Magyar Szó, 1981. augusztus (38. évfolyam, 209-223. szám)
1981-08-15 / 223. szám
1981. augusztus 15., szombat MAGYAR SZÓ Művelődéspszichológia Nem csodaszer, de segít: a kulturális tevékenység A MŰVELŐDÉS MINT AZ ÖREGKOR PSZICHÉS ÉS TÁRSADALMI PROBLÉMÁI FELOLDÁSÁNAK LEHETŐSÉGE Bolondság attól félni, amit nem kerülhet el az ember. (Közmondás) "Az idézett közmondást eredetileg talán nem egyértelműen az öregedésre alkalmazták, de ha általában véve igaz — márpedig igaz —, úgy érvényesnek kell lennie az öregség vonatkozásában is: az öregedés éppen olyan természetes szakasza az emberi életnek, mint a serdülés vagy a felnőtté érés kora, amit nem lehet kikerülni. Az öregség az érett kor egyik fejlődési szakasza, ahova — ha szerencséje van — minden férfi és nő eljuthat, és amellyel pontosan ugyanúgy kell szembenézni, mint az élet más szakaszaival — olvashatjuk C. O. House egy, az öregkorral foglalkozó tanuulmányaiban. Csaknem két évezreddel ezelőtt Cicero fogalmazta meg azokat az okokat, amelyek az öregkort az emberi élet szerencsétlen korszakává teszik: elszólít bennünket ez ügyek intézésétől, csökkenti a testi erőt, megfoszt az érzéki örömöktől és a halál küszöbére visz. Kétezer évvel a nagy római szónok után (1959- ben) a San Franciscó-i gerontológiai konferencia kimondja, hogy az öregség természetes jelenség, amit belső (biológiai-fiziológiai) és külső (társadalmikörnyezeti) hatások váltanak ki, tehát nem betegség! NÖVEKVŐ ÁTLAGOS ÉLETKOR A demográfusok megállapítása szerint folyamatosan nő az öregek százalékaránya az össznépességben: egyes becslések szerint a múlt század közepén Nyugat- Európában a 60 évesnél idősebbek aránya nem haladta meg a lakosság 5 százalékát, az ezredfordulóra viszont — ugyanezen becslések alapján — eléri a 20— 25 százalékot. Ez elsősorban az átlagos életkor-növekedés velejárója: egy 1900-ban született csecsemő statisztikailag várható életkora 36,5 év volt, a ma születettnek ennek kétszeresét prognozálja a demográfiai statisztika. De nemcsak mennyiségi változásról van itt szó, hanem arról is, hogy ma az emberek általában kedvezőbb fizikai, és főleg szellemi kondícióban érik el a nyugdíjkorhatárt, mint 50 évvel ezelőtt; a legtöbb nyugdíjas nem rokkant, nem súlyos beteg, hanem olyan ember, akinek a képességei elevenek, munkája, tapasztalatai társadalmilag hasznosak lehetnek. És ez az ember, aki 35—40 éven keresztül feszes életritmusban, szigorú munkabeosztás szeriint élt, a rászakadó abszolút szabadidővel szinte nem tud mit kezdeni, hiszen sokuknak legfeljebb a félszabadidőben szokásos elfoglaltságai maradtak meg. Lassan-lassan a pihenés funkciója is értelmét veszti számukra, mivel igazából nincs is mitkipihenniük, szinte légüres térként veszi őket körül az unalom, mert aktív életkoruk utolsó szakaszában (mondjuk, a nyugdíjba vonulás előtti utolsó néhány évben), nem készítettük fel őket az öregkorral járó szociális és pszichológiai átrendeződésre. Az idős ember elvész szabad idejében, ha nem talál lehetőséget tevékenységre, teljesítményre, elismerésre és új érdemre — fogalmazta meg velősen a problémát Herbert Grau. Ennek híján pedig kétszeres gyorsasággal öregszik, veszíti életkedvét — fűzhetjük hozzá. Társadalmunk mint humanista társadalom természetesen nem siklik el idős tagjai problémái felett — az öregekről való gondoskodás napjaink egyik legnemesebb tevékenysége, amihez csak a fiatalokról való gondoskodás hasonlítható. A problémát nem is az elvekben, hanem a gyakorlatban látom: otthonokat, klubokat, egyesületeket hozunk létre számukra, néhol — például az öregek szabadkai otthonában — külön szakember (andragógus) foglalkozik az otthon lakói életének gazdagabbá tételével, a lehetőségekhez mérten üdültetésükről is gondoskodunk stb. stb. Mindezen törekvéseinkben azonban megfeledkezünk egy olyan veszélyről, amelyet először az orvostudomány fedett fel, innen tevődött át a pedagógiába, a hospitalizációról. Ezen eredetileg a hosszú ideig tartó kórházi tartózkodás hatására kialakuló elváltozásokat értették, melyeknek legjelentősebb tényezői: a betegközösségben való élet, az ápolásra való rászorultság, a tartós, viszonylagos tétlenség, egyhangúság, leszűkült életlehetőségek, a külső kapcsolatok hiánya. A pedagógia a hospitalizáció veszélyeit a mozgási lehetőségek korlátozottságában látja, ami csökkenti a tapasztalatszerzés lehetőségét, az élettér leszűkülésében, ami egyhangúvá teszi a környezetet, ingerszegénységet okoz, ennek a következményei pedig a motivációelszürkülés, az értelmi fejlődés lassúbbodása, a szociális magatartás torzulása. Megjegyzendő, hogy a neveléslélektani vizsgálatok tanúsága szerint mindezek a magatartásmódtorzulások jelen vannak nemcsak a hosszabb időn át kórházi ápolásra szorult, hanem a nevelőotthonban gondozott gyermekeknél is. Az idősebbek esetében mintha szem ettől tévesztenék a hospottalizáció veszélyeit — én legalábbis alig találkoztam ilyen vonatkozású anyaggal —, pedig ezek a veszélyek reálisan jelen vannak az öregek otthonaiban is. A LEGFŐBB ROSSZ: AZ ELSZIGETELŐDÉS Az emberi személyiség természetes közege a társadalom — gondoljunk csak arra, hogy cselekedeteinket nemcsak biológiai, hanem szociális motívumok is szabályozzák —, a társadalom, mindkét nemhez és mind a négy életkori szakaszhoz (gyermek-, serdülő-, érett- és öregkor) tartozó egyedeivel. Ezt elemi szinten az úti, komplett család tudja biztosítani, ami viszont gyakorlatilag már nem létezik: az idei népszámlálás adatai alapján vidékünkön az egy háztartásban élő családtagok átlagos száma 4 alatt, van. Ha ezt kiegészítjük mindazokkal az objektív és szubjektív körülményekkel, melyek az öregek (és a fiatalok) életmódját meghatározzák, eleve illuzórikusnak tűnik minden ilyen irányú kezdeményezés. Ez az oka, hogy az öregekről való gondoskodás egyéb lehetőségeinek kutatása világméretekben is foglalkoztatja a kutatókat. Az öregekkel való törődés sokat ígérő, nálunk ma még jórészt kihasználatlan területe a társadalmi gondoskodáson belül a (legszélesebb értelemben felfogott) kulturális munka. Az imént elmondottak alapján nyilvánvaló, hogy ebben az esetben nem az üregekkel való foglakozás valami új formájának megteremtését szorgalmazom; a lényeg az emberek — a gyermekek, az ifjúság, a felnőttek és az öregek — együttes részvétele a művelődési munkában, amihez viszont hosszú út vezet, mindenekelőtt a helyes szabadidő-felhasználás szokásainak és feltételeinek megteremtése. Ez természetesen nem mond ellent annak, hogy az öregekkel folyó művelődési munka sajátos szervezést igényel, ami abból ered, hogy abszolút szabad idejük van ugyan, de nincsenek megfelelő szokásaik ahhoz, hogy élni tudjanak vele. Ha tehát eddig nem foglalkoztak művelődési tevékenységgel — mint amilyen az olvasás, zene, műalkotás, népművészet stb. —, most kell kialakítani a fogékonyságot irántuk. Ebből következik, hogy nem elég azokkal foglalkozni, akik spontán eljárnak a művelődési rendezvényekre, hanem mintegy elébe kell menni a többieknek is. Herbert Grau idézett megállapítása, hogy az öregek kívánják a pótlólagos közösségeket (pl. klub), de megmerevedési tendenciák miatt magukról nehezen találják meg, emiatt ezt nekik meg kell könnyíteni, Durkó Mátyás pedig magyarországi tapasztalatokra hivatkozva állapítja meg, hogy ez a legbiztosabb és az öregeket a legeredményesebben a népművelés felé vezető út. Ennek az „elébe menésnek” a lehetősége nálunk is adva van; a napsugaras ősz rendezvényei minden tekintetben alkalmasak (volnának) arra, hogy az öregeket értelmileg és érzelmileg is mozgósítsák. Erről a passzív-befogadó szintről azonban tovább kellene lépni, mert a passzív pihenési szokások nem nyújtanak megfelelő pszichikai feltételeket az aktív kultúrálódáshoz, ami pedig a szellemi frisseség megőrzésénekvisszaállításának elengedhetetlen feltétele. A külön szervezés nem jelenti azt, hogy az öregekkel csak elkülönítve kell foglalkozni — ennek csak az indulásnál van jelentősége. Mintegy átmenetként a művelődési egyesületek, művelődési otthonok keretében kellene megteremteni a számukra rendszeresített foglalkozási formákat: például heti egy klubdélutánt vagy klubestet, ahol és amikor a szó szoros értelmében az övék a művelődési otthon e célra kijelölt helyisége, „zuga”. Közben azonban — nem feltűnően és nem kényszerítő módon — meg kell kísérelni olyan tevékenységek felé fordítani érdeklődésüket (kézimunka, barkácsolás, zene, fotózás, ismeretterjesztő előadások stb.) ahol a maguknál fiatalaibbakkal együtt rendszeresen, szórakozva művelődhetnek; az aktív cselekvő formák az öregkorúak művelődési foglalkoztatásának — ezzel együtt revitalizálásának is — a legtöbbet ígérő formái. Dr. SZÖLLÖSY VÁGÓ László Andruskó Károly linómetszete Tudományos kutatás Koncepciónk ereje HAZÁNKBAN A 19 EGYETEMI KÖZPONTBAN, 202 KARON 17 000 TANÁR DOLGOZIK . MÁR 1977-BEN 575 KUTATÓINTÉZET MŰKÖDÖTT Jugoszlávia nemzeteinek, nemzetiségeinek népfelszabadító harcát, forradalmát alaposan megszervezte, tervszerűen irányította a Jugoszláv Kommunista Párt és főtitkára, Josip Broz Tito. Harcot hirdetve a dolgozó jogaiért, a JKP megalakításától kezdve előkészítette a forradalmat. A munkások, az elnyomott nép jogaiért vívott küzdelem koncepcióját világosan azután fogalmazta meg, hogy 1937-ben Josip Broz Tito lett a JKP főtitkára. Josip Broz Titót a JKSZ főtitkári tisztségének ellátásával rendkívül szövevényes politikai helyzetben bízták meg, abban az időben, amikor Európában a fasiszta erők hatalma felfelé ívelt, amikor a régi Jugoszlávia kormányzó körei politikájukkal közeledtek a fasiszta országokhoz, Olaszországhoz és Németországhoz. Abban az időszakban polgárháború dúlt Spanyolországban, az európai nagyhatalmak kormányai engedményeket tettek a náci Németországnak, a fasiszta Olaszországnak, háborús veszély tornyosodott a kontinens felett. EGYEDÜLI ÚT AZ EGYSÉG MEGSZILÁRDÍTÁSÁBAN Ebben a bonyolult helyzetben, Josip Broz Tito felkészítette a pártot, hogy vállalni tudja a szövevényes európai és jugoszláviai helyzetből eredő feladatokat. Megfelelő intézkedéseket kellett tenni Jugoszlávia nemzetei, nemzetiségei egységének a megszilárdítására. E lépések keretében, a JKP reális koncepciót dolgozott ki a nemzetiségi kérdés megoldására, maradéktalanul elismerve Jugoszlávia összes nemzetének, nemzetiségének jogait. A rendkívül jelentős határozatok kijelölték az egyedül járható utat Jugoszlávia nemzetei, nemzetiségei egységének megszilárdításában, sorsdöntő előfeltételeket alakítot A fegyveres harccal, az ellenállás számos formáinak fejlesztésével egyidejűleg a néptömegek bekapcsolódtak a művelődési, alkotó munka bővítésébe, sőt néhány tudományos probléma megoldásába. Ismeretes, hogy eredményes tevékenységet fejtettek ki a művelődési, oktatási munkában. A forradalom idején nagyszámú párt-, katonai és más iskola jelentős eredményeket könyvelt el. Több vidéken, a szabad területeken általános iskolák működtek. Nem mellékes emlékeztetni arra, hogy Macedóniában 1912 után első ízben 1943-ban nyílt meg macedón tannyelvű általános iskola. Jó néhány mai művelődési intézmény a népfelszabadító harc alatt, atak ki a dolgozók jogaiért vívott harcban, abban, hogy a JKP és a néptömegek felkészüljenek a várható viharos eseményekre. Kialakították a jövőbeni államrend koncepcióját, a föderáció elveinek alapján, amelyeket világosan megfogalmazott Josip Broz Tito még 1936-ban Szerbiához intézett levelében. Természetes, hogy ezúttal teljességében nem ismertethetjük a jugoszláviai népfelszabadító harc és forradalom alakulását. Megállapítható azonban, hogy a mozgalomnak és a forradalomnak 1941-ben, 1942-ben elért számottevő sikerei után 1943-ban már megoldották a forradalom leglényegesebb kérdéseit, szerteágazóvá vált a néphatalom szerveinek hálózata, megalakult a hadsereg, amely felkészült, hogy támadó jellegű hadműveletekkel bővítse a szabad területeket, s ily módon meggyorsítsa a néphatalom további fejlődését, szabad területen kezdte meg, vagy újította fel munkáját. A forradalom erőteljesen serkentette a tudományos gondolkodást, művészetet, a kultúra minden területének fejlődését. Abból kiindulva, hogy egyes köztársaságokban, tartományokban a lakosság több mint 70 százaléka analfabéta volt, s szem előtt tartva, hogy a szocialista társadalom sikeres építése képzett egyéneket igényel, a felszabadulás után nemsokára országszerte tanintézeteket nyitottak a betűvetés elsajátítására, a közép- és főiskoláikon (karokon) megkezdték a tudományos dolgozók képzését. SZERTEÁGAZÓ OKTATÁSI RENDSZER Beértek a forradalomban ápolt szolidaritás gyümölcsei. Valamennyi köztársaságban nagyon rövid idő alatt fellendült a felsőoktatás, napjainkban hazánkban a 19 egyetemi központban, 202 karon 17 000 tanár dolgozik. Ma már néhány olyan városban is karokat alapítottak, ahol a háború előtt csak általános iskola létezett. A társadalmi közösség tetemes anyagi, pénzügyi beruházásával megvalósított koncepció eredményének köszönhetően a felszabadulás óta eltelt 35 év alatt gazdaságunk fellendült, Jugoszlávia belépett az iparilag közepesen fejlett államok sorába. Nagyszámú tudományos fejlesztési szervezetet alakítottak, 1977-ben hazánkban 575 intézet, fejlesztési szervezet fejtett ki tevékenységet. Néhány területen elismerést érdemlő eredményt mutattak fel. A tudományos, kutatási központok, egyetemek, akadémiák szerteágazó tudományos, kutatási kapcsolatok bontakoztatták ki a megfelelő külföldi intézetekkel. Napjainkban az akadémiák, intézetek együttműködnek az amerikai, szovjet, kínai, lengyel, NDK-beli, nagy-britanniai, ausztráliai, a szomszédos és más országok hasonló intézeteivel. Az együttműködést szorgalmazzák a fejlett országok is, ami bizonyítja a tudományos kutatómunka magas szintjét hazánkban. Nagyszámú tudományos, kutatási intézetünk, egyetemünk napjainkban tudományos, technológiai segélyt folyósít a fejlődő országoknak. E segéllyel egyidejűleg a JSZSZK egyetemi központjai és más iskolái vállalták a fejlődő országok szakembereinek továbbképzését. Mihajlo APOSZTOLSZKI A NÉPALKOTÓ KEDVÉNEK SERKENTÉSE KILÁTÓ 23