Magyar Szó, 1983. május (40. évfolyam, 118-131. szám)
1983-05-01 / 118. szám
1983. április 30., május 1., 2. MAGYAR SZÓ KÜLPOLITIKA 3 EGY HÉT A VILÁGPOLITIKÁBAN Kíváncsiság! és egyebek Az osztrák választások ered- miménye ékesen bizonyítja azt az igazságot, hogy nehéz időkben könnyebb bírálgatni, mintsem igazgatni. Ha már Európa egyik legstabilabb országának választói is bizonyos értelemben hátat kezdtek fordítani a hatalmon levő Szocialista Pártnak és az utóbbi másfél évtized jólétét jelképező Bruno Kreisky kancellárnak, akkor nyilvánvaló, hogy kevés olyan kormány van Nyugat- Európában, amely a legközelebbi választásokon nyeregben maradhat. Szomszédaink gondjai azonban még csak most kezdődnek. A választók kinyilvánították, hogy milyen kormányt és milyen kancellárt nem akarnak — Kreisky ugyanis egyértelműen tudatta, hogy csak akkor vállalja a felelősségteljes kormányfői tisztséget, ha pártja megszerzi az abszolút többséget —, de hogy milyen kormánytól várja az általános világválság közepette a még nagyobb előrehaladást biztosító bűvös varázsigét, az már fölöttébb kétséges. Kreisky (valószínű) visszavonulása a politikai életből azonban, a jelek szerint, mégis inkább egészségügyi okokból történik, s ha a betegségéről szóló híreknek csak a fele is igaz, akkor hamarosan úgyis át kellett volna engednie posztját másnak. Távozását talán még a tárgyilagosabb osztrákoknál is jobban sajnálják a szociáldemokraták nemzetközi berkeiben, ahol az immár volt osztrák kancellár osztatlan tekintélynek örvendett. Ј~?9 A másik európai „nagybe té teg” ezzel szemben, úgy tű-t~Ј nik, fokozatosan kilábal súlyos bajából. Gerardo Iglesias, a Spanyol Kommunista Párt első embere a minap közölte, hogy pártja az utóbbi időben több mint 4500 új, főleg fiatal taggal gyarapodott. A küszöbönálló spanyolországi választásoktól ezért az SKP fiatal főtitkára azt várja, hogy a megújhodás kezdetét jelentse. A Carrillo-korszak utolsó éveinek súlyos válsága során ugyanis a Spanyol KP elvesztette tagságának csaknem 60 százalékát, úgyhogy a négy és fél ezres gyarapodás voltaképpen nem jelent még egyebet, mint azt, hogy a nagy múltú párt talán kijut lassan történetének egyik legsúlyosabb hullámvölgyéből. Annál inkább, mert az állandó civakodások helyett valóban építő jellegű hozzáállással viszonyulnak a soron következő tizenegyedik kongresszusuk előkészületeihez. X sem kevésbé viharos és még /\/ bizonytalanabb a legújabb a kormányválság által megingott olasz belpolitikai színtér. Olaszországban még javában tart a pártok kölcsönös vádaskodása a kormány munkájának teljes megbénítása miatt, de az már biztos, hogy a szocialisták súlyos kockázatot vállaltak a kormányválság előidézésével. Pertini köztársasági elnök ugyanis az idő előtti választások megtartása mellett foglalt állást, s ez, a jelen helyzetben minden bizonnyal egyedüli megoldás, egyáltalán nincs az olaszok ínyére. Az amúgy is egyre súlyosabb gazdasági válságban most a megoldáskeresés helyett valamenynyi párt a hatalomra jutás szempontjából számukra oly fontos választások előtti előkészületekre fog összpontosítani, s még az a szerencse, hogy erre nem sok idejük marad. A „strandkormány” elnevezéshez ugyanis most a strandválasztások fogalma is párosul, s a nyár eleji egyéb gondok mellett az olaszok most azon is töprenghetnek, hogy a súlyos politikai és gazdasági helyzetben kinek szavazzanak bizalmat, amikor a lehetséges kiútra egyelőre egyik párt sem tud rámutatni. Így végeredményben valamenynyi pártnak egyformák az esélyei: az olasz választók, mielőtt leadják voksukat, nyilván többet fognak töprengeni azon, hogy kire ne szavazzanak, a győztesek pedig minden bizonnyal azok lesznek, akik a legkevesebbet veszítenek. Napátiban a helyzet ezzel szemben már világos: a 145 városelnök megválasztására kiírt helyi választásokon a balooldalnak mindössze öt jelöltje ért célba. A „legszorgalmasabb dolgozók hazájában” a szocialisták és kommunisták ezúttal is lenyelték a számukra immár hagyományos , keserű pirulát, amely valószínűleg ezúttal sem fog segíteni a baloldal krónikus baján. Együttműködés helyett ugyanis továbbra is az egymás közti választás előtti civakodás módszerével igyekeztek egymásnak ártani. A jobboldal legnagyobb megelégedésére, igen sikeresen. Az európai politikai színtér /Ј legújabb „ügyeletes témája” az állítólagos Hitlernapló körüli bonyodalom. Eközben az igazi probléma nem is az, hogy a világtörténelem minden idők egyik legsötétebb alakjainak és gonosztevőinek egyike valóban vezetett titokban naplót vagy sem, s ami most előkerült, az eredeti-e vagy többé-kevésbé jól sikerült s hamisítvány, hanem az, honnan a s fokozódó érdeklődés az eszelős, történelmi távlatból nézve, s szörnyű gaztetteit , leszámítva voltaképpen komikus Adolf Hitler személye és immár személyes véleménye iránt is? Vajon mit fedhetne még fel az a kézirat, még ha valóban eredeti is (ami fölöttébb kétséges) azon kívül, amit Hitlerről és gaztetteiről, gyászos történelmi szereplésének még saját népe számára is szörnyű következményeiről már eddig is minden részletében ismeretes? Vajmi keveset, s nyilván nem is erről, hanem valami másról lehet itt szó: arról, hogy a múltat s sírják vissza azok, akik a világnak a hitleri rémálom valóra váltását szánták. Ezúttal még „hatékonyabb” pusztító eszközök tulajdonában. ENGLER Lajos Építő jellegű tárgyalások (LÉPHAFT Pál karikatúrája) FRANCIAORSZÁG A baloldali kormány és a munkásosztály (Munkatársunk párizsi levele) PÁRIZSBAN NÉGY ÉV UTÁN első ízben a három legerősebb szakszervezet: a CGT, a CFDT és a FEN egységes felvonulással, egységes jelszavakkal, közösen ünnepli meg május elsejét. Lehet, hogy a kívülállónak ez az adat nem sokat mond, de Franciaországban ez jelentős eredménynek számít: végre sikerült valamiben megállapodniuk. De a közös ünneplés mégsem teljes, a három említett szakszervezethez ugyanis az idén sem csatlakozik a negyedik, a szintén jelentős taglétszámú FO (Force Ouvriere) szakszervezet, amely külön felvonulásra hívja fel tagságát május 1-jén a Bastille térre, felvonulásuk célja, hogy nemet mondjanak a kormány szigorú gazdasági intékedéseinek, és egyben ez az a pont, amiben nem értettek egyet a többi szakszervezettel. A szakszervezetek közötti nézeteltérések példásan tükrözik, hol áll a francia munkásosztály politikai harcában. A szakszervezetek közötti viszály legkirívóbb példája a február 2-án történt incidens a Citroen aulnay-i üzemében, ahol a gyár két legerősebb szakszervezetéhez, a CGT-hez és a CSL-hez tartozó munkások leszámolásában tizenhét munkás megsérült. És amíg a szakszervezetek (persze csak a munkásosztály szakszervezeteire gondolunk, ugyanis létezik a káderek, a munkaadók, a gyártulajdonosok stb. szakszervezetei is) nem egységesek, nem is lehet jelentős eredményt várni a munkásosztály harcától. Míg kettő civakodik, a harmadik kihasználja alapon a szakszervezetek egymás közötti viszályát a munkaadók, a tőkések használják ki pozíciójuk megőrzésére. Mindez nem jelenti, hogy Franciaország munkásosztálya szakszervezeteikbe tömörülve nem ért el eredményeket. Ellenkezőleg, fő fegyverük, mint a tőkés, országok munkásosztályának legjelentősebb fegyvere a sztrájk. Az országon az utóbbi hónapokban sztrájkhullámok söpörték végig: januárban és februárban a francia autóipart megbénította a sztrájk, sztrájkoltak Észak-Franciaország szénbányászai, már vagy két hónapja sztrájkolnak az egészségügyben , hogy csak a legjelentősebbeket említsük. Ezenkívül szinte naponta van valamilyen sztrájk, így például a városi közlekedésben dolgozók, a köztisztaságban dolgozók vagy a televízió dolgozóinak _ a sztrájkja, nemrégiben Párizs több kerületében néhány napig _ nem volt víz a vízművek dolgozóinak sztrájkja miatt... A sztrájkolók követelményei rendszerint szociális jellegűek: béremelés, a munkások életszínvonalának és anyagi helyzetének megőrzése, a munkakörülmények javítása és hasonló. A sztrájkok tehát másodlagos kérdésekre irányulnak, a munkásosztály nem érhet el jelentős változást szakszervezeti harc, sztrájkok révén. De vannak próbálkozások. Így a CGT szakszervezet legutóbbi kongreszszusán célul tűzte ki a munkások részvételét a gyárak igazgatásában. Némi eredményeket értek el a vállalati bizottságok tevékenységében, de hogy voltaképpen mi a helyzet, talán legjobban illusztrálja Andre Sainton, a francia fémmunkások CGT szakszervezete főtitkárának szavai: „A munkaadók, a tulajdonosok elvileg a demokráciáért szállnak síkra. De amint a munkások valamilyen konkrét követeléssel, javaslattal lépnek elő, így például a gyár igazgatásában való részvétellel, közbeszólással — lezuhan a vasfüggöny a tulajdonos és a munkások között. Ekkor mutatják meg igazi arcukat, mondván, hogy a gyár igazgatása csakis az ő gondjuk, és hogy meg kell különböztetni a fej és a láb feladatait A francia munkásosztály helyzete egészében véve jelentősen javult az 1981 májusában történt elnökválasztás és kormánycsere óta. Az elmúlt két év alatt a szocialista kormány jelentős rendeleteket hozott a gyárak és a bankok államosítása terén, számos intézkedést foganatosított a munkások szociális helyzetére vonatkozólag (mint például a minimális fizetés növelése, a munkanélküli-segély növelése) és harcot indított a munkanélküliség növekedése ellen. Most, két év után, mind többször teszik fel a kérdést, vajon valóra váltotta-e a baloldali kormány a francia munkásosztály helyzetére vonatkozó ígéreteit. Elégedett-e a munkásosztály? Az FKP Központi Bizottságának felmérése és megítélése szerint: teljes egészében (az viszont más és szintén aktuális kérdés, hogy az FKP jelenleg mennyiben a munkásosztály avantgarde-ja...). Mit mondanak a munkások: „Van javulás, jobb a szociális helyzetük sok mindent elértünk, amit a jobboldali kormány alatt sohasem értünk volna el, de ...” „Az államosítás után a gyárakban nincs tulajdonos, hanem igazgatóság, amelynek munkájába a munkások most sem sokat szólhatnak bele. Lehet, hogy majd idővel másképpen alakul, de...” CSORBA Zoltán Francois МШегимЈ francia elnök Kifelé a válságból? Kievickélhet-e a világgazdaság az egyelőre még egyre mélyülő válságból, ha a fejlett országoknak, élükön az Egyesült Államokkal, sikerül felélénkíteniük gazdaságukat, vagy ezzel csak ideig-óráig odázható el a még hevesebb megrázkódtatás? Megfordítható-e az a katasztrófafolyamat, amely elsősorban az eladósodott, fejlődésükben megakadt fejlődő országokat sújtja, de a kölcsönös függőség és egymásrautaltság folytán lehetetlenné teszi az egész világgazdaság tartós felépülését? Olyan kérdések ezek, amelyekre megnyugtató választ nem sikerült találniuk sem a világgazdaság „forró kérdéseivel foglalkozó nemzetközi fórumoknak, sem azoknak a szakintézeteknek és tudósoknak, amelyek, illetve akik lázasan kutatják, hogyan lehetne kimozdítani a világgazdaság kátyúba ragadt szekerét. Pedig a múlt év végén és az idei elején már drámaivá fokozódott a vészhangulat: az óriásira dagadt adóssághalmaz azzal fenyegetett, hogy maga alá temeti az egész nemzetközi pénzügyi rendszert. Kétségbeesett mentőakciókkal, korábban elképzelhetetlen méretű hitelinjekciókkal — Brazília például különféle formában több tízmilliárd dolláros újabb hiteleket kapott, és Mexicót is átsegítették a válságon — ideiglenesen aládúcolták a nemzetközi bankrendszer erősen megroppant tartóoszlopait. Úgy tűnik, nagyobb megrázkódtatás nélkül csillapodott az árcsökkenés kiváltotta helyzet az olajfronton is, és — mint aki jól végezte dolgát — a fejlett országok zöme most már annak szurkol, hogy az amerikai kamatlábcsökkentés minél hamarabb gazdasági fellendülést eredményezzen. Túl szép lenne ez a kép ahhoz, hogy igaz is legyen, noha a látszat azt mutatja, hogy viszonylagos elégedettség uralkodott el a fejlettek háza táján, s különösebb izgalom nélkül készülnek a hetek — az USA, az NSZK, Franciaország, Anglia, Olaszország, Kanada és Japán — május végi csúcstalálkozójára az amerikai Williamsburgban. Semmi jele annak, hogy koordinált, közös akcióra készülődnének a világgazdaság „megmentése” végett, amire nemrégiben drámai hangvételű tanulmányban Henry Kissinger és Hellmut Schmidt szólította föl őket, s ebben látva az egyetlen kiutat a depresszió felé hajló jelenlegi vál- tágból. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincsenek „rendezni való” dolgaik: az amerikaiak „fegyverszünetet” javasolnak a javában dúló protekcionista hadakozásban, Európa viszont elvárja, hogy a valutaárfolyamok viszonylagos sta- I bilitását Amerika is elősegítse. Vita tárgyát képezik a Szovjet- unióval és a szocialista országokkal való gazdasági kapcsolatok, de a fejlődő országokkal való viszonyok is, amelyek az új piacok meghódításáért folyó küzdelem fő célpontát képezik. Ez utóbbival kapcsolatban■ egyébként az Európai Gazdasági Közösség már meghatározta közös álláspontjait, amelyeket az UNCTAD 6. belgrádi értekezletén fog képviselni. A tízek ezek szerint továbbra is úgy vélekednek, hogy a fejlődő országok gazdasági kilátásai attól függnek, illetve csak úgy lábalhatnak ki a gazdasági válságból, ha előbb a fejlettek végrehajtják a szükséges szerkezeti változásokat és fellendítik gazdaságukat. Igaz, azt még elisme- s rik, hogy a fejlődők számára eh- hez megfelelő feltételeket is kell teremteni, de ennek nagyjából eleget tesz a segélynyújtás. Tehát szerintük nem a túlhaladott világgazdasági rendszer minden baj okozója — ahogy azt a fejlődők hangoztatják — hanem a világméretű gazdasági pangás, amit ha sikerül leküzdeni, akkor jobb napok elé néznek a fejlődők is. Mondani sem kell, ezzel szöges ellentétben áll a fejlődő országok álláspontja, amelynek alátámasztására Buenos Airesben, a 77-ek csoportjának tanácskozásán a következő frappáns adatot említették: a hátrányos kereskedelmi megkötések miatt a fejlődő országok külkereskedelme az elmúlt kétévben 200 milliárd dollárral „rövidült” meg. Ha ehhez hozzávesztszük több mint 600 milliárd dolláros adósságukat, akkor fölöslegessé válik minden további magyarázat. S még valami: a fejlett országok exportjának 35—40 százaléka irányul a fejlődő világba. Ha a fejlődők nem képesek többé vásárolni — márpedig most ez a helyzet —, akkor aligha hihető, hogy a fejletteknél bármiféle felélénkülés tartós lehet. Ez az az oly sokat emlegetett kölcsönös függőség, amelynek méltánylása a fejlett országokat is arra kell hogy késztesse, hogy „beadják a derekukat” a világgazdasági rendszer gyökeres átformálásának vonatkozásában. Visszakanyarodva az írásunk elején említett első kérdésünkhöz — az amerikai gazdaság felélénkülésének jelentőségéhez —, egyes szakértők szerint az amerikai gazdaságban tapasztalható megélénkülési jelek nyomán sem a nemzetközi hitelhelyzet, sem a fejlődő országok vásárlóképessége nem oldódik meg. Kérdéses az is, működik-e a „mozdony”, vagyis, hogy az amerikai megélénkülés magával tudja-e húzni Nyugat - Európát és Japánt? Megváltoztak ugyanis az erőviszonyok az USA, az NSZK és Japán között, ami annyit jelent, hogy gyengült a mozdony vontató ereje. Ezért nem biztos, hogy a megélénkülés világméretűvé válik, s hogy a tőkés világ meggyorsult gazdasági fejlődése mozgásba hozza a fejlődő és a szocialista világot. Márpedig ha viszonylag gyorsan nem következik be gazdasági fellendülés és egyidejűleg nem alapozzák meg a fejlődők által szorgalmazott új gazdasági világrendet, akkor az a belső feszítő erő, ami a tarthatatlan nemzetközi gazdasági viszonyokban rejtőzik, könnyen okozhatja ezek olyan viharos átrendeződését, amihez foghatót még a harmincas évek nagy gazdasági világválsága sem idézett elő. KORPA Béla