Magyar Szó, 1982. április (39. évfolyam, 104-118. szám)

1982-04-26 / 114. szám

8 KALAPIS ZOLTÁ­N Isti vnoásók, raffssáásofc és énét k­azék Temerin az iparváros vonzáskörében (2) A két világháború közötti időszak­ban jelentős volt a kivándorlás is, a teraeriniek útja az USA-ba, Mexikóba és a dél-amerikai országokba vezettek. Többen külföldi vendégmunkásként próbáltak szerencsét. 1925-ben száz család készülődött a törökországi Ana­­tóliába, egy Rodostó környéki nagybir­tokra, de csak ketten jutottak el „föld­kóstolóra”. 1938-ban viszont több mint százan dolgoznak a pomerániai birto­kosnál, 5—15-ös csoportokban szét­szórva. Szerződéses idénymunkásként a kapásnövényeket gondozták. Néhány hónap múlva az a hír kelt szárnyra, hogy többen hazatértek a német biro­dalomból. „ .. .A temerini munkást nem olyan fából faragták — írta a Teme­rini Újság 1938. szeptember 4-i számá­ban —, hogy otthagyja a munkát, ha­csak valamit is lehet keresni. De úgy látszik, ők sem bírták cérnával, mert a múlt héten egy 12 munkásból álló csoport hazajött Temerinbe.” A koszt­ra panaszkodtak, azt mondták, hogy a szalonnához és a fehér cipóhoz szokott bácskai gyomruk nem tudott hozzá­szokni a margarinhoz, a krumplihoz és a különféle pótszerekhez. Azok, akik otthon maradtak, béres­ként álltak munkába. Mészáros Sándor írja könyvében, hogy újév napján, a Guelmino-féle vendéglő előtt volt a szolgavásár. A helybeli és a szomszé­dos Járek gazdag parasztjai fogadták fel őket, de Zsablyáról, Csúrogról, Nádaly­­ról, Szenttamásról, Goszpodincéről és más falvakból is jöttek a gazdák. A nők otthon álltak helyt, az ő gond­juk volt a ház, a kert, esetleg a föld is, ha volt belőle néhány hold. Az ügyesebbikre alkalmi munkát is vál­lalt, piacolt, de legfőbb gondja mégis a család, a gyermeknevelés volt. Az egykézés ugyanis egészes újkeletű nya­valya, a két háború között általában még három—öt gyermek volt egy csa­ládban, de nem volt ritkaság a hét— nyolc sem. A leánygyermekek a ház körüli munkában vettek részt, vagy vidéken, főleg Újvidéken cselédeskedtek. Már az 1891-ben kiadott Osztrák—Magyar Monarchia írásban és képben című so­rozat hetedik kötetében is olvasható, hogy Temerin ....... lakói szorgalmas földművesek, de szaporaságuk miatt már sokan kiköltöztek Szerémségbe. Ők látják el a környéket cselédséggel is, csak leánycselédből évente 400— 500 van távol.” Szirmai Károly írja 1940-ben a szerkesztésében megjelenő Kalangyában a Telepen tett látogatása kapcsán: „ ... egy kislány is búcsúz­­kodik édesapjától — már pesztonkás­­kodik, pedig alig múlt tízéves, de hát az a hatvan dinár is kell”. A fiúgyermekek általában apjuk mesterségét örökölték, azaz kubikosok­ká, napszámosokká nevelődtek, de egyre nagyobb számban mentek ipar­ra is, helyben, de főként Újvidékre. Életük közvetlenül a felszabadulás után sem változott meg mindjárt és gyökeresen, a kubikosvilág még jó ideig eltartott. „Azokban az években is bőven akadt közöttünk talicskás” — mondja egyikük. — „Ásóval, kapával rámoltuk a földet, lábbal tapostuk a sarat” — így egy másik. — „Naponta jártam Újvidékre zsákolni, eleinte gya­log, később kerékpárral” — közli egy harmadik. Szerencsés József egyik riportjában (Magyar Szó, 1967. április 23.) arról írt, hogy 600 temerini kubikos fellá­zadt Lévai István bandagazda, a ku­bikosok „marsallja” és általában a vál­lalkozók ellen, tiltakoztak kiszolgálta­tottságuk miatt, küldöttségük a Tarto­mányi Képviselőházban keresett orvos­lást sérelmeikre. Kántor Oszkár egyik írásában (Dol­gozók, 1971. május 28.) miután szom­baton, a kifizetés napján több képvi­selőjükkel beszélgetett, arra a követ­keztetésre jutott, hogy a 2000 főt szám­láló temerini kubikosnép komolyabb községi gondoskodást érdemelne. Az örökös vándorlások küzdelmeit némi derűvel enyhítették, így köny­­nyebb volt elviselni. A népi humor példának okáért úgy tudja, hogy Ko­lumbusz Kristóf, amikor felfedezte Amerikát, először lapátos, talicskás te­merini kubikosokkal találkozott. De ez történt Neil Armstronggal, az első em­berrel, aki a Holdra lépett. A tréfamesterek hozzájárulását a jobb közérzet megteremtéséhez egy pillanatig sem kell lebecsülni, de a tár­sadalmi kérdések megoldását mégis másfelől várja az ember. (Folytatjuk) Üzenet az újszülött fényképén.. a mesz­­,,­szeföldön dolgozó apának Temerini­i kubikosok csoportképe a két háború között AGATHA CHRISTIE Fülemüle-villa (2) S amikor eszébe jutott, hogy hogyan hallgatták azután a csalogány énekét, Aliix a háza kapujában boldogan elpi­rult. A Fülemüle-villára Gerald talált rá. Izgatottan sietett Alixhoz. Megtalálta az igazi, nekik való házikót — valóságos gyógyszem —, ilyen szerencse még egy­szer nem érheti az embert. És amikor Alix meglátta a házat, az ő szívét is nyomban rabul ejtette, igaz, hogy az isten háta mögött épült — két mérföld­re a legközelebbi falutól —, de maga a ház gyönyörű, mintha évszázadokkal ezelőtt felejtették volna itt, és mégis modern fürdőszobája van, meleg víz­zel, villanyvilágítás,­­telefon. Egyszóval — Alix első látásra beleszeretett a ház­ba. Aztán jött a bökkenő. A tulajdonos, egy gazdag és bogaras öregember, nem volt hajlandó bérbe adni a házat. Csak eladni. Gerald Martinnak tisztes jövedelme volt, de a tőkéjéhez nem nyúlhatott. Mindössze ezer fontot tudott előterem­teni A tulajdonos háromezret kért. Alix azonban sehogy sem volt hajlandó lemondani a villáról, és megmentette a helyzetet. Az ő kötvényeit könnyen pénzzé lehetett tenni. A fele összeget mindjárt ki is fizette a házért. Övék lett hát a Fülemüle-vu­u­la, és Alix soha egy pillanatra sem bánta meg a dolgot. Igaz, a személyzet nem rajong a kis falusi magányért — pillanatnyilag épp nem is volt személyzetük —, Alix azon­ban valósággal kiéhezett a háziasszony­­kodásra, és mérhetetlenül élvezte, hogy finom vacsorákat főzhet és egész nap süröghet-foroghat a házában. A gyönyörű virágoskertet egy öreg­ember gondozta, aki hetente kétszer jött fel a faluból. Gerald Martin meg, akinek kedvenc időtöltése volt a ker­tészkedés, minden szabad idejét a kert­ben töltötte. Alix megkerülte a házait, és nagy meglepetésére épp az említett öreg ker­tészt pillantotta meg, amint a virág­ágyak között buzgólkodott. Azért cso­dálkozott, mert az öreg mindig hétfőn és pénteken jött, aznap pedig csütörtök volt. — Mi az, George, hát maga mit csi­nál itt?,— kérdezte Alix, ahogy köze­ledett az öreghez. Az öregember kuncogva felegyenese­dett, és megbökte ócska sapkáját. —• Gondoltam, hogy elcsodálkozik majd a nagysága. De hát a dolog úgy vét, hogy pénteken a földesúrnál mu­latság lesz, s mondom magamban, aszondom, Mr. Martin meg az asszony­kaja tan csak nem veszi zokon ha egy­szer éppenséggel csütörtökön jövök el péntek helyett. , — Persze, semmi baj — mondta Alix. — Remélem, jól mulat majd. — Meghiszem azt — bólintott George. — Jó dolog az, ha egyszer jóllakhatik az ember, s még fizetni se kell érte. A földesúr mindig úrimód megvendégeli a bérlőit. Meg aztán, gondoltam, mi­velhogy a nagysága elutazik, hát jobb lesz, ha megtudakolom, milyen virágot szeretne a kerítés mellé. Mert hogy, ugye, hosszú ideig ellesznek. — De hiszen én nem utazom el! George rábámult. — Hát nem tetszik holnap Londonba utazni? — Nem bizony. Honnan veszi ezt? George a válla mögé bökött. — Hát az úr tegnap lejött a faluba. Ő mondta, hogy elutaznak Londonba holnap, s nem is tudja, hogy haza­jön­­nek-e egyhamar. —■ Butaság —­ nevetett Aliix. — Biz­tosan félreértett valamit. De azért csak elgondolkodott, vajon mit mondhatott Gerald, amit az öreg ilyen terán félreértett. Méghogy Lon­donba? Legszívesebben soha életében nem menne többé Londonba! — Gyűlölöm Londont! — kiáltott fel hirtelen. — Biztosan félreértettem — bólintott George békésen. — Pedig hát ugyan­csak világosan megmondta az úr. No, én ugyan nem bánom, hogy itt marad­nak — nemigen vagyok barátja annak a sok kószálásnak, s magam se tartom Londont valami nagyra. Nem is megyek én még a közelébe se. Az a fránya sok ótó — az a baj, kérem, manapság. Ha egyszer valaki beül egy olyan ótóba, hát meg nem áll egyhamar. Mr. Ames, akiré ez a ház vót ezelőtt, derék,­ békés úriember vót, amíg csak ő is meg nem vett egy olyan lármás jószágot. Alig egy hónapja vót meg az ótó, hát nem elad­ja a házat? Pedig szép pénzt kötött rá — az a temérdek vízcsap meg a villany meg a többi. „No, keresztet is vethet a pénzb­e” — mondom —, „nem mindenki olyan nagy híve ám a mosakodásnak, hogy minden szobába vízcsapot kellett vóna szereltetni” — mondom. Hanem ő meg azt mondja erre, „George” — aszongya —, „kétezer fontost úgy meg­kapok én ezér a házér, mint két kraj­cárt.” S ahogy mondta, úgy is lett. Meg is kapta. — Háromezret kapott — mondta Alix, mosolyogva. — Kétezer vót az — kötötte a­z ebet a karóhoz George. — Hisz mást se haj­togatott egész idő alatt. Pedig nem volt az csekélység, nem ám. — Háromezer font vált a ház­ára — mondta Alix. — Ej, az asszonyok nem értenek a pénzhez — legyintett George. Látszott, hogy nem sikerült meggyőzni. — Azt én ugyan el nem hiszem, hogy Mr. Ames képes lett vóna odaállni a nagy­sága elé, és orcátlanul elkérni három­ezer fontot a házért! — Nem is tőlem kérte — mondta Alix. — Hanem a férjemtől. George megint lehajolt a virágaihoz. — Kétezer font vót az ára, nem több — mondta makacsul. Alix nem vitatkozott az öreggel. To­vábbment a kertben, s szedett egy nya­láb virágot. A napsütés, a virágillat, a méhzümmögés — mind, mind összees­küdött, hogy tökéletes napot teremtse­nek. Ahogy Alix az illatos virágnyalábba­l a ház felé igyekezett észrevette, hogy az egyik virágágyból a levelek közül egy sötétzöld tárgy kandikál ki. Lehajolt ér­te — a férje zsebnaptára volt az. Bizo­nyára kiesett a zsebéből, miközben gyomlált. Kinyitotta a naptárt, s nagy élvezet­tel futott végig a bejegyzéseken. Jófor­mán házasságuk első napján észrevet­te, hogy Gerald érzelmes ösztönember létére különösképpen precíz és módsze­res. Mérhetetlenül fontosnak tartotta, hogy az étel mindig pontosan kerüljön az asztalra, s menetrendszerű pontos­sággal osztotta be minden egyes napját. Ma például bejelentette, hogy reggeli után, tíz óra tizenöt perckor indul a fa­luba. És másodpercnyi pontossággal, tíz óra tizenöt perckor ki is lépett a kapun. Alix átlapozta a naptárt, és moso­lyogva olvasta el a május 14-i bejegy­zést: „Esküvő Alixszel, Szent Péter templom, 14.30”. — Drága, nagy csacsi — suttogta ma­gában Alix, míg a naptárban lapozott. Hirtelen megállt. — Június 18. csütörtök — de hiszen ez ma van! Az aznapi rovatban Gerald takaros, apróbetűs írásával ez állt: „21h”. Sem­mi más. Mit tervez’ Gerald este kilenc­re? — tűnődött Alix. Mosolygott magá­ban, s arra gondolt, hogy ha ez is af­féle elbeszélés lenne, amilyeneket gyak­ran olvas ,a naptár bizonyára szenzáci­ós felfedezés birtokába juttatna. Való­színűleg egy másik nő nevére bukkan­na benne. Visszapergette a lapokat. Időpontok, találkozások, rejtélyes meg­jegyzések üzleti ügyekben, de csak egyetlenegy női név — az övé. És mégis , amikor zsebre tette a naptárt, és továbbment a virágaival a ház felé, különös nyugtalanság fogta el. Dick Windyford szavai csengtek a fülé­ben, mintha a fiatalember ott állna mellette, és a fülébe súgná: „De hiszen egy hete még azt sem tudta, hogy az az ember a világon van! Nem tud róla semmit!” Ez igaz. Mert vajon mit tud Gerald­­ról? Végtére is. Gerald negyvenéves. Negyven év alatt csak voltak nők az életében .. . Alix türelmetlenül megrázkódo­tt. El kell hessegetni ezeket a gondola­tokat. Most az kell megfontolnia, szóljon-e a férjének Dick Windyford telefonjáról, vagy sem? Természetesen az is lehetséges, hogy Gerald máris találkozott Dickkel a fa­luban. De akkor, ha hazajön, nyilván nyomban meg is említi, és a dolog ma­gától rendeződik. És ha nem . . . akkor mi legyen? A­lix érezte, hogy legszíve­sebben nem szólna semmit. Gerald mindig jóindulattal beszélt Dickről. „Szegény ördög — mondta egyszer. — Azt hiszem, épp annyira odavan érted, mint én. De hát — az egyiknek sike­rül, a másiknak nem!” Semmiféle ké­telye nem volt Alix érelmeit illetőleg. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ 1982. április 26., héstó

Next