Magyar Szó, 1995. október (52. évfolyam, 229-254. szám)
1995-10-01 / 229. szám
1995. október 1., vasárnap New Yorkban kedden a horvát, a bosnyák és a jugoszláv külügyminiszterek erőteljes amerikai nyomásra megállapodtak azokban az alkotmányos alapelvekben, amelyek garantálhatják Bosznia- Hercegovina állam létezését és „működőképességét”. Az eseménynek olyan súlya volt, hogy maga Clinton amerikai elnök közölte a nyilvánossággal. A hosszadalmas előkészítés és a többórás eszmecsere gyümölcseként létrejött megállapodás újabb előrelépés az amerikaiak által kezdeményezett rendezési törekvésben, ez tagadhatatlan, mint ahogyan az is, hogy a megállapodás számos kérdést nem érint és rendezetlenül hagy. Sőt, maguk a Holbrooke által a felekre „menedzselt” alapelvek egyáltalán nem garantálják a békés megoldást. A New York-i találkozó után tartott sajtókonferencián azonban, amelyen Clinton különmegbízottja, a Henry Kissingeren is túltevő Richard Holbrooke, valamint az EU különmegbízottja, a svéd Carl Bildt elnökölt, úgy tűnt, hogy a délszláv békefolyamatban kétségtelenül újabb előrelépés történt. Clinton amerikai elnök is ennek nevezve üdvözölte a megállapodást az alkotmányos alapelvekről, s nyomatékkal hangsúlyozta, hogy Bosznia- Hercegovina egységes állam marad. Ő is hozzátette azonban: a megállapodás nem szavatolja a békét, de mindenképpen megnyitja az utat előtte. Bob Dole szenátor, a republikánusok vezetője úgy fogalmazott, hogy a megállapodás ködös. Újból figyelmeztetett, hogy a kongresszus felülvizsgálja Clintonnak azt a javaslatát, amelynek értelmében Amerika, ha arra megérik az idő, csapatokat küld Boszniába az egyezmény gyakorlati megvalósításának katonai felügyeletére és biztosítására. Bejelentvén a nemzetközi nyilvánosságnak a lényegében szerb- horvát-bosnyák külügyminiszteri hármas találkozó eredményeit, amelyeket minden féllel külön-külön rendkívül hosszas és nehéz tárgyalások előztek meg, s amelyekbe időnként maga Warren Christopher amerikai külügyi államtitkár is bekapcsolódott, Richard Holbrooke is figyelmeztetett: a krízis megoldásának irányába tett jelentős lépés ellenére még mindig igen hosszúnak tűnik az az út, amelynek végén a tartós és teljes boszniai béke leledzik. izonyos érdemi kérdésekről szót sem ejtettek a hármas találkozó részvevői. Például arról, pontosan hol is fognak húzódni a határvonalak, s maga a repülő chipteljes alomata is beismerte: ez „külön mese”, amelyről majd egy másik helyen és alkalommal fognak tárgyalni. De fognak, sőt biztosra vehetően hosszasan és kimerítően. Ugyanúgy elsiklottak - ezt csak szándékosan tehették - a még megszállás alatt levő horvát területek kérdése fölött is, de a találkozó után tartott sajtókonferencián elhangzott, ezt szintén kiemelt kérdésként fogják kezelni az átfogó rendezésre irányuló tárgyalások során. Nem érintették továbbá sem a tűzszünet, sem az ellenségeskedés megszüntetésének szükségességét, jóllehet az egy nappal korábban tartott sajtókonferencián ennek éppen az ellenkezőjét mondták. Ami a Bosznia-Hercegovina leendő alkotmánya alapelveinek megfogalmazását illeti, sok tekintetben alighanem a Dole amerikai szenátor által használt ködös kifejezés a legtalálóbb. Számos nem eléggé egyértelmű formuláció van benne, amelyek lehetőséget adnak a különböző, sőt az egymással ellentétes értelmezésre, és a megfoghatatlan határidőkre. Bosznia-Hercegovinában a szabad és demokratikus választásokat nyomban meg kellene tartani, mihelyt azt a társadalmi körülmények lehetővé teszik. Mi sem természetesebb annál,hogy a legeslegelső szükséges „társadalmi körülmény” az ellenségeskedés megszüntetése, a béke és a rend helyreállítása. Eddig azonban magának Holbrooke-nak a bevallása szerint is még hosszú az út. Kérik továbbá a két kormánytól a mozgásszabadság azonnali érvényesítésének lehetővé tételét, az elköltözött, elűzött személyek vagyonának visszaszármaztatását, de legalább kárpótlását, valamint az összes nemzetközileg szokásos emberi jogok érvényesítési lehetőségének megteremtését. Mindezeknek a jogoknak a sorsa is természetesen mindaddig kérdéses, amíg harcok folynak. A választásokat az azt követő harminc napon belül meg kellene tartani, hogy a nemzetközi megfigyelők és az EBESZ illetékesei megállapították, hogy ehhez létrejöttek a fentebb említett társadalmi körülmények. A leendő parlamentben a képviselők kétharmadát a muzulmánbosnyák föderáció, egyharmadát pedig az úgynevezett boszniai szerb köztársaság fogja választani. Ugyanilyen arányú lesz a leendő államelnökség is, s a mindenkori egyharmad, tehát a szerbek, a horvátok és a muzulmán bosnyákok vétót emelhetnek. A végső szót a vitás kérdésekben a parlament mondja ki. A héten New Yorkban Klaus Kinkel német külügyminiszter vezetésével ülést tartott a boszniai konfliktusban illetékes nyugat-európai-orosz és az iszlám összekötő csoport is, és kijelölte a rendezésre irányuló diplomáciai teendők sorrendjét. Mindent egybevetve és a vázolt ellentmondások ellenére is úgy tűnik: a nagyok valóban elhatározták, hogy pontot tesznek a boszniai ügy végére. Már amekkorát lehet. DUJMOVICS György DÉLSZLÁV VÁLSÁG Felgyorsuló rendezés (PÓSA Károly karikatúrája) Orosz kegyelemdöfés a Nagy-Szerbia-koncepciónak Belgrád is elzárkózik a boszniai szerbekkel való testvéri összeölelkezés gondolatától A legújabb boszniai béketerv elfogadása - ha a szerb „entitástól” valóban megvonják a Szerbiához való csatlakozás jogát, ahogyan a bosnyákok követelik kétségkívül a Nagy-Szerbiáról szövögetett álmok szertefoszlását jelent, azzal, hogy a kegyelemdöfést váratlanul az oroszok adták meg e koncepciónak. Diplomáciai körökben nem maradt visszhang nélkül Andrej Kozirjev kijelentése, hogy Moszkva nem támogatja a boszniai szerbek elszakadását és a JSZK-hoz való csatlakozását, hanem kitart Bosznia-Hercegovina egysége mellett. Világos beszéd: az oroszok ellenzik a határok megváltoztatását Európában, beleértve a „szerb testvérek” igényét is, hogy felszámolják az „igazságtalan” drinai határt, és fél Boszniát a JSZK-hoz csatolják. Moszkva persze nem lelkiismereti okokból, mondjuk a Kelet-Boszniában (és más vidékeken) végrehajtott etnikai tisztogatás miatt vonakodik támogatni a szerb földek kiterjesztését, hanem egészen prózai indokból: az úgynevezett boszniai Szerb Köztársaság elszakadása veszélyes precedenst jelentene, és rossz példát statuálna az Orosz Föderáció egyik-másik szeparatista hajlamú népcsoportjának. Egy ideje a szerb elnök is elzárkózik a boszniai szerbekkel való testvéri összeölelkezés gondolatától, mintha soha nem követelte volna, hogy minden szerbnek egy államban kell élnie. Sőt, olyannyira támogatja az egyesülést tiltó nyugati béketervet, hogy az elmúlt hetekben a nyugat-boszniai városok feladását követelte a paleiaktól. Azokét, amelyek az új térképek szerint a bosnyák-horvát föderációhoz tartoznak majd. Legalábbis ezt állítja Mladic tábornok, aki a belgrádi vesekőzúzásról hazatérve erélyes intézkedésekkel igyekszik elejét venni egy krajinai típusú megfutamodásnak, és letartóztatással meg főbelövéssel fenyegeti a helyi parancsnokokat, ha eleget tesznek Milošević kérésének. A szerb elnök ugyanis - mint a BBC amerikai tévéállomásnak adott interjújából kiderül - újabban (némileg megkésve) azt vallja, hogy az európai határok a huszonegyedik században légiesülnek, és az országokat nem fogja kínai fal elválasztani egymástól. Természetesen a kormányzó szocialisták is elzárkóznak minden olyasmitől, ami a Nagy-Szerbia iránti nosztalgiára utalna. Zoran Lilic szövetségi elnök pedig ki tudja hányadszor cáfolja, hogy Belgrádban bárkinek a fejében is megfordult volna a boszniai vagy horvátországi területek elcsatolásának gondolata. Bizonyíték erre az alkotmány, amely kimondja, hogy Jugoszlávia nem támaszt igényt a szomszédos utódállamok területére. Lassan kiderül, hogy - az újabban megbélyegzett hazai háborús lobby mellett - csak Radovan Karadžić és Ratko Mladic az, akinek nagy-szerbiai álmai voltak, és ezért nem átallották háborúba keveredni! Ez azonban még bocsánatos bűn lenne, ha nem tartanának ki továbbra is a memorandumba foglalt tervek mellett, óriási gondokat okozva ezzel az időközben békepártivá lett belgrádi vezetésnek. A palei guzsicás azonban - vesztére - nem tartozik a tanulékony politikusok közé, és még mindig ugyanannak a nemzetállamnak az eszméje lebeg a szeme előtt, amelyben hozzá hasonló „minőségű szerbek" játszanák a főszerepet, és más nációnak nemigen lenne benne hely. S amelyet egészen tavalyig népszerűsített a nacionalisták szolgálatába szegődött állami média. Ezért minden bizonnyal drága árat fog fizetni. Azok helyett is, akik közben lovat cseréltek. Megfizeti az árát annak is, hogy a boszniai szerbek is részesüljenek a bosnyákoknak és a horvátoknak megígért új Marshall-tervből. Ennek ugyanis az a feltétele, hogy együttműködjenek a háborús bűnöket kivizsgáló hágai Nemzetközi Bírósággal. Amint kiadják Karadzicot - megérkezik a sokszáz milliós újjáépítési segély. Amiből természetesen haszna lesz a Drinán inneni vállalkozóknak is, még ha a hídon fel is kell mutatniuk az útlevelet. J. GARAI Béla Magyar Szó KÜLPOLITIKA 3 A pápa az ENSZ-ben Mind fontosabb szerepet játszik a világpolitikában II. János Pál pápa. Ezekben a napokban - október elején - két fontos esemény is felhívja a figyelmet erre. Az egyik, hogy a pápa a napokban ellátogat az USA-ba, felszólal az ENSZ- ben és megbeszéléseket folytat Clinton amerikai elnökkel, tehát az utazásaival velejáró egyházfői ténykedés - a világtörténelem legtömegesebb miséi, a hívők megáldása, találkozás a papsággal stb. - mellett olyan tevékenységet folytat, amely közvetlenül a világpolitika, a nemzetközi diplomácia keretébe tartozik. A másik esemény pedig az, hogy a pápa október 17-ére a Vatikánba összehívta az egykori Jugoszlávia egész térségének püspökeit egyetlen feladattal, hogy megvizsgálják: a katolikus egyház hogyan járulhat hozzá a tartós és tényleges béke megteremtéséhez ebben a sokat szenvedett térségben. Ez a két esemény reflektorfénybe állítja azt a jótékony hatást, amelyet a Vatikán, a katolikus egyház és személyesen II. János Pál gyakorol a nemzetközi helyzetre. Ez a jótékony hatás nemcsak az emberek és népek közötti megbékélés közvetlen szolgálatából áll, bár ez sem lebecsülendő - a közvélemény, de még a nemzetközi diplomácia sem méltányolta kellőképpen azt a központi szerepet, amelyet a vatikáni diplomácia játszott a mozambiki polgárháború befejezésében. Ennél a közvetlen hatásnál fontosabb azonban, hogy a katolikus egyház sok mindennel kedvezően befolyásolhatja a nemzetközi helyzet alakulását, fékezheti a szélsőségeket és útját állhatja a legrosszabbnak. Elsősorban azzal, hogy olyan értékeket képvisel, amelyek szembeállíthatók az őrült és öngyilkos politikával. Szembeszáll a fundamentalizmussal, az elvakultság minden formájával. Keresi a megbékélés és közeledés lehetőségét ott is, ahol eddig évszázados válaszfalak álltak, elsősorban a különböző vallások viszonyában. És így sorolhatnánk tovább. A jugoszláv polgárháborúk befejezéséhez ezekben a hónapokban minderre nagyon nagy szükség van. A vallásháborúk kora nem térhet vissza - ez az az álláspont, amellyel II. János Pál kedvező irányban próbálja befolyásolni a nemzetközi helyzetet. A hidegháború letűnését és a kelet-európai rendszerváltást követő korszak nagy csalódása ugyanis az, hogy ez a fordulat nem hozta meg az emberek és a népek egymásra találását, a társadalmi rendszerek közötti válaszfalak, hidegháborús vasfüggönyök ledöntése nem az emberek és népek közeledését hozta, hanem épp ellenkezőleg, fellángolt minden elfelejtettnek hitt ellentét, sőt ellenség lett Jugoszláviában már addig fajulóan, hogy a tegnapi szomszédok egymást kezdték ölni, egymás házát gyújtották fel, egymás feleségét, lányát erőszakolták meg, de a jugoszláv polgárháborúkban feltörő gyűlölet burkoltabban és elfojtottabban másutt is jelentkezett - a másik ember csak azért, mert más nyelven beszél vagy mert nem vet keresztet, még inkább, ha másképp veti a keresztet. Ebben a megbolondult világban a magát legkeményebben (legkövetkezetesebben) tartó gát, a mindent elsöpréssel fenyegető áradattal szembeszegülő erő a katolikus egyház lett. Ezt az egyházat ugyanis lényegéből fakadó jellemvonásai - például tekintélyelvűsége, de leginkább nemzetekfelettisége -, amelyek egyes történelmi korokban a konzervativizmus szövetségesévé változtatták, ebben a mai korszakban rendkívül alkalmassá tették ennek a szerepnek a vállalására. Ebben a szerepben van, ami mind kevesebb megértésre talál - például a merev szembeszegülés a születésszabályozással, a fogamzásgátlással, főleg az abortusszal, ami a pápa és Clinton megbeszéléseinek is fontos témáját adja. Van benne olyasmi, ami szélmalomharcra emlékeztet - például az elanyagiasodással, az erkölcsi értékek devalválódásával, az élvezetek hajszolásával való szembeszegülés, bár a különféle, elsősorban vallási fundamentalizmus térhódítása, a szekták jelentkezése mutatja, hogy még az anyagiasodó világgal szembeheyezkedésnek is van gazdasági alapból és lelki szükségletből eredő ereje. Ez a szerep az eddigieknél jobban átveszi azokat a jelszavakat is, amelyeket egy történelmi korszakban a most kompromittálódott baloldal képviselt a szegények pártfogásának Latin-Amerikában terjedő felszabadítás teológiájától addig a tételig, amelyet Szolzsenyicin neves orosz író így fogalmazott meg a pápával folytatott beszélgetés alapján: „A kapitalizmus mint öncélú felhalmozás ugyanúgy nem működőképes, mint a marxizmus”. A leglényegesebb azonban a szerepnek az egyház nemzetekfelettiségéből eredő része. Minden ember egyformán Isten teremtménye - ez az az elv, amelynek legkövetkezetesebb képviseletével a pápa a legkedvezőbben hathat a nemzetek közti gyűlölettel megfertőzött világra. Közvetve úgy, hogy ebben a szellemben igyekszik befolyásolni a politikusokat. Mint például legutóbbi szlovákiai látogatásán tette, amikor hangsúlyozta a kisebbségek jogát, hogy anyanyelvükön imádkozzanak, hogy a különböző nyelvek és kultúrák találkozása nem lehet az ellentétek forrása, hanem a kölcsönös gazdagodás eszköze kell hogy legyen, sőt üdvözölte még a mindkét országban eléggé vitatott magyarszlovák alapszerződést is, mert azzal „megnyílt a lehetőség a vitás kérdések jövőbeni nyugodt, békés rendezésre”. Közvetlenül pedig azzal, hogy abban a korszakban, amelyben a vallási különbség is egy indok lett, hogy az emberek egymást gyilkolják, harcot hirdetett a vallások közti évszázados ellentét áthidalására. Már régebben azzal jegyezte be nevét a történelembe, hogy az első pápa volt, aki belépett egy zsinagógába, aki megteremtette a Vatikán és Izrael diplomáciai kapcsolatát, az első pápa, aki ellátogatott egy mohamedán országba, aki 1982 óta négyszer fogadta Arafatot, a palesztinok vezetőjét, tehát tárgyalt vele már akkor is, amikor a világ még kiközösített terroristának tartotta, aki hozzájárult ahhoz, hogy Rómában a Szent Péter-bazilika közelében felépüljön Európa legnagyobb mecsetje, a Vatikánban megrendezte azt az összejövetelt, amelyen keresztények, mohamedánok, buddhisták, sintoisták, a zsidó és a hindu vallás hívei együtt imádkoztak stb. Az idén pedig három enciklikában is, főleg az Ut omnes unum sint (Hogy egyek legyenek) címet adó első szavakkal indulóban síkraszáll azért, hogy a történelmi fordulópontig, 2000-ig megteremtsék az eddig megosztott, egymással szembehelyezkedő vallások egységét, mert „akik Krisztusban hisznek és a vértanúk hosszú sorával kapcsolódnak egymáshoz, nem maradhatnak megosztottak”. Fordulat a vatikáni politikában már néhányszor világgá kürtölte a szerb propagadna. A nagy „szerbellenes nemzetközi összeesküvést” kárhoztató vaklárma ezzel az indoklással hallgatott el egy pillanatra, amikor kiderült, hogy a Vatikán fogalmazta meg legelőször hivatalosan azt a követelést, hogy fel kell oldani a Jugoszlávia elleni nemzetközi zárlatot. A Vatikán elleni propaganda nagydobjait akkor kezdték ismét verni, amikor a pápa nyilatkozatában, hogy „a háború elleni háború igazságos és törvényes” a szerbek elleni erőszak jóváhagyását látták. Utána ismét jött a meghökkenés pillanatnyi csöndje, ismét elhangzott a „fordulat a vatikáni politikában” indoklás, amikor kiderült, hogy a vatikáni diplomácia tárgyalt Karadjicékkal, amikor a boszniai szerbek vezetőit háborús bűnösnek nyilvánító világ szóba sem akart velük állni. Majd utána ismét megszólaltak a nagydobok, amikor a pápa elítélte a Banjaluka környéki kitelepítéseket. A lényeg viszont az, hogy a Vatikán politikája soha semmit sem változott, mindig azt az elvet képviselte, amit II. János Pál így fogalmazott meg: „Nem tekinthető a nagy és kegyelmes Isten hívének, aki ennek az Istennek a nevében megöli felebarátját”. Az ebből eredő politikát próbálja képviselni világ viszonylatában az ENSZ-ben és az USA-ban, Jugoszlávia felé pedig az összehívott püspöki értekezleten II. János Pál. És erre a politikára nagy szükség van, mert béke csak akkor lesz, ha az itt élő népek visszaverik azt a politikát, amelyet Karadzic így fogalmazott meg: „Árulónak bélyegzek meg minden olyan szerb embert, aki valaha is akárcsak törekedni fog bármiféle együttélésre, más nemzetek tagjaival való bárminemű közösségi életre”. BÁLINT István