Magyar Szó, 1974. szeptember (31. évfolyam, 240-254. szám)
1974-09-01 / 240. szám
Vasárnap, 1974. szept. 1. MAGYAR SZÓ Ismét népben a Kelel-Kelet — A JELENLEGI CIPRUSI VÁLSÁG igazi oka minden jel szerint az, hogy a Ciprusi Köztársaságban nincs megoldva a nemzeti kérdés. Az el nem kötelezett Ciprusi Köztársaság körül csoportosuló és összeütköző külföldi érdekek megnehezítik és a végsőkig bonyolulttá teszik a fő probléma megoldását, azt, hogy a görög és török nemzeti közösség között a teljes és tényleges egyenrangúság alapján rendeződjön a viszony, mindkét közösség számára elfogadható állami berendezés formájában, egy olyan államban, amelyet maguk hoznak létre, és ezzel önmaguk számára szavatolják a békét, az együttműködést és fejlődést — így foglalta össze Cipruson tett látogatásának és megbeszéléseinek tanúságait Miloš Minic külügyi titkár. Látogatássorozata, amelynek során Törökországban és Görögországban járt, nikóziai látogatásával és Tito elnök üzenetének átadásával fejeződött be. Ugyanakkor M. Komatina Londonban Makariosz ciprusi elnöknek adta át Tito elnök üzenetét és így valamennyi érdekelt fél tájékozódott a jugoszláv álláspontról. A jugoszláv diplomácia ezzel hatékonyan bekapcsolódott az el nem kötelezettek erőfeszítésébe, hogy megoldást találjanak a ciprusi válságra. Az újabb fejlemények azt mutatják, hogy erőfeszítéseik nem sikertelenek. A szigeten lassan megnyugszanak a kedélyek, betartják a tűzszünetet és tárgyalások kezdődnek a sziget föderatív berendezéséről. Waldheim ENSZ-főtitkárnak sikerült elérni, hogy a ciprusi görögök és törökök képviselői találkozzanak és egymás között próbáljanak közös nevezőre jutni. Persze a megoldás még messze van, nemcsak azért, mert felkorbácsolódtak a szenvedélyek, hanem azért is, mert nagyok az ellentéteka Ciprus jövőjére vonatkozó elképzelések között. Biztató azonban, hogy Denktae, a ciprusi törökök képviselője, Miloš Minictyel folytatott beszélgetése után már úgy nyilatkozott, hogy a ciprusi törökök a földeratív államberendezés mellett vannak. Ezzel valójában föladta azt a régebbi, szinte ultimátumszerű nyilatkozatát, amelyben azt állította, hogy ha Görögország elzárkózik a tárgyalások elől, kikiáltják a ciprusi törökök önálló államát. Ezek a biztató jelek bátorították föl az el nem kötelezett országokat annak kezdeményezésére, hogy az ENSZ segítségével, az ENSZ- főtitkár elnökletével hívják össze a ciprusi törökök és görögök megbeszélését, amelyen Görögország és Törökország is képviselteti magát, hogy ilyen összetételben próbáljanak megegyezni a sziget jövőjéről. A CIPRUSI VÁLSÁG még le sem került a napirendről, máris ismét időszerű lett a világbékét szakadatlanul veszélyeztető közel-keleti válság. Közel-Keletről ugyanis olyan hírek érkeztek, hogy Izrael újabb támadásra készül Szíria vagy Dél-Libanon ellen, azzal a szándékkal, hogy harcképtelenné tegye a szíriai hadsereget és csapást mérjen a Palesztinai mozgalomra. Egyes kairói lapok már olyan tervekről értesültek, hogy Izrael el akarja foglalni Dél-Libanont. És hogy mennyire komolyan veszik ezeket a híreket, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy készültségbe helyezték a szíriai és az egyiptomi hadsereget. Az új veszélyekről szóló hírek arról győzték meg a világot, hogy Közel-Keleten még mindig ellentétes törekvések hatnak, és eredőjük könnyen lehet a háború folytatása is. Egyrészt folynak a diplomáciai próbálkozások, hogy tartósabb megoldást keressenek, másrészt a tartós megoldás megtalálásának nehézségei és újabban , a ciprusi válság tanulságainak levonása mindinkább erősíti azt a véleményt, hogy nem lehet megőrizni a békét, ha ez a tartós megoldás sokáig késik. A diplomáciai erőfeszítésekkel kapcsolatban elég megemlítenünk, hogy ezekben a hetekben majdnem valamennyi közel-keleti ország tekintélyes képviselője Washingtonban járt vagy oda készül. Washingtonban tárgyalt Jigal Álon izraeli miniszterelnök-helyettes és külügyminiszter, Peres hadügyminiszter, Zaid Rifai jordániai miniszterelnök, majd Husszein jordániai király, Iszmail Fahmi egyiptomi és Halim Kadam szíriai külügyminiszter. Hamarosan Washingtonba látogat Jicak Rabin izraeli miniszterelnök, majd nem sokkal később Szadat egyiptomi elnök is. A ciprusi válság elemzésekor pedig meg kell említenünk, hogy a ciprusi harcok megmutatták: az ENSZ csapatok jelenléte nem akadályozza meg a harcokat. Emellett az arab országok levonták azt a következtetést is, hogy a háborút nem akadályozza meg az sem, hogy rendezték viszonyukat az USA-val, hisz Washington lelkiismeretfurdalás nélkül nézi, hogy „barátai” háborút kezdenek egymás ellen és eltűri, hogy a katonailag erősebb elérje céljait. Azt sem hagyták figyelmen kívül, hogy a NATO Görögország kilépésével és a török-görög viszállyal meggyengült pozícióit esetleg Izrael bevonásával, Izraelnek újabb agresszióra való bátorításával próbálják megszilárdítani. Ezek a vélemények semmiképpen sem járultak hozzá ahhoz, hogy szilárdnak tekintsék a békét Közel-Keleten. Egyelőre nem látni, hogy a veszélyekkel terhes fejlemények milyen irányt vesznek, az viszont biztos, hogy a ciprusi válság lezárulásával ismét mozgalmas napok kezdődnek Közel-Keleten. BÁLINT István A Nelson Rockefeller z Egyesült Államok új alelnöke, a világ egyik leggazdagabb embere. A családi vágyottról nincsenek megbízható adatok, titokzatosság lengi körül, azonban a Rockefellereket 10 milliárd dollárra taksálják, ami fölér egy középnagyságú állam költségvetésével. A dinasztia alapítója I. John, majd fia, Ц. John, csak pénzszerzéssel foglalkozott. A politikát csak közvetve irányították vagy befolyásolták. A harmadik nemzedék — Nelson, az új alelnök, négy fiú- és egy leánytestvérével — sem fasizott el. Fő foglalkozásuk apénzcsinálás maradt. Nelsont azonban politikai becsvágy is fűti, csakúgy mint nemrég elhunyt Winthrop öcsm Öcsét, aki egy ideig — igaz nem nagy sikerrel — Nebraska állam kormányzója volt. Az alelnök oly mérhetetlenül gazdag,, hogy a politikát érdektelenül, mondhatni hobbyként űzi abban az országban, ahol a hatalomrajutás egyben a gazdagodás útja. A nagyapa, I. John, a Standard Oil olajtársaság alapítója és az első am-:,, ka, milliárdos volt. A fekete arany véres történetéről a Rockefeller levéltárban feltehetően sok adat lapul, azonban a százéves távlatból némely dologra valamelyes fény derült. I. John kíméletlen erőszakkal együttműködésre kényszerítette az amerikai vasúti társaságokat, ami lehetővé tette számára, hogy a déli államokból másfél dollárral olcsóbbanszállítsa az olajat New Yorkba, mint vetélytársai. * A nagy hal megette a kis halakat, azaz bekebelezte vetélytársait, illetve tönkretette a szembehelyezkedő versenytársait. Amikor Theodore Roosevelt 1911-ben a tröszt-törvénnyel hadra kelt Rockefeller olajtripóliuma ellen, a vén rakf ..esen kijátszotta, sőt valcaz újabb vállalkozásokkal növelte. A nagytőke és I. John hatalmának a jellemzésére idézzük egy másik milliomos, William Vanderbilt,, a Pennsylvania vasút tulajdonosának a tanúvallomását, amely idestova egy évszázaddal ezelőtt, 1879-ben hangzott el New York városának bizottsága előtt. — Nem hiszem — jelentette ki Vanderbilt —, hogy bármilyen törvénnyel útját tudnák állni az ilyen embereknek. Ezúttal is, mint mindig, felülkerekednek ... A Rockefellerek az alapító és gengszter módszereinek alkalmazása nélkül, sőt a jótékonyság dicsfényében folytatják a pénzhalmozást. A világ második olajtársaságának a Standard Oil és a nagyságrendben nyolcadik Mobil ОЦ részvényeinek többségea család kezében van. A viz második és harmadik .. .ngyobb bankjában, a Crise Manhattan és a First National bankban is részvénytöbbségük van, csakúgy mint a repülőgépgyártásban és a légiforgalmi vállalatokban (Eastern Air Lines Boeing), az atommeghajtású erőművekben és az űrkutatásban (United Nuclear), az elektronikában, a szálló- és vendéglátóiparban, és hasznot hajtó befektetéseket esz- s közölnek a fejlődő országokban stb. Csak megemlítjük, hogy a híres Rockefeller Mk I pontnak 17 felhőkarcolója van New Yorkban, sok ezer irodája, több száz áruháza, hangversenyterme, múzeuma stb. Az öt unoka egymás között felosztotta a Rockefeller birodalom kormányzását: Nelson az olajat „igazgatja”, I Winthrop a földbirtokokat, David a Chase Manhattan bank igazgatója, Laurence az elektronikában, a repülőgépgyártásban és a szállodaiparban dolgozik. Abby nővérük Jean Mauré bankárhoz ment férjhez. A testvérek vagyonát egyenként több száz millió, esetleg milliárd dollárra becsülik ... A családi körkép felvázolása után ismertetjük az új alelnök életútját. Nelson Rockefeller 1908- ban született Main állam Bar-Harbour városában. Iskoláztatását a Darthsmouth kollégiumban fejezte be, és diplomás értekezését 1930- ban öregapja, az olajkirály életművének szentelte. Megkésve, 50 éves korában lépett a politika porondjára. Előzőleg Roosevelt, Truman, Eisenhower, Johnson és Nixon elnökök gyakran kikérték tanácsát gazdasági és külpolitikai kérdésekben. Két őse jótékonykodással igyekezett könnyíteni rossz lelkiismeretén, és 2 milliárd dollárt adományozott kórházak, egyetemek, képtárak létesítésére. Nelson folytatta a családi hagyományt: nagy összeggel támogatja a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó intézeteket és bizottságokat, amelyekben egyebek között szaktanácsadóként közreműködik a jelenlegi elnök, Gerald Ford és Henry Kissinger. A délamerikai ügyek szakértőjének tekintik, miután 1935 és 1940 között Venezuelában megalapította a Standard Oil fiókvállalatát, és 2500 hektárnyi birtokot vásárolt. 1937-ben beutazta Dél-Amerikát, majd három évtizeddel később, Nixon elnök megbízatásából, „helyzetvizsgáló” feladattal ismét bejárta Latin-Amerikát , ahol igen rossz fogadtatásban részesült. A több mint 100 oldalas jelentése semmi eredetit nem tartalmazott. Nem is lett foganatja sem politikai, sem gazdasági téren. New York állam kormányzóságát 1958-ban szerezte meg, miután legyőzte a szintén milliárdos ellenjelöltjét, a demokrata Averell Harrimant. Ez követően négy ízben újraválasztották kormányzónak, mígnem 1973 decemberében hirtelen és előzetes bejelentés nélkül lelmondott tisztségéről. Kormányzói megbízatásának sikeresen tett eleget, azonban csak útszakasznak tekintette az elnöki tisztséghez vezető pályán. Háromszor, 1960-ban, 1964- ben és 1968-ban kísérelte meg, hogy pártja, a Republikánus Párt elnöknek jelöltje. A mérhetetlenül gazdag és sikeres üzletember nem ismerte kellőképpen a hazájában és a pártjában dívó politikai birkózás szabályait. Voltaképpen nem volt hajlandó tudomásul venni azokat az ellentéteket, amelyek a harmincas évek óta marcangolják a Republikánus Pártot. A szabadelvűnek tekintett Rockefeller 1960-ban I a párt maradt jelöltjének, Nixonnak akart gátat állítani. Kísérlete félresikerült, I 1964-ben lemaradt a reakciós Harry Goldwaterrel szemben. Négy évvel később — sok millió dollárjának eltékozlása után — nem tudja behozni Nixon előnyét. Nelson Rockefeller egykor nem tartotta magához méltónak, hogy második legyen, s most azonban, általános meglepetésre, elfogadta a felkínált alelnöki posztot. A 66 éves ■ alelnök a két év múlva esedékes elnökválasztáson aligha lesz veszélyes ellenfele Fordnak. Talán korára való tekintettel fogadta el ez az amatőr politikus a másodfokú tisztséget, avagy ráj jött, hogy a pénz hazájában I sem lehet mindent dollárral ['']érni a politikai dzsungelban. S. T. Edeik végleges sipssésén A héten örvendetes hírről értesült a világ: B Bissau-Guineából naponta hat portugál csapatszámító repülőgép indul Liszszabon felé, fedélzetükön az immár végleges szabadságra utazó portugál gyarmati katonákkal. A volt portugál gyarmatra vonatkozó hírekkel párhuzamosan egy fénykép is bejárta a világot: a haza érkező gyarmati katona a lisszaboni repülőtéren már polgári ruhában üdvözli legközelebbi hozzátartozóját. Április 25. — tehát a fasiszta Caetano-rezsim megbuktatásának napja — óta Portugáliában két ideiglenes kormányt szoktak emlegetni. Az egyik, az első az volt, amelyik közvetlenül a haladó katonatisztek hatalomátvétele után alakult meg. A második „ideiglenes” kormány — tehát Vasco Goncalvés ezredes kabinetjének hatalmát július utolsó napjaitól számítják. Az első kormány szerepe azért jelentős, mert megnyitotta az ország újjászületéséhez vezető utat, s lendületet adott a haladó eszmék térhódításának Európa délnyugati csücskében. A második portugál kormány beiktatása óta eltelt néhány hét alatt ugyancsak figyelemreméltó események történtek Lisszabonban, amelynek következményei nyilvánvalóan nemcsak a függetlenné váló Bissau-Guinea életében fogják éreztetni hatásukat.. Spinola elnök július 27-i beszéde, valamint a második „ideiglenes” portugál kormány Waldheim ENSZ-főtitkárhoz eljuttatott nyilatkozata ugyanis egyértelműen arra kötelezte Portugáliát, hogy heteken belül hivatalosan is függetlenné nyilvánítsa Bissau-Guineát. A gyarmaturalom utolsó maradványai szabadulnak fel ezáltal. A portugál kormány egyébként Bissau-Guinea esetében már több mint egy éve kész tények előtt állt: az afrikai ország területének túlnyomó része ugyanis már hónapok óta a szabadságharcosok kezében volt, és a Bissau-Guinea és a Zöldfoki-szigetek Függetlenségi Pártjának (PAIGC) vezetésével a felszabadított területeken megalakult a , független köztársaság, amelyet ez ideig több mint kilencven ország ismert el. A portugál Bissau-Guinea-i tárgyalások az el nem kötelezett Al- Ibéria fővárosában folytak.Noha a függetlenségi tárgyalásokat a legnagyobb titok övezte, nem fért hozzá kétesség, hogy Bissau-Guineaelőbb-utóbb el fogja nyerni I szabadságát. A tárgyalások elsősorban a hatalomátruhá- szás részleteiről folytak.. Hétfőn azonban ebben is egyetértés született, és Mario Soarez, a portugál kormány szocialista párti külügyminisztere, valamint Pedro Pirez I őrnagy, a PAIGC képviselője, már aznap este ünnepélyesen aláírhatták az évszázados gyarmaturalom végét jelentő függetlenségi nyilatkozatot. A tárgyalásokról kiadott közös közlemény hangsúlyozta, hogy Portugália szeptember 10-én de jure elismeri a Bissau-Guinea függetlenségét. Ezt követően a két ország a nemzetközi jogszabályaik szerint felveszi a diplomáciai kapcsolatokat és nagykövetet cserél. A függetlenségi nyilatkozat hangsúlyozza, hogy Portugália és Bissau-Guinea továbbra is megtartja szoros együttműködését mindenekelőtt gazdasági, pénzügyi, kulturális és műszaki téren azzal, hogy kölcsönösen tiszteletben tartják egymás függetlenségét, egyenrangúságát, a közös érdekeket a két köztársaság népjeinek óhajával összhangban. Az egyezmény rendelkezései értelmében Bissau-Guineában beszüntették a portugál csapatok és a PAIGC egységeinek ellenségeskedését és ez év október 11-éig az utolsó portugál katonát is kivonják Bissau-Guineából. A PAIGC úgy határozott, hogy az ország függetlenségét szeptember 12-én kiáltják ki, tehát Almílcar Cabralnak, a PAIGC 1972-ben meggyilkolt alapítójának és első vezetőjének születése napján. Öt nappal később Bissau-Guinea ügye az ENSZ elé kerül: a világszervezet évi közgyűlésén döntene az új köztársaság felvételi felméről. Nem kétséges, hogy attól a naptól fogva a fiatal afrikai köztársaság képviselője is helyet kap a világszervezetben. Viszont még mindig nincs véglegesen rendezve a Zöldfoki-szigetek kérdése. Az Afrika partjaitól pár száz mérföldre fekvő szigetcsoport ugyanis hadászatilag rendkívül fontos helyen fekszik, és Portugália — nyilvánvalóan a NATO nyomására elvitatja, hogy a Zöldfoki-szigetek a Bissau-Guinea Köztársaság területéhez tartozzanak. A függetlenségre vonatkozó egyezményben mind Portugália, mind a PAIGC egyetértett, hogy a Zöldfoki-szigeteken a portugál uralom felszámolása „a két ország tartós békéjének és őszinte együttműködésének egyik biztosítéka”. .Mindezzel összhangban Portugália ígéretet tett arra, hogy a Zöldfokiszigeteken népszavazást ír ki a szigetcsoport hovatartozásának eldöntésére. Figyelembe véve azt, hogy a haladó portugál katonatisztekből álló nemzetmentő junta mindeddig betartotta ígéretét, nincs ok kételkedni abban, hogy erre előbb-utóbb sor kerül. VARGA István 3. oldal