Magyar Szó, 1991. június (48. évfolyam, 148-162. szám)

1991-06-13 / 160. szám

12 SUGÁR ANDRÁS És mit mond a román király? 1989-ben és 1990-ben — Ceausescu bukása előtt és után — több ízben járt Sugár András, az MT Panoráma című műsorának szerkesztője a száműzött román királynál ! Mihálynál Lássuk, miről is beszélgettek! (18) A TRÓNT ELTÁVOLÍTOTTÁK — Látta a televízióban a királyi pa­lota egy részének pusztulását? Van Eyck, Rembrandt és más nagy alkotó műveinek megsemmisülését? — Igen, és nagyon szomorú látvány volt. Ezek a felbecsülhetetlen értékű művek persze alighanem a fegyveres harc következtében semmisültek meg, de ami az archívumok égését illeti, az aligha volt véletlen, hiszen a Secu­­ritate embereinek érdeke, hogy a kompromittáló dokumentumoknak leg­alább egy része porrá égjen. Nem ér­dektelen, hogy a román forradalom annyira gyors, az irattári anyagok száma pedig olyan hatalmas volt, hogy nem volt idő a bizonyítékok el­tüntetésére. — Felismerte a palota részeit? Tá­madtak-e személyes emlékei a pusztu­ló emeletekkel, szobákkal kapcsolat­ban? — Igen, felismertem például a nagy tróntermet, jóllehet a kommunista uralom évei alatt teljesen átrendezték, például a trónt eltávolították, meg­­váloztatták a bútorzatot... E trónte­­rem­ben boldog és szomorú emlékeim szinte egymásra halmozódtak. Hivata­los követi fogadások január elsejében, kellemes csevegések a követekkel, be­szédeim nemzeti ünnepeken, sok ven­dég ... De nagyon szomorú élmények is fűznek a trónteremhez: itt zavatol­­ták fel imádott nagyanyámat, Mária királynét, akit minden román a szívé­be zárt ... És láttam a képernyőn a palota lépcsőházát, ahol még önfeledt kisfiúként hancúroztam, de később már sorsdöntő eseményekre siettem fölfelé ... MI LEGYEN AZ ÚJ PALOTÁVAL? — Ceausescu őrült építkezései közül az esküvői tortára emlékeztető giccses óriás palota állítólag hétmilliárd tejbe került az országnak. Miatta lerombol­ták Bukarest legszebb történelmi ne­gyedeit. Mi legyen ezzel a palotával, amely mintha egy őrült hollywoodi rendező bomlott agyában született volna meg? — Nem tudom. Már beszélgettem róla barátaimmal. Van, aki azt mond­­ja: le kell rombolni, mint a Bastille-t. Mások szerint használni lehetne pél­dául egyetemet lehetne bele költöz­tetni. Nyílt szívvel, nyitott szemlélet­tel kell ezeket a kérdéseket is meg­közelíteni. De annyi kétségtelen, hogy az épület szörnyűséges. Beteg elmére vall ... A KIRÁLY TŐKÉS LÁSZLÓRÓL — Ha bárhol találkozna Tőkés László lelkésszel, mit mos-­anna neki egy forró kézszorítás után? — Azt mondanám, tiszteles úr, cso­dálom a bátorságát és hitét, azt, hogy nem adta meg magát a Ceausescu-fé­­le rettenetes nyomásnak, terrornak, következetesen és vitézül ellenállt. És ön valóban kivételes egyéniség, ilye­nek nem minden bokorban teremnek, hiszen aligha lehet véletlennek nevez­ni, hogy éppen ön körül robbant ki Románia népeinek forradalma. Ön Doina Corn­eával együtt valóban meg­érdemli a Nobel-békedíjat és bármi­lyen más nagy elismerést, hiszen kor­látlan, roppant személyes kockázatot vállaltak mindketten, s ezért csodálat és tisztelet jár. XXX Az olvasó nyilván észrevette, hogy a szerző rokonszenvvel ír Mihályról és családjáról. Ezt nem kell, de nem is lenne érde­mes tagadnom. Ez a család hallatlan kulturált, em­berséges, becsületes, tisztességes, jó­zan, jó humorú, melegszívű família. Mihály király igazi kelet-európai úriember, aki a történelem legzor­dabb viharaiban is hű tudott maradni önmagához. Ma sem él hazugságban. Józan eszét nem vette el sem a ha­talom, sem a kitaszítottság. Bíborban, számkivetettségben egy­aránt ragaszkodott demokratikus el­veihez, meggyőződéséhez. Román tudott maradni hazájától hermetikusan elzárva. Román hazafi, de nem soviniszta, nem idegengyűlö­lő, s nem adta oda magát emberelle­nes eszméknek, áramlatoknak, hiszté­riáknak. És ez sokkal több, mint amennyit a kelet-európai politikai arcképcsarnok sok ezer „hőséről” — legtöbbjükről — el lehet mondani. Bármi legyen is Mihály és családja sorsa a jövő Romániájában, azt senki sem cáfolhatja, hogy hazája büszke le­het erre a férfiúra. VÉGE I. Mihály MARGUERITE DURAS A szerető (4) A cipő nem illett a kalaphoz, ahogyan a kalap sem a vézna testhez, nekem te­hát mindkettő megfelelt. A cipő is állan­dóan rajtam van, ebben a cipőben, ebben a kalapban megyek mindenhova, télen­­n­yáron, függetlenül az alkalomtól, hogy járok-kelek a városban. Nemrég kezembe került húszéves fiam egyik fényképe. Kaliforniában van, két barátnőjével, Erikával és Elisabeth Len­­nard-ral. Ő is olyan sovány, mint egy fehér bőrű ugandai. Mintha kihívóan mo­solyogna, egy kicsit kajánkodva. Úgy fest a képen, mint valami ágrólszakadt fiatal csavargó, ő így tetszik magának, szegé­nyen, szegényember-ábrázattal, soványan, esetlenül. Ez a fénykép áll a legköze­lebb ahhoz a másikhoz, amelyik a kom­pon utazó lányról készülhetett volna. De aki a fekete szalaggal díszített, la­pos karimájú, rózsaszín kalapot megvet­te, nem ő, hanem egy másik fényképen látható asszony, az anyám. Itt jobban ráismerek, mint a későbbi képeken. Egy ház udvarában készült, a Kis tó mel­lett, Hanoiban. Mindannyian együtt va­gyunk rajta, ő is meg mi is, a gyerekei. Négyéves vagyok. Anyám a kép közepén áll. Mennyire jellemző rá a suta test­tartás, a komorság, ahogyan alig várja, hogy végre elkattintsák a masinát. Csak egy pillantás megnyúlt arcvonásaira, lom­pos ruhájára, álmat­ag tekintetére, máris tudom, hogy meleg van, hogy alig áll a lábán a fáradtságtól, hogy unatkozik. Mi meg, a gyerekei, mint a lelencek, úgy vagyunk öltözve,, erről pedig az jut eszembe, miféle állapotba került gyak­ran anyám, mert ennek az állapotnak az előjeleit már a fényképen látható időszakban is jól ismertük, ahogyan egyik napról a másikra elfogta a bénaság, és nem mosdatott meg, nem öltöztetett fel minket, sőt olykor enni se adott. Ez az életuntság úgyszólván mindennap elővet­te anyámat. Néha eltartott egy darab ideig, máskor anyám egy éjszaka kialud­ta. Anyám, nem kis szerencsémre, olyan asszony volt, aki sohase vesztette el a reményvesztettséget, azt a vegytiszta re­­ményvesztettséget, amelyet néha még a leghevesebb életöröm sem tudott telje­sen elfojtani benne. De hogy miféle ese­mények ragadták el tőlünk nap nap után, azt most már sohasem fogom meg­tudni. Egyszer talán az ostobaság, ame­lyet épp az idő tájt követett el, megvette a házat — a fényképen láthatót —, amely­re semmi szükségünk sem volt, méghoz­zá éppen akkor, amikor apám betegsége rosszabbra fordult, és néhány hónapra rá meg is halt. Vagy talán épp akkor tudta meg, hogy ő is megkapta a betegséget, amely hamarosan végzett a férjével. Az időpontok egybeesnek. De hogy miféle természetű volt a felismerés, amely be­­léhasított és ennyire letörte, azt nem tu­dom, és nyilván ő se tudta. Lehet­, hogy apám közeli halála, vagy csak a napé? Mert egyszerre megrendült a bizalom a házasságában?, a­ férjében?, a gyerekei­ben?, vagy mindabban, amit magáénak mondhatott? Így volt mindennap. Ebben biztos va­gyok. Nyilván nagy volt a megpróbál­tatás. Mindennap volt egy pillanat, ami­kor egyszer csak kibuggyant belőle az elkeseredés. Amelyet béna tehetetlenség, vagy álmosság követett, vagy néha sem­mi, máskor viszont, néha, házvásárlások, költözködések, vagy ez a hangulat, sem­mi más, csak ez a hangulat, ez a levert­ség, néha meg valóságos királynő volt, bármit kértünk is tőle, bármit kapott is ajándékba, mint azt a Kis Tó melletti házat, valami szeszély­­ sugallatára, hal­­dokló apámtól, vagy ezt a lapos kari­­májú kalapot, hiszen a kislány annyira akarta, a brokátcipőt úgyszintén. Vagy semmi, vagy aludni, meghalni. Nem láthattam még a moziban az in­dián asszonyokat, akik ugyanilyen lapos karimájú kalapot viselnek, és előreve­­tik hajfonatukat. Azon a napon nekem is copfom van, bár nem tűzöm konty­ba, mint rendesen, de az én copfom másmilyen. Két hosszú hajfonat, előreve­­tem őket, mint a filmbeli asszonyok, akiket sohase láttam, de az enyém gyerek­­copf. Amióta megvan a kalapom, hogy fel tudjam tenni, nem tűzöm kontyoa a hajamat. Egy ideje szinte lelapítom a frizurámat, hátrafelé fésülöm, hogy si­ma legyen, kevésbé szembetűnő. Lefekvés előtt minden este kifésülöm, aztán újra befonom a copfomat, ahogyan anyámtól tanultam. Ez a súlyos, puha, bronzosan sajgó hajsátor egészen a derekamig ért. Gyakran mondogatják, hogy ez a leg­szebb rajtam, ami, azt hiszem, annyit jelent, hogy különben csúnya vagyok. Ezt a nagyszerű hajzuhatagot Párizsban fo­gom levágatni, huszonhárom éves ko­romban, öt évre rá, hogy elhagyom anyámat. Vágja csak le, mondtam a fod­rásznak. Le is vágta. Egyetlen mozdu­lattal az egészet, hogy megtisztítsa a terepet, a tarkómon éreztem az olló hidegségét. A hajam ott hevert a föl­dön. Kérdezték, becsomagolj­ák-e. Nemet mondtam. Attól fogva nem mondták töb­bé, hogy szép a hajam, legalábbis nem olyan meggyőzően, mint korábban, mielőtt levágattam. Utána inkább azt mondták: ennek a lánynak szép a tekintete. A mosolya, az se csúnya. A kompon, nézzék csak, hosszú a ha­jam. Fél éve múltam tizenöt. De már festem magam. Tokaion krémet haszná­lok, ezzel próbálom eltüntetni a szep­­lőket az arcomról meg a szemem alól. A Tokaion krém után meg testszínű pú­dert, Houbigan márkájút. A púder anyá­mé, mindig ezt használja, amikor elmegy a kormányzóság estélyeire. Aznap a szá­jamat is kifestettem, az akkori divat szerint cseresznyepiros rúzzsal. Fogalmam sincs, miképpen jutottam hozzá, talán Héléne Legonelle csente el az anyjától, már nem tudom. Parfüm nincs rajtam, anyámnál csak kölnivíz meg Palmolive szappan járja. A kompon, a busz mellett, hatalmas fekete személyautó, fehér vászon libériába öltöztetett sofőrrel. Igen, ugyanazz a ko­mor autóóriás, amelyet a regényekből ismerek. A Morris Léon-Bollée. A Cal­cuttai francia nagykövetség koromfekete Lanciája akkor még nem gördült be az Irodalomba. Még a sofőr meg az utasok között is vannak lecsavarható ablakok. Lehajtható pót­ülések. Olyan tágas az egész, mint valami szoba. (Folytatjuk) Млсмхпб 1991. június 13., csütörtök Következő tárcánk NEMZETISÉGE: ÜZLETEMBER Kicsoda ön, Konen Vilmos? — kérdezte a riporter Wilhelm Conent a 88 éves nyugdíjas üzletem­bert a szabadkai húsárugyár alapítójának a fiát, akit negyvenötben elítéltek a megszállókkal való együttműködés miatt, noha Budapesten a háború alatt a vagyonát is, életét is kockára té­ve segítette a zsidókat és a több­ üldözöttet, s tömegnyi okmány bizonyít­­ja, hogy aktívan részt vett az ellenállási mozgalomban . Később egymás után kétszer is halálra ítélték Konen Vilmos neu­­münsteri lakásában mesél drámai fordulatokban­­s fúadag ételétől . .. KERESZTREJTVÉNY Vízszintes: 1. Andersson színésznő ne­ve, 4. Arany János nevének kezdőbetűi, 6. Haza­ mosópormárka, 7. Régi Ármérték, 8. Bővítés, szélesítés, 10. Európai mini ál­­lam, 12. Helység Mallorca szigetén. Ifj. Az összeg egy részének elvétele. 13. Olasz férfinév, 19. Vissza: napszak, 20. Tiltószó, 21. Serbedžija neve. Függőleges: 1. Két vége van. 2. Muzul­mán pap, 3. Bácskai helység, Gombos, 4. Vidékünkön gyakori fa, 5. Jövei­demon­­dók, 7. Bergamoi focicsapat, 9 Kötőszö­vet, 11. Svédországi helység, 1 Legen­da, 14. Nógató szócska, 15. Figyeld, 17. .Wijh. Aan...

Next