Magyar Szó, 1991. június (48. évfolyam, 163-177. szám)
1991-06-16 / 163. szám
1991. június 16., vasárnap Kis híján 150 éve már, hogy Marx és Engels leírta A Kommunista Kiáltvány mindenki által jól ismert, szállóigévé vált nyitómondatát: „Kísértet járja be Európát - a kommunizmus kísértete. E mondatra azóta sokan hivatkoztak, sokan idézték, de egészen más szövegkörnyezetben, mint mostanság, amikor Moszkvában, a kommunizmus, illetve a szocializmus első nagy diadalának - a Lenin vezette októberi szocialista forradalom fényes győzelmének - színhelyén is ilyen kijelentések hangzottak el egy hétfői tömeggyűlésen: „Európában már sehol sem mászkál a kommunizmus kísértete, csak itt nálunk. Ne legyen itt sem. A Borisz Jelcin támogatása céljából megtartott tömeggyűlésen egy felszólaló még hozzáfűzte: „Jelcin megválasztásával Európa felé tartunk. Ekkor még csak sejteni lehetett, hogy a választópolgároknak reformokat, gazdaságszilárdítási programot, piaci átalakulást, valójában rendszerváltást, egyfajta kapitalizálódást kínáló orosz parlamenti elnök már az első fordulóban fölényes győzelmet arat az első szabad köztársasági elnökválasztáson. Most már tudni lehet ezt, habár a végleges eredményeket csak holnap teszik közzé. Még nagyobb hajszára számíthat tehát az a bizonyos kísértet az omladozó orosz kommunista fellegvárban, amelyből annak idején világhódító útjára indult. A szelleműzés már az elnökválasztással egyidejűleg lendületet kapott. Egy Leningrádban megtartott referendum eredményei ugyanis megmutatták, hogy az évtizedekkel ezelőtt az orosz forradalom „atyjáról elnevezett Néva-parti város lakosainak többsége a régi, történelmi helységnév, a Szentpétervár újbóli fölvétele mellett döntött. A föltámadt demokratikus erők által sarokba szorított dogmatikus, konzervatív kommunisták nagy fölháborodására, akik tehetetlenségükben Sevardnadze ellen indítottak az elmúlt időkre emlékeztető támadást. Nemcsak az orosz, hanem az egész szovjet politikai színtér szereplőinek ideológiai zavarodottságát jellemzi egyébként, hogy a korábban oly magabiztos, a kommunizmust és a szocializmust ódás szárnyalású mondatokban dicsőítő, régi vágású népvezérek helyébe lépett vezető politikusok újabban igen bizonytalan, téveteg definíciókat adnak a korábban egyedüli helyes útnak tartott társadalmi rendszerről. Borisz Jelcin például ezt válaszolta egy ezzel kapcsolatos körkérdésre: „Mit tudom én, mi a szocializmus. Én csak elvétve találkoztam vele. Maga Gorbacsov pedig így nyilatkozott: „Számomra a szocializmus nem hozott semmit. Hát szocializmus volt az, amiben eddig éltünk? Jól példázza e két kijelentés a Konrád György által megfogalmazott, örök érvényű meghatározást: „A szocializmus az a társadalmi rendszer, amely annak nevezi magát. Albániában is igyekeznek most már megszabadulni a kommunista múlt terhes örökségétől, bár ez az igyekezet kissé felemás. Hiszen nem valami forradalmi változás, hogy az elnevezésében a kommunizmus ideológiájának egyik kulcsszavát tartalmazó, 47 éve hatalmon levő Albán Munkapárt Albán Szocialista Pártra változtatta nevét a héten befejezett, sokak által történelminek titulált 10. kongresszusán. Az Albániával szomszédos kelet-európai országokban történt hasonló változtatásokról ugyanis már kiderült, hogy felszínesek, s a lényeget, a közelmúlt társadalmi gyakorlatát átmenteni akaró igyekezetét kívánják leplezni. A volt albán kommunisták berkeiben történt változások felemás voltára vall az is, hogy az Enver Hoxha tetteinek, művének kritikai felülvizsgálását szorgalmazó pártkongresszusi felszólalásokkal párhuzamosan, azokat félbeszakítva sokan éltették a kommunista diktatúra albániai változatát megteremtő egykori elnököt. A változások azonban, ha lassan is, de teret nyernek Albániában. Kétségtelenül jelentős eredmény ilyen szempontból az albán koalíciós kormány megalakítása, amelyben Ylli Bufi új kormányfő mellett az Albán Szocialista Párt képviselőin kívül négy ellenzéki párt tagjai: a demokraták, a szociáldemokraták, a republikánusok és a parasztpártiak, valamint független képviselők kaptak helyet. Ezáltal az egykor a szocialista tábor államainál is dogmatikusabb, elszigetelődött Albánia egy hatalmas lépéssel megelőzött egyes kelet-európai országokat, illetve köztársaságokat a többpárti demokrácia létrehozásában. Sajnos, ezek közé tartozik hazánk is, hiszen egyes köztársaságainkban gyakorlatilag még mindig egy párt van kizárólagos hatalmon. Ez indította az amerikai kongresszus néhány tagját arra, hogy a kelet-európai államoknak való segítségnyújtásra vonatkozó határozatok keretében bizonyos, hazánk (illetve egyes köztársaságaink) számára kedvezőtlen indítványok elfogadását szorgalmazza. A köztársasági kormányok tagjai azonban föllélegezhetnek: az oly sok vitára okot adó Nickels-függelék helyett javasolt Rornbacherféle indítványt elvetették, még mielőtt szavaztak volna róla. AZ EGY HÉT A VILÁGPOLITIKÁBAN Szelleműzők, szellemidézők Visszatérve a kommunizmus jelenlegi helyzetének kérdésére, a demokratizálódás szempontjából Albánia által szintén megelőzött Kína hivatalosan megerősítette, hogy bár változatlanul nyitni kíván a világ felé, s a kelet-európai változásokat is tudomásul veszi, egyelőre esze ágában sincs többpártrendszert bevezetni. A kínaiak nem alkusznak: továbbra is állhatatosan kitartanak a szocialista út mellett, habár némi módosítással az eredeti marxi és lenini irányvonalat egyes európai szocialista államok politikai irányvonalához igazítják. A gyűlölt külföldi „provokatőröktől rettegő kínai kommunista vezetés azonban a párt megalakulásának 70. évfordulója alkalmából még Mao Cetung mítoszának fölmelegítését sem átallotta eszközül fölhasználni megingott ideológiai pozícióinak újbóli megerősítése érdekében: egyre több életrajz és visszaemlékezés jelenik meg tudniillik Kínában a kínai nép egykori nagy vezéréről, természetesen rámutatva legkirívóbb, ma már „történelmi tévedéseknek elkönyvelt hibáira. Amíg lesznek a világon ilyen szellem idézők, nem kell „korai kimúlástól” tartania a múlt század közepe táján fölidézett kísértetnek... NÉMETH Lehel (LEPHAFT Pál karikatúrája) Magyar Szó KÜLPOLITIKA 3 A nyomor nemzetállama FELGYORSULTAK AZ ESEMÉNYEK Európában. Szinte naponta tartanak egy vagy több tanácskozást a kontinens jövőjével kapcsolatos kérdésekről. Összeültek az EK külügyminiszterei, évi értekezletet tartott a Nyugat-európai Unió, a NATO-ban először a hadügyminiszterek, majd a külügyminiszterek üléseztek, hogy beindítsák a novemberre összehívott csúcsértekezlet előkészületeit. A nem formális összejövetelek között ott van az, amelyen a magyar és a csehszlovák köztársasági elnök, az amerikai alelnök, a lengyel miniszterelnök stb. vett részt, vagy amelyen Janez Drnovšek vezetésével a jugoszláv képviselők is ott voltak; a jövő héten Berlinben miniszteri értekezletet tart az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet stb. Európának ugyanis sürgősen választ kell találnia a kérdésre: mi lesz a vasfüggöny leomlása után. Látszólag a biztonsági kérdések állnak előtérben. Egyrészt: mit kezdjen önmagával a NATO, amikor a létjogosultságát megadó másik katonai szervezet megszűnt? Talál magának új funkciót vagy marad anakronizmusként, esetleg új veszélyként azzal, hogy most már ő tartja fenn a kontinens megosztottságát? Másrészt: hogyan birkózzon meg a kontinens a belső válságokból és a külső támadásokból eredő veszélyekkel? DE MÁR EZEKNEK A KÉRDÉSEKNEK a felvetése mutatja, hogy a biztonság is csak a régi gondolkodásmód inerciójával marad előtérben. Valójában egy nagyobb horderejű dologról van szó, arról, hogy új választ kell adni mindazokra a kérdésekre, amelyekre a két szuperhatalom által kifelé az egymás elleni felsorakozással, a vetélkedés és alkudozás szövevényével, befelé pedig a fegyelem kikényszerítésével megteremtett rendszer egyfajta választ adott. És ezzel kapcsolatban most még vitatkozhatnak a NATO-ról, de nyilvánvaló lesz mindinkább, hogy az európai államok szerepével kapcsolatban támadt új történelmi helyzet. Hatása és jelentősége a két előző szerepváltással egyenértékű. Az első fordulat az európai nemzetállamok létrejöttével következett be, amikor a kis államokból megszületett Olaszország és Németország. A második fordulat pedig a 30-as években történt, amikor az államok teljesebben kialakultak. Kifelé fokozottabb elzárkózással - 1845 után 50 millió és csak 1900 és 1913 között 10 millió európai cserélt hazát -, befelé pedig a nagyobb méretű egységesítéssel - 1929-ben az USA-n belül még nagyobb volt az eltérés a fizetések között, mint ma a nyugat-európai országok között. A MOST KIBONTAKOZÓ HARMADIK fordulat jelentősége, hogy egyrészt a világgazdaság fokozottabb integrációt követel meg, másrészt, hogya szuperhatalmi fegyelemtől való megszabadulás a nemzeti függetlenség és a szuverenitás reneszánszát hozza meg. E folyamat kettőssége Nyugat-Európában közvetlenebbül látszik. Ott ugyanis egymás mellett hatnak az integráció követelményei, az államok közötti új viszony törekvései, meg az USA-val szembeni önálló fellépésnek az erőfeszítései. Szűkös kereteink miatt ezzel a nyugat-európai integráció valamelyik kérdése kapcsán foglalkozunk majd. Az állam új szerepének témakörében itt csak Kelet-Európával foglalkoznánk, mert nyilvánvaló, hogy az itteni fordulat hajtóereje, Európának nagyobb fokú integrációra van szüksége. De ezt háttérbe szorította, hogy a szuperhatalmi kötöttségtől megszabadulás, a belső problémákkal társulva, a nemzetállam olyan reneszánszát hozta meg, amely az egész folyamat beindítását - az integráció szükségességét - veszélyezteti és olyan helyzetet teremt, hogy Európa nem azzal foglalkozik, mit jelent a vasfüggöny leomlása, hanem azzal, hogy mit jelent az, hogy ismét polgárháborús és háborús gócok támadtak területén.Felvetve a kérdést, hogy a 30-as évek fasizálódó korszaka tér-e vissza - mivel a nemzet abszolutizálása, az ellenség keresése és a katonásdi formájában minden nemzeti eufóriában benne van a fasizálódás magva - vagy pedig az államok történelmének tényleg új korszaka kezdődik. SENKI SEM MAGYARÁZTA MEG, honnan a nacionalizmusnak ez a hulláma egész Kelet-Európában.Mert csak részben magyarázat, hogy a kommunizmus lefojtotta a nemzeti érzelmeket, és a felszabadulás hozta meg ezeknek az érzelmeknek a feltörését, meg az 50-70 évvel visszakanyarodást a múltba. A teljesebb magyarázathoz közelebb visz bennünket az, amit mi romantikus antiszocializmusnak nevezünk. Ennek a kapitalizmushoz fűzött illúziókból álló részével ezekben a forrongó napokban már sokat foglalkoztak. Onnan, hogy az olasz televízió bírja rá az albánokat, hogy megpróbáljanak Olaszországba szökni, ott viszont jön az azonnali csalódás, addig, hogy a kapitalizmusban csak a fényűzést, az árubőséget és nem a keményebb munkát látják. KEVESEBBET FOGLALKOZTAK azonban azzal, hogy a szocializmustól számon kérik a környezetszennyezést, aminek a fejlett világ is csak nemrég ébredt tudatára, anélkül, hogy valakitől számon kérnék mondjuk az elszennyezett német folyókat.Még inkább azzal, hogy minden kelet-európai országban napirenden van a föld visszaadása, közben arról van szó - mint az Echo című belga lap a napokban figyelmeztetett -, hogy pl. Magyarországon az aktív lakosság 18 százaléka dolgozik a mezőgazdaságban, Belgiumban pedig csak 2,3 százaléka, s a többi országban még rosszabb az arány. Egy normális fejlődés esetén tehát a föld elvesztése nagyobb méretű lett volna, akkor most kitől kérnék vissza? Ez a sajátos szemlélet a gazdasági kilátástalansággal, a hatalomért vívott harccal és a minden dilemmát eszme formájában megélő értelmiségiek - elsősorban az írók - hatásával párosulva hozta létre azt a nacionalizmust, amely olyan nagy veszély egy-egy országra, de Európára nézve is. A KONTINENS KETTÉSZAKADÁSA nem szűnt meg. Az egyik részben a nacionalizmus, a másikban az integráció áll a központban. Legfeljebb veszélyes forrongás vihet el annak felismeréséhez, hogy ugyanarról a folyamatról - az állam szerepének történelmi újrafogalmazásáról - van szó. Ennek letisztulása hozhatja meg csak a választ a kontinens biztonságának újszerűen felvetett kérdésére is. BÁLINT István Isten nevében? MEDDIG TERJED A KIZÁRÓLAGOSSÁG? Van-e határa az intoleranciának? A hazai és külföldi (elrettentő) példákból ítélve még nem merült ki a mindennemű másság konok elutasításának összes lehetősége. Egyszóval vannak még tartalékok... Annál inkább, mivel még a vallást, a hitet vagy éppen a tévhitet is minden további nélkül befogják a kizárólagosság szekerébe. Az igazság persze az, hogy amióta világ a világ, mindig is lobogtak a vallási zászlók egymás ellenében, keresztes hadjáratok indultak a hitetleneknek, pogányoknak, eretnekeknek vagy gyauroknak kikiáltott más hitűek ellen. Az "igazhitűek" az "igaztalan hitűek" ellen. De melyik a melyik? És melyik oldalon volt-van az igazság, ha egyáltalán van ilyen? Hiszen mindkét félnek ugyanannyira szent meggyőződése, hogy amit tesz, azt a „hit” érdekében teszi, és minden lelkiismeret-furdalás nélkül halomra gyilkolhatja, kiirthatja a másikat, amely úgysem érdemel mást, Isten akarata, hogy vesszen a gonosz. Ma is a háborús gócok, a tűzfészkek középpontjában jobbára a vallási szélsőségesség, a vallási türelmetlenség, összeférhetetlenség áll. Libanonban nemrégen még élethalálharc folyt a különféle vallási csoportosulások között, Izraelben a muzulmánok (palesztinok) és a zsidók törnek egymásra, Észak-Írországban a katolikusok és a protestánsok pusztítják egymást, Indiában, Pakisztánban, Szudánban és több más országban nem szűnnek a vallási összetűzések. Különösen riasztó irányzatként tör magának utat az iszlám fundamentalizmus. Elemzők szerint még a XXI. század elején is világhatalmi uralkodó eszmeként jelentkezhet, de már most is látható, hogy a szélsőséges iszlám hívők nagy földrajzi ívben bontakoztatták ki nem éppen ártalmatlan tevékenységüket. Az iszlám fundamentalizmus ugyan nem Khomeinivel kezdődött, de az biztos, hogy a világtörténelemben a vallási fanatizmus egyik eddigi legerősebb hullámát az iráni szellemi vezető bocsátotta útjára. Akkoriban még a szakértők is lebecsülték az imám személyéből megnyilatkozó sötét, irracionális erőket és az általa előidézett kollektív tébolyt. Máshol is megesett már... Emlékezetes, hogy Szaddám Husszein szintén Allah nevében háborúzott a Nyugattal, az iraki lobogókra nagy hirtelen ráhímezték az Allah akbar, vagyis Isten a legnagyobb jelszót. Csakhogy a bagdadi diktátor azért hirdetett szent háborút a „hitetlenek, az istenkáromlók ellen", mert így gondolta mozgósítani az arab-muzulmán tömegeket, szem előtt tartva, hogy az arab, illetve muzulmán államokban milyen nagy hatása van a vallásnak az emberi tudatra. Amikor elhangzik a vészkiáltás, hogy veszélyben az iszlám, akkor könnyebben tűzbe hozhatók a hívők. Csöppet sem veszélytelen törekvés, kétségtelenül. Ám még ártalmasabb, ha valaki sziklaszilárd meggyőződéséből, hitéből kiindulva, mintegy lényéből fakadóan fejti ki „áldásos tevékenységét". Ez utóbbi esetben ugyanis az érintett személyt, nevezetesen a vallási fanatikust, nem lehet megingatni hitében. A vallásilag fanatizált ember számára az igazság, pontosabban a saját vélt igazsága olyannyira nyilvánvaló, hogy mindenütt ennek megerősítését, tükröződését látja. „Istenigazából" meg van győződve arról, hogy ő az igazság letéteményese, hordozója és csupán ő, illetve vallása képes meghatározni, megkülönböztetni egymástól a jót és a rosszat. Minden olyasmit gyűlöl, amiről úgy véli, hogy szemben áll az ő igazságával. Ez olyan szélsőséges formát ölthet, hogy a fanatikus képes saját magát is feláldozni a hit érdekében, sőt másokat is kész kíméletlenül eltaposni és úgy érzi, hogy ehhez Isten büntetlenséget biztosít. Egyébként a vallási fanatizmusnál a szakértők két összetevőt jelölnek meg, az egyik a hit, a másik pedig a túlbuzgóság. Az ilyen torzulás egyik jellemzője, hogy a fanatizmussal átitatott hívő szellemileg tisztátalannak tartja a más hitűeket. A lényeget tekintve valójában a toleranciához, helyesebben fogalmazva az intoleranciához kanyarodunk vissza. Már korábban megírták, hogy az emberek akkor követnek el igazán galád tetteket, és akkor hajtják végre a legnagyobb nyugalommal és magabiztosággal, amikor mindezt a vallás, a hit nevében teszik. A tolerancia ugyanis összeegyeztethetetlen az abszolút magabiztossággal, mivel ez utóbbi esetben az ember úgy gondolja, hogy csak egyetlenegy, mégpedig örök időkre szóló igazság van és hogy kizárólag az ő hite, meg istenmegismerési módszere a célravezető, az „igazi", így már nem is csoda, hogy képtelen méltányolni más „igazságokat". De hol is az igazság? Dancsó Csaba