Magyar Szó, 1994. március (51. évfolyam, 49-60. szám)
1994-03-15 / 53. szám
4 MÁRCIUS 15. A hősfiúság vezére, Petőfi Nagyon régen írta le valaki, hogy a legegyszerűbb magyar parasztházban is volt legalább két könyv: a Szent Biblia és a Petőfi összes.... De én még olvasni sem tudtam talán, amikor már hallottam, tudtam a szabadságharcról, március tizenötödikéről és Petőfiről. Édesanyám arról mesélt, hogy iskolás korában (az első világháború előtt) minden március 15-én kivonultak a vasútállomás közelében levő emlékműhöz (6 km a falutól!), s ott énekeltek és szavaltak. Én már nem láthattam az emlékművet, mert az első világháború utáni impériumváltozáskor ledöntötték. Később azonban Papp Dániel írásai után kutatva több vitairatot olvastam a Zombor és Vidékében arról, hogy az 1849-es csata, amelyre itt emlékeztek, feketehegyi, szeghegyi vagy (Kis)Hegyesi csata volt-e. Miért? Azért, mert a fekedesi (egykor bácsfeketehegy-szeghegyi, ma lovcenaci) vasútállomás voltaképpen Kishegyes határában van. Sokáig a hegyesiek is ezt nevezték „nagyállomás”-nak. Édesapám pedig a „nagy szaladás”-ról mesélt. A fenti csata ugyanis a magyar szabadságharcosok súlyos vereségével végződött, s szülőfalum, Feketehegy egész magyar lakossága menekülésre kényszerült. Halasra indultak, s az utolsó szekéren a gyülekezet (lelki)pásztora, a menekülés szervezője ment, Berhidai Keresztes József. Az egyik sváb ház padlásáról orvul lelőtték. Feketehegyen temették el, talán még megvan a síremléke. Gyermekkoromban még állt falum főutcáján az a ház, amelynek padlásáról a lelkipásztort lelőtték. Akkor Butscher vaskereskedése volt benne, s mint kovácsmester fia, meg is fordultam benne. Most egészségház, gyógyszertár és orvoslakás áll a helyén. Amíg azonban a falu lakossága a halasi református atyafiak vendéglátását élvezte, a „dunnalopó sovápok” kifosztották az elhagyott magyar házakat, a visszatérőket meg ezzel fogadták: „Kellett nektek Kossuth-púcsú?!” Ahol pedig 1848/49-ről, kivált március idusáról szó esik, ott azonnal elhangzik Petőfi Sándor neve is, mert „a 48-as forradalom egybeforrott Petőfi nevével”. (Károlyi Mihály) Valóban teljes joggal írta hát a költő: S te, szívem, ha hozzád férne, Hogy kevély légy, lehetnél! E hős ifjúság vezére Voltam e nagy tetteknél. Pontosan fogalmazott Illyés Gyula is erről a nagy napról: „A készülő forradalmat ekkor még nem egy szakasz gránátos, ahogy a kortársak állítják, de az a két-három rendőrkém is leszerelhette volna, aki ezúttal is bizonyára ott ődöngött a kávéház körül. Tulajdonképpen csak egy embert kellett volna lefogniuk, esetleg megkötözniük, esetleg leütniük, mert az védekezett is volna. Meghatva kell gondolnunk reá”. Maga a hős ifjúság vezére, szavai szerint is a nép előtt haladó „lángoszlop”, így írt e napról: 14-én az ellenzéki közgyűlést tartott, s arról határozott, hogy a tizenkét pontot felterjeszti a királyhoz: „az akkor virágzott bálabírói szellem Pontiustól Pilátusig akarta vinni a dolgot, úgyhogy valamikor a huszadik században lett volna vége. Egyébiránt jó, hogy így történt... micsoda nyomorúság kérni akarni, mikor az idő arra int, hogy követelni kell, nem papírossal lépni a trón elé, hanem karddal!” Március 24-én meg azzal az álhírrel kapcsolatban, hogy a költő 40 000 paraszt élén „Rákoson tanyáz”, mire „a tekintetes karok és rendek s a méltóságos és nem t’em miféle főrendek” az úrbért azonnal eltörölték, ezt írta: ,Ami a hírt illeti, az alaptalan hír volt, de ha nem tették volna a t. c. urak azt, amit tettek, biztosíthatom őket Petőfi Sándor nevében, hogy ezen alaptalan hírnek nemsokára alapja és kalapja lett volna, azaz igaz lett volna tetőtől-talpig, csak azzal a különbséggel, hogy nem 40, hanem 80 vagy még több ezer ember jelent volna meg a Rákoson”. Nem lehet vitás természetesen, hogy e nap(ok) és az elkövetkezők kimagasló vezéregyénisége Petőfi Sándor, de ez nem jelent, hogy egyedül lett volna a népszabadság és népi költészet melletti elkötelezettségével. Igaz, ő mondta ki először, hogy „Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék”, s igaz, hogy messze kimagaslik valamennyi kortársa közül, de a forradalom költészetének egésze is igen figyelemre méltó. Íme, hogyan visszhangzik A nép nevében néhány főbb gondolata Berecz Károly Népéletből cimű versében, melyet 1848. január 16-án szavalt el ,A magyar országgyűlési ifjúság olvasókörének” megnyitásakor: Míg a villám csak távolban lebeg, Van még idő, s addig süssetek! - figyelmezteti a „büszke zsarnokok”-at. Samarjai Károly ugyancsak ekkoriban írt versében ilyen plebejusi hangon szól Harc lesz talán című versében: Nekünk nincs arasznyi birtokunk, Mi az egész hazáért harcolunk. És még egy visszhang 1849-ből Petőfi Kánaán-víziójára: Ha majd az üdvnek boldogságait, Miként Isten látását angyalok, Egyenlően élvezendjük mindenütt, S a nép testvérként csókolódzni fog: Akkor letépjük a vértollakat, S világbékéhez ülő díszjelül Fehér tollakkal járjuk a búcsút A felszentelt fehér zászló körül. Petőfi és költőtársai akkor álltak egy népi megmozdulás élére, „midőn első ízben vált a magyar szabadságharc, az 1848/49-es szabadságharc egy nagy európai haladó mozgalom alkotó részévé (Tolnai G.), s amikor Greguss Ágost szavaival irtó hadat kell vinni a „satrapáknak”: Testvéri szó a föld népséginek... Hogy minden nemzet, melynek üdve nincsen, Párizs felé és Pest felé tekintsen. Az ebben vállalt és vitt vezérszerepre méltán volt büszke a költő: Egy igen nap vezérsége, S díjazva van az élet... Napóleon dicsősége, Te veled sem cserélek" - írta a költő 15-ik március, 1848 cimű versében, egy nappal a sajtószabadság kivívása, a Tizenkét Pont és a Nemzeti dal kinyomtatása után. De ki is lenne hivatottabb erről ítéletet mondani, mint a következő lényeglátó-kimondó költőóriás: Ady Endre. „Petőfi nem azoké - írta -, akik belőle 1849 óta élnek, de a mienk, mindazoké, akik Magyarországon a változás, a megújulás, a forradalom áhítozói és harcosai vagyunk.” JUHÁSZ Géza Magyar Szó A forradalmak vándorkatonája A közép-európai forradalmak lánglelkű vándorkatonájaként, a magyar szabadságharc egyik tehetséges és félelmet megvető parancsnokaként tartjuk számon az 1794- ben Tarnówban (Galíciában) született Bem Józsefet. Bátorsága, emberséges magatartása miatt nemcsak katonái lelkesedtek érte - köztük Petőfi Sándor is, aki több versében örökítette meg a honvédek „Bem apó”-ját —, hanem az erdélyi magyar lakosság és maga Kossuth Lajos is. Bem József hihetetlenül mozgalmas életútja során úgyszólván mindenütt megfordult, ahol az emberi szabadságot kellett védeni. Varsóban járt katonai iskolába, sőt 18 éves ifjúként részt vett a franciák oroszországi hadjáratában. A napóleoni éra letűnése után Lengyelország orosz uralom alá jutott, ennek ellenére Bem megmaradhatott tüzértisztnek, sőt a későbbiek folyamán a katonai intézet tanára lett. Nyughatatlan természetéről árulkodik, hogy tanárként gyakran szót emelt az orosz hódoltság ellen, emiatt elbocsátották állásából és bebörtönözték. 1825-ben kilépett a hadseregből, és Lembergbe költözött, s ott a fizikai tudományok tanulmányozása, elsősorban a gőzgép kötötte le minden idejét. Könyvet készült róla írni, elképzeléséből azonban nem lett semmi, mert 1830 végén Varsóban kitört a szabadságharc, s Bem máris csomagolt. Csaknem egyéves küzdelem után Paszkievics orosz tábornagy - akinek csapataival Bemet mégegyszer, Segesvárnál is összehozza a sors -, bevette Varsót, Bem Párizsba emigrált, s ott szintén tudományos munkával foglalkozott. Két év múlva Portugáliában tört ki polgárháború, s Bem a szabadelvűeknek ajánlotta föl szolgálatait. Mivel Párizsban nem sikerült lengyel önkénteseket verbuválni - Bem nem volt népszerű figura honfitársai körében -, az izgága galíciailemondott a portugál ügyről. Az ő ideje 1848-ban, az Európaszerte föllángolt szabadságharcokkal érkezett el. Októberben hősiesen védelmezte a császáriak által ostromlott Bécset, de vereséget szenvedett. A császári fővárosból Szontagh álliberális politikus segítségével - jótevőjét emiatt kétévi várfogságra ítélték - sikerült Pozsonyba szöknie, s ott nyomban Kossuth szolgálatába szegődött. Decemberben már az erdélyi csapatok parancsnoka, s ekkor veszi kezdetét az a nyolc hónapos, bámulatot keltő időszak, amelyet a magyar történelem erdélyi hadjáratnak nevez. 1848. december 18-a és 1849. augusztus 6-a között Bem József honvédtábornok csapatai számos fényes győzelmet arattak, s megnyerték maguknak az elcsüggedt erdélyi tömegeket. A december 18-i csúcsai ütközet után karácsony napján Bemék fölszabadították Kolozsvárt és egész Észak-Erdélyt, január közepén Marosvásárhelyet, majd következett a vesztes nagyszebeni és a vízaknai csata, utána Nagyszeben és Brassó bevétele. Március második felében egész Erdélyben már csak a román felkelők ellenőriztek egy kisebb területet, valamint Déván és Gyulafehérváron állomásozott (körülzárt) osztrák helyőrség... Kétségtelen, hogy Bem tehetséges hadvezér volt, ám győzelmeit jórészt annak is köszönhette, hogy a széles tömegekre támaszkodott. Emiatt nemcsak a székely parasztok éltek-haltak érte, de az elfoglalt szász városok lakossága is tisztelte a vézna csontú hadvezért, aki a kormány szigorú utasítása ellenére is közkegyelmet hirdetett. Rendre útját állta a pusztításnak, és a nemzetiségiekkel való megbékélés szükségességét hirdette. (Igaz, a székelyek már október közepén tíz agyagfalvi gyűlésen biztosították Erdély más ajkú népét, hogy „tiszteljük nemzetiségteket, nyelveteket és vallástokat", a fölhívásnak azonban nem lett visszhangja.) A vég kezdete júniusban következett be: az orosz cár intervenciós csapatai - a már említett Paszkievics vezetésével - elözönlötték Magyarországot, júliusban pedig Erdélyt is. Július 31-én a segesvári ütközetben Bem seregének java része elveszett, ő is csak úgy menekült meg, hogy halottnak tetette magát. Itt veszett nyoma Petőfi Sándornak is, itt esett el. Erdélyben megbukott a szabadságharc. Bem ezután Temesvárnál bukkant föl, s augusztus 9-én Erdély határán utoljára vonult csatába. A már bomlófélben levő sereggel próbál győzelmet kicsikarni, hogy véget vessen a folytonos hátrálásnak. A temesvári ütközet elején azonban lebukott a lováról, és súlyosan megsérült. Kimerült a tüzérség lőszerkészlete is, és a gazdátlan seregben zűrzavar lett úrrá, a haderő megsemmisült... S mialatt Világoson a győztesek (Magyarországon 370 000 főnyi ellenség állt szemben a 173 000 szabadságharcossal) számba vették a foglyokat, a tiszteket pedig Arad várába hurcolták, Kossuthnak és vezető társainak Orsován át biztosította az utat Bem seregének összeszedett töredéke. Bem is (török-szír földre) emigrált. Áttért a mohamedán vallásra, és török pasaként halt meg Aleppóban (ma Haleb) 1850. december 16-án. HORVÁTH András GÉCZI JÁNOS Kossuth Sumlában, 1850 Öregasszony-szagú este. Öngyilkos szelek. Pengéken villan a harmat ? — kardtokostól hulltak mind a füvek! Bitangol fenn a Hold. Besötétedett. Hogy szűköl s szűkül a világ! Szentjános pislákoltál mécset: sorban vonulnak le tüzetlen fejfáka túlélők, pika-kemények míg féreg-bojtos váll-lapú hullák kezeikkel takarják sebeiket. Vért öklöndöznek otthoni dáliák. Hejj a Hős, a ványadt arcú, — Ó, örvény-rettenet — szétcsapja a füzek bomló karjait, s öles léptekkel a víznek ered! 1994. március 15., kedd Kossuth Lajos: Édesapánk Évtizedek óta gyűjtünk a Tisza-vidéken. Nem eredménytelenül kérdezgetjük népünket. Minden folklór műfajban találunk valamit: tisztán csengő népdalokat, szomorú történeteket, népmeséket. Ezért csodálkoztunk el az egyszerű ember időbeli tájékozottságán, jobban mondva tájékozatlanságán. Két eseményről tudnak: a török megszállásról és a Kossuth vezette szabadságharcról. Minden, ami a földből kerül elő, török eredetű. A szabadságharc már ismertebb. Jó régen volt. Annyira, hogy amikor a Zentai Múzeumban kiállított őslénytani csontokat nézik, többen azt mondják, hogy ezek biztosan Kossuth apánk előtt éltek. Milyen kevésnek tűnik az a 25 000 esztendő. Szóval az egész történelem három részre tagolódik: Kossuth apánk előtti időre, Kossuth korára és Kossuth apánk utáni időre. Az utóbbiban élünk most, és szívesen eldalolunk egy-egy Kossuth-dalt, miközben a dicső múltra gondolunk. Kossuth Lajos azt üzente: Elfogyott a regimentje, Ha még egyszer azt üzeni, Mindnyájunknak el kell menni. Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza! Nálunk általában három versszakát ismerik. A második úgy kezdődik, hogy: „Esik eső karikára, Kossuth Lajos kalapjára”, a harmadik meg, hogy „Kossuth Lajos íródeák, nem kell neki gyertyavilág”. Tulajdonképpen nálunk és más magyar nyelvterületen is sok a Kossuthnóta. Idézünk még néhány szöveget, illetve első versszakot. A címet is ezek közül választottuk. Kossuth Lajos: Édesapám Felesége: Édesanyám Én vagyok az igaz fia, Magyarország katonája. Milyen szép a következő szöveg is: Most jó lenni katonának, Mert Kossuthnak verbuválnak! Négy esztendő nem a világ, Éljen a magyar szabadság! _ Éljen a nemzet! Általában ismert az olasz szabadságharcosról, Garibaldiról szóló dal is: Garibaldi csárdás kiskalapja, Nemzeti szín szalag lobog rajta, Nemzeti szín szalag lobog rajta, Kossuth Jáljos neve ragyog rajta. A múlt század közepe a forradalmak időszaka. Lázad a nép, a polgár, és minden erejével védekezik az arisztokrácia, így van ez Párizsban, Bécsben és persze Pesten is. Magyarországon megdöntik a jobbágyrendszert, és közteherviselést vezetnek be. Március 15-én felolvassák a 15 pontos követelést, és Petőfi a Nemzeti Múzeum előtt elszavalja a Nemzeti dalt. Tízezres tömeg kiáltja, hogy „rabok tovább nem leszünk!" Ha nem így történt is, ha az oroszok akkor is segítettek a forradalom leverésében, a vívmányokat és a forradalom szellemét Miklós cár serege nem tudta megsemmisíteni. Sem 1849- ben, sem 1956-ban. Kossuth a nem magyar nemzetiségűekről így szólt: „Azok nyelv- és valláskülönbség nélkül részesíttessenek a közszabadság közáldásában.” A magyarsággal együtt élő nemzetiségiek viszont, hála Bécs ravasz politikájának, magyar fejeket vettek. Szülővárosom öregjei ma is tudják, hogy mi volt az a „nagy szaladás”. A magyar nemzetőrség kivonulása után húszezres csapat támadta meg a védtelen lakosságot. 48 óra múlva nem maradt magyar a városban. Egy része itt lelte halálát, más része a várostól északra levő nádasokban múlt ki, mikor azt rájuk gyújtották. Pedig a a kegyetlenkedők között kiváló emberek voltak. És meghaltak a magyar hazáért. A forradalom a szerb származású Petőfivel kezdődött, és Damjanic János kivégzésével végződött. Előttem van egy 1869-es Honvéd Naptár. Ezt találtam benne: „Damjanié hidegen és büszkén lépett a vérpadra, s miután a bakót megkérte, hogy ne kösse szakállára a kötelet, mert az mindig kedves volt előtte, eltörött lábára mutatott, és így szólott: Ha te el nem zúzódol, ma már Bécsben vagyok!” TRIPOVSKY Géza