Magyar Szó, 1983. július (40. évfolyam, 193-208. szám)
1983-07-31 / 208. szám
1983. július 31., vasárnap MAGYAR SZ£ 1 MŰVELŐDÉS 13 Kiállta az réni próbáját Harmincéves a Topolyai Művészlelet. Hazánk rendkívül gazdag képző-, művészeti hagyatékban és műemlékekben. Köztudomású, hogy a Balkánon keverednek össze a keleti és a nyugati áramlatok, itt fonódnak egybe a mediterrán és a pannon hatások. Vajdaság kultúrája is gazdag, mert ezen a vidéken kereszteződik a jugoszláv és a környező népek, valamint az itt élő nemzetiségek művészete. A vajdasági képzőművészetnek a XIX. századtól van igen gazdag hagyatéka. Az 1900-as évek elejétől kezdve a tartomány területén élő művészek szerteágazó kapcsolatot tartanak fenn a különböző vidéken élő kortársaikkal, művészcsoportokkal és mozgalmakkal. A müncheni, párizsi, prágai, és más iskolák tanítványainak kapcsolata és ellentéte hozta létre a csoportokat. Az akkoriban itt élő művészek közül többen jártak Nagybányán és más művésztelepeken. Ezek hatására Perchán József (1875—1922) még 1912-ben javasolta egy több nemzetiségű művésztelep megalapítását Palicson, ajánlata azonban nem talált megértésre. Az 1920-as évek végén Szabadkán csoportosulnak a művészek, köztük Balázs G. Árpád, Farkas Béla, Gyelmis Lukács, de a csendes életre ítélt kisvárosban nem tudott kialakulni egy erőteljes képzőművészeti mozgalom. Újabb ilyen megmozdulás csak 1938-ban történt. Említésre méltó azonban, hogy akkoriban nemcsak Szabadkán, hanem Újvidéken és Zrenjaninban is voltak próbálkozások képzőművészeti egyesület megalakítására. Kísérletek történtek Topolyán is, már a húszas években. Az egykori terv a felszabadulás után valósult meg A változást, illetve a feltételeket a művésztelep megalakítására a felszabadulás hozta meg. A hangsúly egyebek között az volt, hogy a különféle módon megnyilvánuló öntevékenység az új viszonyoknak megfelelően gazdagabb és sokrétűbb tartalommal bontakozzék ki. Topolyán korábban is, abban az időben is sokan foglalkoztak festészetiel. Ily módon szinte magától adódott a gondolat, hogy valamilyen formában szervezett tevékenységet kellene biztosítani az öntevékeny alkotók részére. Amint Ács József festőművész visszaemlékezéseiből tudjuk, azt a gondolatot dédelgették, hogy megfelelő helyiséget bérelnek, ahol a hivatásos festők bevonásával zavartalanul dolgozhatnak. Később az az álláspont kristályosodott ki, hogy ennél jobb megoldás lenne, ha két műtermet építenének megfelelő helyiségekkel. Ennek helyét a topolyai szélmalom közelében jelölték ki. A tervrajz is elkészült, sőt a helyszínen a szükséges méréseket is elvégezték. A művésztelep építéséből azonban nem lett semmi. Legalábbis akkor nem. Ezt a beruházásokat megszigorító rendelkezések nem tették lehetővé. A művésztelep létrehozásának a gondolata is elült — de csak egy időre. A Topolyán megszületett gondolat viszont Zentán öltött testet. Ács József 1952-ben Topolyáról Zentára került és itt előállt a Topolyán megfogant és dédelgetett tervével. Az elképzeléshez megkapta a kellő támogatást és még abban az évben a zentai Royal Szállóban elszállásolhatták az első meghívott művészeket. Egy évvel később a topolyaiak látták vendégül a művészeket, Ács József, Miloš Bajic, Stevan Maksimovic, Petrik Pál, Boško Petrovic és Zoran Petrovic 1953- ban felállíthatták festőállványukat. Gomba módra szaporodnak a művésztelepek Ezt megelőzően azonban történt egy s más. A topolyaiak értesülve a zentai tényről, többször felkeresték a Tisza menti várost, hogy az indulással járó tennivalókról tájékozódjanak. Amikor a tapasztalatokat összegezték és megtették a szükséges előkészületeket, a művésztelep alapításáról az akkori Népfront járási bizottsága és a topolyai járási népbizottság közoktatási és művelődésügyi tanácsa együttes ülésen hozott döntést. A harminc évvel ezelőtt, 1953. szeptember 22-én hozott határozat tekinthető a Topolyai Művésztelep megalapítása idejének. A zentai és a topolyai művésztelep megalakulása után Vajdaságban szinte gomba módra szaporodnak, illetve alakulnak meg a művésztelepek (Becse 1954, Szerémségi Művésztelep 1955, Écska— Zrenjanin 1956, Kishegyes 1959, ' 'aki".) Rv .a 1963, Krócai Művésztelep 1973, valamint az ifjúsági művésztelepek), amelyek — akárcsak a zentai és a topo, — több fejlődési szakaszon mentek át. Mivel volt ez magyarázható? Bogumil Karlavaris egy helyütt azt írja, hogy „a művésztelepek abban az időszakban keletkeztek, amikor lazulni kezdett a központosított hatalom, amikor elkezdődött a demokratizálódás folyamata, fejlődésnek indult az önigazgatás, s amikor mindinkábbelszabadultak a társadalom rejtett alkotó erői.” Az idő rostáján nem jutott túl nény művésztelep, a zentai és az Hon fennállásának 30. évfordulóját ünneplő Topolyai Művészt®1 ep azonban kiállt minden próbát. A művésztelep az elmúlt harminc évben Vajdaság, sőt az ország ha’n ■ ■ ‘ , r.t. gyakorolva tartományuk és az ország képzőművészeti életére és folyamatára. Az induláskor kijelölt cél, hogy a képzőművészeti alkotások közelebb kerüljenek a dolgozó emberhez, egy-egy művészi alkotás szervesen bekapcsolódik '' 'JT"1 ■' jébe és általában mindazok közös kincsévé vállék, akik — közvetve vagy közvetlenül — megteremtették a művésziéten keletk®z®zánek és fenntartásának anyagi feltételeit, azóta is változatlanul programja a művésztelepnek. A három évtizedes jubileum kapcsán mindenképpen említést kell tenni Nagy Józsefről és Devics Imréről — jóllehet mások neve is id® kívánkoznék —, akik a községi fórumok és a társadalom anyagi és erkölcsi támogatásával odaadóan és önfeláldozóan munkálkodtak azon, hogy a művészmiep megalakuljon, töretlenül fejlődjön. A társult munkával való kapcsolata a jövőjét illetően is biztató. SZABÓ József PÁRHUZAMOK NEVELÉS ÉS STABILIZÁCIÓ — HOSSZÚ TÁVON A JKSZ Központi Bizottságának a hosszú távú stabilizációs feladatokkal kapcsolatos üléséről adott beszámolóban olvashattuk: „Számolnunk kell a társadalmi tudat megváltoztatásában felmerülő problémákkal, de az egyének tudatának megváltoztatásából eredő nehézségekkel is, mert ez a tudat objektíven abban az időben formálódott meg, amikor gazdasági fellendülésünk nagymértékben a saját lehetőségeinken túli és kiegészítő akkumulációból eredt, ezzel viszont szakítanunk kell. Gyökeres változásokról, nagy lépésváltásról van szó, nem pedig rövid lélegzetű változásokról. A cél nem az, hogy túléljük ezt az időt, hanem, hogy megváltoztassuk magatartásunkat, hogy úgy éljünk és úgy dolgozzunk, olyan formában, ami számunkra ugyan új, de lényegében logikus és elkerülhetetlen forma.” Az idézett részletben a társadalmi és az egyéni tudat megváltoztatása azonos hangsúlyt kap. Nem is lehet másként, hiszen a tudat nem valamiféle elvont általánosságban, hanem mindig konkrét társadalmi viszonyok, szociális gyakorlat és történelmi kor tudataként létezik, tartalmát a lét határozza meg: a tudat sohasem lehet más — írta Marx —, mint tudatos lét. A tudat azonban nem csupán megismeri, reprodukálja a valóságot, hanem megfogalmazza, kijelöli azokat a feladatokat, célokat, eszményeket, amelyeket a tevékenység során meg kell valósítani — Lenin szavaival élve: „teremti is a valóságot”. Erre a „valóságteremtésre” az embereket fel kell készíteni; a tudatalakítás elsőrendű nevelési feladat, ami alatt a nevelési részfeladatok — a tudományos műveltség elmélyítése, a tudományos világnézet megszilárdítása, a szocialista erkölcsi és politikai tudat kialakítása, a múlt terhes örökségeként ránk maradt tudattartalmak és a mi társadalmi normáinktól idegen eszmei áramlatok leküzdése — folyamatos, úgyszólván az egész emberi életre kiterjedő megvalósítását kell érteni. Ezeknek a feladatoknak a következetes megvalósítása-megvalósulása leggyakrabban az egyéni és a közösségi érdek összeütközésén törik meg, az egyén és a társadalom érdekegységének elvea szocialista társadalom végső célja minden ember anyagi és szellemi szükségleteinek kielégítése) a gyakorlatban nem ritkán eltorzul. A nevelés terén két véglettel találkozhattunk. Az egyik, amikor az egyéni és közösségi érdek egységét a közösség létezéséből automatikusan következő tényként fogták fel, így nem is foglalkoztak vele, figyelmen kívül hagyva ez egység kialakulásának hosszú, fejlett társadalmi és pedagógiai értéket igénylő folyamatát, kizárva az egyéni és közösségi érdek ütközésének még elvi lehetőségét is. A másik, az egyéni érdek feltétlen és dogmatikus alárendelése a közösségi érdeknek szintén egyoldalú nevelési gyakorlatot eredményezett. Az egyensúlyhiány sajátos megnyilvánulása, a partikularizmus — helyi, szűkkörű csoportérdekeknek a közösség rovására történő érvényesítése — viszont már nem csupán és nem elsősorban pedagógiai vetületeivel hívta fel magára a figyelmet. Egy társadalom nevelési célja a mindenkori nevelési eszményben fogalmazódik meg. A mi nevelési eszményünk a sokoldalúan képzett, az önigazgatásban való részvételre felkészített, folyamatos önművelésre képes ember. A stabil gazdasági és társadalmi távlatokra irányuló feladatok fényében ez a nevelési eszmény némi kiegészítésre szorul: az eddiginél nagyobb hangsúlyt kell kapnia benne az erkölcsi tudat formálásának , a munkához való helyes viszony kialakításának, az egyéni és (a legszélesebben értelmezett) közösségi érdekazonosság tudatosításának, az eszmények revíziójának (a fogyasztói társadalom és a kispolgári felfogás megnyilvánulásai kiirtásának), az erkölcsi normák belsővé válásának, a tudatos felelősségvállalásnak, a bírálatnak és (főleg) az önbírálatnak ... Hiba volna mindezeknek a feladatoknak a teljesítését az iskolától várni; az iskola (és a többi oktatási-nevelési intézmény) csak egyike az emberi tudatot formáló tényezőknek. A család, a munkaszervezet, a társadalmi-politikai és szakosított szervezetek hasonló, mi több, bizonyos életkori szakaszokban az iskolánál sokkal jelentősebb nevelési tényező lehet. És arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a neveléselmélet korszerű értelmezésében a nevelés folyamata nem korlátozódik egy életkori szakaszra, hanem a születéstől az aktív élet végéig tart, hogy a felnőttnevelést nem volna szabad a szakmai és az eszmei-politikai képzésre szűkíteni (ahogy évtizedek óta tesszük), és hogy az önnevelés az egyéni tudat formálásának leghatásosabb, igaz, legnehezebb formája. Ezekben a napokban, amikor társadalmunk minden szintjén az elöljáróban idézett feladatok valóraváltásának lehetőségeit kutatják, nevelési és tudományos, intézményeinknek az itt felvetett és az írásban nem is említett pedagógiai, pszichológiai, szociológiai mozzanatoknak (is) figyelmet kellene szentelniük. Minden bizonnyal több haszon lenne belőle, mint a hibás gyakorlat zabolátlan és már-már gátlástalan, esetenként öncélú bírálatából, és így állítható csak párhuzamba a (tudományos) elmélet a (társadalmi) gyakorlattal. SZÖLLÖSY VÁGÓ László Senki sem akar öntő lenni Mit gondol, miért? — elmondja Djura Pavlov, a kikimdai öntöde magas szakképzettségű élmunkása A hír, hogy Kikindán a pálya-t választó fiatalok közül senki sem akar öntő lenni, általán nem lep meg, de bánt, mert a fúataklcj viszolygása nem véletlen, döntésükben a nemzedékről röüzsdésére öröklődött ítélet a meghatározó: tanulj, fiam, mert akkor majd nem kell dolgoznod. A fiatalok ezeket a vélt igazságokat maguké- vá teszik, pláne akkor, ha példa i ■ts van a szemük előtt. A példákat pedig az iskola ontja. Mert hová jutottunk a szakirányú iskolákkal? A gyerekek két évig elméidet tanulnak, egy évet hagytunk számukra a szakma elsajátítására, a negyedik éven már technikusnak készítjük fel őket. A leendő szakmunkások 120 gyakorlati órán aligha tanulhatják meg a szakmát, ennyi idő alatt még a legalapvetőbb szakmai fogásokat sem sajátíthatják el. Negyvenhét éves vagyok, 29 éve űzöm a szakmát, segédként kezdtem, menet közben továbbképeztem magam, ma magas szakképzettségű öntőként és üzemvezetőként dolgozok az öntödében. Nem sírom vissza az inaséletet, mert az hősebbek jól tudják, hogy az milyen volt. Az inasiskoláknak volt azonban egy jó oldaluk is, megtanultunk dolgozni. Három teljes évig tanultuk a szakmát, napi négy óra gyakorlati munkával. A gyakorlati és az elméleti tudást egyszerre sajátítottuk el. Ne higygye, hogy én önző akartam lenni. A vasas szakmára akkor, amikor én indultam, hat géplakatost, hat esztergályost és hat öntőt kerestek. Lakatos szerettem volna lenni, de oda nem vettek fel, így lettem öntő. Az apám azt akarta, hogy paraszt legyek, én meg gondolni sem akartam rá. Most arról nincs idő beszélni, hogy a parasztok akkor nem ilyen körülmények között dolgoztak, mint most. Jó, hogy a kettőt ma már össze sem lehet hasonlítani. Harminc évvel ezelőtt nagy dolog volt szakmát tanulni, a mesterembernek volt becsülete. Tekintélyének és megbecsülésének a tudás volt a fedezete. Ma is vannak ilyen szakemberek, de már egyre kevesebben. Miért nincsenek többen? Egyszerű a válasz, a termelésben nehezebbek a munkakörülmények. A gyárcsarnokban télen hideg van, nyáron meg meleg és huzat. Itt bepiszkolódik az ember keze, ruhája, arca. A kereset meg sokszor kisebb az azonos végzettségű irodai munkásokénál. Most hallom, hogy a munkások helyzetéről, a termelőmunka díjazásáról, ennek javításáról, elismeréséről beszél az egész ország. Hiszem, hogy a szakmunka hamarosan viszsza is nyeri majd a tekintélyét. Az öntödei munka nagyon, hasonlít a bányászathoz. Bármennyire törődünk is a munkakörülmények javításával, az öntöde mindig öntöde marad. Most majd végigvezetem a műhelyen is. Ott, ahol 12 tonna vas rotyog a kemencékben, mindig ilyen meleg van, mint most. A levegő is ilyen gázos. A munkavédelmi előírások betartása ellenére is. A vasas szakmákban általában edzett, keménykötésű emberek állják csak meg a sarat. Huszonkilenc éve dolgozom itt, ebben a csarnokban, szerencsémre még nem voltam komolyabban beteg. Pedig itt elég gyakori a betegszabadság, öt évvel ezelőtt, Bánjainkon tartották meg az öntők első értekezletét. Ott sok mindent megbeszéltünk. Azt is, hogy az öntödékben csökkenteni kell a szolgálati időt, mert hiába vannak a megelőző intézkedések, a huzamosabb öntödei munka kikezdi a szervezetet. Ezt tudják a fiatalok is. S mert az anyagiakkal sem tudjuk idecsalogatni őket (az öntödében legutóbb 10 075 dinár volt az átlagkereset), nem akar senki önző lenni. Hogyan biztosítjuk a szakkádert? Átképzéssel, ez pedig, mindenki tudja, mibe kerül. Az öntödében dolgozó fizikai munkásokat taníttatjuk tovább az esti iskolákban. Évek kellenek ahhoz, hogy valaki jó szakmunkás legyen. Mondja, hogy a Pedagógiai Akadémián túljelentkezés volt. Én erre csak azt válaszolhatom, hogy nem is olyan régen 25 pedagógiai akadémiás lány képezte át magát az öntödei munkára. De nem ez az egyedüli példa. Az Ivo Lola Ribar öntödében nemrég 125 embert képeztek át, s csak kettő maradt a szakmában. Érthető, ugye, hol kell változtatni a helyzeten. Jóleső érzés, hogy most a stabilizációs program irányelveinek a megállapításakor országos szinten beszélünk a munkásosztály helyzetéről, a szakmunka díjazásáról. Erősödik a kölcsönös bizalom is. Több községi és tartományi megbízatásom van. Tagja vagyok a tartományi pártbizottságnak is. Sokszor elgondolkoztam már azon, hogy az üléseken miért ülök mindig az utolsó sorban, még akkor is, ha elöl is van hely. Ez miami ronda kisebbségi érzés, amit a környezet nyomott rá az emberre. Tagja vagyok az üzemi lap kiadói tanácsának is, nekik még nem mondtam, de most, ha már beszélgetünk, ezt is szóvá teszem. Hogy van az, hogy maguk, újságírók csak ritkán hozzák kiemelt helyen a munkásember felszólalását. A fényképeken is csak ritkán vagyunk rajta. Én azt hiszem, szerencsés ember vagyok. Van házam, autóm, a kölcsönöket is lefizettem, a feleségem dolgozik, a gyerekek tanulnak, a gyárban megbecsülnek, s a keresetre sem panaszkodhatom, 30 000 dinár. Maradjunk még egy kicsit az újságnál. A helyi lapok talán még egyetlenegyszer sem említették meg, hogyan vélekedtem erről vagy arról a kérdésről. Nem azért mondom ezt... De ez is hozzátartozik a szakmunka és a szakember népszerűsítéséhez. Az apróságokon nagyon sok múlik. Néha a legnehezebb pillanatokban éppen ezek az apró emberi rezdülések sejílenek át és adnak erőt ahhoz, hogy átlépjük az akadályokon. Álljon itt az is, amit újságíró kollégáimtól hallottam a gyárban: Djuro hét helyett hatra érkezik a munkahelyére, három helyett a kora esti órákban megy haza. Azt vallja, hogy a termelési zökkenők elhárításában az üzemvezető az első számú ember. Munkájáért községi Októberi díjjal, Májusi díjjal, több üzemi elismeréssel és a Népért Tett Szolgálatok Ezüst Koszorús Érdemrendjével tüntették ki. V. DARÓCZI Júlia Az öntödében a munkavédelmi előírások ellenére is fojtó a levegő