Magyar Szó, 1984. május (41. évfolyam, 133-148. szám)
1984-05-26 / 143. szám
/// /// 1984. V. 26. — Szerkeszti Bálint Sándor — VII. évf., 21. szám A politikai színház és szintézis jegyében DŽEVAD KARAHASAN A 29. STERNA JÁTÉKOK MŰSORÁRÓL • ELÉRKEZETT A VIHAROS TRANSZFORMÁCIÓKON ÁTESETT SZÍNPADI NYELV SZINTÉZISÉNEK IDEJE Ma, május 26-án, Újvidéken, a Szerb Nemzeti Színházban megkezdődnek a 29. Sterija Játékok. Az idei műsor főszelektora, Dževad Karahasan szarajevói kritikus úgy ítélte meg, hogyha hű képet kíván nyújtani a jugoszláv színjátszásnak a mostani pillanatáról a szemle, a politikai színház és a posztavantgarde manierizmus jegyében kell megtartani. A mai jugoszláv színjátszásról szóló, az Ökoban közölt tanulmányában írja Zelimir Stublija: „Elérkezett a jugoszláv színjátszásban a hatvanas és hetvenes években viharos transzformációkon átesett színpadi nyelv szintézisének ideje. Háttérbe szorult a kísérletezés.” Látszik ez abból is, hogy például a kísérleti és kisszínpadok szarajevói találkozójának most már évek óta jobbára csak az elnevezése „kísérleti”. Az experimentumokkal bajlódó társulatok a Születőben levő színház elnevezésű háttérműsorba szorultak Szarajevóban, a hangadó szerepet a legsikeresebb, higgadt, letisztult előadások vették át. „Mindez természetes (esztétikai) ciklus következménye — írja Stublija. Azzal is lehet magyarázni, hogy adott pillanatban színjátszásunk elérte a végső határokat, amelyeken túl már nincs termékeny esztétikai cél, de azzal is, hogy beértek az alkotók, akik kísérletezéseik eredményét tudatosan vagy tudat alatt összegezni kívánják, további munkájukhoz szükséges következtetések levonása végett. Azzal is magyarázható még a kísérletezési szándék alábbhagyása, hogy a megingathatatlan és magabiztos intézményesített művészet átömlesztette magába a különben eretnekként elkönyvelt próbálkozásokat, friss vért nyerve ezáltal az új, minőségi vállalkozásokhoz és a fennmaradásihoz. A részleges magyarázat erőltetése az igazságtól való eltávolodást jelentené.” Színházainkban megfigyelhető a drámai irodalom klasszikusaihoz, és a szöveghez való viga^otA-zs tnaz író, a rendező és a színész k'ellensúlyozott szerepe a dr abokban. Erőre kapott a pot’t^’g a+ás is. Itt most nem a politikai színházra gondolunk, melynek témája és nem célja a politika, hanem azokra az előadásokra, amelyek számára a „művészet” csak arügy, kamuflázs művészeten kívüli kinyilatkoztatásokra. ..Innen már nincs messze az út, mely esztétikai és eszmei anakronizmushoz vezet: a vitális színházi áramlatokkal való referencia helyett egyes előadásokban felütötték fejüket a polgári gondolkodás restaurációjának szimptómái: ezek az előadások a jövő hangja helyett a múlt hangjét kínálták fel. az individuális és kollektív szabadság új tereinek meghódítása helyett történelmileg archivált eszmékhez térnek vissza. az ember mai és itteni sorsával való alkotói foglalkozás helyett intrikus érdeklődéssel fordulnak egyes sorsok felé hétköznapjainkból és történelmünkből. Így a mai jugoszláv színielőadások egy része tulajdonképpen bálásabb téma politológiai és szociológiai, mintsem teatrológiai tanulmányok írására. Az autentikus alkotók mindezzel szemben következetesen kitartanak művészetük mellett, a tartós értékek útján, a kalkulánsoknak csak efemez és helyhez kötött, erősen határolt sikere lehet”, — állapítja meg Stublija a már említett tanulmányaiban. Örökségi impulzusok és inhibíciók Dževad Karakasan a 29. Sterija Játékok műsorának megindoklása során így nyilatkozott: „Az idei produkciót könnyebb megnevezni azzal, ami nem, mint azzal, ami igen. A jugoszláv színházakban ebben a pillanatban nincs domináns stílus, nincs olyan repertoártendencia, amely dominálna, és nincs olyan előadás, amely értékeivel kimagasodna, amely gondolkodásmódjával annyira elütne a standard produkciótól, hogy diszkontinuitást idézne elő. A színházak repertoárján egymás mellett sorakoznak manierista és naturalista darabok. A domináns stílus hiánya az új stílus utáni kutatás következményeként is felfogható.” A jugoszláv színjátszásiban két fő vonulat, figyelhető meg mostanság, az egyik a „valóság— színház” relációján megkísérli teatralizálni a valóságot, a másik pedig a „színház—színházi nyelv” relációján próbálkozik összegezni a legkülönfélébb stílus iránynk tapasztalatait. Ez a két vonulás határozza meg az idei Sterija Játékok arculatát is, erről tanúskodik a szemle munkacíme: Örökség — impulzusok és inhibíciók. Dževad Karahasan válogatásában két ,„blokk” alkotja a műsort. Az elsőbe tartoznak a politikai színház gyűjtőnév alá sorolt előadások. Ezeknek, mint a főszelektor kijelentette, a politika, azaz a politikai jelenségek a tárgya és nem a célja, kollektív tudatunk egyes traumáit boncolgatták, és azt vizsgálják, hogy ezek a traumák mennyire befolyásolják mai gondolkodásmódunkat. A balkáni kém (belgrádi Jugoszláv Drámai Színház), a Gyökér, törzs, epilógus (belgrádi Egyetemi Művelődési Központ) és az Apám, a szocialista kulák (ljubljanai Szlovén Nemzeti Színház) című drámák Karahasan megfogalmazásában „forradalmi mozgalmunk és a sztálinizmus viszonyát taglalják”, a Dupla fenék (szkopjei Drámai Színház) című pedig az eltérésekre, különbözőségekre való jogot. Dževađ Karahasant konzervatívnak tartják. A főszelektor a Danasnak adott interjújéban elismeri, hogy konzervatív ember, de úgy érzi, argumentumai vannak, melyek indokolták konzervatív pozícióiét. ..A kultúra csak kontinuitásként létezhet, számolni kell azzal, ami tegnap volt. Nincs művészet tradíció nélkül. Minden nemzedéknek először is tisztáznia kellene a hagyományokhoz való viszonyát, hogy kiépíthesse saját világszemléletét.” A konzervatív, nagy előadások blokkját az idei Sternán a posztavantgarde manierizmus stílusába besorolt színjátékok adják. Ezek a következők: Dubrovnik- trilógia (zágrábi Horvát Nemzeti Színház, rendező: Ivica Kuncević). Anyaszív (dubrovniki Marin Držić Színház, rendező: Zelimir Mesaric). A Glembavak (zágrábi Gavella Drámai Színház, rendező: Petar Vesek). Ide sorolható a versenyen kívül bemutatásra kerülő darab is, az Egy jellem életének és álmainak képei című, a Mosztári Népszínház előadásában, Miloš Lazin rendezésében. Ezek az előadások a drámahagyatékot a mai posztavantgarde színház tapasztalataival felvértezve faggatják. Érdekes megjegyezni, Jankó Polié Kamov drámája, az Anyaszív Dževad Karahasannal ellentétes véleményt váltott ki a horvát szelektorból, Tomislav Durbesiéből, aki szerint „a dubrovinski színház előadása szolid, rideg előadás, mely fiatalos, naiv, ■ nagyon gyönge szövegen alapul és melléfogás a színház részéről, hogy műsorára tűzte”. Amikor Durbešić látta, alig volt ötven nézője. Egymással polemizálóelőadások A Sterija Játékokon korábban huzamos ideig a szlovén színjátszás dominált, majd elementáris erővel berorohant a macedón színjátszás. A Dževad Karahasan válogatása alapján összeállított repertoárból most úgy tűnik a horvát színjátszás adja meg az idei Játékok alaphangját. Mivel magyarázható ez, kérdezte a Danas újságírója a főszelektortól. Karakasan válasza: „Nem tudom, mennyire törvényszerű az, amivel meg lehetne magyarázni. Lehet, hogy a véletlennek köszönhető, hogy a horvát színházak repertoárján olyan Három előadás szerepelt amely testközelben korrespondeál egymással, nemcsak a hasonlóságaik „Tarnán, hanem annak napjára ig, amiben különböznek. Úgy tűnik, első n.Hántásra, hogy a nasztavantgarde manierizmus blokk egységes, polémia nélküli. De jelentősen polemizálnak egymással ezek az előadások. Voinovic, Kamov és Krleža majdhogynem kortársak. Voinović ajánlotta be a Horvát Nemzeti Színházba Kw*' Anyaszívét, noha. Kamov költészetével, világot"javai ésdramatíve,ágával palemizál Voinovié világlátásával, költészetével, dráma- és művészetfelfogásával és az sem véletlen, hogy Kdeza, de még mennyire, hogy polemizált Voinoviéival, Kamovot pedig szinte elhallgatta az a némia f Mirf n+'W'ír n fiijair)^ ó’zhpr], K'izr'p'5-vié, Mesarié és Vecek egymáshoz hasonló, de egymással vitéző színházi eszközeivel ez az a fait- színház, arit nagyon szeretek és amiben hiszek.” Г CR zoé ( fratta: BARTUC Gabriella 1 10. FRUŠKS SORA-I IRODALMI TALÁLKOZÓ Prózairodalmunk a nyolcvanas években ÚJ KEZDEMÉNYEZÉSEK ÉS NYITÓDÁSOK , ADÓSSÁGOK TÖRLESZTÉSE A Fruska gora-i Branikovacon május 23-án, 24-én és 25-én megtartott tizedik irodalmi találkozó és tanácskozás a már bejáródott munkaformák folytatását, egyúttal pedig bővítését, új tartalmakkal való gazdagítását jelentette. Folytatását olyan értelemben, hogy néhány figyelmet érdemlő jubileumról — s a jubilálok személyéről — ezúttal is megemlékeztek, mint például a száz esztendővel ezelőtt született Veljko Petrovic költői és prózaírói, valamint kritikusi munkásságáról, s az ugyancsakszáz évvel ezelőtt született Vladimír Hugban Vladimirov munkásságáról vagy a 80 évvel ezelőtt megjelent első ruszin nyelvű szerzői könyv kiadásáról és jelentőségéről. Ezekkel az alkalmi jubileumokkal már edditig is foglalkoztunk egyik-másik írásunkban, tudósításunkban, ezért újabb megemlékezések és méltatások helyett inkább a Prózairodalmunk a nyolcvanas években címmel megtartott népes és nagy visszhangot keltő tanácskozásnak szentelünk megkülönböztetett figyelmet. Alighanem nem kell bizonygatnunk, hogy miért. Azért, mert erre a tanácskozásra Újvidéktől Belgrádig, Zágrábig stb. szinte az egész országból érkeztek meghívottak és érdekeltek, írók és kritikusok. Emberek, akik egyrészt olvasói, másrészt meg kritikusi vagy alkotói, írói minőségben arról beszéltek, ami szerintük prózairodalmunkat, újabb irodalmi (novellisztikai és regényírói) termésünket a leginkább jellemzi napjainkban. Művek és nevek, a fiatalok előretörése E sorok írója nem vezetett jegyzőkönyvet a tanácskozáson, de mivel az írásos beszámolókra, írásos vagy szóbeli megjegyzésekre, párbeszédekre és vitákra egyaránt igyekezett odafigyelni, általános és legfontosabb megállapításként azt mondaná el a magyar nyelvű olvasóknak, hogy ez a tanácskozás mindenekelőtt azért volt hasznos, mert mostanában íródott vagy mostanában megjelentkönyvekre hívta fel a figyelmet: a jugoszláv prózairodalom egy olyan szakaszára, amelyet a kísérletezés, útkeresés éppúgy jelmez, mint a már klasszikusnak számító értékek színvonalán való újratermelés, defejés. Név szerint Daniin Kiš, Mirko Kovač, Borislav Pekić, Vitomiir Zupan, Dragoslav Mihailović, Alekisandar Tišmna, Erik Kioš, Andrej Hing, Meša Selimović nevét és műveit emlegették legtöbbet, ám ugyanakkor a nyomukba lépő fiatal írók nevét és műveit sem hallgatták el. Az utóbbiak közül újvidéki, belgrádi, zágrábi, ljubljanai stb. fiatal tehetségekről, „írói körökről” és törekvésekről hallottunk, prózairodalmunk sokféle és sokirányú nyitódásáról, a próza esszé, költészet, fantasztikum, groteszk, metafizika és a dokumentum felé tartó tágításáról, a kritikusi értékítéletek — no, meg a szigorúan definiált irodalmi műfajok — szándékos összekeveréséről, sőt összezavarásáról, természetesen korántsem azért, hogy az olvasót vagy a kritikust (kritikusokat) hozzák zavarba, tegyék próbára —, hanem azért, hogy a műfajbatárok eimosásával/elmosódásával, az ismert vagy kevésbé ismert lehetőségek kutatásával, kipuhatolásával is, új értékeket teremtsenek! Sokan Kišre, Kovacra, Zupámra esküdtek, mások Mihailovicot védték és marasztalták el az újabb műveik — regényeik és elbeszélésköteteik kapcsán, s volt, aki, mint például Jovan Delic kritikus, egyenesen azt fájlalta, hogy Edvard Kocbek Strah i hrabrost című, 1948-ban szlovén nyelven megjelent korszaknyitó, korszakalkotó remekműve csak 1982-ben jelent meg szerbhorvát fordításban, s ez az egész jugoszláv irodalom számára nagy veszteség, mivel Kocbek művének köztudatba való felszívódásával a jugoszláv prózairodalom, még inkább az európai irodalom élvonalában lenne. Világirodalmi példák, hatások Az új és régi módszerek, alkotói műhelyproblémák és titkok taglalásakor, természetesen világirodalmi példák és hatások is szóba kerültek. Gogol és Dosztojevszkij művei éppúgy, mint Edgar Allan Poe-é, Borgesé, Vargas Llosáé és másoké. Kitűnt ugyanis, hogy ilyen összevetések és relációk esetében nem árt egy kissé szerényebbnek tennntünk a hazai talajom született „remekművek”, vagy csak egészen kiváló alkotások és könyvek megítélésében, hiszen sokszor, illetve elég gyakran kiviláglik, hogy nem éppen minden új a nap alatt, vannak már szép számmal 40—50 évvel ezelőtt, vagy régebben kipróbált, bevált és félretett írói módszerek, amelyeket nem okvetlenül üdvös (a járatlanoknak, kevésbé tájékozottaknak) fölfedezésszámba menő újdonságnak kikiáltani! A fantasztikum, a tudományos fantasztikum, a mágikus realizmus, az esszéregény, pukareszk stb. világában is van épp elég alapmű, amely mérce és ösztönző lehet, vaagy egyszerűen csak olyan alkotás, amelynek hatása alól illik vagy nem illik megszabadulni. Mindenesetre, embere — és írója — válogatja, hogy ki mihez igazodik, ki mire esküszik. Mindegy tehát, hogy a fiatal és Andirié-díjas David Albabari vagy más: a short story, lírai novella, költészet vagy esetleg a nyelvi retardálás felé tásítjaszűkíti-e a próza határait, mindegy, hogy ki mihez nyúl és hogyan: a lényeg az, hogy ki-ki életünk, múltunk és jelenünk telességét próbálta megragadni, művészien, maradandóan és olvasmányosan megformálni. Az olvasmányosság, mint kívánalom, szintén elég négy hangsúlyt kapott. Például Aleksandar Derokio, Borislav Pekić és Dragcslav Mihailovic nevének és műveinek említésekor is. Pétjére mondták — de másokra is érvényes —, hogy az olvasót, igényeit semmiként sem szabad szem elöl téveszteni, de azért az sem jó, ha (mint a 12 ''milóban) töVVegesen izgalmas, kalandos jelenetek beiktatásával, neki tesznek túl nagy engedményeket. A tanácskozáson a meséről, a meséhez való visszatérésről, a gyermek- és ifjúsági irodalom fontosságáról. A néhány nemzetiségíró művéről is szó esett. Mind°ntegyében tönké összefolytatásban lehetetlen számba venni. De azt mindenképpen hangsúlyozni kell, hogy a tanácskozáson írásos formában vagy pedig élő szóban, a vitában és roikaiban is sokan részt vettek. Többen, mint eddig bármikor. Talán ez is annak a jele, hogy művetődésünk, irodalmi életünk avkor, az arany homokból való kimosásakor is van miről beszélnünk. S ami szintén nem mellékes: van kinek beszélnünk! SZŰCS Imre Jelenet Goran Sztefanovszki Dupla fenék című drámájából