Magyar Szó, 1983. február (40. évfolyam, 30-44. szám)

1983-02-02 / 31. szám

14 A bácskai Ferenc-csatorna regényes története Folytatásos tárcánkat Nikola Petrović: Plovidba i privreda srednjeg Podunavlja u doba merkantilizma (A Közép-Duna vidékének hajózása és gazdasága a mer­kantilizmus korában) című monográfiája alapján készí­tettük. A könyv 1978-ban, a belgrádi Történelmi Intézet kiadásában jelent meg. (5) Magáról a „Ferenc-csatornai Királyi Szabadalmazott Hajózási Társaság” megalapításáról vajmi keveset tudunk. A társaság levéltárát Zomborban őriz­ték 1941-ig, ahonnan a megszállás után Budapestre került, és ott a világháború forgatagában nyoma veszett. Az a né­hány, a társaság évi közgyűléseiről ké­szített jegyzőköny, amelyekre a továb­biakban hivatkozni fogunk, a bécsi ka­marai levéltárból került elő. Ezeken kí­vül még egy fontos forrásból értesül­hetünk a társaságról: Kiss József és Gábor „testvér atyafiaknak”, a Magyar Hírmondó című lapban 1793. március 29-én és április 19-én megjelent cikkei­ből. Az első cikk elé írt szerkesztőségi előszó felhívja az olvasók figyelmét ar­ra a körülményre, hogy Magyarország bővelkedik „a természetnek majd min­den adományában’’. Ha a közúti háló­zata nem lenne annyira fejletlen, nem beszélve a hajózható csatornák teljes hiányáról, írja a lap. Magyarország polgárai élénk bel- és külkereskedelmet űzhetnének. A rossz közlekedési viszo­nyok és a magas szállítási költségek miatt azonban a magyarországi keres­kedelem kevés haszonnal kénytelen megelégedni. Az újság tájékoztatja olvasóit, hogy a két érdemes hazafi, a Kiss testvérek többéves munkával kidolgozta a Dunát és a Tiszát összekötő csatorna tervét, amely a jelenlegi utat húsz nappal le­rövidítené. Ők már megkapták az en­gedélyt, hogy angol mintára részvény­­társaságot alapíthassanak ennek felépí­tésére és kiaknázására. A kincstár 200 000 forint kölcsönt fog folyósítani számukra, a király pedig hozzájárult ahhoz, hogy az új csatorna az ő nevét viselhesse. A munkálatok, amint az időjárás megengedi, azonnal megkez­dődnek, áll a lap előszavában. Ezután a Kiss testvérek felhívása kö­vetkezik, amelyben részvényjegyzésre biztatják a nagyközönséget, majd a jegyzés módjáról és a várható haszon­ról adnak tájékoztatót. Ugyanitt közlik a csatorna legfonto­sabb műszaki adatait is: hosszúsága 13,5 mérföld, mélysége 1 öl, szélessége pedig elegendő lesz arra, hogy két, ak­koriban legnagyobb Dunán közlekedő hajó, elhaladhasson egymás mellett. A csatornát mindkét végén és Verbász­­nál ’’angol fajta” zsilipekkel fogják el­látni. A cikk következő részében a Magyar Kamarával kötött szerződésről tájékoz­tatja a Magyar Hírmondó olvasóit. El­mondták, hogy a szerződés értelmében 25 évre szóló koncessziót nyertek a só-, dohány- és rézszállítás kizárólagos jo­gára. Az új részvénytársaság nyeresége tehát nem a véletlenre, s nem is holmi „veszélyes spekulációra” lesz bízva, ha­nem ez „miként Angliában”, előre le­kötött szállítások díjából és a csatornán áthaladó hajók után befolyt pénzből fog megvalósulni. A Kiss testvérek tájékoztatása itt nem fedi a valóságot. Számukra a szer­ződés csak a só szállításának kizáróla­gos jogát biztosította, a dohányét és a rezét nem. Megígérték nekik ugyan, hogy ezeknek az áruknak a szállításá­nál elsőbbséget fognak élvezni, de ez még igen messze áll a kizárólagos jog­tól. Nem nehéz kitalálni, miért emlí­tették a só mellett a rezet és a dohányt is: mindhárom termék állami monopó­lium volt. Ez a kegyes hazugság, rek­lám (­!), döntő fontosságú lehetett egy olyan társadalomban­, ahol nem ismer­ték az „angol” kapitalizmus üzleti for­máit. Arról szerették volna meggyőz­ni jövendőbeli részvényeseiket, hogy monopóliumai révén az állam is érde­kelt a részvénytársaság sikeres műkö­désében. Csalogatónak szánták azt a kijelenté­süket is, hogy a társaság legalább 9, de megtörténhet, hogy 10 százalék kama­tot fog fizetni a befektetett tőkepénzre. A várható hozam reményében­­ fo­kozták tovább a hatást —, nem meg­lepő, hogy „sok hercegi, grófi és egyéb famíliák Bécsből és lentről, Magyaror­szágról’’ siettek a Szabadalmazott Ha­józási Társaság részvényeseivé válni. Ők már vagy befektették, vagy írásban adták, hogy tőkéjüket a csatorna építé­sébe fektetik. Példának a Dietrichstein hercegi családot hozzák fel, akik — a Kiss testvérek szerint — 300 000 forint befektetésre kötelezték magukat. Jellemző a kor viszonyaira, hogy Kissék, mielőtt még a részvények jegy­zésére serkentették volna az olvasót, azt is szükségesnek érezték megmagyaráz­ni, mi is az a részvény. A részvények eladását egy nagy bécsi kereskedő- és bankházra, a Baldtauff cégre, bízták. Ez azzal magyarázható, hogy a fejlettebb nyugati országrészek­ből várták a részvényesek zömét, nem beszélve arról, hogy a legtehetősebb magyarországi főurak is Bécsben éltek. Az akkori Magyarországon egyébként a Baldtauff céghez hasonló nagyságú és tekintélyű cég nem is létezett. Arra a kérdésre, milyen eredménnyel járt a Kiss fivérek felhívása, a második cikkben találhatunk választ. A Magyar Hírmondó április 14-i szá­mában arról értesülhetünk, hogy a csatornarészvényekből csak 30 darab ezer és 60 darab ötszáz forint névértékű részvény maradt eladatlan. Ez átütő si­ker volt, ha számításba vesszük, hogy a kibocsátott részvények összértéke 800 000 forint volt. Kissék azonban nem elégedtek meg ennyivel, még egy lé­pésre szánták el magukat. Cikkükben külön kiemelték, hogy csak kilencven részvény maradt, de azokat fenntartják „magyarországi, erdélyi, bánáti, hor­vátországi és tótországi (Szlavónia)” il­letőségű személyek részére. Ezzel az JOHN UPDIKE A város ajándéka (6) — Várjon csa­k — mondta Liz. — Az én pénztárcámban lesz. A Négernek azt hazudtam, hogy mindössze tíz dollár van itthon. — Megtalálták a pénztár­cát, és valóban sikerült papírpénzből és aprópénzből ös­szevakarni Janice já­randóságát. Janice így szólt: — Remélem, nem háborgatja többé magunkat. Ezen a kis szigeten so­kkal többfajta szélhámos van, semmint maguk vagy én elkép­zelni is tudnánk. Néhányan még a jó öreg Larry Olivieren is túltesznek. — Tényleg nem értem, hogy birkó­zik meg azzal a nehéz munkával — mondta Liz, és tapintatosan úgy tett, mintha egyetértene vele. — Az alatt a kis papírzsák alatt is, amit adtam neki, az­­alatt is majd összerogyott. — Mikor Janice elment, megkérdezte Jam­es­től: — Nem gondolod, hogy arra számított, hogy azt a másfél órát is ki­fizetjük neki, amíg itt ezt a négert bá­multa? — A jó ég tudja. Pocsékul érzem magam. — Beteg vagy? _ Nem, csak éppen pocsékul érzem magam. _ Miért? Az előbb még olyan re­mekül voltál. Igazán szörnyű, szörnyű rendesen viselkedtél. Abból a gyors csókból, amit Liz az arcára lehelt, meglepetésére azt vette ki, hogy mindezt Liz komolyan gon­dolja. A vasárnap, konkoly a hétköznapik között, tele volt rettegéssel. James még a boldog időkben is néha úgy érezte ma­gát ezen a napon, mint egy üres­téren álló névtelen szobor. Most viszont ki sem merte tenni a lábát, sem temp­lomba, se az újságárushoz. A múlt éj­szakai epizód utólag a nyilvános meg­szégyenítés színébe öltözött. A Néger mindenütt ott leselkedett. James be­bújt a maga kissé kényelmetlen bar­langjába. A falaik áttetszővé váltak, a padló recsegett a lába alatt. A Néger fenyegetése, hogy visszatér, betörte az ablakokat, leverte a lakatot az ajtóról. Nem volt még egyetlen reggel sem, amikor úgy szeretett volna ismét a minnesotai Ontaukban, szülővárosában lenni. Annak a városnak most már több mint hétezer lakosa van, polgár­mester helyett tanácselnökkel rendel­kezik, és a kis patakot, mely a város közepén folyik keresztül és azt a né­hány malmot látja el vízzel, a háború óta megfosztották ősi indián nevétől és Douglas MacAarthur-folyóra keresztel­ték át, de az autók még összevissza parkolnak a kacskaringós árnyékos utcákon, és neki, az apja fiainak, ott még mindig volna helye. Liz és James négy háznyira laktak a­z epiiszkopális templomtól. Az épüle­tek között egy hüvelyiknyi levegőrés volt. Mikor a templom harangjai meg­­kondosáltak, az ő lakásuk­ is belereszke­tett. Ebbe­­a nagy halott búgásiba cso­magolva a hét kócos gyerek képével küszködött: bepréselődne­k egy teher­autó vezetőfülkéjébe, az országúti fé­nyek villódznak arcukon, a karolinai földek sötétsége suhan el mellettük, nagy, züllött városok villognak fel s tűnnek e­l, a gyerekek szundikálnak, kivéve a legnagyobbat, a tízéves fiút, aki ébren van, és meredt szemmel bá­mulja a Hersey Autósztráda ostorfé­nyeit, míg a repülőszőnyeg viszi őket az elvarázsolt kastélyba, Harlembe, ahol egymást érik a Cadillacek, és a földalattin fehér férfiak adják át a helyüket fekete dámáknak. James leg­főképpen azért utálta a Négert, mert tapintatlan volt. Janice anyja, a sebhe­lyes utcai koldusok — igen, az is nyo­morúság, de Olyan nyomorúság, mely ismeri a határait, tudja, meddig me­részkedhet, és van modora. De a maga tökéletes tudatlanságában ez a Néger azokhoz a csecsemőkhöz volt hasonla­tos, akik úgy születnek, hogy bordá­jukon kívül viselik a szívüket. Védte­len. Hozzáérsz, és megölöd. Most, hogy rábukkant erre az északi emberre — a beígért emberre —, aki csak úgy szórja a pénzét, visszajön ma is, sőt holnap is, a foga között elmotyogott hálállkodás még áradóbb áradatával. Miért is ne? Az a harminc dollár Ja­­mesnek meg se kottyant. Akár há­romezret is odalökhetne neki, aztán minden héten újabb harmincat — mit harmincat! ötvenet —, és ő mag­ast, még mindig gazdagabbak lennének, mint ez a Néger. Közte és a Néger kö­zött akadálytalan volt az út, s csak valami bűn torlaszolhatta volna el. Délutánra Jaimes rossz érzésének a fókusza eltolódott: már nem attól a le­hetőségtől félt, hogy a Néger igazat mondott, hanem attól, hogy nem. Mi­kor ennek a fényében idézte föl ko­rábbi viselkedését, egyszerűen kétség­­beesett. Lúdbőrzött a háta, ha arra, gondolt, a Néger az é velyefogyo­tt szí­vélyességében a korlátoltság micsoda mélységeit fedezhette fel. Ha felültet­ték, csak egy valami válthatta meg Jameist a balekségtől: az, hogy jóté­konykodásában is türelmetlen volt. A nyerseség elemei, a csúfolódás a taxi­val — emlékezetében úgy ragyogtak fel, mint a gyémánt a szemétdombon. Minél tovább gondolkodott, annál job­ban dühöngött, fennhangon és magá­ban. És minél mérgesebb lett a néger­re, annál kevésbé akarta újra látni, annál jobban rettegett tőle, mint olyan ellenféltől, akinek legyőzhetetlen fegy­vere, hogy őt egyszer már hülyének látta. És az a hét szutykos gyerek még a feleség, aki majd nem hagy békét Lizának! Bridge-ék tervezett látogatásának menedékébe akarta dugni a fezét, ők olyannak látják, amilyennek mások, tudják, mit ér. Az ő okos, távoli te­kintetük fényében egyenesen napfür­­dőzni fog. Aztán kegyesen beesteledett, és a ba­rátok megérkeztek. Rudy Bridge szintén­­a minnesotai Ontaukból származott. Két évvel járt James fölött a középiskolában, rendkí­vül szorgalmas volt, különösen azóta, hogy apjára nem számíthatott — apját abban az évben vitte el a tüdővész, amikor Rudy diplomát szerzett. Az az­óta eltelt kilenc évben Rudy szalma­sárga haja alaposan megritkult, de az eminens diá­k kerek feje és húsos ajka változatlan maradt. Az a m­aigly remé­nyei odáig hervadtak, hogy most ép­pen három leányosztályt tanított ame­rikai történelemre. Felesége Maryland­st­ől származott. Augustina sápadt, csi­nos asszony volt, kihívó, pisze orral, amely látni engedte orru­kai­t. Dús, gesztenyeszínű haját középen szigorú­an kettéválasztotta a madonna a Pis­ton korból. Gyerekük nem vol­t, és mi­vel módszeresen gazdálkodtak, pén­zükből is kijöttek valahogy. James kedvelte őket, mint vendégeket. Oda­haza Rudy túl sokat beszélt speciális kutatási területeiről, az amerikai adó­ügyi politika alakulásáról Grant és Wilson között, erről az unalomsivatag­­róll, ahol a legközépszerűbb tudós is császár lehet. És Augustina annyira vi­gyázott a családi perselyre, hogy ott éhezett, szomjazott a szemük láttára, amitől aztán mindenki feszélyezve érezte magát. Otthonától távol viszont szépen ivott és evett. James nehéz felöltőjüket lábujjhe­­gyen bevitte a hálószobába. Martha, mint egy kis álommasina, feküd­t a bölcsőben. James hallotta, hogy Liz valamit mesél, és mikor visszatért, megkérdezte: — Azt meséli, hogyan csempészünk Északra négereket? — Ő, nem, James, nem azt — mond­ta Augustina lassan. — Martha balesetét meséltem el a parkban — mondta Liz. — Igen, szegény kis kölyök, egyene­sen nekiszaladt a hintának — mondta, és semmi kétsége nem volt, hogy csak megismétli a történetet. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ 1983. február 3., csütörtök JELENTÉS. Mlncmđ fizetést és hasznot fognak venn­­ a­ Munk­osk, JMunkáslhozók és Fogadók azon Társkságról, melly az ő Felsége engedelméböl, Báts Vármegyén kerek­től, a’ Dunát a’ Tikárai, egy hajókozható tsatorni által egyesiti. A’ Munkások bére, kik á’ csatornát ássak. I. Ezen Társaságnak r­s. Májastól fogva 179?. három es­­­tendő alatt.lvdíg 3 ezer emberre leszsz­­üknek,kik a’ zsa­­tonából a­ Földet kih.mnyak. és ethordjlUr. Hogy tehát ezen Munkások többet keressenekm­ind a’közönséges na­pi számot, a­ munka szakmányban fizetődik akképpen, hogy minden Munkás középszerű szorgalommal napjába 34 ért, ’s többa is kereshet, és mivel ott az egé­s kör­nyékben a’Föld nem köves, vagy kövérséges, hanem, könnyen ásható, ki­vetkezendűképpen fogja a’ Társaság a' Munkások.« fizetni. Egy Bétsi bubik­ölnyi Fűidnek kih.íny.tsáért, és 10. se. ölmire el.hordásáért és az elbomolt Földnek meg egyengetéséért.......................... 34 *1. ( Egy Kubik ölnyi Ibidnek, mind hoszsza, mind szíle, mind méllysége egy ül ) Továbbá ezen a­. első ölön alól, a’ második Ka* bik ill­­őidnek vihányásáért, ’s elt­oldásáért, és meg egyengetéséért................................ 40. xr. Ezen két ölön alól, a* harmadik hasonló Kubik ölért...................................................... 46 xr.­­I. A* Magyar Erdély, Morvát Or­szágból Sklavoniából és Bánatosból jövö Munkások, Bárs Vármegyét kivévén az úti költség fejében egy mértföldre 3 xr. kapnak, szük­­ség mindazonáltal hogy a­ honnan jönek a­ He­lység Elöljáróitól Bizonyságlevelek legyen. Azok, a’kik Austria, Morva, Cseh, vagy mis ide­gen Országból hiteles Passus mellett jövek, meg­érkezvén úti költség fejében 3 forintot kapnak. Munkástoborzás 1793-ban. (A Kiss testvé­rek felhívásának első oldala) intézkedéssel a magyar nemességet kí­vánták megnyerni a részvénytársaság számára. Befolyása ugyanis a megyék­ben, a Magyar Kamarában és a Hely­tartótanácsban rohamosan nőtt II. Jó­zsef halála (1­790) után. Miután így min­den tőlük telhetőt megtettek a rész­vénytársaság sikeres működése érdeké­ben, írásuk nagyobb részét a munkások toborzásának szentelhették. (Folytattuk)

Next