Magyar Szó, 1983. július (40. évfolyam, 193-208. szám)

1983-07-31 / 208. szám

1983. július 31., vasárnap MAGYAR SZ£ 1 MŰVELŐDÉS 13 Kiállta az réni próbáját Harmincéves a Topolyai Műv­észlelet. Hazánk rendkívül gazdag képző-, művészeti hagyatékban és műem­lékekben. Köztudomású, hogy a Balkánon keverednek össze a ke­leti és a nyugati áramlatok, itt fonódnak egybe a mediterrán és a pannon hatások. Vajdaság kul­túrája is gazdag, mert ezen a vi­déken kereszteződik a jugoszláv és a környező népek, valamint az itt élő nemzetiségek művészete. A vajdasági képzőművészetnek a XIX. századtól van igen gazdag hagyatéka. Az 1900-as évek elejé­től kezdve a tartomány területén élő művészek szerteágazó kapcso­latot tartanak fenn a különböző vidéken élő kortársaikkal, mű­vészcsoportokkal és mozgalmak­kal. A müncheni, párizsi, prágai, és más iskolák tanítványainak­­ kapcsolata és ellentéte hozta létre­­ a csoportokat. Az akkoriban itt élő művészek közül többen jártak Nagybányán és más művésztele­peken. Ezek hatására Perchán József (1875—1922) még 1912-ben javasolta egy több nemzetiségű művésztelep megalapítását Pali­­cson, ajánlata azonban nem talált megértésre. Az 1920-as évek vé­gén Szabadkán csoportosulnak a művészek, köztük Balázs G. Ár­pád, Farkas Béla, Gyelmis Lu­kács, de a csendes életre ítélt kisvárosban nem tudott kialakulni egy erőteljes képzőművészeti moz­galom. Újabb ilyen megmozdulás csak 1938-ban történt. Említésre méltó azonban, hogy akkoriban nemcsak Szabadkán, hanem Újvi­déken és Zrenjaninban is voltak próbálkozások képzőmű­vészeti egyesület meg­alakítására. Kísérle­tek történtek Topolyán is, már a húszas években. Az egykori terv a felszabadu­lás­ után valósult meg A változást, illetve a feltétele­ket a művésztelep megalakítá­sára a felszabadulás hozta meg. A hangsúly egyebek között az volt, hogy a különféle módon megnyilvánuló öntevékenység az új viszonyoknak megfelelően gaz­dagabb és sokrétűbb tartalommal bontakozzék ki. Topolyán koráb­ban is, abban az időben is sokan f­­oglalkoztak festészetiel. Ily mó­don szinte magától adódott a gon­dolat, hogy valamilyen formában szervezett tevékenységet kellene­­ biztosítani az öntevékeny alkotók részére. Amint Ács József festő­művész visszaemlékezéseiből tud­juk, azt a gondolatot dédelgették, hogy megfelelő helyiséget bérel­­­­nek, ahol a hivatásos festők be­­­­vonásával zavartalanul dolgozhat­­­nak. Később az az álláspont kris­tályosodott ki, hogy ennél jobb megoldás lenne, ha két műtermet építenének megfelelő helyiségek­kel. Ennek helyét a topolyai szél­malom közelében jelölték ki. A tervrajz is elkészült, sőt a hely­színen a szükséges méréseket is elvégezték. A művésztelep építé­séből azonban nem lett semmi. Legalábbis akkor nem. Ezt a be­ruházásokat megszigorító rendel­kezések nem tették lehetővé. A művésztelep létrehozásának a gon­dolata is elült — de csak egy­ időre. A Topolyán megszületett gondo­lat viszont Zentán öltött testet. Ács József 1952-ben Topolyáról Zentára került és itt előállt a Topolyán megfogant és dédelge­tett tervével. Az elképzeléshez­ megkapta a kellő támogatást és még abban az évben a zentai Royal Szállóban elszállásolhatták­­ az első meghívott művészeket.­­ Egy évvel később a topolyaiak­­ látták vendégül a művészeket, Ács József, Miloš Bajic, Stevan Maksimovic, Petrik Pál, Boško Petrovic és Zoran Petrovic 1953- ban felállíthatták festőállványu­kat. Gomba módra szaporodnak a művésztelepek Ezt megelőzően azonban történt egy s más. A topolyaiak értesülve a zentai tényről, többször felkeres­ték a Tisza menti várost, hogy az indulással járó tennivalókról tájékozódjanak. Amikor a tapasz­talatokat összegezték és megtették a szükséges előkészületeket, a mű­vésztelep alapításáról az akkori Népfront járási bizottsága és a topolyai járási népbizottság köz­oktatási és művelődésügyi tanácsa együttes ülésen hozott döntést. A harminc évvel ezelőtt, 1953. szep­tember 22-én hozott határozat te­kinthető a Topolyai Művésztelep megalapítása idejének. A zentai és a topolyai művész­telep megalakulása után Vajdaság­ban szinte gomba módra szapo­rodnak, illetve alakulnak meg a művésztelepek (Becse 1954, Sze­­rémségi Művésztelep 1955, Écska— Zrenjanin 1956, Kishegyes 1959, ' 'a­ki"­.) Rv .­a 1963, Kr­ócai Művésztelep 1973, valamint az ifjúsági művésztelepek), amelyek — akárcsak a zentai és a topo­­, — több fejlődési szakaszon mentek át. Mivel volt ez magya­rázható? Bogumil Karlavaris egy helyütt azt írja, hogy „a művész­­telepek abban az időszakban ke­letkeztek, amikor lazulni kezdett a központosított hatalom, amikor elkezdődött a demokratizálódás folyamata, fejlődésnek indult az önigazgatás, s amikor mindinkább­­elszabadultak a társadalom rej­tett alkotó erői.” Az idő rostáján nem jutott túl né­ny művésztelep, a zentai és az Hon fennállásának 30. évfordulóját ün­­neplő Topolyai Művészt®1 ep azon­ban kiállt minden próbát. A mű­vésztelep az elmúlt harminc év­ben Vajdaság, sőt az ország ha­­’n ■ ■­­ ‘ , r.t. gyakorolva tartományuk és az ország képzőművészeti életére és folyamatára. Az induláskor kije­­lölt cél, hogy a képzőművészeti alkotások közelebb kerüljenek a dolgozó emberhez, egy-egy művé­szi alkotás szervesen bekapcsolód­i­k '' 'JT"1 ■' jébe és általában mindazok közös kincsévé vállék, akik — közvetve vagy közvetlenül — megteremtet­ték a művésziét­en keletk®z®zánek és fenntartásának anyagi feltéte­leit, azóta is változatlanul prog­ramja a művésztelepnek. A három évtizedes jubileum kapcsán mindenképpen említést kell tenni Nagy Józsefről és De­­vics Imréről — jóllehet mások neve is id® kívánkoznék —, akik a községi fórumok és a társada­lom anyagi és erkölcsi támogatá­sával odaadóan és önfeláldozóan munkálkodtak azon, hogy a mű­­vészmiep mega­lakuljon, töretlenül fejlődjön. A társult munkával való kapcsolata a jövőjét illetően is biztató. SZABÓ József PÁRHUZAMOK NEVELÉS ÉS STABILIZÁCIÓ — HOSSZÚ TÁVON A JKSZ Központi Bizottságának a hosszú tá­vú stabilizációs feladatokkal kapcsolatos ülésé­ről adott beszámolóban olvashattuk: „Számol­nunk kell a társadalmi tudat megváltoztatásá­ban felmerülő problémákkal, de az egyének tu­datának megváltoztatásából eredő nehézségekkel is, mert ez a tudat objektíven abban az időben formálódott meg, amikor gazdasági fellendülé­sünk nagymértékben a saját lehetőségeinken tú­li és kiegészítő akkumulációból eredt, ezzel vi­szont szakítanunk kell. Gyökeres változásokról, nagy lépésváltásról van szó, nem pedig rövid lélegzetű változásokról. A cél nem az, hogy túl­éljük ezt az időt, hanem, hogy megváltoztassuk magatartásunkat, hogy úgy éljünk és úgy dol­gozzunk, olyan formában, ami számunkra ugyan új, de lényegében logikus és elkerülhetetlen for­ma.” Az idézett részletben a társadalmi és az egyé­ni tudat megváltoztatása azonos hangsúlyt kap. Nem is lehet másként, hiszen a tudat nem vala­miféle elvont általánosságban, hanem mindig konkrét társadalmi viszonyok, szociális gyakor­lat és történelmi kor tudataként létezik, tartal­mát a lét határozza meg: a tudat sohasem lehet más — írta Marx —, mint tudatos lét. A tudat azonban nem csupán megismeri, reprodukálja a valóságot, hanem megfogalmazza, kijelöli azokat a feladatokat, célokat, eszményeket, amelyeket a tevékenység során meg kell valósítani — Lenin szavaival élve: „teremti is a valóságot”. Erre a „valóságteremtésre” az embereket fel kell készíteni; a tudatalakítás elsőrendű nevelési feladat, ami alatt a nevelési részfeladatok — a tudományos műveltség elmélyítése, a tudomá­nyos világnézet megszilárdítása, a szocialista er­kölcsi és politikai tudat kialakítása, a múlt ter­hes örökségeként ránk maradt tudattartalmak és a mi társadalmi normáinktól idegen eszmei áram­latok leküzdése — folyamatos, úgyszólván az egész emberi életre kiterjedő megvalósítását kell érteni. Ezeknek a feladatoknak a következetes meg­valósítása-megvalósulása leggyakrabban az egyéni és a közösségi érdek összeütközésén törik meg, az egyén és a társadalom érdekegységének elve­­a szocialista társadalom végső célja min­den ember anyagi és szellemi szükségleteinek kielégítése) a gyakorlatban nem ritkán eltorzul. A nevelés terén két véglettel találkozhattunk. Az egyik, amikor az egyéni és közösségi érdek egységét a közösség létezéséből automatikusan következő tényként fogták fel, így nem is foglal­koztak vele, figyelmen kívül hagyva ez egység kialakulásának hosszú, fejlett társadalmi és pe­dagógiai értéket igénylő folyamatát, kizárva az egyéni és közösségi érdek ütközésének még elvi lehetőségét is. A másik, az egyéni érdek feltétlen és dogmatikus alárendelése a közösségi érdek­nek szintén egyoldalú nevelési gyakorlatot ered­ményezett. Az egyensúlyhiány sajátos megnyil­vánulása, a partikularizmus — helyi, szűkkörű csoportérdekeknek a közösség rovására történő érvényesítése — viszont már nem csupán és nem elsősorban pedagógiai vetületeivel hívta fel magára a figyelmet. Egy társadalom nevelési célja a mindenkori nevelési eszményben fogalmazódik meg. A mi nevelési eszményünk a sokoldalúan képzett, az önigazgatásban való részvételre felkészített, fo­lyamatos önművelésre képes ember. A stabil gazdasági és társadalmi távlatokra irányuló fel­adatok fényében ez a nevelési eszmény némi ki­egészítésre szorul: az eddiginél nagyobb hang­súlyt kell kapnia benne az erkölcsi tudat formá­lásának , a munkához való helyes viszony ki­alakításának, az egyéni és (a legszélesebben ér­telmezett) közösségi érdekazonosság tudatosítá­sának, az eszmények revíziójának (a fogyasztói társadalom és a kispolgári felfogás megnyilvá­nulásai kiirtásának), az erkölcsi normák belső­vé válásának, a tudatos felelősségvállalásnak, a bírálatnak és (főleg) az önbírálatnak ... Hiba volna mindezeknek a feladatoknak a teljesítését az iskolától várni; az iskola (és a többi oktatási-nevelési intézmény) csak egyike az emberi tudatot formáló tényezőknek. A csa­lád, a munkaszervezet, a társadalmi-politikai és szakosított szervezetek hasonló, mi több, bizo­nyos életkori szakaszokban az iskolánál sokkal jelentősebb nevelési tényező lehet. És arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a neveléselmélet korszerű értelmezésében a nevelés folyamata nem korlátozódik egy életkori szakaszra, hanem a születéstől az aktív élet végéig tart, hogy a fel­nőttnevelést nem volna szabad a szakmai és az eszmei-politikai képzésre szűkíteni (ahogy évti­zedek óta tesszük), és hogy az önnevelés az egyéni tudat formálásának leghatásosabb, igaz, legnehezebb formája. Ezekben a napokban, amikor társadalmunk minden szintjén az elöljáróban idézett feladatok valóraváltásának lehetőségeit kutatják, nevelési és tudományos, intézményeinknek az itt felvetett és az írásban nem is említett pedagógiai, pszi­chológiai, szociológiai mozzanatoknak (is) figyel­­met kellene szentelniük. Minden bizonnyal több haszon lenne belőle, mint a hibás gyakorlat za­bolátlan és már-már gátlástalan, esetenként ön­célú bírálatából, és így állítható csak párhuzam­ba a (tudományos) elmélet a (társadalmi) gya­korlattal. SZÖLLÖSY VÁGÓ László Senki sem akar öntő lenni Mit gondol, miért? — elmond­ja Djura Pavlov, a kikimdai öntöde magas szakképzettségű élmunkása A hír, hogy Kikindán a pálya-t választó fiatalok közül senki sem­­ akar öntő lenni, ál­talán nem­ lep meg, de bánt, m­ert a f­úatak­lcj viszolygása nem véletlen, dönté­­­sük­ben a nemzedékről rö­ü­zsdésére­­ öröklődött ítélet a meghatározó: tanulj, fiam, mert akkor majd­­ nem kell dolgoznod. A fiatalok­ ezeket a vélt igazságokat maguké-­ vá teszik, pláne akkor, ha példa i ■ts van a szemük előtt. A példákat pedig az iskola ontja. Mert hová jutottunk a szakirányú iskolákkal? A gyerekek két évig elméidet ta­nulnak, egy évet hagytunk szá­mukra a szakma elsajátítására, a negyedik éven már technikusnak készítjük fel őket. A leendő szak­munkások 120 gyakorlati órán aligha tanulhatják meg a szak­mát, ennyi idő alatt még a leg­alapvetőbb szakmai fogásokat sem sajátíthatják el. Negyvenhét éves vagyok, 29 éve űzöm a szakmát,­ segédként kezd­tem, menet közben továbbképez­tem magam, ma magas szakkép­zettségű öntőként és üzemvezető­ként dolgozok az öntödében. Nem sírom vissza az inaséletet, mert az hősebbek jól tudják, hogy az mi­lyen volt. Az inasiskoláknak volt azonban egy jó oldaluk is, megta­nultunk dolgozni. Három teljes évig tanultuk a szakmát, napi négy óra gyakorlati munkával. A gyakorlati és az elméleti tudást egyszerre sajátítottuk el. Ne higy­­gye, hogy én önző akartam lenni. A vasas szakmára akkor, amikor én indultam, hat géplakatost, hat esztergályost és hat öntőt keres­tek. Lakatos szerettem volna len­ni, de oda nem vettek fel, így let­tem öntő. Az apám azt akarta, hogy paraszt legyek, én meg gon­dolni sem akartam rá. Most arról nincs idő beszélni, hogy a parasz­tok akkor nem ilyen körülmények között dolgoztak, mint most. Jó, hogy a kettőt ma már össze sem lehet hasonlítani. Harminc évvel ezelőtt nagy do­log volt szakmát tanulni, a mes­terembernek volt becsülete. Te­kintélyének és megbecsülésének a tudás volt a fedezete. Ma is van­nak ilyen szakemberek, de már egyre kevesebben. Miért nincsenek többen? Egyszerű a válasz, a ter­melésben nehezebbek a munkakö­rülmények. A gyárcsarnokban té­len hideg van, nyáron meg meleg és huzat. Itt bepiszkolódik az em­ber keze, ruhája, arca. A kereset meg sokszor kisebb az azonos vég­zettségű irodai munkásokénál. Most hallom, hogy a munkások helyze­téről, a termelőmunka díjazásáról, ennek javításáról, elismeréséről be­szél az egész ország. Hiszem, hogy a szakmunka hamarosan visz­­sza is nyeri majd a tekintélyét. Az öntödei munka nagyon, ha­sonlít a bányászathoz. Bármennyi­re törődünk is a munkakörülmé­nyek javításával, az öntöde mindig öntöde marad. Most majd végig­vezetem a műhelyen is. Ott, ahol 12 tonna vas rotyog a kemencék­ben, mindig ilyen meleg van, mint most. A levegő is ilyen gázos. A munkavédelmi előírások betartása ellenére is. A vasas szakmákban általában edzett, keménykötésű emberek állják csak meg a sarat. Huszonkilenc éve dolgozom itt, ebben a csarnokban, szerencsémre még nem voltam komolyabban be­teg. Pedig itt elég gyakori a be­tegszabadság, öt évvel ezelőtt, Bánjainkon tartották meg az öntők első érte­kezletét. Ott sok mindent megbe­széltünk. Azt is, hogy az öntödék­ben csökkenteni kell a szolgálati időt, mert hiába vannak a meg­előző intézkedések, a huzamosabb öntödei munka kikezdi a szerve­zetet. Ezt tudják a fiatalok is. S mert az anyagiakkal sem tudjuk idecsalogatni őket (az öntödében legutóbb 10 075 dinár volt az át­lagkereset), nem akar senki önző lenni. Hogyan biztosítjuk a szak­kádert? Átképzéssel, ez pedig, mindenki tudja, mibe kerül. Az öntödében dolgozó fizikai munká­sokat taníttatjuk tovább az esti iskolákban. Évek kellenek ahhoz, hogy valaki jó szakmunkás legyen. Mondja, hogy a Pedagógiai Aka­démián túljelentkezés volt. Én er­re csak azt válaszolhatom, hogy nem is olyan régen 25 pedagógiai akadémiás lány képezte át magát az öntödei munkára. De nem ez az egyedüli példa. Az Ivo Lola Ribar öntödében nemrég 125 em­bert képeztek át, s csak kettő ma­radt a szakmában. Érthető, ugye, hol kell változtatni a helyzeten. Jóleső érzés, hogy most a stabili­zációs program irányelveinek a megállapításakor országos szinten beszélünk a munkásosztály helyze­téről, a szakmunka díjazásáról. Erősödik a kölcsönös bizalom is. Több községi és tartományi meg­bízatásom van. Tagja vagyok a tartományi pártbizottságnak is. Sokszor elgondolkoztam már azon, hogy az üléseken miért ülök min­dig az utolsó sorban, még akkor is, ha elöl is van hely. Ez miami ronda kisebbségi érzés, amit a környezet nyomott rá az emberre. Tagja vagyok az üzemi lap kiadói tanácsának is, nekik még nem mondtam, de most, ha már beszél­getünk, ezt is szóvá teszem. Hogy van az, hogy maguk, újságírók csak ritkán hozzák kiemelt helyen a munkásember felszólalását. A fényképeken is csak ritkán va­gyunk rajta. Én azt hiszem, szerencsés ember vagyok. Van házam, autóm, a köl­csönöket is lefizettem, a feleségem dolgozik, a gyerekek tanulnak, a gyárban megbecsülnek, s a kere­setre sem panaszkodhatom, 30 000 dinár. Maradjunk még egy kicsit az újságnál. A helyi lapok talán még egyetlenegyszer sem említették meg, hogyan vélekedtem erről vagy arról a kérdésről. Nem azért mon­dom ezt... De ez is hozzátartozik a szakmunka és a szakember nép­szerűsítéséhez. Az apróságokon na­gyon sok múlik. Néha a legnehe­zebb pillanatokban éppen ezek az apró emberi rezdülések sejílenek át és adnak erőt ahhoz, hogy át­lépjük az akadályokon. Álljon itt az is, amit újságíró kollégáimtól hallottam a gyárban: Djuro hét helyett hatra érkezik a munkahelyére, három helyett a ko­ra esti órákban megy haza. Azt vallja, hogy a termelési zökkenők elhárításában az üzemvezető az el­ső számú ember. Munkájáért köz­ségi Októberi díjjal, Májusi díjjal, több üzemi elismeréssel és a Nép­ért Tett Szolgálatok Ezüst Koszo­rús Érdemrendjével tüntették ki. V. DARÓCZI Júlia Az öntödében a munkavédelmi előírások ellenére is fojtó a levegő

Next