geszencie, az ember k. Egy-egy évfolyam, egy-egy lappéldány megsárgult papírjával, porosan, de ma még él, holnap már tűzbe kerülhet, el­érheti a végzet Ma talán még nem késő menteni, ami menthető, őrizni, ami meg­őrzésre érdemes. Egy-egy adat ma még elevenen vagy homályosan él emberek tudatában, holnap feledésbe merül az adat, holnapután az elhomályosult adat­tal együtt eltűnik az ember is, nyomta­lanul. Menteni az adatot, rögzíteni, to­vábbadni, ha az ember sorsa előtt még tehetetlenül állunk is. Menteni, ami menthető, őrizni, ami megőrzésre érdemes, ha már a legérde­mesebbet, az embert, nem vagyunk képe­sek megőrizni. (Feljegyzések irodalmunk leltározása előtt...) -o-A lehető legnehezebben járható utat kerülik meg a festők az absztrakt ürü­gyén: a részletek „felnagyítása”, az anyagszerűség érzékeltetésének számtalan és súlytalan és színtelen és szagtalan va­riálása az „eredetiség” jegyében, az abszt­rakt expresszionizmus temperamentu­mot „érzékeltető” dagályossága, az­­ érze­lem spirituális „elfödése” merevítéssel, tompítással, szürkítéssel, valóságfoszlányok „sej­tetésével” monumentális tér „meg­szerkesztése”, ikonosztászok ragyogó aranypora, néprajzi kellékek színessége, tengerfenéki növényzet lombossága, koz­mikus felvételek hideg ragyogása — mind­ez itt van, a képteremtés szándékával párosulva, de átlényegesítés nélkül. Az erőfeszítés a külső világ befogadására és nem a belső világ kivetítésére irányul. Leltározás, nem felfedezés. (Tizenhárom feljegyzés) -o-A rajz — a fekete-fehér művészet leg­közvetlenebb nyelve — erőt mutathat, de őszinteségről is tanúskodhat, a kiállás bátorságát bizonyíthatja, de beszámolhat krízisekről, elernyedésekről is: a rajz a világ, a társadalom, a természet és az ember viszonyának új, addig ismeretlen és rejtett összefüggéseit mutathatja meg, a jó rajz mindig felfedezés is. S az anyagban készített, sokszorosító eljárással készült grafikai lap — még a legbonyolultabb mechanikai vagy vegyi eljárással készült levonat is — törvény­szerűen magán viseli fogantatásának alap­elemét, a rajzot. Pregnánsabban, kifeje­zőbben, tapinthatóbban, mint akár a fest­mény, akár a szobor, noha itt is a mű­alkotás genezise — a modern festészet és szobrászat alkotásaira vonatkoztatva is — kimutathatja a rajz jelenvalóságát: a mű elsődleges megfogalmazásában a rajz az alapgondolat hordozója, kifejezője, a realizáció elindítója és ösztökélője. (A fekete-fehér művészet válsága?) —­­Mi a közönséget is leegyszerűsítve sze­retjük szemlélni: a kicsiszolt verset sze­reti és az anti­poetikus verset nem ol­vassa, megveti, nem érti, és nem is akar­ja megérteni, az absztrakt festményre gondolkodás nélkül kimondja: ezt az én hétéves fiam különben tudná megcsinál­ni, majd megkérdezi: mit ábrázol tulaj­donképpen ez a kép, s ha nem ábrázol semmit, akkor minek van, miért kép, szá­mára tíz gunnyasztó alak lesz az érdekes és figyelmesen szemügyre veszi mind­egyiket, az elvont szoborra pedig rögtön kimondja: lyukas szakajtó. S mit tesz a tetszetős homlokzatú palota esetében? Gyönyörködni fog, ámulni, s megkérdezi, hogy haszna vehető-e ez az épület be­lülről, hogyan szolgálja rendeltetését. Ez a séma — mint minden séma — hazug és igaztalan. Nemcsak a művészet helyzete más, nemcsak az alkotó művész szabadsága és felelőssége nagyobb, hanem más lett a közönség is, és egyre változik, nap nap után, a közönség viszonyulása a művé­szethez. Senki sem beszélhet valami teg­napelőtti és tegnapi közönség nevében ar­ról, hogy a mai közönség mit kíván az alkotótól. A mai közönség már sejti, a holnapi tudná és érezni fogja, hogy mi a művészet! (Az alkotó és a közönség nevében...) —­— Megtanultuk már, hogy felfogjuk a nagyvilág üzeneteit, és lassan megtanul­juk azt is, hogyan kell felemelni szavun­kat, hogy visszhangozza a közel és a tá­vol. A nagyvilág dolga, hogy felfogja, megértse, befogadja üzenetünket. S itt, Kelet és Nyugat, Észak és Dél határán, ahol ember lett az ember, szabadság a szabadság, művészet, ami valóban az — talán ma, talán holnap elkészül és útnak indul az üzenet. Mert a művészet sorsa ma és mindenkor egy volt az ember és a szabadság sorsá­val. Meggyalázni az embert annyi volt mint elárulni a szabadságot, megfojtani a mű­vészetet. Feladni a szabadságot mindig azt je­lentette, hogy meggyalázzuk az embert és eláruljuk a művészetet. Hazudni a művészetben mindig egy volt azzal, hogy eláruljuk az embert és feladjuk a szabadságot. Századok óta készül a szöveg, halottak és élők írják — eljövendő századoknak. A végtelenből indul el a vonal, és a végtelenbe tart. Az alkotók megérzik, felismerik, tudják a törvényeit. (írás Vajda Lajosról) -o-Vannak pillanatok az ember életében, amikor úgy érzi, hogy kitágul a látóha­tár, s egy villanásnyira feltűnik a hol­nap. Mert magunkban hordozzuk nem­csak a múltunkat és jelenünket, hanem a holnapunkat is. A jó alkotás mindig magában foglalja az időnek és a térnek a jelenvalóságát, noha minden jó alkotás ugyanakkor mindkettőnek tagadása is. Szellemi életünk provincializmusát jel­lemzi az időnek és a térnek fokozott, túl­zott figyelembevétele, akár a local cou­­leur, akár a művészet célját a praktikus igazságként értelmező felfogás alapján ál­ló, hasznossági elveket hangoztató maga­tartás formájában, vagy az időnek és a térnek a tényét teljesen tagadó álláspont alakjában, amely, vagy öt ujjnyira, min­dennapi sarunk felett lebeg, és az örök­kévalóságra kacsingat, rendületlenül. Foj­togató mondanivalónk van a népek hazá­ja, a nagyvilág számára, de képtelenek vagyunk művészi erővel megfogalmazni élményünket és átadni a „koncentrált erőt” a közönségnek, a miénknek, a ha­zainak, hogy élményeket oldjunk fel és érzéseket váltsunk ki — konzervatív mo­dernség és modern konzervativizmus —, pedig sohasem voltunk se konzervatívok, se modernek. Bűvös körben mozgunk, a kitörés kényszerűségét mind ritkábban érezzük; a szellemi élet elsekélyesedése következmény és ok is: a művész és az ember elkényelmesedett, önelégültté vált s nem izgatja többé sem a művészet, sem az élet! Hol van hát a művész? » • • • • A költészet kritikáját és a kriti­ka „költészetét” kellene szemügyre ven­ni elsősorban. Érdemes lenne, mert iro­dalmunk konformizmusa itt a legszem­betűnőbb. Nem hiszem, hogy a kritika feladata lenne költészetet teremteni, és ugyanakkor hiszem, a kritika dolga ál­lást foglalni mindazzal szemben, ami köl­tészetnek kíván látszani, annak hiszi, gondolja vagy nevezi magát, noha valójá­ban semmi köze a költészethez. Egyetlen paradoxonban irodalmunk és irodalmi kritikánk tegnapi és mai tévely­gései! A paradoxon, a jelen esetben is, nem ellentmondást fejez ki, bár annak a látszatát kelti, s noha költészetünk és kritikánk dilemmáját fedi fel, szerepe nem több, mint egy áldilemma megszün­tetése. Ha a kritika költészetet kíván teremteni mindenáron, akkor kénytelen versírást, verselést, versfaragást a költé­szettel kiegyenlíteni, s ezzel önmagát megfosztani képességétől, hogy felismer­je azt, ami költészet; bár ez a kri­tika állandóan a költészetről b­e­s­zél, egyetlen sót sem ejt a költé­szetről, s mert elmulaszt állást fog­lalni mindazzal szemben, ami nem köl­tészet, bár annak látszik, semmi érdem­legeset nem tud mondani a költészetről. Azaz: a kritikus nem a költészet kriti­káját gyakorolta, hanem a kritika költészetét” művelte. Ilyen viszo­nyulásnak a következményei nem jelen­téktelenek: a költészet fogalma eltor­zult, a költészet kategóriája indokolat­lanul és feleslegesen elhomályosult, ki­­szélesül­t és leszűkült egyszerre, költé­szetté minősítve a verselést, nem-költé­szetté nyilvánította az igazi költészetet. A költészet védelme ürügyén a költészetet tá­madta, a költészet értékmérőjeként lépve fel, önmaga értéktelenségét fedte fel; a „szellemi égtáj” parcellázásában a költé­szet ereje sorvadt el: az önmagába nézés narcizmussá lényegült, a kényszerű kitö­rés új élmények irányában feleslegessé vált, kényelmetlen és kockázatos kalando­zásnak tűnt fel. A kritika költészete tar­tósította ezt az állapotot; a költő nem a költészet sorsát és jövőjét féltette, ön­magát helyezte a költészet fölé, egyéni helyzetét azonosította a költészetével. (Rapszódia négy szólamra ...) B. Szabó György Л­ет mint szigorú cen­zor, hanem mint aki megbecsüli a kimon­dott szót, s nem engedi fe­lelőtlenül közprédára: min­dig ellenőrizte azt — persze utólag —, amit tagoltan, a sorokat, gondolatokat lassan egymásba fűzve elmondott е9У~е9о interjú alkalmával. Annál inkább könnyű lett volna papírra vetni a köz­vetlenül a halála előtt lebo­nyolított beszélgetést, hisz örökre lehunyta éber szemét. De éppen ez a tragikus ese­mény volt az, ami visszatar­tott ettől. Nem akartam sa­ját lelkiismeretem terhére vállalni az erkölcsi felelős­séget, azt, hogy netán élős­­dije legyek egy halottnak, szavait tolmácsoljam, talán kegyeletes siépítgetéssel, vagy ki sem mondott szen­tenciákkal, hisz nem volt már, aki telefonon felhívjon, s halkan, talán egy kis iró­niával, mély torokhangján megjegyezze: Ezt meg ezt azért nem éppen így mond­tam ... Mégis, most, két év múl­tával, miután posztumusz könyve Híd-díjat kapott, a beszélgetés interpretálásával kapcsolatos agályt eloszlatta egy erősebb érzés, mely ar­ra ösztökélt, hogy a két éve vezetett jegyzetek alapján megszólaltassam az írót, fes­tőt, szervezőt, tanárt, eszté­tát, talán néhány olyan kér­désről, amit az Éjszakák, hajnalok, ez a Híd-díjas mű töredékben tartalmaz. Háromszor is fel kellett keresni, hogy egy-egy felve­tett ötletből interjú szüles­sen. Megegyeztünk: egyik dédelgetett témájáról az egyetemről beszélgetünk. De aztán szobájában körberakta rajzait, s habár szilárd meg­győződése volt: jó úton ha­lad, jó munkát végez, várta a biztató szót, az elismerést, így tött a beszédtéma — mint a magyarázat hevében ledöntött kristálypohár — ezer felé, s mindegyik da­rabka külön csillogni kez­dett. Szeme tükrében mint­ha egyszerre lobbant volna fel a sok rőzseláng, amit maga között élesztgetett szel­lemi életünkben. Idegesen gyújtogatva a cigarettákat, látatlanban legorombította azokat a vidéki tanárjelölte­ket, akikkel a minap talál­kozott. —. Úgy beszélnek magyarul, mintha Albániá­ban tanultak volna. Alsó aj­kát lebiggyesztve némán maga elé nézett, majd lelke­sen beszélni kezdett egy ba­ranyai néniről, aki mintha forrása lenne az igazi, tős­gyökeres, romlatlan beszéd­nek. Utána a címtábláknak rontott, egy zentai körsétá­jának tapasztalataira hivat­kozva. — Nemcsak giccsesek, íz­léstelenek, akárcsak a túl­zsúfolt kirakatok, de hem­zsegnek rajtuk a hibák. Fod­rászt írtak, így hosszú ó-val, jó még, hogy nem két sz­­betűvel. Barbárok! Mit mondjak hát arról a vidéki vezetőemberről, aki magya­rul akarta elmondani gon­dolatait. Végighallgattam és majdnem sírtam. Ha több időm lenne, írnék egy affé­le szónoki kiskátét, som­mázva benne az ízes moz­galmi zsargont. Miért kell a politikáról bükkfanyelven beszélni? S a nyekergő mon­datokat csapzott frázisokkal teletömni? Eh, ez csak olyan bolond ötlet. A tankönyv­írással is lemaradok, pedig a sok felemás olvasókönyv böngészésekor az az ötlet fo­­gamzott meg bennem, hogy nagyobb lélegzetvételt meg­engedő, tágabb szellemi ka­pukat kitáró irodalmi kézi­könyvet szentelek a felső­söknek, meg a kisiskolások­nak is, s magam is illuszt­rálom ... — De az egyetem meg a rajz majd minden időm le­köti. Egy-egy rajz néha egész hónapra való munkát ad. Mikor a rideg tűvel ne­kilátok a hatalmas karton­lapnak, magam sem tudom mennyi finom „horgolást” kell ejtenem a papíron, hogy kompozícióvá álljanak össze a nagy türelemmel dekom­­ponált részletek. Golnikon átestem egy metamorfózi­son. Addig a dolgokat, meg az embereket is olyanoknak láttam, olyanoknak akartam látni, amilyenek a maguk adottságukban. Golnikon az időmilliomosok vad elszánt­ságával és végtelen türelmé­vel tanulmányozni kezdtem a hervadó páfrányokat, az üszkös fatörzseket, a lassan rohadó tönköket, tehát a pusztulásnak indult termé­szetet, s másoltam gazda­gon felkínált „rajzait”. Té­mámat mind apróbb ele­mekre bontottam, s rádöb­bentem, ha e természet al­kothat, miért ne alkossak én is, s olyannak lássam a széteső tönkök pókhálós raj­zát, amilyennek én képze­lem, s nem ahogy nyersen megmutatja magát. A ter­mészet absztrakciójától el­jutottam saját absztrakció­mig. — Az emberek tetteinek elbírálásában is kihatott rám ez az átalakulás, amely legelőbb a képzőművészt gyúrta át. Azaz, hogy ne csak úgy vizsgáljam őket, amilyenek, hanem hogy egy humánus követelménynek megfelelően, annak prizmá­ján át is, amilyeneknek lát­ni szeretném őket. Ez ösztö­nözte bennem a nevelőt, hogy jobban sarkára álljon. Igen, többet kellene foglal­kozni a fiatalokkal, a sok nézeteltérést okozó problé­máikkal. A baj egyébként sem a meg nem értésnél kezdődik, hanem ott, hogy mi idősebbek a kultúra ta­posómalmában megelég­szünk, ha rengeteg dulako­dás után megoldódik egy­­egy hétköznapi kérdés, ar­ról azonban már lemondunk, hogy a nagyobb távlatnak is áldozzunk. Szinte káröröm­mel nézzük mindezek után, hogy a bennünket követő fiatalok is megrekednek ugyanabban a kátyúban. — Mi az, már távozni ké­szülsz? De hát még egy szót sem ejtettünk az egyetem­ről. Hogyan születik meg a cikk? Legjobb lesz, ha rö­videsen ismét eljössz, amikor visszatérek a növendékgyá­­molító útról, és akkor majd lekerekítjük a beszédtémát, ígérem, csak az egyetemről lesz szó. De azért, ha érde­kel, elmondom készülő regé­nyem titkát. Színhelye: a gorniki tüdőszanatórium. Az első vázlatban börtönnek nevezem. Börtön is, noha nincs fegyveres őre, áthatol­hatatlan kőfala, mégis min­denki vállalja az önkéntes rabságot egy minden embe­ri tilalomnál hatalmasabb parancsnak engedelmesked­ve: az életösztönnek. Ezekről a láthatatlan kötelékekről, az önként vállalt fogságról szeretnek regényt faragni. De majd részletesebben be­szélünk róla, ha ismét ta­lálkozunk ... * A félbeszakadt beszélgetést sohasem folytattuk. VUKOVICS Géza : Félbemaradt beszélgetés A Híd-díjas B. Szabó György B. «Mal 1

Next