Magyar Szó, 1990. október (47. évfolyam, 270-284. szám)
1990-10-01 / 270. szám
Magyar Szó KÜLPOLITIKA Összenő, ami összetartozik (A héten egyesül Németország) Összenő, ami összetartozik — mondta derűsen Willy Brandt tavaly november 9-én, amikor jelképesen ledőlt a berlini fal. Pontosabban: a nép egyszerűen átözönlött rajta és a keletnémet hatóságok nem lövettek. Már nem volt értelme. A német szociáldemokrácia nagy öregjének jóslata valóra válik, most október 3-án, amikor a Német Szövetségi Köztársaság, a Német Demokratikus Köztársaság és Berlin ismét egy lesz. Még egy év sem múlt el az úgynevezett békés forradalom óta. Az erre vonatkozó államszerződéseket megkötötték, a négy megszálló hatalom (az USA, a Szovjetunió, Nagy-Britannia és Franciaország) lemondott előjogairól és Németország elnyeri teljes szuverenitását. Ezentúl október 3-a állami ünnep lesz, a német egység napja. Európa legszigorúbban őrzött határának lebontása a történelemben példa nélkül álló feladat volt, mert egy totalitáris államot és egy demokratikus jogállamot, egy szocialista kommandógazdaságot és egy szabad, szociális piacgazdaságot kellett „összenöveszteni”. Noha a keletnémetek túlnyomó többsége eddig szívesen surrant volna át Nyugat-Németországba, most, amikor nyugatnémeteket akarnak „faragni” belőlük, hirtelen ellenállást tanúsítanak. Mintha az „emberi tényező” nélkül nem is lett volna elég akadály az egyesülés útjában. A KELET-EURÓPAI TÖMBÖT, elsöprő változások feletti kezdeti (kár)öröm után a nyugati, elsősorban nyugat-európai szövetségeseknek hirtelen aggályaik támadtak. Megrémültek a keleti szomszédok is, és a lengyel—német határ kérdésén majdnem megbukott az ügy. Ott voltak még az NDK-ban állomásozó szovjet csapatok és a két német állam rendszereinek különbözőségéből szinte naponta fakadtak megoldhatatlannak látszó problémák. Például az abortusz, az óvodák, a munkanélkülisegély vagy a volt titkosrendőrség alkalmazásainak sorsa ... ÉRDEKES MÓDON MINDEZT JÓ ELŐRE MEGJÓSOLTA Ludwig Erhard, a nyugatnémet gazdasági csoda atyja, méghozzá 1933-ban! Mivel az egyesülés kérdése már akkor foglalkoztatta a németeket, a zseniális közgazdász cikket is írt róla. Ebben ilyesmi olvasható: „Elkerülhetetlen lesz, hogy első lépésül a szovjet övezetben pénzreformot hajtsunk végre, illetve bevonjuk a mi pénzrendszerünkbe. Ezzel együtt jár a fizetések és árak kiegyenlítése, mégpedig a Szövetségi Köztársaságban uralkodó állapotok szintjén ... A szovjet övezet gazdasági helyzete könyörtelenül a világ elé fog tárulni és nagyon lesújtó lesz. Mélységes meggyőződésem szerint, óriási különbség lesz a Kelet és a Nyugat teljesítményképessége között, amiből súlyos következmények adódnak majd a lakosság szociális helyzetére ... Egyesek védeni akarják majd a szovjet övezetet a kívülről fenyegető konkurenciától, én azonban elengedhetetlennek tartom, hogy az egyeztetés folyamata minél gyorsabb legyen, mert akkor eredményesebb is lesz. A védelem politikájávalrossz szolgálatot tesznek a népnek” — írta akkori cikkében Ludwig Erhard. Igaza lett. Ráadásul, aki csak tehette, drágán adta a beleegyezését a német újraegyesüléshez. A Szovjetunió 13 milliárd márkát fog kapni csapatainak ellátásáért, kivonásáért és otthoni elhelyezéséért. Az USA az Öböl-háborúhoz remél támogatást a német államkasszából. A kelet-európai szomszédok nagy fejlesztési kölcsönöket kaptak. A NATO első lépésként felajánlotta a Szovjetuniónak a barátságát, az Európai Közösség hiteleket adott a szovjet reformok támogatására, az USA a maga részéről politikai és gazdasági támogatással szolgál, és ezt ígérte Kohl kancellár is, amikor a Kaukázusban július 16-án Mihail Gorbacsovval találkozott. Talán ezért nevezik egyesek adásvételinek az egyesülésre vonatkozó szerződést. A BUNDESBANK ÉS A NYUGATNÉMET ÁLLAM hatalmas terheket vállalt magára. A már említettek mellett a keletnémet gazdaság talpra állítása és a berlini kormány legkülönfélébb követeléseinek teljesítése céljából. A szociáldemokrata ellenzék, ahol csak lehetett, politikai engedményeket csikart ki a Keresztény Uniótól, ha az egyesülés dolgában valamihez a beleegyezése kellene. Most azonban már visszavonhatatlan: beöltöztek új uniformisukba a keletnémet katonák, elbocsátották a rendőrök és hivatalnokok nagy részét, és a bonni minisztériumok „átmeneti munkacsoportjai” elözönlötték az NDK-t, ahol 3-án átveszik a hatalmat. Nagytakarítás következik, mert a káderek nem felelnek meg. Óriási a munkaerő-felesleg és egyben a hiány az újraalakulókeletnémet tartományokban, mert 1952-től központi irányítás alatt álltak, és az emberekből hiányzik a tapasztalat, hogy kezdeni tudjanak valamit a gazdasági és politikai gyakorlatban kapott váratlan szabadsággal. Ezek azok a szülési fájdalmak, amelyekről Erhard is írt. A németek egyelőre mégis azt tárták fontosnak, hogy szerdán Ifi történelmi tartományban lesz érvényes a valamelyest módosítottnyugatnémet alkotmány, és mire felkel a nap, fekete-vörös-arany színű zászló fog lengni minden zászlórúdon. A körző-kalanázsok címert p°dig száműzik a múzeumba. Az ünneprontók majd ezután hallatják hangjukat. PÁLICS Márta A nyugat-berlini Reichstagban ismét felkerül a falra a nemzeti szimbólum: a Sas Nemzeti kisebbségek a Duna-medencében (2.) A Duna régiójáról szólva már könnyebb a definíció. A ,,nemzet” (vagy „nép”) szó minden Duna menti országban azonos jelentésű az „etnikai közösség” vagy a „nemzetiség” kifejezésekkel, ami nem egyezik a nyugati világ (Nyugat-Európa, Kanada, az USA és Latin-Amerika) hasonló, „nemzetiség” és „nemzet” kifejezéseinek jelentésével. A Habsburg Birodalom fennállásának idején, 1848-tól, illetve 1867-től 1918-ig a Duna menti országokban kivétel nélkül mindenütt „népeknek”, illetve „nemzeteknek” tekintették etnikai értelemben az etnikai közösségeket (mint ezt az utolsó császár, I. Károly megfogalmazta az első világháború végén kihirdetett manifesztumában), de gyakran „nemzetiségeknek” is nevezték őket, mint ezt többek között a birodalom nyugati részében életbe léptetett 1867-es osztrák alkotmány, s még egyértelműbben a birodalom keleti részére érvényes, 1868-as magyar alkotmány tette. Az etnikai kisebbségek csoportjait minden esetben „nemzetiségeknek” nevezték, még ha ezek egész népek is voltak a birodalomban (mint a szlovákok, a szlovénok, a csehek, a magyarok), vagy csak „etnikai kisebbségek” részei, amelyek többségi nemzetként éltek a birodalom határain kívül, mint például az olaszok, a lengyelek, az ukránok (vagy ruszinok), a románok, a németek és a szerbek. Az e „nemzetiségek” nyelvében ma is használatos megjelölések igen szókimondóak: népnek mondják magukat, míg a nemzet a teljes lakosságot (s nem az etnikai közösséget) jelöli — narodot és náciját különböztetnek meg szerb és horvát nyelven, míg szlovénul narodnostot, lengyelül narodot vagy Ludot, szlovákul narodot vagy ludot mondanak stb. Ugyanígy, az etnikai kisebbségi csoportok etnikai értelemben a nemzet általános fogalmába tartoznak (etnikai kisebség, nemzeti kisebbség). E tanulmányban az „etnikai csoportok” nem egész vagy teljes etnikai közösségek, vagyis „nemzetek”, amelyek meghatározó jelentőségű közösségek az állam keretein belül (mint a csehek Csehszlovákiában, a magyarok Magyarországom vagy a német nyelven beszélő többség Ausztriában), hanem csak etnikai közösségek, amelyek etnikai kisebbségek az állam keretein belül, tekintet nélkül arra, hogy teljes létszámban élnek-e ebben az államban (mint például a horvátok Jugoszláviában) vagy egy etnikai közösséghez („nemzethez”) tartozó kisebbségként, amelynek többsége a szóban forgó ország határain kívül él (mint például a Jugoszláviában élő olaszok, az Ausztriában élő szlovénok, az Erdélyben élő magyarok, a Lengyelországban élő ukránok vagy ruszinok). A kisbbség helyzete meghatározó fontosságú e tanulmány szempontjából. Ugyanígy az úgynevezett nemzetiségeket felölelő államszervezetekben („Nationalitätenstaatten”) minden „nemzetiség” kisebbségben van, akinek a szempontjából teljesen mellékes dolog, hogy döntő befolyásuk van-e az államvezetésre vagy sem, amennyiben az etnikai közösség nem határozhat teljesen önállóan az államformáról, s nem képez többségi „nemzetiséget” az államban (mint a horvátok, a szlovénok, az albánok stb. Jugoszláviában). A nomád népek közül a Duna-medencében gyakorlatilag csak romák — vagy ahogyan Nyugat-Európában is hívják őket, cigányok — élnek, s mi azért foglalkozunk velük, mert ők is etnikai kisebbséget képeznek, habár nem élnek egy meghatározott területen. Ezzel szemben nem beszélhetünk a menekültekről vagy a külföldön tartózkodó vendégmunkásokról, akik nem a hazájukban élnek (ha csak nem töltenek el új lakóhelyükön 90—100 évet — mármint három nemzedéknyi időszakot). A menekültek etnikai csoportja igazi etnikai csoporttá és etnikai közösségé csak hosszabb idő után válhat, s csak abban az esetben, ha ezt kívánja is. Ez érvényes — ami a Dunamedencét illeti — a gradišćei (burgenlandi) horvátokra (beleértve a Nyugat-Magyarországon élő horvátokat is), akik 450 évvel ezelőtt települtek be a szóban forgó területekre a török hódítók elől menekülve, továbbá a Bécsben élő csehekre stb. A lakosság erőszakos kitelepítése a második világháború idején és később az etnikai csoportok minőségi romlásához vezetett az anyaország területén (mint például a szudétanémetek, a dalmáciai és isztriai olaszok, a Duna menti svábok stb. esetében). Most pedig következzen a Duna menti országokban élő etnikai csoportok és etnikai (nyelvi) kisebbségek felsorolása, valamint jellegzetességeik ismertetése. LENGYELORSZÁG A lengyel kormány nem ismeri el az etnikai kisebbségeket, de elismer egyes nyelvi kisebbségeket. Általában hivatalosan azt mondják, hogy Lngyelországban (etnikai tekintetben) nincsenek etnikai csoportok, csak lengyelek. A tízévenként végzett összeírások alkalmával nem teszik fel az etnikai hovatartozásra vonatkozó kérdést. lengyelország hivatalosan egynemzetű állam. Valójában több etnikum él területén. Az ukránokat a második világháború után kiűzték Ukrajnába. Nekik művelődési szervezeteik, saját lapjuk, továbbá általános és magasabb fokú iskoláik vannak ukrán hivatalos nyelven. Bialystok környékén 35—40 ezer belorusz él, akinek több általános és magasabb fokú iskolája, saját lapja és különböző szervezete (színjátszó csoportjai, énekkarai stb.) van. A Beszkideken és a Magas-Tátrától északra, a határ menti övezetben élnek szlovákok. Számuk megközelíti a 30 000-ret. Nincs anyanyelvi iskoláink. Többnyire a tiatár mentén dolgoznak a szomszédos Szlovákiában (naponta utaznak át munkahelyükre, s utaznak vissza). Cseh kisebbség nem él Lengyelországban. Északon 30—40 ezer litván él, általános és magasabb fokú anyanyelvi iskolákkal rendelkezve. A körülbelül 40 000 főt számláló kasubok etnikai csoportja lengyelnek vallja magát, de saját nyelven (valójában tájszólásban) beszél. A protestáns egyházhoz tartozó mazurok száma mintegy 25 000. Lengyel szavakkal kevert anyanyelvükön beszélnek. A kasubokhoz hasonlóan nincs anyanyelvi iskolájuk. A náci uralom idején nagy számban elpusztított zsidó etnikum megmaradt tagjai kis számban ugyan viszszatértek a háború után, de manapság is üldözik őket Lengyelországban, és pontos számukat nem lehet tudni. Ettől eltekintve saját, jiddis nyelven megjelenő netilapjuk van. (Folytatjuk) 1990. október 1., hétfő A könyörtelen krónikás Oriana Falad hatvanéves AZ UTÓBBI ÉVEKBEN ALIG HALLATOTT MAGÁRÓL. Azt mesélték, hogy New York-i lakásába húzódott vissza a világ elöl. Az utolsó, akit 1986-ban szenvedélyes élvezettel meginterjúvolt, ami nála mindig élethalálharcot jelentett, Kadhafi líbiai ezredes volt. Oriana Falad azután eltűnt a nyilvánosságból. A hosszú évek alatt, míg hallgatott, Olaszország legvitatottabb újságírója Bejrútban élt. Új könyve, az Insailáh (olaszul Insoallah, arabul „ha isten is úgy akarja”) a libanoni hétköznapok borzalmairól, szenvedéseiről és reményeiről szól a polgárháború poklában. A 800 oldalas regény körül a titokzatosság fátyla lengett hónapokig, amíg a Rizzoli kiadóház csak annyit közölt, hogy titoktartásra kötelezte magát az újságírónő legújabb művével kapcsolatban. A címét sem akarták közölni. Felcsigázták a közvélemény fantáziáját és a kritikusok „Jóindulatát”, de a felhajtás alighanem kifizetődött, az Insdallah július óta 300 000 példányban kelt el, a cím és az első mondat („Éjszaka a kóbor kutyák kerítik hatalmukba a várost...”) pedig azóta szállóigévé vált Olaszországban. A regény a bejrúti káosz kusza képét adja, ahogyan az olasz békefenntartó erők egy tagja látja. Azzal egyidejűleg, hogy saját élményeit írta meg, Oriana Fallad számtalan párhuzamot vont Homérosz Iliászával. Agamemnon az olasz parancsnok, Ulysses egy bari százados, trójai szép Heléna pedig maga Bejrut. Fallad követte Umberto Eco és Kalo Calvino posztmodern modelljét is, és matematikai egyenletet épített be a regénybe. Mint az várható is volt, a Rizzoli kiadásában megjelent művet a kritika — a Corriere della Sarától az Europeoig, az egekig felmagasztalta. A többiek halálra hallgatták, vagy elmarasztalták, és felrótták Ballacinak, hogy a komoly emberi témákat „egy hentes szenzibilitásával” kezeli. Ruggero Guarini kritikus azt nyilatkozta az Epoca című magazinnak, hogy „Néhány sor elolvasása után felfordult a gyomrom .. Faliad maga interjúinak technikájáról egyszer így nyilatkozott: „Kiabálok és ordítok. Munkám a temperamentumom és türelmem keveréke. Beleszeretek az ellenfelembe. Az interjú mindig na re, nemi aktus." Oldana Faliad e világ jelentős egyéniségei, a sarlatánok és a korruptak arcáról tépte le a maszkot. Ő volt az egyetlen nő, akinek volt bátorsága Khomeini ajatollah lába elé dobni a csadort, a teljes alakot halotti lepelként fedő fekete öltözéket. Beszélt Haile Szelasziével és Teng Hsziao-pinggel, Giao tábornokkal és Galtieri tábornokkal, Golda Meirrel és Indira Gandhival, a sahhal és Lech Walesával. Az alacsony termetű Henry Kissinger úgy mutatkozott be neki, mint a magányos igazságtevő, szinte Gary Cooper a Pontosan délben-ben, később pedig káromkodott, hogy élete „legkínosabb beszélgetése” volt. A politikusok egójának terpeztelenítésével Faliad az újságírás mesterműveit alkotta meg. Sajnálatos módon az önmarcangolás kísérlete, amelyet a Levél meg nem született gyermekemhez című regényébe oltott bele, nem sikerült, csak kínos volt. Ezzel szemben az Un uomo (Egy férfi) című önéletrajzi regénnyel a nemzetközi elismerés Olimposzára verekedte fel magát. Ebben élettársának, a valószínűleg meggyilkolt Alekszandrosz Panagulisz görög szabadságharcosnak a történetét írta meg, akibe valóban beleszeretett, amikor interjút készített vele. Az Un uomo több millió példányban kelt el, és kollégái végleg levonták a következtetést, hogy: nincsenek olyan érzelmek, még a sajátjai sem, amelyeket nem képes értékesíteni. AZ INSCIALLAH MEGLEPTE AZ OLVASÓKÖZÖNSÉGET, az érdeklődés, ellenszenv és irigység keverékének falába ütközött. És bebizonyította, hogy Oriana Faliad 60 évesen is éppoly könyörtelen realista, amilyen korábban volt. Egy könyörtelen kor krónikása. (pm) Cf V T" Oriana Fallad