Magyar Szó, 1983. július (40. évfolyam, 193-208. szám)

1983-07-31 / 208. szám

Mielőtt becsöngetnék ismerő-sömhoz, alaposan körülnézek az utcájukban, az utcájuk környékén. Van időm bőven. És sétálva szeretek szemügyre ven- ni például egy utcát, s ha elegendő , időm van, akár egy falut is. Ka ,menica nem nevezhető falunak, kisvárosnak se, se külvárosnak, se kertvárosnak, sem elővárosnak. Zmaj korában még falu volt, csendes, festői falu, annak maradt meg a két háború között is, sőt a föl- szabadulás után is egy jó darabig csak falu volt, ,jómódú szőlősgazdákkal. Igaz, volt egy kicsi, falusi szállodája, szerény keretek közt fejlesztette az idegenforgalmat, megvolt ehhez az adottsága: a falu lábánál hömpölyög el a Duna, a falu fölött a Fruska gora lankái, magában a faluban pedig évszáza- idos nagy park és mindenütt a tes- tiet-lelket felüdítő jó levegő. Orvosköltőjén, kitűnő borain, hús vizén és gyógyító levegőjén kívül akadt még egy nevezetessége: a falu máig megmaradt hangulatos piactere sajátságos embervásár volt, itt gyülekezett fel Bácska, elsősorban Temerin napszámos népe, a kamenicai és a környékbeli szőlősgazdák itt válogatták ki és fogadták fel a szőlőmunkásokat. Magam is beszélgettem olyan egykori napszámossal, aki heteket tölött el ezen a piactéren, munkára várva. Olyannal, aki hétfőn hajnalban Temerinből gyalog érkezett ide, s szombaton üres tarisznyával, üres zsebbel ugyancsak gyalog tért haza Temerinbe. Ebből a Kamenicából mára alig maradt valami. Igaz, a régi nagy parkja megvan még, de a régi falu a festői girbegörbe utcáival szinte teljesen beleolvadt abba a különös képződménybe, amely már nem falu, de még nem is város. Talán városka. Afféle Peyton városka. Igaz, ez a Peyton-szerűség nem kizárólag kamenicai sajátosság, ugyanez megtalálható Adán, Kanizsán, Topolyán és másutt is, jóllehet nem ekkora méretben. Ez érthető is, Kamenica Újvidék része, itt építenek maguknak családi házat a tehetősebb újvidékiek. Ilyen családi ház az elmúlt tíz évben csaknem ezer épült itt, évente tehát száz. Milyen házak ezek? A középkorban építették így a lovagvárakat, a hozzáférhetetlen, tűhegyes hegycsúcsokon nem terjeszkedhettek szélességben, csak fölfelé a levegőbe, ezért volt az, hogy torony tornyot ért és hogy egymás hegyénhátán voltak a paloták. Szűk területen sok mindennek helyet kellett szorítaniuk. Ilyen fullasztóan zsúfoltak ezek az új lakónegyedek is. Az egy, legföljebb két kvadrátos placcon csak fölfelé építkezhet a boldog telektulajdonos. Ezért mindegyik újonnan épített családi ház emeletes, némelyik két-, sőt háromemeletes. Udvar, kert sehol, ahol van is, csupán akkora, hogy egy gyerekkocsit nagyon vigyázva megfordíthatnak benne. A legtöbb utcában a házak előtt még gyalogjárdának se maradt hely. Minek is maradt volna: fő, hogy kocsival be lehet hajtani az utcákba. Persze, a lakók jobban örülnének annak, ha nagyobb tér állna rendelkezésükre, a ház körül tágas udvar, a ház végében kert, s a házak előtt csendes, biztonságos gyalogjárda. De a házhelyek nagyságát ezekben az új lakónegyedekben nem ők szabták meg, így is az a panasz, hogy túl nagy termőterületeket sajátítanak ki az új építkezésekkel. Terjeszkedünk hát arra, amerre még lehet: a magasba, az ég felé. Nemcsak azért nem tudnék itt élni. Én mondom ezt, aki arra vagyok ítélve, hogy egész életemet egy még nagyobb zsúfoltságban és lejvegőtlenségben éljem le, bérbaj szárnyában. Viszont nekem mégis marad némi remény: ha egyszer családi házam lesz, annak lesz levegője is; viszont aki egyszer föl- épített magának itt egy emeletes villát, se reménye, se ereje nem marad, hogy ebben az életben még- egyszer építkezzék. A házak riasztó jellegtelenségén kívül — ezeknél már csak a városi bérházak jellegtelenebbek —zavar a házak körüli növényzet, a fák jellege. Sokáig meg se tudom fejteni, hogy mi számomra ezekben a zavaró. Hiszen önmagában véve minden dísznövény, fa szép. Szép a masa helyén, hogy úgy mondjam i a saját égövében. De ezek a kamenicai új utcák — akárcsak az adajiák, topolyaiak és a többiek — új fajta, túl kultivált növényzetükkel idegenek számomra, noha ugyanezt a növényzetet tengerparti környezetben rendkívül szeretem. Itt valahogy az akácfát szeretem, a zsidómeggyet és — uram bocsáss! — az eperfákat. A falu szélén egyegy messzire bólogató jegenyesorral. És még a gömbakácot is szeretem. És mindazokat a fákat, amelyeket ezzel a mi pannon tájunkkal együtt szoktam és szerettem meg. Itt, ahogy látom, mindenütt délszaki növényeket, fákat próbálnak — sikerrel — meghonosítani. Egy terméskővel kirakott kétemeletes villa előtt karcsú ciprusféle sötétlik. Épp csak az idetelepíthetetlen mediterráneumi ég hiányzik még felette. Megállók egy különös, nagy levelű akácféle alatt. Persze, ez is nemesített. És a nevét se tudom. Szinte egy fának, egy bokoknak se tudom itt a nevét. Aki ültette, a gazdája bizonyára tudja. És a gazdájának bizonyára tetszik is, itt a tompa fényű nyári ég alatt. Meg a terméskővel burkolt kétemeletes családi villa is tetszik neki, hiszen maga tervezte, maga álmondta meg ilyennek, amilyen. Ő él benne és valószínűleg a gyerekeit is szeretné ebben a villában megtelepíteni. Csakhogy azok a gyerekek, azok az ifjú szarvasok, gyönyörű, ifjú agancsaikkal nem férnek majd ebbe a házba, mert ők is majd a sajátjukba kívánkoznak, a saját égboltuk alá ... Kinek is építjük hát ezeket a túlméretezett, túl drága családi házakat? Magunknak, fiainknak, a jövő századoknak? , Becsöngetek ismerősömhöz. ! Egy falusiasan öltözött, mezít,lájbas, szomorú Tiborc nyit ajtót. — Kit jelentsek be? — kérdezi, mint egy angol inas. Töprengek egy másodpercig. — Senkit. Elnézést. Eltévedtem. NÉMETH István Idegen utcákon A balkáni népek újkori versenyében a macedónok a legkésőbb értek célba: nemzetté válásuk, államiságuk fontos dátumai jobbára a XX. századhoz köthetők. Ezek közül két Illés-napi esemény emelkedik ki. Két Ilinden — így emlegetik maguk a macedónok is, s nemzeti törekvéseik kezdeti lépéseit és beteljesülését értik alatta. Az egyik 1903. augusztus 2-án játszódott le, amikor az általános törökellenes felkelés során a macedón hazafiak és a velük együtt élő nemzetiségek létrehozták a tíznapos Krusevói Köztársaságot — az elsőt a balkáni császárságok, királyságok és fejedelemségek között. A másodiknak a színhelye a Kumanovo környéki Prohor Pcsinyszki kolostor terme és udvara volt, időpontja pedig 1944. augusztus 2-a. Ekkor a több évszázados rabságban élő macedónok első választott képviseleti, törvényhozó és végrehajtó szervének, az ASZNOM-nak az ülésezésén „az egész világ színe előtt kikártották a macedón nép teljes nemzeti szabadságát az első szabad államban”. Az előbbi egy rövid életű, kései polgári respublika volt — még erősen paraszti jellegű, de már szocialista jegyeket is viselt magán, mintegy visszatükrözve a való szociális hátteret, meg a modern szellemi áramlatokat. Az utóbbi egy másik, egy győztes népfelszabadító háború végét jelezte és meghozta a hányatott sorsú macedón nép álmainak megvalósulását: a jugoszláv államszövetség föderális egységeként az első szabad macedón államot, az önálló nemzeti lét nélkülözhetetlen keretét, a nemzeti és a szociális fölemelkedés lehetőségét. A szocialista Macedóniát. ..Ezzel véget ért a macedón nép évszázados odisszeája” — így fogalmazott ezekben a napokban a második Ilindennel kapcsolatos alkalmi műsorában a Szkopjei Rádió-Az eddigiek során valamilyen formában többször is leírtam a kései jelzőt. Valóban, a Balkán félsziget térségében a nemzeti államok, Albánia kivételével, már a XIX században kialakultak, illetve pontosabban újjáalakultak, a török iga alól felszabadulva. Vajon ez azt jelenti-e, hogy a macedón népben ekkor nem volt meg az erő a nemzetté válásra, és hogy a sötét mélységből, amelyben a nép élt, korábban ikonfestők, pópák, kolostorépítők, később pedig szegénylegények, vajdák, anarchista merénylők tudtak csak kivergődni. Korántsem, az adottságok hiányoztak. Bismark kancellár szögezte le, hogy az, aki Macedóniát birtokolja, uralja a Balkán félszigetet. Ennek folytán ez a térség sokáig a nagyhatalmi egyezkedések tárgya volt. Törökország, Ausztria,Magyarország és Oroszország nemzetközi konferenciákon osztozkodott rajta. Németország, Franciaország és Anglia érdekei ütköztek felette és végül is. 1913-ban, a Balkán-háború után Szerbia, Bulgária és Görögország kebelezte be ezt a területet, a nagyhatalmi és egyéb erőviszonyoktól függően kanyariiított magának belőle. Helyzeti előnyük volt, mert hivatkozhattak középkori államaik hagyományaira, a vallási, etnikai és ki tudja még milyen szempontokra. A macedón nép ezzel szemben csak az önálló nemzeti életre való jogát állíthatta, de ezt, sajnos, senki sem ismerte el. Legfeljebb visszaéltek törekvésével a macedón mozgalmakat sajátjuknak tekintették, igyekeztek minden eszközzel befolyásuk alá venni, politikájuk eszközeként felhasználni. Csúf játékok, tragikus körülmények voltak ezek. Helyzete később, az első világháború után sem változott, amikor létrejött a délszláv állam. Szerbek, horvátok, szlovénok királysága volt ez, a macedónokról még említés sem történt. Azt a területet, ahol éltek, Dél-Szerbiaként, emlegették — nyelvüket is dél-szerbiai tájszólásnak tekintették —, jóllehet hivatalosan, az akkori közigazgatási beosztás szerint, Vardar Bánság volt a neve, s ehhez tartozott Kosovo és Metohija nagyobb része is. A nemzeti törekvések azonban továbbra is éltek, s egyre jobban egybefonódtak az illegális kommunista mozgalommal, amely zászlajára tűzte a nemzeti felszabadítás eszméjét is. A mostani macedón tankönyvekben olvasom, hogy a régi Jugoszlávia csendőrségi állományának 70 százaléka ebben a térségben állomásozott, a 17 ezerből 12 ezer. A macedónok a népfelszabadító háborúban már azért is fegyvert ragadtak, hogy nemzeti törekvéseiket végre megvalósíthassák. Most már nem voltak egyedül sem: mögöttük állt Jugoszlávia minden nemzete és nemzetisége, azoknak kommunista és népfelszabadító mozgalma. Ennek a harcnak az eredménye a második Ilinden, a mai Macedón Köztársaság. Ez azonban, sajnos, napjainkban is szálka a szomszédok szemében. „Kiforgatják, kisajátítják múltunkat, az ilindeni felkelést azoknak hőseit sajátjuknak tüntetik fel, hogy könnyebben bebizonyítsák, a mai Macedónia mesterséges tákolmány” — mondta Zsivko Vaszilevszki, a Szocialista Szövetség köztársasági elnökségének tagja, az ilindeni ünnepségeket szervező bizottság titkára is szkopjei beszélgetésünk során. Az ilindeni felkelés és a tíznapos Krusevói Köztársaság 80. évfordulójának megünneplésével a macedón nép feleleveníti történelmének tragikus, olykor kilátástalannak látszó pillanatait, megemlékezik nagyjairól, számba veszi államiságának, nemzetté válásának és a csaknem négy évtizedes szocialista építésnek az eredményeit. És figyelmezteti is, persze, a feledékenyeket, hogy Macedónia mód már végképp a macedóniaiaké, a jugoszláv föderáció egyenjogú tagjaként pedig Jugoszlávia része KALAPIS Zoltán Holnapi számunkban: Egek ostroma AZ ILINDENI FELKELÉS 80. ÉVFORDULÓJA (1.) Tíznapos respublika, negyvenéves köztársaság 10 BELPOLITIKA MAGYAR SZÓ 1983. július 31., vasárnap i Farkasért ordítok Nem tudom, hogy állunk mi a farkasokkal, de az olaszok már csak 150 darabot tudnak felmutatni. Ez a farkasszámlálás — mint minden statisztikának nevezett saccolás — nem pontos. Lehet, hogy már csak 149-en vannak, meg egy sánta. Ha az ember kinevez valakit vadállatnak, akkor az a vadállat megnézheti magát. Úgy kiirtják, hogy még a kitömött példányaira is Üldöznek utóbb. Hogy lesznek meg hadfikáló szomszédaink farkas nélkül? Van helyettes: A vadkutya. Ezeknek a száma örvendetesenlehet, hogy nem ez a legmegfelelőbb jelzős gyarapodik. Az igazán megvadult kutyák száma 80 000, a kóbor kutyáké, amelyekből regrutálódnak: 000 000. Mitől vadul meg egy kóborkutya? Nos, itt megoszlik a véleményem. Szerintem a hátsóudvari javak igazságtalan elosztása miatt. Ugyancsak szerintem, aki előtt megvilágosodik a dolgok valódi mibenléte — előbb-utóbb megvadul. A kóbor kutyában a tudat még fejletlen. Alaposan elemezve őt, csakhamar kiderülne: sajnálja az elvesztett láncát. A nyakörv a kispolgári biztonság csalóka érzetét keltette benne. Tulajdonképpen egy kallódó romantikus, akinél az ugatás tiszta esztétikum. Ezzel szemben a vadkutya józan és hideg szemléletű. Csak akkor ugat, ha félemlíteni akar. E réteg céltudatosan tör a farkasság felé. Amikor az érdeke úgy kívánja, „benősülszépen tetszettem mondani?” A farkashölgyek újabban előnyben részesítik erélytelen férjeikkel szemben őt, a törekvő koncsesőt, s a keveredésből, amelyet e nász hoz, életrevaló egyed származik, amely ha kell, farkasnak vallja magát, ha szorongatják, akkor közli, hogy ő csak egy szimpla kutya s mint olyan, senkit sem akart megbántani, így aztán settenkedhet feltűnés nélkül a nyáj körül. Kutyába se veszik, mert azt hiszik: kutya. És mint Marci, sőt még hevesebben! Ezalatt a farkas, a jó öreg lupus pedig? Nos, úgy gondolom, az ezredforduló körül már csak a fabulában lesz meg. KOFECZKY László Az ártatlan pofájú patkány Reggel öt óra tájban játszódott le ez az esemény. A házban süket csend uralkodott. Még mindenki aludt. Egyszer csak valaki ásít. Gumikalapács. Régi szokása, hogy mielőtt még teljesen éber lenne, hallgatózni kezd. Ahogy ott hallgatózik valami kis motozást, neszt hall Lópatkó ágya mellől. Elötte volt a szék, s tőle nem láthatta Lópatkó ágyát. Különben sem érdekelte, mert azt hitte, hogy Lópatkó okozza a zajt. Fölébredt Gumicső is, aki éppen vendég volt a háznál. Ő is hallotta a motozást, kanarászott de ő is lemondod róla hogy megnézze mi az. Csípőfogó-Harapófogó meg se mozdult, sehogy se volt ínyére, hogy utána nézzen a motozásnak. Végül Handerle is fölébredt. Ő már elindult a nesz felé, habár a szék is előtte volt. Hát ahogy odaért, elhűlt benne a vér. Egy csúf patkány volt az, ártatlan pofával rágta Lópatkó ágyának a lábát. Lópatkó is fölébredt, sikoltani akart, de Handerle befogta a száját. Gyorsan elfutott a patkányméregért. Hozta is a mérget, és rászórta a patkányra. Egy nyivosás, egy cucogás és a patkány futni kezdett. Útközben elsurrant Lópatkó lába mellett. Lópatkó sivalkodni kezdett. Handerle még egyszer rászórta a mérget. A patkány egy utolsó cincogást hallatott és elterült a padlón. A többiek fellélegeztek. Megköszönték Handerlenak és békésen aludtak tovább. HEMM Károly TV. d. Petőfi Sándor Általános Iskola Újvidék