Magyar Szó, 1967. január (24. évfolyam, 1-28. szám)

1967-01-29 / 26. szám

10. októl MA­GYAR L,Z?0 Tizenkét nehéz nap Párizsban Meg a szervezett munkavállalás is kockázatos — Slavko Popov fiatal zmbori szerszámkészítő élményei Párizsb­an Egy város két arca OLASZORSZÁGI JEGYZETEK Még a szervezett munka- Válllalás is kockazatos — Slavsto Popov vai­as zombo­­ri szerszama teszi le em­enyei tr­áxszatait. A jugoszláv dolgozók kül­­földi lum­isavállalasa, euve­­lyezvevese, egyre szervezet­tebb. újaiéban már azumaut sem kert találomra utraxei­­шик, akik a raueiaországban keresnek munkát. uj-neigraa székhellyel (Tóéin bunar laoj állandó jugoszláv—fran­cia vegyes bizottság műkö­dik, s ennek közvetítésével már itthon megköthető a munkaszerződés a francia gyáraikkal, vállalatokkal, legutóbb a neves Citroen autógyár képviselői látogat­tak el Jugoszláviába, s né­hány száz szakképzett dol­gozót szerződtettek. Zompor­tban 9 szerszámkészítőt vá­lasztottak ki a sok jelentke­ző közül, s hathavi próba­időre megkötötték velük a szerződést. A zombori mun­kások három csoportban kel­tek útra: az első január ha­todikén, a második január kilencedikén, a harmadik pedig a napokban. A máso­dik csoport Blavko Popov zombori, Vojislav Bursać apatini és Hadisav Tanard­­zić stanisići szerszámkészí­tőkből állt. Popov Slavko 25 éves fiatalember azonban már 12 nap múlva vissza­tért Párizsból, mert úgy ér­zi, hogy becsapták, a gyár megszegte a szerződési fel­tételeket. Elmondta nekünk, mi történt vele és társaival, a ugyanerről jegyzőkönyvi nyilatkozatot adott szerdán a zombori munkaközvetítő intézetben. NAGY REMÉNYEKKEL KELTÜNK ÚTRA... — A Poljopovrednik me­zőgazdasági gépgyárban dol­goztam — beszéli Slavko Popov. — Sajnos, nem vet­tek vissza a katonai szolgá­lat után, már vagy tíz hó­napja munka nélkül va­gyok. Elhatároztam, hogy szerencsét próbálok a Cit­roennél. A gyár mérnöke megfele­lőnek talált a próbán, az or­vos pedig egészségesnek, így hát Belgrádiban aláírtuk a szerződést. Az van benne, hogy hat hónapig próbaidőn leszek a gyárban 3 frank 90 centime-es órabérrel. Elei­met — reggelit, ebédet, va­csorát — és lakást kapha­tok napi 5,60 frankért. Kifi­zetődőnek találtam a mun­kát: havi 900—1000 frank, vagyis, mintegy 230 000 di­nár tisztességes kereset. Január kilencedikén, haj­nali két órakor keltünk út­ra. Megkaptuk a vonatjegye­ket, még a metrójegyről sem feledkeztek meg mun­kaadóink. Új-Belgrádban to­vábbi utasítást kaptunk s egy zárt borítékot, amely­ben irataink voltak. Párizs­ban a Rue B­argue 40. szám alatti karantinban kellett je­lentkeznünk. Noha egy di­nár, azaz frank nélkül bo­csátottak bennünket útra, bizakodva helyezkedtünk el a vonaton. Hiszen nagyon fi­gyelmes, előzékeny volt min­denki irántunk: Zomborban a gyár képviselői, Belgrád­­ban pedig az állandó bizott­ság tisztviselői. AZ ELSŐ MEGLEPETÉS Párizs elkápráztatott ben­nünket De nem sok volt az idő a nézelődésre. Magával sodort a hatalmas tömeg, a metrók forgataga. A karan­ténban jugoszláv toknácsnő és a titkársági hivatalnok fo­gadott bennünket Elvette útlevelünket s valami ideig­lenes igazolványt adott, ami a szabad járást-kelést biz­tosította számunkra. Innen a Citroen irodájába men­tünk. Átnyújtottuk a borí­tékot, a francia nyelvű szer­ződést megtartották, majd húsz frank előleget adtak, és közölték a külföldi dol­gozók szállásának címét. Ott egy keveset aludtunk, s már hat óra előtt jelentkeztünk az irodában, hogy megtud­juk, melyik üzemrészlegbe kell mennünk. A gyárban sajnos, min­den másképp történt, mint ahogy elképzeltük. A mun­kavezető kijelentette, hogy hét óra alatt kell elkészí­tenünk egy-egy szerszámot, noha az a munka rendes kö­rülmények között legalább tíz órát vesz igénybe. Jól nekigyűrkőztünk, s befejez­tük határidőre. Nagyon siet­tünk, mert a munkavezető azt mondta, ha nem lesz kész a szerszám, mehetünk. Amikor átadtuk, alaposan megvizsgálta készítményün­ket, s kisvártatva egy lezárt borítékot nyújtott át, s az irodába küldött bennünket. — Halló, itt Rátonyi-la­­kás, Robi van a telefonnál. — Édesapáddal szeretnék beszélni. — Mindjárt adom anyut. — A férjem? Az Operett­ben előadása van, ott bizto­san megtalálja. Ami azt illeti, Rátonyi Róbert érdemes művészt nem volt éppen könnyű meg­találni. Legalábbis annak nem, aki nem ismeri az Operettszínház kulissza mö­götti labirintusát. Még sze­rencse, hogy volt, aki kala­uzolt, így azután egykettő­re a színészek miniatűr ká­vézójában voltunk. Fönn a színpadon közben óriási tapsvihar közepette a My Fair Lady háromfelvo­­násos musical jelenetei pe­regtek. A színészek zajtala­nul jöttek-mentek. A csen­det csak az ügyeletes hang­ja törte meg a mindenfelé elhelyezett mikrofonokon ke­resztül. Hol az egyik, hol a másik színészt szólította. Engem Fodor Bélára, Rá­tonyi Róbert szabó- és öl­töztető mesterére bíztak. Útközben fontolóra vettük a történteket. Ismét próbát tetettek velünk, gyakorlati próbát normára, igen nehéz feltételekkel, s annak elle­nére, hogy otthon már meg­feleltünk. Az irodában várt azután ránk a keserű pirula. Kö­zölték velünk, hogy csak fi­zikai munkásnak alkalmaz­hatnak bennünket 2 frank 60 centime-es órabérrel. Hiá­ba mondtuk, hogy szakképzett munkások vagyunk, és csak szakmánkban akarunk dol­gozni A szerződést is em­legettük, de nem tudtuk fel­mutatni, hiszen elvették tő­lünk, amikor megérkeztünk. A jelenlevő francia munká­sok is nagyon csóválták a fejüket, ők is azt mondták, hogy ennyiért nem érdemes dolgozni. Elutasítottuk hát az ajánlatot, s visszatértünk a karantinba. POLYVÁS József HOLNAPI SZÁMUNK­BAN: KESERŰ TAPASZTA­LATOK — A művész úr ebben a pillanatban itt lesz — mond­ja Fodor Béla. — Ezt meg honnan tudja olyan biztosan? — Könnyű ezt eltalálni — mondja nevetve, hiszen már a százötvenedik elő­adásnál tartunk. És tegyük hozzá azt is, hogy a színház előcsarnoká­ban ennek ellenére a táb­lán az áll: Minden hely el­kelt. A következő pillanatban rugalmas léptekkel bevihar­­zik az öltözőbe Rátonyi. A szilveszteri műsorról kezdtünk beszélgetni. Köz­ben megpróbálok jegyezni. Rátonyi olyan gyorsan be­szél, mint a gépfegyverro­pogás. Mondom is neki: — Művész úr, az isten sze­relmére, most nincs a kép­ernyőn, és én jegyezni is szeretnék. — Ja, persze persze — mondja ő nevetve. De azért a következő percben ismét olyan gyorsan beszél. Hiába! Látszik, hogy a pergő szó a vérében van. H­a valaki nem járt té­len Velencében, alig­ha gondolja, hogy tu­lajdonképpen két várost egyesít magában: a turista és az olasz Velencét. Eddig én is a turisták paradicso­mát, a szerelmesek és nász­­utasok romantikus, kissé ta­lán cukros, de mindeneset­re szép városát ismertem, most azonban alkalmam volt látni a másikat is. Ilyenkor télen nem ke­vésbé mozgalmas,­­nyüzsgő az élet a csatornák városá­ban, mint az idegenforgal­mi idény kellős közepén. Pedig híre-hamva sincs a fényképezőgépes németek­nek, a bort vedelő szőke skandinávoknak, a cifra öl­­tözékű amerikaiaknak, és ki tudja még hányféle náció nagyobbára­­koros fiainak és leányainak, akik csak any­­nyiban hasonlítanak egy­máshoz, hogy orrukat vö­rösre perzselte a nap, és útikalauzt szorongatnak a kezükben. Helyettük a per­­gőbeszédű olaszok nyüzsög­nek: mintha az egész város kinn volna az utcán. Az ide­genek távollétével az a vé­kony cukormáz leolvad a De maradjunk a szilvesz­teri műsor egyik legsikere­sebb számánál — legalábbis nekem nagyon tetszett —, a Lufinál. — Be kell vallanom, na­gyon izgultam — meséli Rá­tonyi. — Nem magam, ha­nem kislányom, Hajnalka miatt. A Plusz egy fő után, amiben először lépett fel a televízión — a nagy nyilvá­nosság előtt — egyszerre szilveszteri műsorban részt venni, nagy feladat volt. Az ilyesmi még a nagy színé­szeknek is komoly munka. Hogy csak egyet mondjak, például a sikertelenséghez elég az, ha a szereplő a taps­ba, a kacajba belebeszél. — Hajnalka a számot nem velem, hanem az édes­anyjával próbálta. Én pre­mierre készültem, kevés idő volt. És egyébként is a gyerek azt mondta, hogy: apu, te ideges vagy, veled nem lehet komolyan dol­gozni. — A szilveszteri műsor óta garmadával kapom a le­veteket és végül rendsze­rint kiderül, hogy nem is nekem, hanem a Lufinak szól. Rátonyi Róbert érdemes művész valóban mestere a z­ének, táncnak, a humor­nak és nem utolsósorban a gyakran öt-hat percig tartó tréfás verseknek is. — Én sem tanulok köny­­nyebben, mint más ember — mondja Rátonyi. — A ti­tok nyitja az, hogy úton­­útfélen mondom, hajtoga­tom — egyszóval meg kell tanulni a szöveget! Beszélgetés közben több­ször is vissza kellett men­nie a színpadra, azután fel­harsant a taps, és végre be­fejeződött az előadás. Rátonyi Róberttal hama­rosan mi vajdaságiak is ta­lálkozunk. Előreláthatólag március végén, április ele­jén egy magyarországi mű­vészegyüttessel vajdasági körútra indul. Még csak annyit, hogy Rátonyi Róbert pillanatnyi­lag hét különböző darabban, még a bábszínházban is ját­szik, nemkülönben könyvet ír. Egyébként a humor, a tréfa, a tánc, a ritmus nagy­mesterének legkedvesebb szórakozása a komoly­zene. Viszontlátásra tavaszra Vajdaság színpadain,­ KERESZTÉNYI József­városról, és teljes szépségé­ben bontakozik ki. Mindenki siet, még a sé­tálók is a hűvös januári idő­ben. Az emléktárgyak, mü­tyürkék, ékszerek nemigen kelendők ilyenkor, amelye­ket különben a missék, fräu­­leinok, mademoisellek oly szívesen vásárolnak. A bol­tosoknak ilyenkor van ide­jük a mélázásra. Annál na­gyobb a forgalom a cipő, textil és más üzletekben: tél végi kiárusítás lévén, min­denki igyekszik 25—50 szá­zalékkal olcsóbban vásárol­ni. Most veszem csak észre, mennyi a diák. Fiúk, lá­nyok szíjjal átkötött könyv­csomóval (nem táskával mint nálunk) sietnek vidá­man az iskolába vagy még vidámabban haza. Kora es­te pedig tele van velük a Campo S. Barteleno tér. Ba­rátokkal, szívük választott­jával találkoznak itt a diá­kok. Akárcsak nálunk a korzón és a köpködőn, csak­hogy ott nem köpködnek, csupán nagy ricsajjal tere­ferélnek. V­elence „ nagy utcá­ján” a Canal Gran­den és a többi csa­tornán híre, hamva sincs a romantikát kereső szenvel­gő külföldiekkel megrakott gondoláknak. Nem tudom, hol lehet és mit csinálhat most az a vörös inges fia­talember, aki május végén esküdözött, hogy gondoláján megmutatja az egész várost, méghozzá fél áron. Azt ter­mészetesen bölcsen elhall­gatta, mennyi a teljes ár. A csatornák azonban most is élénkek, a vaporetták forgal­ma nem kisebb mint nyá­ron, a motorcsónakok, a gondolák változatlanul köz­lekednek, csakhogy most ki­zárólag tejet, zöldséget, bort, ásványvizet és más árut szállítanak a nem éppen tiszta vízen. A szemét elta­karítása ugyanis nem okoz nagy gondot a velenceiek­nek egyszerűen bedobálnak mindent a csatornákba. Té­len azonban nem érezhető annyira az állott szennyes víz rózsaillattal nem éppen rokonságban álló szaga, ami nyáron a romantikában a prózai világot képviseli. Most jut eszembe, hogy a galambokról még nem ír­tam. Ezekről a csodálatos lényekről, melyek itt gya­logosan, csak elvétve repül­nek, s némi (nyáron viszony­lag drága) kukoricáért na­gyon hálás fotomodellek. Sértett művészi öntudattal sétálgatnak a Szent Márk téren, mert a bennszülöttek­nek „nincs érzékük a mű­vészethez.” Csupán a gyere­kek értik meg őket és eny­hítik a szomorú téli mellő­zést. Ahogy a galambok nem attrakciói a velenceieknek, ugyanúgy megszokták azt is, hogy dagály idején a kora délelőtti órákban csak desz­kapallókon lehet közlekedni a Szent Márk téren, mert elönti a víz. A velenceieknek azonban eszükbe se jut azon elmélkedni, hogy a város százévenként 10—12 centimétert süllyed, sőt ez a folyamat meggyorsult, és az utóbbi ötven évben egyes városrészek 14 centit süly­­lyedtek. • Csupán a tudósok ijedeznek: mi lesz a gyö­nyörű várossal? Félve gon­dolnak arra, hogy a Velence mellett levő Margheriban épül Olaszország legna­gyobb kőolajfinomítója, a­milyen veszélyekkel jár ez. A szakemberek véleménye szerint a város jövője egy­­­általán nem rózsás. A süly­­lyedés gyorsul, a csatornák vízszintje emelkedik, mert a víz nem talál kiutat ma­gának, az épületek, a pom­pás paloták eróziója mind komolyabbá válik, a csator­nák fokozatosan petróleum­­lagunává alakulnak át, s az első naftarobbanáskor leve­gőbe repül az egész város. Mindezt a tudósok nagyon komolyan állítják, a velen­ceiek azonban nem rágód­nak rajta, hisz nem való­színű, hogy megérik. Törje a fejét a következő nemze­dék. Az élet szép, a turisták nyáron itthagyják pénzüket, ilyenkor télen „a nemzet­közi város” megint olasszá alakul, a pizza meg a spa­getti olyan jó, hát még a vörös bor! A vendéglők, ét­­termek, kis kávéházak, bá­­rak jó részét ilyenkor tata­rozzák ugyan, és így zárva vannak, de nem baj, hisz oda úgyis az idegenek jár­nak. A kiskocsmák (mind­egy hogy hogyan nevezzük őket) ahova a velenceiek járnak, most is nyitva van­nak. Nagy is a forgalom, fogy a nemzeti étel meg a bor. A dolguk után szalad­gáló emberek be-betérnek egy pohárra. Nem csoda, ha estére már az itóka barátai­nak jókedve kerekedik. Este kilenc-tíz óra után azonban elcsendesedik min­den (ellentétben Firenzével, ahol éjjel egy órakor még nagyobb a nyüzsgés, mint nálunk Novi Sadon csúcs­­forgalom idején). Igaz, Ve­lencében nincs egyetlen au­tó, de még kerékpár sem. Azt hiszem, az itteniek nin­csenek tudatában annak, mi­lyen jóleső érzés ez. A késő esti órákban el­csendesedik a város, csupán időnként visszhangoznak az utcák és a csatornák a ró­zsás hangulatban hazatérők dalától. Aztán az éneklés is elhal és másnap újra kezdő­dik a sietés. LADI István Négyszemközt Rátonyival Hajnalka, az idősebb és a fiatalabb Robi Velencei utca Vasárnap, 1967. jan. 28.

Next