Magyar Szó, 1983. május (40. évfolyam, 118-131. szám)

1983-05-01 / 118. szám

1983. április 30., május 1., 2. MAGYAR SZÓ KÜLPOLITIKA 3 EGY HÉT A VILÁGPOLITIKÁBAN Kí­váncsiság! és egyebek A­z osztrák választások ered- mi­ménye ékesen bizonyítja­­ azt az igazságot, hogy nehéz időkben könnyebb bírálgatni, mint­sem igazgatni. Ha már Európa egyik legstabilabb országának vá­lasztói is bizonyos értelemben há­tat kezdtek fordítani a hatalmon levő Szocialista Pártnak és az utóbbi másfél évtized jólétét jel­képező Bruno Kreisky kancellár­nak, akkor nyilvánvaló, hogy ke­vés olyan kormány van Nyugat- Európában, amely a legközelebbi választásokon nyeregben marad­hat. Szomszédaink gondjai azonban még csak most kezdődnek. A vá­lasztók kinyilvánították, hogy mi­lyen kormányt és milyen kancel­lárt nem akarnak — Kreisky ugyanis egyértelműen tudatta, hogy csak akkor vállalja a felelős­ségteljes kormányfői tisztséget, ha pártja megszerzi az abszolút több­séget —, de hogy milyen kormány­tól várja az általános világválság közepette a még nagyobb előre­haladást biztosító bűvös varázs­igét, az már fölöttébb kétséges. Kreisky (valószínű) visszavo­nulása a politikai életből azonban, a jelek szerint, mégis inkább egészségügyi okokból történik, s ha a betegségéről szóló híreknek csak a fele is igaz, akkor hama­rosan úgyis át kellett volna en­gednie posztját másnak. Távozá­sát talán még a tárgyi­lagosabb osztrákoknál is jobban sajnálják a szociáldemokraták nemzetközi ber­keiben, ahol az immár volt oszt­rák kancellár osztatlan tekintély­nek örvendett. Ј~?9 A másik európai „nagybe­ té teg” ezzel szemben, úgy tű-­t~Ј nik, fokozatosan kilábal sú­lyos bajából. Gerardo Iglesias, a Spanyol Kommunista Párt első em­bere a minap közölte, hogy párt­ja az utóbbi időben több mint 4500 új, főleg fiatal taggal gyarapo­dott. A küszöbönálló spanyolor­szági választásoktól ezért az SKP fiatal főtitkára azt várja, hogy a megújhodás kezdetét jelentse. A Carrillo-korszak utolsó éveinek súlyos válsága során ugyanis a Spanyol KP elvesztette tagságá­nak csaknem 60 százalékát, úgy­hogy a négy és fél ezres gyara­podás voltaképpen nem jelent még egyebet, mint azt, hogy a nagy múltú párt talán kijut lassan tör­ténetének egyik legsúlyosabb hul­lámvölgyéből. Annál inkább, mert az állandó civakodások helyett valóban épí­tő jellegű hozzáállással viszonyul­nak a soron következő tizenegye­dik kongresszusuk előkészületeihez.­­ X sem kevésbé viharos és még /\/ bizonytalanabb a legújabb a­­ kormányválság által megin­gott olasz belpolitikai színtér. Olaszországban még javában tart a pártok kölcsönös vádaskodása a kormány munkájának teljes meg­bénítása miatt, de az már biztos, hogy a szocialisták súlyos kocká­zatot vállaltak a kormányválság előidézésével. Pertini köztársasági elnök ugyanis az idő előtti válasz­tások megtartása mellett foglalt állást, s ez, a jelen helyzetben minden bizonnyal egyedüli meg­oldás, egyáltalán nincs az olaszok ínyére. Az amúgy is egyre súlyo­sabb gazdasági válságban most a megoldáskeresés helyett valameny­­nyi párt a hatalomra jutás szem­pontjából számukra oly fontos vá­lasztások előtti előkészül­etekre fog összpontosítani, s még az a sze­rencse, hogy erre nem sok idejük marad. A „strandkormány” elne­vezéshez ugyanis most a strand­választások fogalma is párosul, s a nyár eleji egyéb gondok mel­lett az olaszok most azon is töp­renghetnek, hogy a súlyos politi­kai és gazdasági helyzetben kinek szavazzanak bizalmat, amikor a lehetséges kiútra egyelőre egyik párt sem tud rámutatni. Így végeredményben valameny­­nyi pártnak egyformák az esélyei: az olasz választók, mielőtt leadják voksukat, nyilván többet fognak töprengeni azon, hogy kire ne sza­vazzanak, a győztesek pedig min­den bizonnyal azok lesznek, akik a legkevesebbet­­ veszítenek. N­apátiban a helyzet ezzel­­ szemben már világos: a 145­­ városelnök megválasztására kiírt helyi választásokon a balo­­­oldalnak mindössze öt jelöltje ért­­ célba. A „legszorgalmasabb dolgo­­­­zók hazájában” a szocialisták és kommunisták ezúttal is lenyelték a­­ számukra immár hagyományos , keserű pirulát, amely valószínűleg ezúttal sem fog segíteni a balol­dal krónikus baján. Együttműkö­dés helyett ugyanis továbbra is az egymás közti választás előtti ci­­vakodás módszerével igyekeztek egymásnak ártani. A jobboldal legnagyobb megelé­gedésére, igen sikeresen. A­z európai politikai színtér /Ј legújabb „ügyeletes témá­ja” az állítólagos Hitler­­napló körüli bonyodalom. Eközben­­ az igazi probléma nem is az, hogy­­ a világtörténelem minden idők­­ egyik legsötétebb alakjainak és gonosztevőinek egyike valóban ve­zetett titokban naplót vagy sem, s ami most előkerült, az eredeti-e vagy többé-kevésbé jól sikerült s hamisítvány, hanem az, honnan a s fokozódó érdeklődés az eszelős,­­ történelmi távlatból nézve, s ször­­­­nyű gaztetteit , leszámítva volta­képpen komikus Adolf Hitler sze­mélye és immár személyes véle­ménye iránt is? Vajon mit fed­hetne még fel az a kézirat, még ha valóban eredeti is (ami fölöt­tébb kétséges) azon kívül, amit Hitlerről és gaztetteiről, gyászos történelmi szereplésének még sa­ját népe számára is szörnyű kö­vetkezményeiről már eddig is min­den részletében ismeretes? Vajmi keveset, s nyilván nem is erről, hanem valami másról le­­­­het itt szó: arról, hogy a múltat s sírják vissza azok, akik a világ­­­­nak a hitleri rémálom valóra vál­tását szánták. Ezúttal még „hatékonyabb” pusztító eszközök tulajdonában. ENGLER Lajos Építő jellegű tárgyalások (LÉPHAFT Pál karikatúrája) FRANCIAORSZÁG A baloldali kormány és a munkásosztály (Munkatársunk párizsi levele) PÁRIZSBAN NÉGY ÉV UTÁN első ízben a három legerősebb szakszervezet: a CGT, a CFDT és a FEN egységes felvonulással, egy­séges jelszavakkal, közösen ünnep­li meg május elsejét. Lehet, hogy a kívülállónak ez az adat nem so­kat mond, de Franciaországban ez jelentős eredménynek számít: vég­re sikerült valamiben megállapod­niuk. De a közös ünneplés még­sem teljes, a három említett szak­­szervezethez ugyanis az idén sem csatlakozik a negyedik, a szintén jelentős taglétszámú FO (Force Ouvriere) szakszervezet, amely kü­lön felvonulásra hívja fel tagságát május 1-jén a Bastille térre, felvo­nulásuk célja, hogy nemet mond­janak a kormány szigorú gazda­sági intékedéseine­k, és egyben ez az a pont, amiben nem értettek egyet a többi szakszervezettel. A szakszervezetek közötti nézet­­eltérések példásan tükrözik, hol áll a francia munkásosztály poli­tikai harcában. A szakszervezetek közötti viszály legkirívóbb példá­ja a február 2-án történt inci­dens a Citroen aulnay-i üzemében, ahol a gyár két legerősebb szak­­szervezetéhez, a CGT-hez és a CSL-hez tartozó munkások leszá­molásában tizenhét munkás meg­sérült. És amíg a szakszervezetek (persze csak a munkásosztály szakszervezeteire gondolunk, ugyanis létezik a káderek, a mun­kaadók, a gyártulajdonosok stb. szakszervezetei is) nem egysége­sek, nem is lehet jelentős ered­ményt várni a munkásosztály har­cától. Míg kettő civakodik, a har­madik kihasználja alapon a szak­­szervezetek egymás közötti viszá­lyát a munkaadók, a tőkések hasz­nálják ki pozíciójuk megőrzésére. Mindez nem jelenti, hogy Fran­ciaország munkásosztálya szakszer­vezeteikbe tömörülve nem ért el eredményeket. Ellenkezőleg, fő fegyverük, mint a tőkés, országok munkásosztályának legjelentősebb fegyvere a sztrájk. Az országon az utóbbi hónapokban sztrájkh­ul­­lámok söpörték végig: januárban és februárban a francia autóipart megbénította a sztrájk, sztrájkol­tak Észak-Franciaország szénbá­nyászai, már vagy két hónapja sztrájkolnak az egészségügyben ,­ hogy csak a legjelentősebbeket em­lítsük. Ezenkívül szinte naponta van valamilyen sztrájk, így pél­dául a városi közlekedésben dol­gozók, a köztisztaságban dolgozók vagy a televízió dolgozóinak _ a sztrájkja, nemrégiben Párizs több kerületében néhány napig _ nem volt víz a vízművek dolgozóinak sztrájkja miatt... A sztrájkolók követelményei rendszerint szociális jellegűek: béremelés, a munkások életszín­vonalának és anyagi helyzetének megőrzése, a munkakörülmények javítása és hasonló. A sztrájkok tehát másodlagos kérdésekre irá­nyulnak, a munkásosztály nem ér­het el jelentős változást szakszer­vezeti harc, sztrájkok révén. De vannak próbálkozások. Így a CGT szakszervezet legutóbbi kongresz­­szusán célul tűzte ki a munkások részvételét a gyárak igazgatásá­ban. Némi eredményeket értek el a vállalati bizottságok tevékeny­ségében, de hogy voltaképpen mi a helyzet, talán legjobban illusztrál­ja Andre Sain­ton, a francia fém­munkások CGT szakszervezete fő­titkárának szavai: „A munkaadók, a tulajdonosok elvileg a demok­ráciáért szállnak síkra. De amint a munkások valamilyen konkrét követeléssel, javaslattal lépnek elő, így például a gyár igazgatásá­ban való részvétellel, közbeszólás­sal — lezuhan a vasfüggöny a tu­lajdonos és a munkások között. Ekkor mutatják meg igazi arcu­kat, mondván, hogy a gyár igazga­tása csakis az ő gondjuk, és hogy meg kell különböztetni a fej és a láb feladatait A francia munkásosztály hely­zete egészében véve jelentősen ja­vult az 1981 májusában történt el­­nökválasztás és kormánycsere óta. Az elmúlt két év ala­tt a szo­cialista kormány jelentős rendele­teket hozott a gyárak és a bankok államosítása terén, számos intéz­kedést foganatosított a munkások szociális helyzetére vonatkozólag (mint például a minimális fizetés növelése, a munkanélküli-segély növelése) és harcot indított a munkanélküliség növekedése ellen. Most, két év után, mind többször teszik fel a kérdést, vajon valóra váltotta-e a baloldali kormány a francia munkásosztály helyzetére vonatkozó ígéreteit. Elégedett-e a munkásosztály? Az FKP Közpon­ti Bizottságának felmérése és meg­ítélése szerint: teljes egészében (az viszont más és szintén aktuális kérdés, hogy az FKP­­ jelenleg mennyiben a munkásosztály avant­­garde-ja...). Mit mondanak a munkások: „Van javulás, jobb a szociális helyzetük sok mindent elértünk, amit a jobboldali kor­mány alatt sohasem értünk volna el, de ...” „Az államosítás után a gyárakban nincs tulajdonos, hanem igazgatóság, amelynek munkájába a munkások most sem sokat szól­hatnak bele. Lehet, hogy majd idővel másképpen alakul, de...” CSORBA Zoltán Francois МШегимЈ francia elnök Kifelé a válság­ból? Kievickélhet-e a világgazdaság az egyelőre még egyre mélyü­lő válságból, ha a fejlett országoknak, élükön az Egyesült Ál­lamokkal, sikerül felélénkíteniük gazdaságukat, vagy ezzel csak ideig-óráig odázható el a még hevesebb megrázkódtatás? Meg­fordítható-e az a katasztrófa­folyamat, amely elsősorban az el­adósodott, fejlődésükben megakadt fejlődő országokat sújtja, de a kölcsönös függőség és egymásrautaltság folytán lehetetlenné te­szi az egész világgazdaság tartós felépülését? Olyan kérdések ezek, amelyekre megnyugtató választ nem sikerült találniuk sem a világgazdaság „forró kérdéseivel foglalkozó nem­zetközi fórumoknak, sem azok­nak a szakintézeteknek és tudó­soknak, amelyek, illetve akik lá­zasan kutatják, hogyan lehetne ki­mozdítani a világgazdaság kátyú­ba ragadt szekerét. Pedig a múlt év végén és az idei elején már drámaivá fokozódott a vészhangu­lat: az óriásira dagadt adósság­­halmaz azzal fenyegetett, hogy maga alá temeti az egész nemzet­közi pénzügyi rendszert. Kétség­­beesett mentőakciókkal, korábban elképzelhetetlen méretű hitelin­jekciókkal — Brazília például kü­lönféle formában több tízmilliárd dolláros újabb hiteleket kapott, és Mexicót is átsegítették a válságon — ideiglenesen aládúcolták a nem­zetközi bankrendszer erősen meg­roppant tartóoszlopait. Úgy tűnik, nagyobb megrázkódtatás nélkül csillapodott az árcsökkenés kivál­totta helyzet az olajfronton is, és — mint aki jól végezte dolgát — a fejlett országok zöme most már annak szurkol, hogy az amerikai kamatlábcsökkentés minél hama­rabb gazdasági fellendülést ered­ményezzen. Túl szép lenne ez a kép ahhoz, hogy igaz is legyen, noha a lát­szat azt mutatja, hogy viszonyla­gos elégedettség uralkodott el a fejlettek háza táján, s különösebb izgalom nélkül készülnek a hetek — az USA, az NSZK, Francia­­ország, Anglia, Olaszország, Kana­da és Japán — május végi csúcs­­találkozójára az amerikai Willi­­amsburgban. Semmi jele annak, hogy koordinált, közös akcióra ké­szülődnének a világgazdaság „meg­mentése” végett, amire nemrégi­ben drámai hangvételű tanul­mányban Henry Kissinger és Hel­l­mut Schmidt szólította föl őket, s ebben látva az egyetlen kiutat a depresszió felé hajló jelenlegi vál- t­­ágból. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincsenek „rendezni való”­­ dolgaik: az amerikaiak „fegyver­­szünetet” javasolnak a javában dúló protekcionista hadakozásban, Európa viszont elvárja, hogy a valutaárfolyamok viszonylagos sta- I bilitását Amerika is elősegítse.­­ Vita tárgyát képezik a Szovjet-­­ unióval és a szocialista országok­kal való gazdasági kapcsolatok, de a fejlődő országokkal való viszo­nyok is, amelyek az új piacok­­ meghódításáért folyó küzdelem fő­­ célpontát képezik. Ez utóbbival kapcsolatban­­■ egyébként az Európai Gazdasági Közösség már meghatározta közös álláspontjait, amelyeket az UNC­TAD 6. belgrádi értekezletén fog képviselni. A tízek ezek szerint továbbra is úgy vélekednek, hogy a fejlődő országok gazdasági kilá­tásai attól függnek, illetve csak úgy lábalhatnak ki a gazdasági­­ válságból, ha előbb a fejlettek­­ végrehajtják a szükséges szerkeze­ti változásokat és fellendítik gaz­daságukat. Igaz, azt még elisme- s rik, hogy a fejlődők számára eh-­­ hez megfelelő feltételeket is kell­­ teremteni, de ennek nagyjából ele­­­­get tesz a segélynyújtás. Tehát szerintük nem a túlhaladott vi­lággazdasági rendszer minden baj okozója — ahogy azt a fejlődők hangoztatják — hanem a világ­méretű gazdasági pangás, amit ha sikerül leküzdeni, akkor jobb na­pok elé néznek a fejlődők is. Mondani sem kell, ezzel szöges ellentétben áll a fejlődő országok álláspontja, amelynek alátámasz­tására Buenos Airesben, a 77-ek csoportjának tanácskozásán a kö­vetkező frappáns adatot említet­ték: a hátrányos kereskedelmi megkötések miatt a fejlődő orszá­gok külkereskedelme az elmúlt két­­évben 200 milliárd dollárral „rö­vidült” meg. Ha ehhez hozzávesz­­tszük több mint 600 milliárd dol­láros adósságukat, akkor fölösle­gessé válik minden további ma­gyarázat. S még valami: a fejlett országok exportjának 35—40 szá­zaléka irányul a fejlődő világba. Ha a fejlődők nem képesek többé vásárolni — márpedig most ez a helyzet —, akkor aligha hihető, hogy a fejletteknél bármiféle fel­­élénkülés tartós lehet. Ez az az oly sokat emlegetett kölcsönös függőség, amelynek méltánylása a fejlett országokat is arra kell hogy késztesse, hogy „beadják a derekukat” a világgazdasági rend­szer gyökeres átformálásának vo­natkozásában. Visszakanyarodva az írásunk elején említett első kérdésünkhöz — az amerikai gazdaság felélén­külésének jelentőségéhez —, egyes szakértők szerint az amerikai gaz­daságban tapasztalható megélén­külési jelek nyomán sem a nem­zetközi hitelhelyzet, sem a fejlő­dő országok vásárlóképessége nem oldódik meg. Kérdéses az is, mű­ködik-e a „mozdony”, vagyis, hogy az amerikai megélénkülés magával tudja-e húzni Nyugat - Európát és Japánt? Megváltoz­tak ugyanis az erőviszonyok az USA, az NSZK és Japán között, ami annyit jelent, hogy gyengült a mozdony vontató ereje. Ezért nem biztos, hogy a megélénkülés vi­lágméretűvé válik, s hogy a tőkés világ meggyorsult gazdasági fejlő­dése mozgásba hozza a fejlődő és a szocialista világot. Márpedig ha viszonylag gyor­san nem következik be gazdasági fellendülés és egyidejűleg nem alapozzák meg a fejlődők által szorgalmazott új gazdasági világ­rendet, akkor az a belső feszítő erő, ami a tarthatatlan nemzetkö­zi gazdasági viszonyokban rejtő­zik, könnyen okozhatja ezek olyan viharos átrendeződését, amihez foghatót még a harmincas évek nagy gazdasági világválsága sem idézett elő. KORPA Béla

Next