Magyar Szó, 1981. augusztus (38. évfolyam, 209-223. szám)

1981-08-15 / 223. szám

1981. augusztus 15., szombat MAGYAR SZÓ Művelődéspszicho­lógia Nem csodaszer, de segít: a kulturális tevékenység A MŰVELŐDÉS MINT AZ ÖREGKOR PSZICHÉS ÉS TÁRSADALMI PROBLÉMÁI FELOLDÁSÁ­NAK LEHETŐSÉGE Bolondság attól félni, amit nem kerülhet el az­­ ember. (Közmondás) "Az idézett közmondást erede­tileg talán nem egyértelműen az öregedésre alkalmazták, de ha általában véve igaz — márpedig igaz —, úgy érvényesnek kell lennie az öregség vonatkozásá­ban is: az öregedés éppen olyan természetes szakasza az emberi életnek, mint a serdülés vagy a felnőtté érés kora, amit nem le­het kikerülni. Az öregség az érett kor egyik fejlődési szaka­sza, ahova — ha szerencséje van — minden férfi és nő eljuthat, és amellyel pontosan ugyanúgy kell szembenézni, mint az élet más szakaszaival — olvashatjuk C. O. House egy, az öregkorral foglalkozó tanuulmányaiban. Csaknem két évezreddel ez­előtt Cicero fogalmazta meg azo­kat az okokat, amelyek az öreg­kort az emberi élet szerencsét­len korszakává teszik: elszólít bennünket ez ügyek intézésétől, csökkenti a testi erőt, megfoszt az érzéki örömöktől és a halál küszöbére visz. Kétezer évvel a nagy római szónok után (1959- ben) a San Franciscó-i geronto­lógiai konferencia kimondja, hogy az öregség természetes je­lenség, amit belső (biológiai-fi­­ziológiai) és külső (társadalmi­­környezeti) hatások váltanak ki, tehát nem betegség! NÖVEKVŐ ÁTLAGOS ÉLETKOR A demográfusok megállapítása szerint folyamatosan nő az öre­gek százalékaránya az össznépes­­ségben: egyes becslések szerint a múlt század közepén Nyugat- Európában a 60 évesnél időseb­bek aránya nem haladta meg a lakosság 5 százalékát, az ezred­fordulóra viszont — ugyanezen becslések alapján — eléri a 20— 25 százalékot. Ez elsősorban az átlagos életkor-növekedés velejá­rója: egy 1900-ban született cse­csemő statisztikailag várható élet­kora 36,5 év volt, a ma szüle­tettnek ennek kétszeresét prog­­nozálja a demográfiai statisztika. De nemcsak mennyiségi változás­ról van itt szó, hanem arról is, hogy ma az emberek általában kedvezőbb fizikai, és főleg szel­lemi kondícióban érik el a nyug­díjkorhatárt, mint 50 évvel ez­előtt; a legtöbb nyugdíjas nem rokkant, nem súlyos beteg, ha­nem olyan ember, akinek a ké­pességei elevenek, munkája, ta­pasztalatai társadalmilag haszno­sak lehetnek. És ez az ember, aki 35—40 éven keresztül feszes életritmus­ban, szigorú munkabeosztás sze­riint élt, a rászakadó abszolút szabadidővel szinte nem tud mit kezdeni, hiszen sokuknak legfel­jebb a félszabadidőben szokásos elfoglaltságai maradtak meg. Lassan-lassan a pihenés funkció­ja is értelmét veszti számukra, mivel igazából nincs is mit­­ki­pihenniük, szinte légüres térként veszi őket körül az unalom, mert aktív életkoruk utolsó szakaszá­ban (mondjuk, a nyugdíjba vo­nulás előtti utolsó néhány év­ben), nem készítettük fel őket az öregkorral járó szociális és pszichológiai átrendeződésre. Az idős ember elvész szabad idejé­ben, ha nem talál lehetőséget te­vékenységre, teljesítményre, el­ismerésre és új érdemre — fo­galmazta meg velősen a problé­mát Herbert Grau. Ennek híján pedig kétszeres gyorsasággal öregszik, veszíti életkedvét — fűzhetjük hozzá. Társadalmunk mint humanista társadalom természetesen nem siklik el idős tagjai problémái felett — az öregekről való gon­doskodás napjaink egyik legne­mesebb tevékenysége, amihez csak a fiatalokról való gondos­kodás hasonlítható. A problémát nem i­s az elvekben, hanem a gyakorlatban látom: otthonokat, klubokat, egyesületeket hozunk létre számukra, néhol — például az öregek szabadkai otthonában — külön szakember (andragógus) foglalkozik az otthon lakói éle­tének gazdagabbá tételével, a le­hetőségekhez mérten üdülteté­sükről is gondoskodunk stb. stb. Mindezen törekvéseinkben azonban megfeledkezünk egy olyan veszélyről, amelyet először az orvostudomány fedett fel, in­nen tevődött át a pedagógiába, a hospitalizációról. Ezen eredeti­leg a hosszú ideig tartó kórházi tartózkodás hatására kialakuló elváltozásokat értették, melyek­nek legjelentősebb tényezői: a betegközösségben való élet, az ápolásra való rászorultság, a tartós, viszonylagos tétlenség, egyhangúság, leszűkült életlehe­tőségek, a külső kapcsolatok hiá­nya. A pedagógia a hospitalizáció veszélyeit a mozgási lehetőségek korlátozottságában látja, ami csökkenti a tapasztalatszerzés le­hetőségét, az élettér leszűkülésé­ben, ami egyhangúvá teszi a környezetet, ingerszegénységet okoz, ennek a következményei pedig a motivációelszürkülés, az értelmi fejlődés lassúbbodása, a szociális magatartás torzulása. Megjegyzendő, hogy a neveléslé­lektani vizsgálatok tanúsága sze­rint mindezek a magatartásmód­­torzulások jelen vannak nemcsak a hosszabb időn át kórházi ápo­lásra szorult, hanem a nevelő­­otthonban gondozott gyermekek­nél is. Az idősebbek esetében mintha szem ettől tévesztenék a hospotta­­lizáció veszélyeit — én legalább­is alig találkoztam ilyen vonat­kozású anyaggal —, pedig ezek a veszélyek reálisan jelen van­nak az öregek otthonaiban is. A LEGFŐBB ROSSZ: AZ ELSZIGETELŐDÉS Az emberi személyiség termé­szetes közege a társadalom — gondoljunk csak arra, hogy cse­lekedeteinket nemcsak biológiai, hanem szociális motívumok is szabályozzák —, a társadalom, mindkét nemhez és mind a négy életkori szakaszhoz (gyermek-, serdülő-, érett- és öregkor) tar­tozó egyedeivel. Ezt elemi szin­ten az úti, komplett család tud­ja biztosítani, ami viszont gya­korlatilag már nem létezik: az idei népszámlálás adatai alapján vidékünkön az egy háztartásban élő családtagok átlagos száma 4 alatt, van. Ha ezt kiegészítjük mindazokkal az objektív és szub­jektív körülményekkel, melyek az öregek (és a fiatalok) élet­módját meghatározzák, eleve il­luzórikusnak tűnik minden ilyen irányú kezdeményezés. Ez az oka, hogy az­ öregekről való gon­doskodás egyéb lehetőségeinek kutatása világméretekben is fog­lalkoztatja a kutatókat. Az öregekkel való törődés so­kat ígérő, nálunk ma még jórészt kihasználatlan területe a társa­dalmi gondoskodáson belül a (legszélesebb értelemben felfo­gott) kulturális munka. Az imént elmondottak alapján nyilván­való, hogy ebben az esetben nem az üregekkel való foglakozás va­lami új formájának megterem­tését szorgalmazom; a lényeg az emberek — a gyermekek, az if­júság, a felnőttek és az öregek — együttes részvétele a művelő­dési munkában, amihez viszont hosszú út vezet, mindenekelőtt a helyes szabadidő-felhasználás szokásainak és feltételeinek meg­teremtése. Ez természetesen nem mond ellent annak, hogy az öre­gekkel folyó művelődési munka sajátos szervezést igényel, ami abból ered, hogy abszolút szabad idejük van ugyan, de nincsenek megfelelő szokásaik ahhoz, hogy élni tudjanak vele. Ha tehát ed­dig nem foglalkoztak művelődési­­ tevékenységgel — mint amilyen az olvasás, zene, műalkotás, nép­művészet stb. —, most kell ki­alakítani a fogékonyságot irán­tuk. Ebből következik, hogy nem elég azokkal foglalkozni, akik spontán eljárnak a művelődési rendezvényekre, hanem mintegy elébe kell menni a többieknek is. Herbert Grau idézett megállapí­tása, hogy az öregek kívánják a pótlólagos közösségeket (pl. klub), de megmerevedési tendenciák miatt magukról nehezen találják meg, emiatt ezt nekik meg kell könnyíteni, Durkó Mátyás pedig magyarországi tapasztalatokra hi­vatkozva állapítja meg, hogy ez a legbiztosabb és az öregeket a legeredményesebben a népműve­lés felé vezető út. Ennek az „elébe menésnek” a lehetősége nálunk is adva van; a napsugaras ősz rendezvényei minden tekintetben alkalmasak (volnának) arra, hogy az örege­ket értelmileg és érzelmileg is mozgósítsák. Erről a passzív-be­­fogadó szintről azonban tovább kellene lépni, mert a passzív pi­henési szokások nem nyújtanak megfelelő pszichikai feltételeket az aktív kultúrálódá­shoz, ami pe­dig a szellemi frisseség megőr­zésének­­visszaállításának­ elen­gedhetetlen feltétele. A külön szervezés nem jelenti azt, hogy az öregekkel csak el­különítve kell foglalkozni — en­nek csak az indulásnál van je­lentősége. Mintegy átmenetként a művelődési egyesületek, műve­lődési otthonok keretében kelle­ne megteremteni a számukra rendszeresített foglalkozási for­mákat: például heti egy klub­délutánt vagy klubestet, ahol és amikor a szó szoros értelmében az övék a művelődési otthon e célra kijelölt helyisége, „zuga”. Közben azonban — nem feltű­nően és nem kényszerítő módon — meg kell kísérelni olyan te­vékenységek felé fordítani ér­deklődésüket (kézimunka, barká­csolás, zene, fotózás, ismeretter­jesztő előadások stb.) ahol a ma­guknál fiatalaibbakkal együtt rendszeresen, szórakozva műve­lődhetnek; az aktív cselekvő for­mák az öregkorúak művelődési foglalkoztatásának — ezzel együtt revitalizálásának is — a legtöb­bet ígérő formái. Dr. SZÖLLÖSY VÁGÓ László Andruskó Károly linómetszete Tudományos kutatás Koncepciónk ereje HAZÁNKBAN A 19 EGYETEMI KÖZPONTBAN, 202 KARON 17 000 TANÁR DOLGOZIK . MÁR 1977-BEN 575 KUTATÓINTÉZET MŰ­KÖDÖTT Jugoszlávia nemzeteinek, nem­zetiségeinek népfelszabadító har­cát, forradalmát alaposan­ meg­szervezte, tervszerűen irányította a Jugoszláv Kommunista Párt és főtitkára, Josip Broz Tito. Har­cot hirdetve a dolgozó jogaiért, a JKP megalakításától kezdve elő­készítette a forradalmat. A mun­kások, az elnyomott nép jogaiért vívott küzdelem koncepcióját vi­lágosan azután fogalmazta meg, hogy 1937-ben Josip Broz Tito lett a JKP főtitkára. Josip Broz Titót a JKSZ fő­titkári tisztségének ellátásával rendkívül szövevényes politikai helyzetben bízták meg, abban az időben, amikor Európában a fa­siszta erők hatalma felfelé ívelt, amikor a régi Jugoszlávia kor­mányzó körei politikájukkal kö­zeledtek a fasiszta országokhoz, Olaszországhoz és Németország­hoz. Abban az időszakban pol­gárháború dúlt Spanyolországban, az európai nagyhatalmak kormá­nyai engedményeket tettek a ná­ci Németországnak, a fasiszta Olaszországnak, háborús veszély tornyosodott a kontinens felett. EGYEDÜLI ÚT AZ EGYSÉG MEGSZILÁRDÍTÁSÁBAN Ebben a bonyolult helyzetben, Josip Broz Tito felkészítette a pártot, hogy vállalni tudja a szö­vevényes európai és jugoszláviai helyzetből eredő feladatokat. Megfelelő intézkedéseket kellett tenni Jugoszlávia nemzetei, nem­zetiségei egységének a megszilár­dítására. E lépések keretében, a JKP reális koncepciót dolgozott ki a nemzetiségi kérdés megoldá­sára, maradéktalanul elismerve Jugoszlávia összes nemzetének, nemzetiségének jogait. A rendkí­vül jelentős határozatok kijelöl­ték az egyedül járható utat Ju­goszlávia nemzetei, nemzetiségei egységének megszilárdításában, sorsdöntő előfeltételeket alakítot­ A fegyveres harccal, az ellenál­lás számos formáinak fejlesztésé­vel egyidejűleg a néptömegek be­kapcsolódtak a művelődési, alko­tó munka bővítésébe, sőt néhány tudományos probléma megoldásá­ba. Ismeretes, hogy eredményes te­vékenységet fejtettek ki a műve­lődési, oktatási munkában. A for­radalom idején nagyszámú párt-, katonai és más iskola jelentős eredményeket könyvelt el. Több vidéken, a szabad területeken ál­talános iskolák működtek. Nem mellékes emlékeztetni arra, hogy Macedóniában 1912 után első íz­ben 1943-ban nyílt meg macedón tannyelvű általános iskola. Jó né­hány mai művelődési intézmény a népfelszabadító harc alatt, a­tak ki a dolgozók jogaiért vívott harcban, abban, hogy a JKP és a néptömegek felkészüljenek a várható viharos eseményekre. Ki­alakították a jövőbeni államrend koncepcióját, a föderáció elveinek alapján, amelyeket világosan megfogalmazott Josip Broz Tito még 1936-ban Szerbiához intézett levelében. Természetes, hogy ezúttal tel­jességében nem ismertethetjük a jugoszláviai népfelszabadító harc és forradalom alakulását. Megál­lapítható azonban, hogy a moz­galomnak és a forradalomnak 1941-ben, 1942-ben elért számot­tevő sikerei után 1943-ban már megoldották a forradalom leg­lényegesebb kérdéseit, szerte­ágazóvá vált a néphatalom szerveinek hálózata, megalakult a hadsereg, amely felkészült, hogy támadó jellegű hadművele­tekkel bővítse a szabad terüle­teket, s ily módon meggyorsítsa a néphatalom további fejlődését, szabad területen kezdte meg, vagy újította fel munkáját. A forradalom erőteljesen ser­kentette a tudományos gondolko­dást, művészetet, a kultúra min­den területének fejlődését. Abból kiindulva, hogy egyes köztársasá­gokban, tartományokban a lakos­ság több mint 70 százaléka anal­fabéta volt, s szem előtt tartva, hogy a szocialista társadalom si­keres építése képzett egyéneket igényel, a felszabadulás után nemsokára országszerte taninté­zeteket nyitottak a betűvetés el­sajátítására, a közép- és főisko­láikon (karokon) megkezdték a tu­dományos dolgozók képzését. SZERTEÁGAZÓ OKTATÁSI RENDSZER Beértek a forradalomban ápolt szolidaritás gyümölcsei. Vala­mennyi köztársaságban nagyon rövid idő alatt fellendült a felső­­oktatás, napjainkban hazánkban a 19 egyetemi központban, 202 karon 17 000 tanár dolgozik. Ma már néhány olyan városban is karokat alapítottak, ahol a hábo­rú előtt csak általános iskola lé­tezett. A társadalmi közösség tetemes anyagi, pénzügyi beruházásával megvalósított koncepció eredmé­nyének köszönhetően a felszaba­dulás óta eltelt 35 év alatt gaz­daságunk fellendült, Jugoszlávia belépett az iparilag közepesen fejlett államok sorába. Nagyszá­mú tudományos fejlesztési szer­vezetet alakítottak, 1977-ben ha­zánkban 575 intézet, fejlesztési szervezet fejtett ki tevékenysé­get. Néhány területen elismerést érdemlő eredményt mutattak fel. A tudományos, kutatási köz­pontok, egyetemek, akadémiák szerteágazó tudományos, kutatási kapcsolatok bontakoztatták ki a megfelelő külföldi intézetekkel. Napjainkban az akadémiák, in­tézetek együttműködnek az ame­rikai, szovjet, kínai, lengyel, NDK-beli, nagy-britanniai, auszt­ráliai, a szomszédos és más or­szágok hasonló intézeteivel. Az együttműködést szorgalmazzák a fejlett országok is, ami bizonyít­ja a tudományos kutatómunka magas szintjét hazánkban. Nagy­számú tudományos, kutatási in­tézetünk, egyetemünk napjaink­ban tudományos, technológiai se­gélyt folyósít a fejlődő országok­nak. E segéllyel egyidejűleg a JSZSZK egyetemi központjai és más iskolái vállalták a fejlődő or­szágok szakembereinek tovább­képzését. Mihajlo APOSZTOLSZKI A NÉP­ALKOTÓ KEDVÉNEK SERKENTÉSE KILÁTÓ 23

Next