Magyar Szó, 1986. május (43. évfolyam, 118-131. szám)
1986-04-30 - 1986-05-02 / 118. szám
1986. április 30., május 1.| 2. MAGYAR SZÓ KÜLPOLITIKA A A hitelezők adóssága 7 ÚJ GAZDASÁGI VILÁGRENDÉRT folytatott állhatatos harc az utóbbi két évtized alatt — történelmi mércékkel mérve — szinte futólépésben tette meg a teljes meg nemértéstől, az elszánt ellenálláson, majd fokozatos rádöbbentsen és tudatosodáson át, az elengedhetetlen szükség felismeréséig és az életbe léptetés módozatainak felkutatásáig vezető rendkívül rögös utat. Míg az el nem kötelezett országok mozgalmának ezen egyik leglényegesebb alapelvéről a 60-as évek elején a fejlett országok hallani sem akartak, most, a 80-as évek végén legutóbb már a gazdaságilag legfejlettebb ország, az USA tett javaslatot arra, hogy a világbankok egy újabb tetemes kölcsönnel tegyék lehetővé a legeladósodottabb országok gyorsabb ütemű fejlődését és felhalmozódott adósságuk visszafizetését. A gyarmaturami korszak kíméletlen és erőszakos kizsákmányoló politikájának eredményeként meggazdagodott, s azóta is minden monopóliumot féltve őrző országokat azonban nem a .,nagylelkű"ég" késztette erre a lépésre. S még csak nem is a világ legszegényebb, jobbára újonnan felszabadult, a gyarmatúráim korszakban nyersanyagforrássá sorvasztott, az iparilag fejlett országok diktátumának kiszolgáltatott országok egyre súlyosabb helyzete. Az újszerű hozzáállás sokkal inkább a hitelező országoknak abból a felismeréséből ered, hogy végérvényesen kimerült minden lehetőség, hogy a jelenlegi világgazdasági feltételek között valaha is visszakaphatják a fejlődő országoknak kölcsön adott tőkéjüket. Minden fiskális és monetáris ügyködés, s az eladósodott országok legmesszemenőbb lemondásai, a legkimerítebb kiviteli politika folytatása ellenére ugyanis egyre több eladósodott fejlődő országnak legfeljebb csak az adósságok kamatainak a törlesztésére telik. Sőt, ennek keretében is olyan paradoxon helyzet állt elő, hogy az úgynevezett harmadik világ szűkölködő országai legutóbb már összességben többet fizetnek ki hitelezőiknek, mint amennyi kölcsönt kapnak, s így ahelyett, hogy a fejlett országok támogatnák a fejlődőket, az elszegényedett államok szűkös tőkéje áramlik a gazdagok kasszájába. Ennél a pontnál azonban bekövetkezett az, ami miatt az el nem kötelezett országok már jó ideje félreverik a harangot. A fokozatosan elszegényedett, fejlődésükben mindinkább lemaradt nyersanyagtermelő országok nem képesek tovább kielégíteni az iparilag fejlettek nyersanyagszükségleteit, s a további eladósodás meggátolása érdekében a minimumra csökkentett behozataluk elzárta az utat az ipari termékekben gazdag, s ezért minél nyíltabb és nagyobb külföldi piacot igénylő országok kivitele előtt, ami a fejlettek számára is egyenlő a gazdasági hanyatlással. Az USA fent említett, újabb kölcsönök folyósítására vonatkozó felszólítása azonban egy, a meglevő igazságtalan gazdasági világrendből eredő politikai következmény elkerülését is célozza. Az általános fejlődés, elsősorban a tömegtájékoztatási eszközök térhódítása, törvényszerűen a legszélesebb néprétegek tájékozódásának és műveltségi színvonalának jelentős emelését, s tudatra ébredését eredményezte még ott is — vagy ott még a leginkább — ahol azt az említett tárgyilagos akadályok folytán nem követhette megfelelő gazdasági fellendülés. A nagyobb fokú politizáltság pedig szükségszerűen az igazságosabb társadalmi viszonyok megteremtésére irányuló követeléseket, a forradalmi változásokért való síkraszállást erősíti, a hazai és világviszonylatban szükséges új, gazdasági és politikai, társadalmi rendszer bevezetését sürgeti. Ez pedig nem más, mint a hitelezők adósságának számonkérése, a jogos követelés, amelyet a leggazdagabbak igyekeznek a legállhatatosabban elkerülni. Bizonyos engedményekkel, jövedelmük egy százaléka töredékéről való „lemondással”. Egyelőre. Míg komolyabban fel nem merül a tartozik—követel mérleg igazságosabb, globális kiegyenlítésének kérdése. ENGLER Lajos ARCCAL A JÖVŐ FELÉ: KÍNA (1.) A közelítő messzeség PEKING. Borongós vasárnapra ébredünk. A hotelszoba ablakából a megszokott kép: kerékpárosok hömpölygő áradata. Egyre sűrűbb felhőtömegek gyülekeznek, aztán szépen elered a lassú eső. A kijáratnál a kínai újságíró szövetség külügyi osztályvezetője vár ránk (tegnap este ismertük meg egy fogadáson) egy halomnyi esernyővel, előzékenyen mosolyog, tudja a mai programunkat, az eső láttán idesietett, segítséget próbálva nyújtani, nehogy elázzunk a Kínai Nagyfalon sétálva. A Fal, egykor megannyi emberi szenvedés kígyózó építménye, ma elsősorban monumentalitásával és célszerűtlen irracionalitásával hat. Ugyanakkor valahogy — évszázadokon át — a bezárkózás, az elszigeteltség szimbóluma is. Sikerül-e most Kínának nyitnia a külföld felé, s mennyire lesznek eredményesek belső reformkísérletei? Napjainkban ezekre a kérdésekre keressük a választ. A kínai társadalom 1949-től számos rendkívüli eredményt mutat.Ugyanakkor Kína rendkívüli fontosságot tulajdonít a tudomány, a technológia fejlesztésének, a műszaki újítások cseréjének, a tudományos munkával foglalkozó személyek és a szakemberek külföldön való képzésének és továbbképzésének, a tapasztalatcsere állandó fenntartásának. Ez pedig mindenképpen a külföld felé való szabadabb és erőteljesebb nyitást jelenti. A kínaiak egyszersmind azonban óvatosak is, mindenben az egyensúlyra törekednek. Egykor ez volt a jelszó: „csak az a jó, ami a határainkon belül van"’. Később ezt mondták: „csak az a jó, ami a határainkon kívül van". Úgy tűnik, a mai kínai társadalom mentes ettől a szélsőséges kizárólagosságtól, de a meggondolatlan gyors lépésektől is. A változások a fokozatosság jegyében történnek. Ez vonatkozik a külföld felé való nyitásra is. A GYORSABB üTElvIŰ társadalmi és gazdasági átalakulás frissebb, fiatalabb kádereket igényel az élet minden területén. A fiatalítás most a legkomolyabban vett, s hatásában is a legmélyebb változásokat feltételező, a politikai és társadalmi lét minden területére kiterjedő általános akció. (Adalékként: kéthetes ott-tartózkodásunk során szinte mindenütt fiatalok vagy középkorú személyek fogadtak bennünket.) S hogyan kezdődött mindez néhány évvel ezelőtt? Szalagra vett képsorok, a parlament ülésére tolókocsiban érkező veteránok, néhányuknak a kezét a szavazásnál az ápolónőknek kell felemelni. A képsorok visszatérő visszhangja, s annak értelmezése mintegy előkészíti a változtatást, megindokolja szükségességét. Mindezek nyomán az elmúlt években egymillió koros, idős káder vonult önként nyugdíjba, s a helyükbe fiatalok léptek. Korábban a forradalmiság volt az egyetlen feltétele annak, hogy valaki káder lehessen, most a felkészültség is. Az egyenlet világos: a gyorsabb haladás igénye több életerős és képzett fiatalt feltételez a vezetésben. Kína pedig hatalmas léptekkel akar haladni előre. SINKOVITS Péter hat fel, ugyanakkor garmadával sorakoztathatja a félresikerült megoldási próbálkozásokat, elsősorban az úgynevezett (mintegy tíz évig tartó) kulturális forradalom idejéből. Alig néhány évtizeddel ezelőtt még félfeudális, félkolonialista viszonyok uralkodtak ebben a távoli országban, az elkövetkező század közepén viszont Kína már a legfejlettebb államok sorába kíván lépni. Hogyan megtenni ezt a hatalmas ugrást? A SZOCIALIZMUS SAJÁTOS ÚTJÁT építő Kína most elsősorban a gazdaság meglevő erejéből és szerkezetéből kiindulva próbál serkentő és ösztönző intézkedéseket hozni. A reform 1979-ben kezdődött el, a falvakban, mintegy másfél évvel ezelőtt pedig a városokban is. A földművesek ettől kezdődően bérlik az állami tulajdont képező földterületeket, szerződést kötnek, amelynek értelmében a termény egy részét meghatározott áron kötelezően átadják, a fennmaradt résszel azonban már szabadon rendelkeznek: átadhatják azt is, magasabb áron, de a piacra is vihetik, eladásra. Lényegében így jelent meg a piac, s rövid idő alatt nagymértékben kedvezőbbé vált a lakosság ellátása. Egészében véve az egyéni érdekeltség serkentése igen gyors fejlődést eredményezett a falvakban. És most már pénz kerül a földművesek kezébe. Egyesekébe több is, ami szokatlan jelenségként váratlan ideológiai problémát is felvetett, nevezetesen az idő előtti meggazdagodás kérdését. A kínaiak azonban egyelőre bölcsen akként fogalmaznak, hogy úgy látszik, „egyesek korábban gazdagodnak meg másoknál”. A vállalatok esetében a reformot elsősorban az önállósodás fokozásával, a kereseti rendszer javításával s a gazdasági törvényszerűségek befolyásának növelésével kapcsolatos intézkedéssorozatok jelzik. A külföldi kölcsönök beáramlása is tartós folyamatnak látszik: az elmúlt két esztendő alatt Kína húszmilliárd dollár kölcsönre írt alá szerződést, ezen túlmenően a külföldi vállalatok közvetlen módon való beruházása tizenhatmilliárd dollárra rúg. Annak ellenére, hogy 1945 augusztusában a borzalmas hirosimai robbanás az atomkorszak kezdetét jelezte, geológiai kifejezéssel élve akár „földtörténetiolajkornak” is nevezhetnénk a XX. századot. Ebben a században a 2 ókor óta ismert, de soha nem használt kőolaj páratlanul gyors ipari fejlődést, eddig úgyszólván a nyomor határán élő országoknak fényes felvirágzást, a multinacionális olajtársaságoknak mesés gazdagságot hozott, ugyanakkor a nagyhatalmi érdekeik ravasz politikája folytán állandó rettegésben tartotta a világot és súlyos megpróbáltatások elé állította a világgazdaságot. Akik először meggazdagodtak a „fekete aranyon”, a nemzetközi kőolajtársaságok voltak. A „hét nővér” néven ismert olajkartell vezető vállalatai, az ESSO, a Shell és a Texaco 20—21 milliárd dolláros forgótőkével a mai napig a világ legnagyobb részvénytársaságai, s az sem véletlen, hogy társaságukba épp autógyárak, a General Motors és a Ford verekedték fel magukat. A kőolajnak köszönheti szédületes fejlődését Kuvait, Katar, az Arab Emírségek Szövetsége. A múlt századi beduinok nemzeti jövedelme átlagban jóval meghaladja a 15 000 dollárt, díjmentes az iskoláztatás és az egészségügyi ellátás, ingyenes a telefon-, rádió- és tévészolgáltatás. A kőolaj mint fegyver A kőolaj fénykorának kezdete egész pontosan 1960-ra tehető, amikor Bagdadban megalakult a Kőolaj-exportáló Országok Szervezete, az OPEC. Ez az esemény, ahhoz képest, hogy jelentősége történelmi fordulóponthoz mérhető, szinte észrevétlenül zajlott le. A „hét nővér” nem tulajdonított jelentőséget neki, és még a legelőrelátóbbak sem gondolták volna, hogy alig tíz év alatt az OPEC veszi át a kőolaj-kitermelés 60 és azexport 90 százalékának ellenőrzését. Ez a szervezet emelte értékénél is magasabb rangra a cseppfolyós energiát, s fegyverként vetette be a nagyhatalmi érdekek elleni harcban. Az OPEC nemcsak felismerte, hanem élt (sőt visszaélt) azzal a körülménnyel, hogy a vezető ipari országok a világháború után teljesen átállították fogyasztásukat az addig olcsó kőolajra, és mellőzték saját hagyományos energiaforrásaikat. Az „olajfegyver” alkalmazására a hatvanas években teljesen megért a helyzet, miután az USA az addigi legnagyobb olajtermelőből a legnagyobb olajvásárlóvá vált. Fő tartalékai lassan kimerültek, s egyre kevésbé vethette be saját faftáját a piaci egyensúly fenntartására. Az 1967. évi israeli—egyiptomi háború idején bevezetett olajembargó miatt bosszulta meg magát először a Nyugat energetikai függősége. 1973-ban az októberi háború idején került sor Genfben (korábbi megegyezés alapján) az OPEC és a „hét nővér” képviselőinek találkozójára az új árak megbeszélése céljából. Ezen az értekezleten a nemzetköz 1. kőolajkartell maximális engedményekre kényszerült, de még így sem sikerült elérnie, hogy a barrelenkénti (egy barrel 159 liter) 3 dolláros árat csak 25 százalékkal emeljék: az OPEC kihirdette saját árát, amelyet 5,25 dollárban állapított meg, s ettől kezdve nem is tárgyalt többé senkivel. Ez a 70 százalékos áremelés volt a kezdet. Már 1974 januárjában a nyersolaj ára elérte a 12 dollárt, majd néhány évi stagnálás után újabb olajsokk rázkódtatta A nyugati gazdaság ellenintézkedései eleinte csak részleges eredménnyel jártak. Nyugat-Európa azonban 17 százalékkal csökkentette a kőolaj-behozatalt, tehette ezt egyrészt azért, mert végre meghozta gyümölcsét a korábban megkezdett lázas olajkutatás az Északi-tengeren és Alaszkában, másrészt azért, mert egyre inkább a múlt (szén) vagy a jövő (atom, gáz stb.) energiahordozói felé fordult. A válság túlhaladásában fontos szerepet játszott a rotterdami szabadpiac is, amelynek jelentősége az OPEC színre lépésével párhuzamosan fokozódott. A nyugati ipar itt pótolhatta szükségleteit (természetesen jóval magasabb, egy alkalommal 50 dolláros áron) OPEC-en kívüli kőolaj-exportáló államoktól. A szabadpadi konkurencia szakadáshoz vezetett az OPEC-en belül is, mert egyes,timeg a világot. Reza Pahlavi iráni sah bukásával a Nyugat elvesztette minden befolyását a közelkeleti olajpolitikában, Iránnak, a világ második legnagyobb kőolajexportáló országának a termelése pedig a korábbinak egyharmadára csökkent. Az OPEC az egyre nagyobb kereslet nyújtotta lehetőségeket kihasználva 1979-ben 24, majd másfél év múlva 36 dollárra emelte a nyersolaj árát. Nyugat-Európa és az USA autóutai kezdtek elnéptelenedni, a készületlen lakosságot sorozatos áremelések sújtották. Az olajválság azonban Ázsia, Afrika és Latin- Amerika fejlődő országait sújtotta legjobban, mert többszörös árat kellett fizetniük az iparuk számára nélkülözhetetlen energiáért. Ezzel szemben az OPEC-tagállamok jövedelme csillagászati öszszegre emelkedett, fősorban adósságokkal terhelt és kivitelre kényszerült tagállamok nem viselhették el, hogy kénytelenek tartani magukat az OPEC árpolitikájához. Zaki Jamani sejk, Szaúd-Arábia Oxfordban és Harvardon végzett kőolajipari minisztere már öt évvel ezelőtt figyelmeztetett a szakadás veszélyére, éleslátására vall az is, hogy felismerte, az OPEC veszíti pozícióját. A kitermelés csökkentése sem állíthatta meg a mesterségesen felemelt olajár 1934-ben kezdődő visszaesését. A piaci törvényszerűségek hatása (akárcsak a válság kezdetén) ezúttal is a szabadpiacon mutatkozott meg először, s az OPEC előbb-utóbb térdre kényszerült előtte. GYARMATI József A kőolaj tündöklése és bukása A XX. század energiája gyors ipari fejlődést segített elő, népeket vezetett a felvirágzás útjára és megrázkódtatta a világgazdaságot A válság vége (?) s