Magyar Szó, 1995. október (52. évfolyam, 229-254. szám)

1995-10-01 / 229. szám

1995. október 1., vasárnap N­ew Yorkban kedden a horvát, a bosnyák és a jugoszláv külügy­miniszterek erőteljes amerikai nyo­másra megállapodtak azokban az al­kotmányos alapelvekben, amelyek garantálhatják Bosznia- Hercegovina állam létezését és „működőképessé­gét”. Az eseménynek olyan súlya volt, hogy maga Clinton amerikai elnök közölte a nyilvánossággal. A hosszadalmas előkészítés és a többórás eszmecsere gyümölcseként létrejött megállapodás újabb előre­lépés az amerikaiak által kezdemé­nyezett rendezési törekvésben, ez tagadhatatlan, mint ahogyan az is, hogy a megállapodás számos kér­dést nem érint és rendezetlenül hagy. Sőt, maguk a Holbrooke által a felekre „menedzselt” alapelvek egyáltalán nem garantálják a békés megoldást. A New York-i találkozó után tartott sajtókonferencián azon­ban, amelyen Clinton különmegbí­­zottja, a Henry Kissingeren is túlte­­vő Richard Holbrooke, valamint az EU különmegbízottja, a svéd Carl Bildt elnökölt, úgy tűnt, hogy a dél­szláv békefolyamatban kétségtele­nül újabb előrelépés történt. Clinton amerikai elnök is ennek nevezve üdvözölte a megállapodást az alkotmányos alapelvekről, s nyoma­tékkal hangsúlyozta, hogy Bosznia- Hercegovina egységes állam marad. Ő is hozzátette azonban: a megállapo­dás nem szavatolja a békét, de min­denképpen megnyitja az utat előtte. Bob Dole szenátor, a republiká­nusok vezetője úgy fogalmazott, hogy a megállapodás ködös. Újból figyelmeztetett, hogy a kongresszus felülvizsgálja Clintonnak azt a javas­latát, amelynek értelmében Ameri­ka, ha arra megérik az idő, csapato­kat küld Boszniába az egyezmény gyakorlati megvalósításának katonai felügyeletére és biztosítására. Bejelentvén a nemzetközi nyilvá­nosságnak a lényegében szerb- hor­­vát-bosnyák külügyminiszteri hár­mas találkozó eredményeit, amelye­ket minden féllel külön-külön rend­kívül hosszas és nehéz tárgyalások előztek meg, s amelyekbe időnként maga Warren Christopher amerikai külügyi államtitkár is bekapcsoló­dott, Richard Holbrooke is figyel­meztetett: a krízis megoldásának irányába tett jelentős lépés ellenére még mindig igen hosszúnak tűnik az az út, amelynek végén a tartós és teljes boszniai béke leledzik. izonyos érdemi kérdésekről szót sem ejtettek a hármas ta­lálkozó részvevői. Például arról, pontosan hol is fognak húzódni a határvonalak, s maga a repülő chip­teljes a­lomata is beismerte: ez „külön me­se”, amelyről majd egy másik helyen és alkalommal fognak tárgyalni. De fognak, sőt biztosra vehetően hosszasan és kimerítően. Ugyanúgy elsiklottak - ezt csak szándékosan tehették - a még megszállás alatt le­vő horvát területek kérdése fölött is, de a találkozó után tartott sajtókon­ferencián elhangzott, ezt szintén ki­emelt kérdésként fogják kezelni az átfogó rendezésre irányuló tárgya­lások során. Nem érintették továbbá sem a tűzszünet, sem az ellenséges­kedés megszüntetésének szükséges­ségét, jóllehet az egy nappal koráb­ban tartott sajtókonferencián ennek éppen az ellenkezőjét mondták. Ami a Bosznia-Hercegovina le­endő alkotmánya alapelveinek meg­fogalmazását illeti, sok tekintetben alighanem a Dole amerikai szenátor által használt ködös kifejezés a leg­találóbb. Számos nem eléggé egyér­telmű formuláció van benne, ame­lyek lehetőséget adnak a különböző, sőt az egymással ellentétes értelme­zésre, és a megfoghatatlan határi­dőkre. Bosznia-Hercegovinában a sza­bad és demokratikus választásokat nyomban meg kellene tartani, mi­helyt azt a társadalmi körülmények lehetővé teszik. Mi sem termé­szetesebb annál,­hogy a legeslegelső szükséges „társadalmi körülmény” az ellenségeskedés megszüntetése, a béke és a rend helyreállítása. Eddig azonban magának Holb­rooke-nak a bevallása szerint is még hosszú az út. Kérik továbbá a két kormánytól a mozgásszabadság azonnali érvényesítésének lehetővé tételét, az elköltözött, elűzött szemé­lyek vagyonának visszaszármaztatá­sát, de legalább kárpótlását, vala­mint az összes nemzetközileg szoká­sos emberi jogok érvényesítési lehe­tőségének megteremtését. Mind­ezeknek a jogoknak a sorsa is termé­szetesen mindaddig kérdéses, amíg harcok folynak. A választásokat az azt követő harminc napon belül meg kellene tartani, hogy a nemzet­közi megfigyelők és az EB­ESZ illeté­kesei megállapították, hogy ehhez létrejöttek a fentebb említett társa­dalmi körülmények. A leendő parlamentben a képvi­selők kétharmadát a muzulmán­­bosnyák föderáció, egyharmadát pedig az úgynevezett boszniai szerb köztársaság fogja választani. Ugyan­ilyen arányú lesz a leendő államel­nökség is, s a mindenkori egyhar­­mad, tehát a szerbek, a horvátok és a muzulmán bosnyákok vétót emel­hetnek. A végső szót a vitás kérdé­sekben a parlament mondja ki. A héten New Yorkban Klaus Kinkel német külügyminiszter vezetésével ülést tartott a boszniai konfliktusban illetékes nyugat-euró­­pai-orosz és az iszlám összekötő cso­port is, és kijelölte a rendezésre irá­nyuló diplomáciai teendők sorrend­jét. Mindent egybevetve és a vázolt ellentmondások ellenére is úgy tű­nik: a nagyok valóban elhatározták, hogy pontot tesznek a boszniai ügy végére. Már amekkorát lehet. DUJMOVICS György DÉLSZLÁV VÁLSÁG Felgyorsuló rendezés (PÓSA Károly karikatúrája) Orosz kegyelemdöfés a Nagy-Szerbia-koncepciónak Belgrád is elzárkózik a boszniai szerbekkel való testvéri összeölelkezés gondolatától A legújabb boszniai béketerv elfo­gadása - ha a szerb „entitástól” való­ban megvonják a Szerbiához való csat­lakozás jogát, ahogyan a bosnyákok követelik kétségkívül a Nagy-Szer­­biáról szövögetett álmok szertefoszlá­­sát jelent, azzal, hogy a kegyelemdö­fést váratlanul az oroszok adták meg e koncepciónak. Diplomáciai körökben nem maradt visszhang nélkül Andrej Kozirjev kijelentése, hogy Moszkva nem támogatja a boszniai szerbek el­szakadását és a JSZK-hoz való csatla­­kozását, hanem kitart Bosznia-Herce­govina egysége mellett. Világos beszéd: az oroszok ellenzik a határok megváltoztatását Európá­ban, beleértve a „szerb testvérek” igé­nyét is, hogy felszámolják az „igazság­talan” drinai határt, és fél Boszniát a JSZK-hoz csatolják. Moszkva persze nem lelkiismereti okokból, mondjuk a Kelet-Boszniában (és más vidékeken) végrehajtott etnikai tisztogatás miatt vonakodik támogatni a szerb földek kiterjesztését, hanem egészen prózai indokból: az úgynevezett boszniai Szerb Köztársaság elszakadása veszé­lyes precedenst jelentene, és rossz pél­dát statuálna az Orosz Föderáció egyik-másik szeparatista hajlamú nép­csoportjának. Egy ideje a szerb elnök is elzárkó­zik a boszniai szerbekkel való testvéri összeölelkezés gondolatától, mintha soha nem követelte volna, hogy min­den szerbnek egy államban kell élnie. Sőt, olyannyira támogatja az egyesü­lést tiltó nyugati béketervet, hogy az elmúlt hetekben a nyugat-boszniai vá­rosok feladását követelte a paleiaktól. Azokét, amelyek az új térképek szerint a bosnyák-horvát föderációhoz tartoz­nak majd. Legalábbis ezt állítja Mladic tábornok, aki a belgrádi vesekőzúzás­ról hazatérve erélyes intézkedésekkel igyekszik elejét venni egy krajinai tí­pusú megfutamodásnak, és letartózta­tással meg főbelövéssel fenyegeti a he­lyi parancsnokokat, ha eleget tesznek Milošević kérésének. A szerb elnök ugyanis - mint a BBC amerikai tévé­állomásnak adott interjújából kiderül - újabban (némileg megkésve) azt vall­ja, hogy az európai határok a huszon­egyedik században légiesülnek, és az országokat nem fogja kínai fal elválasz­tani egymástól. Természetesen a kormányzó szo­cialisták is elzárkóznak minden olyas­mitől, ami a Nagy-Szerbia iránti nosz­talgiára utalna. Zoran Lilic szövetségi elnök pedig ki tudja hányadszor cáfol­ja, hogy Belgrádban bárkinek a fejé­ben is megfordult volna a boszniai vagy horvátországi területek elcsatolá­­sának gondolata. Bizonyíték erre az al­kotmány, amely kimondja, hogy Jugo­­szlávia nem támaszt igényt a szomszé­dos utódállamok területére. Lassan kiderül, hogy - az újabban megbélyegzett hazai háborús lobby mellett - csak Radovan Karadžić és Ratko Mladic az, akinek nagy-szerbiai álmai voltak, és ezért nem átallották háborúba keveredni! Ez azonban még bocsánatos bűn lenne, ha nem tartaná­nak ki továbbra is a memorandumba foglalt tervek mellett, óriási gondokat okozva ezzel az időközben békepártivá lett belgrádi vezetésnek. A palei guzsi­­cás azonban - vesztére - nem tartozik a tanulékony politikusok közé, és még mindig ugyanannak a nemzetállam­nak az eszméje lebeg a szeme előtt, amelyben hozzá hasonló „minőségű szerbek" játszanák a főszerepet, és más nációnak nemigen lenne benne hely. S amelyet egészen tavalyig népszerűsí­tett a nacionalisták szolgálatába szegő­dött állami média. Ezért minden bizonnyal drága árat fog fizetni. Azok helyett is, akik közben lovat cseréltek. Megfizeti az­ árát annak is, hogy a boszniai szerbek is részesül­jenek a bosnyákoknak és a horvátok­­nak megígért új Marshall-tervből. En­nek ugyanis az a feltétele, hogy együtt­működjenek a háborús bűnöket ki­vizsgáló hágai Nemzetközi Bírósággal. Amint kiadják Karadzicot - megérke­zik a sokszáz milliós újjáépítési segély. Amiből természetesen haszna lesz a Drinán inneni vállalkozóknak is, még ha a hídon fel is kell mutatniuk az út­levelet. J. GARAI Béla Magyar Szó KÜLPOLITIKA 3 A pápa az ENSZ-ben M­ind fontosabb szerepet ját­szik a világpolitikában II. Já­nos Pál pápa. Ezekben a napokban - október elején - két fontos ese­mény is felhívja a figyelmet erre. Az egyik, hogy a pápa a napokban ellá­togat az USA-ba, felszólal az ENSZ- ben és megbeszéléseket folytat Clin­ton amerikai elnökkel, tehát az uta­zásaival velejáró egyházfői tényke­dés - a világtörténelem legtömege­sebb miséi, a hívők megáldása, talál­kozás a papsággal stb. - mellett olyan tevékenységet folytat, amely közvetlenül a világpolitika, a nem­zetközi diplomácia keretébe tarto­zik. A másik esemény pedig az, hogy a pápa október 17-ére a Vatikánba összehívta az egykori Jugoszlávia egész térségének püspökeit egyet­len feladattal, hogy megvizsgálják: a katolikus egyház hogyan járulhat hozzá a tartós és tényleges béke megteremtéséhez ebben a sokat szenvedett térségben. Ez a két ese­mény reflektorfénybe állítja azt a jó­tékony hatást, amelyet a Vatikán, a katolikus egyház és személyesen II. J­ános Pál gyakorol a nemzetközi helyzetre. Ez a jótékony hatás nem­csak az emberek és népek közötti megbékélés közvetlen szolgálatából áll, bár ez sem lebecsülendő - a köz­vélemény, de még a nemzetközi diplomácia sem méltányolta kellő­képpen azt a központi szerepet, amelyet a vatikáni diplomácia ját­szott a mozambiki polgárháború be­fejezésében. Ennél a közvetlen ha­tásnál fontosabb azonban, hogy a katolikus egyház sok mindennel kedvezően befolyásolhatja a nem­zetközi helyzet alakulását, fékezheti a szélsőségeket és útját állhatja a leg­rosszabbnak. Elsősorban azzal, hogy olyan értékeket képvisel, amelyek szembeállíthatók az őrült és öngyil­kos politikával. Szembeszáll a fun­damentalizmussal, az elvakultság minden formájával. Keresi a meg­békélés és közeledés lehetőségét ott is, ahol eddig évszázados válaszfalak álltak, elsősorban a különböző vallá­sok viszonyában. És így sorolhat­nánk tovább. A jugoszláv polgárhá­borúk befejezéséhez ezekben a hó­napokban minderre nagyon nagy szükség van. A vallásháborúk kora nem térhet vissza - ez az az álláspont, amellyel II. János Pál kedvező irányban próbálja befolyásolni a nemzetközi helyzetet. A hideghábo­rú letűnését és a kelet-európai rend­szerváltást követő korszak nagy csa­lódása ugyanis az, hogy ez a fordu­lat nem hozta meg az emberek és a népek egymásra találását, a társa­dalmi rendszerek közötti válaszfa­lak, hidegháborús vasfüggönyök le­döntése nem az emberek és népek közeledését hozta, hanem épp ellen­kezőleg, fellángolt minden elfelej­tettnek hitt ellentét, sőt ellenség lett­­ Jugoszláviában már addig fajuló­­an, hogy a tegnapi szomszédok egy­mást kezdték ölni, egymás házát gyújtották fel, egymás feleségét, lá­nyát erőszakolták meg, de a jugo­szláv polgárháborúkban feltörő gyűlölet burkoltabban és elfojtottab­­ban másutt is jelentkezett - a másik ember csak azért, mert más nyelven beszél vagy mert nem vet keresztet, még inkább, ha másképp veti a ke­resztet. Ebben a megbolondult vi­lágban a magát legkeményebben (legkövetkezetesebben) tartó gát, a mindent elsöpréssel fenyegető ára­dattal szembeszegülő erő a katolikus egyház lett. Ezt az egyházat ugyanis lényegéből fakadó jellemvonásai - például tekintélyelvűsége, de legin­kább nemzetekfelettisége -, ame­lyek egyes történelmi korokban a konzervativizmus szövetségesévé változtatták, ebben a mai korszak­ban rendkívül alkalmassá tették en­nek a szerepnek a vállalására. Eb­ben a szerepben van, ami mind ke­vesebb megértésre talál - például a merev szembeszegülés a születéssza­bályozással, a fogamzásgátlással, fő­leg az abortusszal, ami a pápa és Clinton megbeszéléseinek is fontos témáját adja. Van benne olyasmi, ami szélmalomharcra emlékeztet - például az elanyagiasodással, az er­kölcsi értékek devalválódásával, az élvezetek hajszolásával való szembe­szegülés, bár a különféle, elsősorban vallási fundamentalizmus térhódítá­sa, a szekták jelentkezése mutatja, hogy még az anyagiasodó világgal szembeheyezkedésnek is van gaz­dasági alapból és lelki szükségletből eredő ereje. Ez a szerep az eddigi­eknél jobban átveszi azokat a jelsza­vakat is, amelyeket egy történelmi korszakban a most kompromittáló­dott baloldal képviselt­­ a szegények pártfogásának Latin-Amerikában terjedő felszabadítás teológiájától addig a­ tételig, amelyet Szolzsenyi­­cin neves orosz író így fogalmazott meg a pápával folytatott beszélgetés alapján: „A kapitalizmus mint öncé­lú felhalmozás ugyanúgy nem mű­ködőképes, mint a marxizmus”. A leglényegesebb azonban a szerep­nek az egyház nemzetekfelettiségé­­ből eredő része. M­inden ember egyformán Is­ten teremtménye - ez az az elv, amelynek legkövetkezetesebb képviseletével a pápa a legkedve­zőbben hathat a nemzetek közti gyűlölettel megfertőzött világra. Közvetve úgy, hogy ebben a szel­lemben igyekszik befolyásolni a po­litikusokat. Mint például legutóbbi szlovákiai látogatásán tette, amikor hangsúlyozta a kisebbségek jogát, hogy anyanyelvükön imádkozza­nak, hogy a különböző nyelvek és kultúrák találkozása nem lehet az el­lentétek forrása, hanem a kölcsönös gazdagodás eszköze kell hogy le­gyen, sőt üdvözölte még a mindkét országban eléggé vitatott magyar­szlovák alapszerződést is, mert azzal „megnyílt a lehetőség a vitás kérdé­sek jövőbeni nyugodt, békés rende­zésre”. Közvetlenül pedig azzal, hogy abban a korszakban, amelyben a vallási különbség is egy indok lett, hogy az emberek egymást gyilkol­ják, harcot hirdetett a vallások közti évszázados ellentét áthidalására. Már régebben azzal jegyezte be ne­vét a történelembe, hogy az első pá­pa volt, aki belépett egy zsinagógá­ba, aki megteremtette a Vatikán és Izrael diplomáciai kapcsolatát, az el­ső pápa, aki ellátogatott egy moha­medán országba, aki 1982 óta négy­szer fogadta Arafatot, a palesztinok vezetőjét, tehát tárgyalt vele már ak­kor is, amikor a világ még kiközösí­tett terroristának tartotta, aki hozzá­járult ahhoz, hogy Rómában a Szent Péter-bazilika közelében felépüljön Európa legnagyobb mecsetje, a Va­tikánban megrendezte azt az össze­jövetelt, amelyen keresztények, mo­hamedánok, buddhisták, sintoisták, a zsidó és a hindu vallás hívei együtt imádkoztak stb. Az idén pedig há­rom enciklikában is, főleg az Ut om­­nes unum sint (Hogy egyek legye­nek) címet adó első szavakkal indu­lóban síkraszáll azért, hogy a törté­nelmi fordulópontig, 2000-ig meg­teremtsék az eddig megosztott, egy­mással szembehelyezkedő vallások egységét, mert „akik Krisztusban hisznek és a vértanúk hosszú sorával kapcsolódnak egymáshoz, nem ma­radhatnak megosztottak”. F­ordulat a vatikáni politikában­­ már néhányszor világgá kürtöl­te a szerb propagadna. A nagy „szerbellenes nemzetközi összeeskü­vést” kárhoztató vaklárma ezzel az indoklással hallgatott el egy pilla­natra, amikor kiderült, hogy a Vati­kán fogalmazta meg legelőször hiva­talosan azt a követelést, hogy fel kell oldani a Jugoszlávia elleni nemzet­közi zárlatot. A Vatikán elleni pro­paganda nagydobjait akkor kezdték ismét verni, amikor a pápa nyilatko­zatában, hogy „a háború elleni há­ború igazságos és törvényes” a szer­­bek elleni erőszak jóváhagyását lát­ták. Utána ismét jött a meghökke­nés pillanatnyi csöndje, ismét el­hangzott a „fordulat a vatikáni poli­tikában” indoklás, amikor kiderült, hogy a vatikáni diplomácia tárgyalt Karadjicékkal, amikor a boszniai szerbek vezetőit háborús bűnösnek nyilvánító világ szóba sem akart ve­lük állni. Majd utána ismét megszó­laltak a nagydobok, amikor a pápa elítélte a Banjaluka környéki kitele­pítéseket. A lényeg viszont az, hogy a Vatikán politikája soha semmit sem változott, mindig azt az elvet képviselte, amit II. János Pál így fo­galmazott meg: „Nem tekinthető a nagy és kegyelmes Isten hívének, aki ennek az Istennek a nevében megöli felebarátját”. Az ebből eredő politikát próbálja képviselni világ vi­szonylatában az ENSZ-ben és az USA-ban, Jugoszlávia felé pedig az összehívott püspöki értekezleten II. János Pál. És erre a politikára nagy szükség van, mert béke csak akkor lesz, ha az itt élő népek visszaverik azt a politikát, amelyet Karadzic így fogalmazott meg: „Árulónak bélyeg­­zek meg minden olyan szerb em­bert, aki valaha is akárcsak töreked­ni fog bármiféle együttélésre, más nemzetek tagjaival való bárminemű közösségi életre”. BÁLINT István

Next