Magyar Szó, 1987. november (44. évfolyam, 301-315. szám)
1987-11-01 / 301. szám
1987. november 1., vasárnap Magyar Sió Míg tegnap még kérdéses volt, hogy egyáltalán sor kerül-e a jövő év áprilisára tervezett nagyhatalmi csúcstalálkozóra, most már úgy hírlik, hogy Gorbacsov és Reagan még az idén tárgyalóasztalhoz ül. A csúcstalálkozót kiváltó okok tehát mégis nyomósabbak, mint a megtartásával kapcsolatos fenntartások. Igaz, hogy a borúlátók erre azt mondhatnák, hogy édesmindegy, mert az eddigi tapasztalatokat szem előtt tartva bármiben is állapotának meg a nagyok, azt előbb-utóbb úgy is megszegik. Volt már olyan SALT is, amelyiket csak be kellett volna cikkelyezni, de (azúttal) az USA kongresszusa az utolsó pillanatban meggondolta magát, s a leszerelési egyezményből nem lett semmi. Bárhogy is alakul, felelnek erre a derűlátók, azért mégiscsak jobb, ha tárgyalnak, mint ha csépelik egymást. Annál inkább, mert ezt az utóbbit rendszerint közvetve, s legtöbbször a harmadik világ országai által teszik. A tájékoztatási eszközökben különben a világpolitikai színtér úgyszólván valamennyi eseménye a fent említett okból háttérbe szorult. Az is, hogy Afganisztánban a felkelők nemhogy a kormány felszólításának eleget téve és messzemenő engedményeinek következtében letennék a fegyvert, hanem az egész hosszú lázadás alatt először egységesen fellépve, még fokozzák a kormány és a szovjet csapatok elleni „tevékenységüket”. Jóllehet azok sem állhatnak messze az igazságtól, akik azt állítják, hogy a rebellisek a fegyvert elsősorban a felszabadulás utáni egymás közötti leszámolásra tartogatják. Ilyen körülmények között mi sem természetesebb, mint hogy néhány olyan téma vetődött fel a világpolitikai színtéren, amelyet egyébként periferikusnak nevezhetünk. Az egyik ilyen például a semleges Ausztriához kötődik és úgy hangzik, hogy: Szabad-e — és mikor — verni az újságírót? Vagy félreértés ne essék, itt konkrét püfölésről van szó, mert amúgy, átvitt értelemben, persze nincs dilemma: szabad és vernek is. Az úgy egyébként úgy merült fel, hogy a derék osztrákok derék rendőrsége jó négy évvel ezelőtt Hamburg közelében egy hőerőmű felépítése ellen tüntető környezetvédő csoportra rontott, s eközben két újságírót is alaposan helybenhagytak. Kollégáink pöröltek, s a bécsi alkotmánybíróság a minap kimondta az ítéletet: a riporterek ott a feladatukat teljesítették, tehát munkahelyükön voltak. Ilyenkor pedig, az emberi jogokról szóló európai konvenció harmadik szakasza értelmében, nem illik őket verni. Aki tehát újságírót akar csühölni, az várja meg, míg letelik a munkaidejük. Olyan viszont nincs. Romániában ezzel szemben sokaknak nem kell bevárniuk, hogy leteljen az idejük: a köztársaság kikiáltásának 40. évfordulója alkalmából a román államtanács közkegyelemben részesített — nem tudni még mennyi bűnözőt. Đe nem lehetnek kevesen, mert a rendelet mindazokra vonatkozik, akik „olyan bűncselekményt követtek el, amelyekért a törvény értelmében három évig terjedő szabadságvesztés jár”. S hiába mondják most a rosszmájúak, hogy erre voltaképpen az általános takarékoskodási intézkedések keretében került sor, s az említetteket tulajdonképpen megfosztották a kincstárból finanszírozott ingyen koszt- és kvártélytól, a nemes gesztus, amint azt a hivatalos magyarázat is kidomborította, kétségkívül „lehetővé teszi, hogy a vétkesek újra beilleszkedjenek a társadalmi életbe.” A saját költségükön bizonyos értelemben önellátásra készülődik a nyugateurópai országok egy csoportja is. Az úgyszólván sírból visszahozott nyugat-európai uni-s hét országának: Nagy-Britanniának, az NSZK-nak, Franciaországnak, Olaszországnak, Belgiumnak, Luxemburgnak és Hollandiának a képviselői a minap Hágában (Hollandia) aláírták az európai biztonság közös platformja elnevezésű dokumentumot. A már csaknem feledésbe merült — s nem valami dicső múltra visszatekintő — unió újraélesztésére, a sors iróniájaként, Párizs kezdeményezésére került sor, s célja, hogy az esetleges szovjet—amerikai leszerelési egyezmény aláírásával az USA rakétáinak oltalma nélkül maradt szegény védtelen Nyugat- Európa közös erővel biztosítsa azt, amit eddig az amerikai rakéták szavatoltak, azaz lényegében, egy esetleges atomháború esetén — semmit. Jó pénzért. Washington most ebből kifolyólag jókat röhöghet a markába:a nyugat-európaiak, (azok is) akik annak idején erélyesen tiltakoztak az amerikai rakéták Európában való elhelyezése ellen, s hallani sem akartak arról, hogy netán még a költségekhez is hozzájáruljanak, most nemcsak erélyesen tiltakoznak a rakéták eltávolítása miatt, hanem hajlandók teljes egészében pénzelni, amit leegyszerűsítve az USA európai érdekeinek neveznek. Pontosabban annak lehetőségét, hogy egy esetleges nagyhatalmi összecsapás során Washington az európai „előretolt pozícióiról” közvetlen közelről lehesse az ellenség stratégiailag legfontosabb hazai állásait. Annak árán természetesen, hogy az úgynevezett első vonalban levő nyugat-európai országok is ugyanannak a veszélynek vannak kitéve — az USA helyett. A ténytől pedig, hogy mindennek a kezdeményezője Párizs volt, a Franciaország fegyvereinek önállóságát féltve őrző De Gaulle tábornok minden bizonnyal megfordult a sírjában. ENGLER Lajos : Z EGY HÉT A VILÁGPOLITIKÁBAN Végül mégis Irak és Irán (Léphart Pál karikatúrája) A WALL STREET BIZONYÍTÉKRA VÁR Vége a mulatságának? NEM KÖNNYŰ ÉS NEM VESZÉLYTELEN a tőzsdei tanácsadók dolga mostanában. A floridai Miamiban a héten egy tönkrement spekuláns ,agyonlőtte a tanácsadó cég főnökét, egy másik tisztviselőt megsebesített, majd önmagával is végzett. Az eseten okulva a nagy tőzsdeirodák biztonsági embereket alkalmaztak, hogy elejét vegyék a hasonló tragikus eseteknek. A lövöldöző ügyfél különben kishivatalnok volt, aki szerény fizetéséből vásárolta a részvényeket, amelyeknek értéke a körülmények szerencsés közrejátszása folytán néhány év alatt milliós összegre duzzadt — az értékpapírok rendkívül gyors ütemű drágulásának köszönhetően. Ez a fiktív vagyon azonban néhány nap alatt semmivé vált, mert a kötvények értéke katasztrofálisan zuhant. A tulajdonosnak nyilván nem tanácsolták idejében, hogy fektesse pénzét biztonságosabb értékpapírokba. A láncreakció veszélye Nem ■ tanácsolták, mert nem tudták megjósolni a legismertebb pénzügyi szakemberek sem a fekete hétfő bekövetkeztét, amely mint derült égből a villám, olyan meglepetést és riadalmat keltett a börzéken. Abban sem voltak biztosak, hogy ezt a villámcsapást egyetlen figyelmeztető jelként kell értelmezni vagy egy tartósabb égiháború bevezetőjeként, azaz a ciklikusan vissza-visszatérő gazdasági recesszió baljós előjeleként. Nem biztosak prognózisaikban most sem, hogy az október 19-i után október 26-án a második fekete hétfő is eljött, újabb dollármilliárdokkal csökkentve a kötvények értékét. A Wall Streeten még mindig ideges a légkör: az elmúlt hétfőn újabb 156 ponttal szállt alá a Dow Jones index arról tanáskodva, hogy a betéteseknek megingott az amerikai gazdaságba vetett bizalma. Ezzel azonban olyan folyamat indult el a Wall Streetről átterjedve a nyugati világ legfontosabb tőzsdéire, amely viszszahatva a hipotetikus értékcsökkenést, az úgynevezett elkönyvelt veszteséget valóságossá változtatja, amennyiben a tőzsdei nyugtalanság miatt csökken a beruházás, lanyhul a növekedési ütem, viszszaesik a termelés. Ezkor már nehéz megállapítani a láncreakciót, a tőzsdei válság átalakulását gazdasági krízissé. Ha ez bekövetkezne, valóra válna az a pesszimista jóslat, hogy „vége a mulatságnak”, a legutóbbi olajválság óta tartó fellendülésnek. Kinek kell lépnie? Míg az első fekete hétfő csaknem közömbösen hagyta az amerikai kormányt, az október 26-i repríz már látható idegességet váltott ki Washingtonban. Reagan elnök sürgősen magához kérette a kongresszus vezetőit, és megállapodott velük a költségvetési hiány csökkentésére irányuló intézkedésekben. A tervek szerint jövőre 23 milliárddal csökkentik a deficitet — ez jelentős lépés, ha Reagan eddigi elutasító magatartását vesszük figyelembe, de korántsem elég ahhoz, hogy fordulatot idézzen elő a tőzsdéken. Az összeg ugyanis alig egynyolcada a mostani deficitnek, tehát nagyon kevés ahhoz, hogy meggyőzze a Wall Street embereit a költségvetési és kereskedelmi hiányra épített „reaganomika” gyökeres megváltoztatásáról. Washington egyelőre nem hajlandó lemondani eddigi gazdaságpolitikájáról, és változást a szövetségeseknél sürget. Annál kevésbé hajlandó inntézkedni, mert az elmúlt öt év folyamatos fellendülést hozott az USA-ban, az inflációt megfékezték, alacsonyan tartották az adókat, a munkanélküliséget 6 százalék alá szorították, bár közben csillagászati öszszegű deficitet halmoztak fel. Amerikai nézetek szerint főként a Japánnak és az NSZK-nak kellene lazítania merev deflációs politikáján, lendületet adni a gazdaságnak, hogy „mozdonyként” mozgásba hozzák a világgazdaságot. Ilyen értelemben Washington erős nyomást gyakorol Bonnra és Tokióra. A tőzsde a demokratáknak dolgozik A tőzsdeválság így közvetve politikai viszályokat is előidézett a nyugati szövetségesek között, de egy-egy országon belül is. A brit kormány számára a lehető legkellemetlenebb időpontban robbant ki a krach: a tatcheri „részvényes demokrácia” keretében ezekben a napokban tervezik a British Petrol állami olajvállalat részvényeinek kiárusítását, azaz a tröszt reprivatizálását. Ebből hétmilliárd font sterling bevételre számít a kincstár. A tőzsdei kereslet drasztikus csökkenése miatt azonban megtörténhet, hogy a BP-részvények árfolyama jóval a tervezett szint alatt alakul, és ez komolyan árthat a konzervatív kormány tekintélyének. Mint ahogyan az USA-ban is a tőzsdei vihart a republikánusok gazdaságpolitikája csődjének tulajdonítják, és a politikai megfigyelők, akik máris a jövő évi elnökválasztások kilátásait mérlegelik, az ellenzéki demokratáknak jósolnak nagyobb esélyeket. Egyes pénzügyi szakemberek szerint mindaddig nem is nyugszik meg az értéktőzsde, amíg a részvényesek nem látnak biztosítékot a deficithalmozás megszüntetésére. Ha Reaganék erre nem hajlandók vagy nem képesek , akkor jövőre a demokraták kapnak esélyt. J. GARAI Béla KÜLPOLITIKA A kettős Irtica Törökország új parlamentet választ IRTICA, A VISSZATÉRÉS jegyében tartják ma az egy évvel előbbre hozott török parlamenti választásokat. Méghozzá a kettős visszatérés jegyében. Ez a választás jelzi ugyanis, hogy visszakerült a politikai életbe az évtizedekig egymást váltó két miniszterelnök, Demirel és Ecevit, meg párthívei népes csoportja, akiknek az 1981. évi katonai hatalomátvételt követő 1982. évi népszavazás tíz évre, tehát 1992-ig megtiltott minden politikai tevékenységet. Egyszersmind a választásokra hatással van az is, hogy az ország politikai életére mind nagyobb befolyást gyakorol egy még régebben száműzött irányzat, a mohamedán fundamentalizmus, amelyet még Atatürk szorított ki. Demirelt és Ecevitet évekig börtönbüntetés fenyegette már azért is, mert nyilatkoztak valamelyik külföldi lapnak, most viszont indulhattak: a választási kampányban. Az ismét mozgolódó mohamedán fundamentalizmus messzebbre visszakanyarodást jelez. Atatürk 1928-ban választotta szét az egyházat és az államot, kemény kézzel felszámolta a mohamedán vallás olyan külsőségeit is, mint a nők számára kötelező fátylat. A most felélénkülő mohamedán propaganda ezért „ateista banditának” nevezi és a nők tiltakoztak a fátyol viselést tiltó rendelkezése ellen. EREDMÉNYEKKEL DICSEKEDHET a mostani török kormány. Az ugyan nem az ő érdeme, hogy véget vetettek az előző korszakra jellemző terrorizmusnak, amely már olyan méretű volt, hogy naponta 20 halálos áldozattal járt. A gazdaságot azonban a katonák már nem tudták talpra állítani, hiszen amikor a hatalmat átvették, 70 százalékos volt az infláció, később pedig 100 százalék fölé emelkedett, miközben a munkanélküliség elérte a 20 százalékot. Ilyen helyzetben Turgut Özal pártja részben a katonák akarata ellenére került kormányra, méghozzá egészen sajátos programmal, amely a „szociális piacgazdálkodást” hirdette, amely a gazdaság 47 százalékát felölelő állami szektor egy részének magánkézbe adását éppúgy felölelte, mint a gazdaságnak és a kivitelnek az életszínvonal emelése érdekében történő serkentését. Ennek a programnak köszönhetően Özal pártja, a Haza Pártja, 1983 novemberében megszerezte a mandátumok abszolút többségét — a 400-ból 212-t —, és harmadik helyre szorította a katonák által támogatott Nemzeti Demokrata Pártot. És ami még lényegesebb, tudott is mit kezdeni a megszerzett hatalommal, hiszen programja a világ egyik legeredményesebb politikájának bizonyult. A kormányzás első két évében 5 százalékkal növekedett a termelés. És még ritkább siker: a kivitel az 1979. évi 2 milliárd dollárról tavaly 7,5 milliárdra ugrott. MÉGIS ELÉGEDETLENSÉG kísérte a kormány munkáját. Ennek oka persze gazdasági természetű, hiszen a gazdasági élet hatalmasságai és a néptömegek egyaránt gyorsabb eredményt várnak. A gazdasági körök elsősorban azt szeretnék, ha Törökország gyorsabban felsorakozna a fejlett országok mögé és ezért a kormány kudarcának, könyvelik el azt is, hogy nem sikerült eredményt felmutatnia a fejlett nyugat-európai országokkal az EGK-hoz való csatlakozásról kezdeményezett tárgyalásokon. Ezenkívül elégedetlenek azzal is, hogy az országban még mindig 28 százalékos az infláció. Mert nem azt nézik, hogy hány országban magasabb ennél, hanem azt, hogy a török gazdaságnak olyan országokkal kell felvennie a versenyt, amelyekben az infláció 5 százalék alatt marad, ha ugyan nem nulla körül mozog, márpedig minden további százalék annyi, mint ha egy kiló súlyt tennének a futó lábára, hogy fusson versenyt a megterhelés nélküliekkel. A néptömegek életszínvonala pedig lassan emelkedik, hiszen csak Nyugat-Németországban másfél millió török dolgozik, tudják tehát, hogy mások milyen életszínvonalra képesek. De érzik annak következményeit is, hogy az országban még mindig 17 százalékos a munkanélküliség. Özal miniszterelnöknek szembe kellett néznie ezzel az elégedetlenséggel. De azzal is, hogy kívülről is szítiát azzal a követeléssel, hogy gyorsítsa meg a demokratizálást. Sőt még azzal is, hogy az országnak van egy góca, amely a lejkor megmérgezésének irányában hathat, a kurd kérdés: kormányzása alatt a kurd-lakta tartományokban legalább 600 halálos áldozat volt. Ha mindehhez hozzáadjuk a már említett mohamedán propagandát, akkor magától értetődő a kormány óhaja, hogy kiküszöböljön mindent, ami az elégedetlenség kikristályosítója lehet. Ezért vitte népszavazásra a régi politikusok ügyét is. Nagy megleletésre a népszavazás az ország teljes megoszlását mutatta: 52,24 százalék szavazott igennel és 47,76 százalék nemmel. Ennek a megoszlásnak a jegyében tartják ma a parlamenti választásokat is. NINCS PROGRAMJA az ellenzéknek. Elsősorban azért, mert a törökök emlékezetében még nagyon is ott él a régi politikusok által rájuk zúdított szenvedés, tehát nem idézhetnek régi programokat, mert attól kell tartaniuk, hogy kellemetlen emlékeket idéznek fel, az új program kialakítására pedig még nem volt idő. Ezért Demirel csak annyit ígér, hogy következetesebben megvalósítja mindazt, amit Ozal programja tartalmaz, Ecevit pedig még ennyi fáradságot sem vett magának. A mai választásoknak ilyen körülmények között két kérdése van. Az egyik: a pár százaléknyi többség csak a demokratikus játékszabályok érdekében engedte meg Demirel és Ecevit visszatérését, vagy pedig a hagyomány ereje és a török társadalom belső megoszlása folytán ilyen arányú a felsorakozás a kormánypolitika ellen is, tehát a népszavazás eredménye a választási arányt is előreveti. És a másik: Özal számítása válik-e be — mely szerint pártja relatív többséget kap és a többi szavazat megoszlik a jobboldali Demirel és a baloldali Ecevit között —, vagy Ecevité, mely szerint a választásokon a népszavazás arányai maradnak meg, tehát Demirellel koalícióra lépve kormányt alakíthat. BÁHNT István