Magyar Szó, 1993. május (50. évfolyam, 116-144. szám)
1993-04-30 -1993-05-03 / 116. szám
1993. április 30., május 1., 2., 3. Azután, hogy a boszniai szerbek elutasították a Vance-Owen-béketervet, nyugati diplomáciai körökben mind több szó esik a szerb belső ellentétekről, és igen nagy publicitást kap a sajtóban is. Maga a béketerv egyik megalkotója, Owen úgy fogalmazott a héten, hogy a katonai támadások előtt erre kell rájátszani. Nyugati források alapján megkíséreljük összefoglalni, miben is állnak a belső szerb ellentétek, valójában ki áll szemben kivel? A félreértések elkerülése végett mindjárt az elején le kell szögezni, hogy nem a szerb nép fordult szembe önmagával, vagy egyik része a másikkal, és nem is a belgrádi csúcshatalom hasonlott meg önmagával. Nem is arról van szó, hogy Szerbia és a boszniai szerbség között keletkezett volna mély szakadék. Akkor hát miről van szó? Nyugati megfigyelők szerint a szerb nacionalista mozgalomban került sor belső szakadásra, az azonban már igaznak tűnhet, hogy ez a konfrontálódás polgárháborúvá fajulhat, mégpedig azért, mert a tömegeket a nacionalista hatalom manipulálja és befolyásolja. Ebből az is kispekulálható, hogy ha a Milosevic és a Veselj,a vezette áramlatok szembekerülnek egymással, akkor Szerbiában polgárháború robbanhat ki. Mint a bevezetőben említettük, a belső szerb ellentét a bijeljinai elutasítás és az annak kapcsán íródott, a Milosevic, Cosic és Bulatovic által aláírt - nevezzük feltételesen így - figyelmeztető levél kapcsán került felszínre. A francia rádió kommentátora szerint itt valójában csak Milosevic aláírása a lényeges, a többi két politikusé nem. Miért? Azért, mert Cosicnak Belgrádban nincs hatalma és természetesen másutt sem, s ha netán különbség is mutatkozik az ő politikája és Milosevic politikája között, akkor az fiktív különbség. Ennélfogva többé sem a Nyugaton, sem Belgrádban nem veszik komolyan. Bulatovic komolyan hisz a Vance-Owen-béketervben, ilyenformán az ő aláírása nem meglepetés, tehát nem képezheti elemzés tárgyát. A lényeg, az új mozzanat, ennélfogva az említésre méltó az, hogy Milosevic is aláírta. Ennél még fajsúlyosabb az a tény, hogy a boszniai szerb parlament ezt elvetette. Ebből adódik a kérdés és a politikai helyzetelemzők közül senki nem mer végérvényes választ adni rá: vajon Milosevic felhívása őszinte meggyőződésből fakadt-e? Ha ugyanis valóban nyomást akart volna gyakorolni a boszniai szerbekre, akkor ezt nem így, ebben a formában teszi, ez nem az ő módszere. Ha valóban befolyásolni akarja őket, akkor néhány nappal korábban közzéteszi álláspontját, erőteljesen megtámogatja a belgrádi sajtóval, különösen a televízióval, azonkívül természetesen igénybe veszi az összes, az ő kezében levő többi eszközt és azokkal bírja jobb belátásra a boszniai szerb testvéreket. Az alkalmazott módszerekből arra lehet azonban következtetni, hogy Milosevic valójában támogatta a béketerv elutasítását, s a bijeljinai parlamenti ülés után jelentéktelen levelet tett közzé a nemzetközi közvélemény megtévesztésére, és azt bizonyítandó, hogy sem neki, sem Szerbiának valóban semmi köze a boszniai háborúhoz. Létezik még egy változat, éspedig a következő: Milosevic az utolsó pillanatig habozott, de amikor lépett, már késő volt. Habozott, de látta a szankciók formájában tornyosuló viharfelhőket és azt is tudta, hogy az oroszországi népszavazás kimenetele következtében az oroszokra sem számíthat többé. De amikor lépett, már nem változtathatott semmit. A Bihac és a Srebrenica elleni legújabb támadások, amelyek a bijeljinai ülést követő napon indultak, arra utalnak, hogy konfrontálódásra kerül sor Milosevic és a boszniai szélsőségesek között. Ezek a támadások ugyanis azt a benyomást keltik, hogy azok, akik végrehajtják őket, egyszerűen az egész világot provokálják. Másfelől azt a benyomást, hogy most már minél előbb dűlőre kell vinni a dolgokat, hogy olyan helyzet álljon elő, amelyben már Milosevic sem tudja ellenőrizni az eseményeket, még ha akarja, akkor sem. Ő is, akárcsak egész Szerbia a boszniai szélsőségesek örvényébe sodródnak azok által, akiket éppen ő és rendszere fegyverzett fel. A Francia Rádió kommentátora szerint máris megmutatkozik jó néhány olyan tényező, amelyből logikusan következik, hogy a belső összecsapás - megint csak feltételesen -, a szerb-szerb konfliktus elkerülhetetlen. Az egyik, és talán a legjelentősebb az, hogy Jelcin győzelmet aratott Moszkvában. Belgrád többé Moszkva támogatására sem számíthat a boszniai háborúban. Persze komoly politikus eddig sem számíthatott, de a nacionalista politikára éppen az a jellemző, hogy a stratégiai álmokra és valamiféle történelmi sémákra alapozódik, valami csodavárásra, mint amilyen a második világháborúban a német fasiszták által sokat emlegetett „csodafegyver” volt. Ezeket az álmokat kell most kissé szertefoszlatni, de ha lehet, teljes egészében és leereszkedni a földre. Ha viszont ezt megteszik, akkor Milosevicék egyetlenegy következtetést vonhatnak le: közönséges őrület szembefordulni az egész világgal, ennek semmi értelme. Inkább jobb a kompromisszumba belemenni, mint holnap vagy holnapután kapitulálni, kockáztatva a büntetést és a bosszút is. E kompromisszumok Milosevicéket és Szerbiát ideig-óráig megvédenék ugyan, de nem a térdig vérben járó boszniai szerbeket. Ez utóbbiak számára nincs visszaút és kompromisszum sem. Azt, hogy a szerbiai és a boszniai szerbek érdekei mennyire különböznek, mihelyt erre a szélsőséges nacionalista alapra helyeződnek, azt a szerb politika ismerői már a múlt században nagyon jól tudták. Most visznt azok számára a szerbiai nacionalista politikusok számára is kézzelfogható közelségbe került ez, akik megalkották a Nagy-Szerbia koncepciót. Irigylésre nem méltó dilemmáik lehetnek most. Ha a szankciók súlya még jobban ránehezedik az országra - és miért ne nehezedne? -, továbbá, ha Oroszország támogatása elmarad - és el fog maradni -, akkor Szerbia gazdaságilag megszűnik létezni, és ezt követően semmi más nem következhet, mint a katonai és a politikai megszűnés. Ebben a vonatkozásban lehetséges tehát a konfrontálódás Szerbia és Bosznia között, tehát a szerb-szerb konfliktus. A konfrontálódás másik területe Crna Gora. Crna Gora szinte biztosra vehetően már régen kivált volna, ha a kiválás nem jelentene egyszersmind háborút is a számára. A szerb- Crna Gora-i szövetség következésképpen a nyers erőszakra épül, tehát nem lehet tartós. Másrészt Crna Gora kiválásával a Nagy- Szerbia-koncepció, amelyet atyja, Costc - akárcsak Péter apostol hajnalban háromszor Krisztust - a héten tagadott meg, teljességgel értelmetlenné válik. Crna Gora maradása, illetve távozása kapcsán tehát ismét csak konfrontálódás valószínű a szerb nacionalista irányzaton belül. Ennek egyik szárnya azt vallja, a fegyveres harcot mindenáron folytatni kell, és most már mindegy, hogy mi lesz, legyen, aminek lennie kell. A másik irányzat, ez a töprengő szárny, nagyon jól tudja, hogy ennyi vérontás után mi következhet, s a következmények hatását igyekszik időben minél inkább kitolni. Mindkét irányzat tudja, hogy bármelyik percben nyílt összecsapás robbanhat ki közöttük, aminek nem kell feltétlenül véres konfliktusként indulnia, de minden további nélkül azzá fajulhat. Élethalálharcról van szó. Pillanatnyilag úgy tűnik, Milosevicnak van ereje ahhoz, hogy a szerbiai szélsőségeseket megzabolázza, hogy eltávolítsa őket a hatalomból, a tévéből és felkészítse a tömegeket egy „másik” politikára. De nem biztos, hogy erre holnap is képes lesz. Mindkét esetben rossz a prognózis számára, ha marad ezen az irányvonalon, akkor is, ha változtat, akkor is, mert ez utóbbi esetben megint csak gyorsan kiderül, hogy merről fúj a szél. DUJMNOVICS György Új politikai frontvonalak Magyar Szó KÜLPOLITIKA 3 CLINTON ELSŐ 100 NAPJA Kockázatos dekoncentráció Az eddigi elnöki viadalok bemelegítésnek számíthatnak csupán Az első igazi erőpróba éppen a Balkán lehet (Washingtoni tudósítónktól) Nincs annál kényesebb ügy, nincs veszélyesebb tennivaló, sem pedig kétesebb kimenetelű küzdelem - írta a XVI. század elején Machiavelli becsvágyó hercegeknek szánt kézikönyvében -, mint a változások lovagjaként fellépni. Mert aki újítani akar, annak mindenki ellensége lesz, aki csak jól él a dolgok meglevő rendje alatt. És csak langyos támogatást remélhet azoktól, akiknek esetleg jobb soruk lehet az új rendben. Bill Clinton, aki annak idején történelmet és politikai rendszerelméletet tanult, jól tudja, hogy amit az emberek akarnak, az nem mindig esik egybe azzal, ami valóban a javukat szolgálja. És azt is, hogy a merész kísérletek nemcsak győzteseket, hanem veszteseket is termelhetnek. De nyilván abban bízik, hogy a nép megbocsátja annak a hibáit, aki legalább próbálkozik. „A nép az első” jelszavával változásokat hirdető és ígérő Clinton - ha csak a szavazatok 43 százalékával is - úgy került a Fehér Házba, hogy kivételesen bonyolult, kockázatos feladatot állított önmaga és a nemzet elé: újra fetalálni Amerikát - vagy, a politikai szólamoktól eltávolodva, szembenézni a diadalmas szuperhatalmi máz alatti valósággal. Az idestova 20 éve politizáló, de Washingtonban mégis kívülállónak számító egykori csodagyerek elsőként merte azt kiáltani egy ilyesmihez nem szokott közegben, hogy „a császár, ha nem is meztelen, ruhája bizony szakadozott”. Tíz éve csökkenő életszínvonal, égbe szökkenő államadósság, öregedő lakosság, egyre elviselhetetlenebbé váló egészségügyi kiadások, 20 millió biztosítás nélküli polgár, sok szegényebb ország mögött is lemaradó oktatási rendszer, és mindennek a tetejébe, szűnni nem akaró gazdasági pangás. Ezt a röntgenfelvételt tartotta a szavazók elé az USA egyik legfejletlenebb tagállamának fiatal kormányzója, és meggyőzte őket arról, hogy ő ismeri a terápia titkát. A KEMÉNY MUNKA NEM GARANCIA Most, száz nappal hivatalba lépése után, Bill Clinton még mindig a vérvételnél és a reflexvizsgálatoknál tart. Méghozzá úgy, hogy a sebtében felírt receptek némelyike már a papírkosárba került. A tömény belpolitikai napirenddel beiktatott elnök időközben arra kényszerült, hogy legalább két nemzetközi kényszerhelyzet - Jelcin viaskodása a hatalomért, valamint a balkáni háború - ideje jelentős részét lekösse. A Fehér Ház munkatársai azt állítják, hogy ott emberemlékezet óta nem tartottak hétórás ülést egyetlen témáról, de a múlt héten Bosznia erre is rákényszerítette a hadi és külügyi koponyákat. Nem mintha a Clinton-csapat nem dolgozna fáradhatatlanul. Az elnöki hivatalban éjfél után is ég a villany, a környező pizzériákból tucatszámra rendelik a pizzát - noha a biztonsági szolgálat parancsára Clinton nem ehet belőle -, és a világ legrettegettebb hatalmi műhelyének újdonsült húszon- meg harmincvalahány éves inasai azzal kérkednek, ki hány éjszakát töltött zsinórban alvás nélkül. Az Egyesült Államoknak soha nem volt ekkora szellemi összkapacitással rendelkező kormánya és politikakovács gárdája, ennyire tennivágyó elnöke. Ezt mindenki elismeri. Csakhogy Washington mintha másképp működne! Száz nap után maga Clinton is elismerte, hogy „sok tanulnivalója maradt még ebben a városban”. Az apró, menet közbeni sikerek mellett máris el kellett szenvednie néhány fájdalmas vereséget, annak ellenére, hogy a kongresszus mindkét házában saját pártja alkotja a többséget. Ha mellékes kérdésekben ugyan, de vissza kellett vonulnia a szenátusi republikánusok időhúzásos taktikája meg a vezérkar konzervatív tányérsapkái előtt, és rá kellett jönnie, hogy aktivista szellemű kabinetje egyelőre képtelen áttörő cselekvésre koncentrálni. AZ ÖSSZPONTOSÍTÁS HIÁNYA A szinte patikamérlegen összeállított kormány még a kulcspozíciókon sem mutatott elégséges fegyelmet, céltudatosságot és autoritást. Warren Christopher külügyminiszter végtelenül fegyelmezett, de minden vízió nélkül. Les Aspin véderőminiszter céltudatos, de nem elég fegyelmezett. Lloyd Bentsen pénzügyminiszter autoritása kétségbevonhatatlan - de eddig semmire sem használta fel. Janet Renora, a nehezen kiválasztott és késve beiktatott igazságügyminiszternőre akár mind a három kvalitás ráillik - de mégis hagyta, hogy két tucat gyermek bennégjen a wacoi pokolban. Ráadásul az elnök legközvetlenebb főtanácsadói - a nemzetbiztonsági, a gazdasági és a belpolitikai - roppant intelligens, fegyelmezett szakértők, de különösebb egyéniség híján inkább csak kompilálják a véleményeket, mintsem maguk ontanák az öseteket. A Clinton típusú elnöknek az eddigi teljesítménynél sokkal nagyobb fantáziával játszó csapatra lenne szüksége. Igaz, hogy egyesek arra figyelmeztetnek: maga a vezér igazi énjét sem ismerte még meg Amerika és a világ! Minden belpolitikai elképzelése és eltökéltsége ellenére könnyen előfordulhat, hogy Bill Clintonnak első igazi elnöki vizsgáját éppen a Balkánon kell majd letennie. Az első 100 nap alatt nem kevesebb, mint 25 állam- és kormányfővel találkozott, de ebben az ügyben nem várhatja el másoktól az iránymutatást. Jelcin megtámogatása nem számított túl nagy kockázatú húzásnak, hiszen nem volt igazi alternatívája. A volt Jugoszlávia területén dúló fegyveres válságban azonban egyetlen optimális opció sem mutatkozik. A világ mégis egyre nagyobb türelmetlenséggel kémleli az eget - nem Bosznia, hanem Washington felett. Ha Clinton nemzetközi tekintélyt kíván magának biztosítani - márpedig nehezen hihető, hogy anélkül vezetni le-ehetne a világot az egyetlen szuperhatalom nevében -, akkor előbb-utóbb az Egyesült Államok jelenlegi valós és feltételezett szerepéhez méltó döntést kell hoznia. PURGER Tibor Az „első bizonyítvány” Az „első 100 nap” Franklin Delano Roosevelt 1933. évi beiktatása óta szerepel úgy, mint egy új kormány várható teljesítményének a mutatója. Azóta terjedt el világszerte, hogy a „szűz” hatalmát ebben a kezdeti időszakban sem saját ellenzékének, sem a sajtónak nem illik bírálnia. A New Deal szerzője rendkívüli körülmények között kezdte meg elnöki megbízatását, a nagy gazdasági válságban meggyötört nemzet különleges hatalmakkal ruházta fel, hogy kiutat találjon a katasztrofális helyzetből. A modern politikai körülmények között az első 100 nap valójában semmit sem bizonyít. Clinton eddigi teljesítményét a közvélemény- kutatások szerint csak „erős hármasra” értékeli az amerikai nép (59 százalék helyesli), és ez a háború utáni elnököket figyelembe véve a legalacsonyabb osztályzat. „Még szerencse, hogy a mandátum 4 évre szól” - kommentálja a Fehér Ház.