Magyar Szó, 1997. szeptember (54. évfolyam, 206-230. szám)
1997-09-13 / 216. szám
1997. szeptember 13., szombat Magyar Szó A múlt század hazai építészetének történetében ritkaságszámba megy, ha egy építész életének és munkásságának dokumentumai nem mentek veszendőbe. Egy a ritka kivételek közül Molnár Györgynek, a XIX. század legnagyobb újvidéki építőjének életműve. A hazai építészet történetében nem cseng ismeretlenül Molnár György neve és munkássága akkor sem, ha tevékenységével nem foglalkozott különösebben behatóan a hazai szakirodalom. Molnár Budapesten született 1826-ban. Feltehetően szülővárosában végezte tanulmányait, itt szerzett építőmesteri („baumeister”) oklevelet, az újvidéki levéltárak anyagában viszont 1850-től egészen a század végéig rendszeresen találkozhatunk a nevével. Újvidéket jócskán lerombolták az 1848-as forradalom, pontosabban az 1849. június 12-i bombázások során, ami után az építészeti örökség jelentős része vagy megsemmisült, vagy erősen megrongálódott. A sokféle adókedvezmény, s kiváltképp a másfél millió ezüstforintot kitevő állami hitel nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a várost felújítsák, romjaiból újjáépítsék, s a század második felében a déli végek kulturális és gazdasági központjává váljék. A felújítások során 1850 és 1853 között a legaktívabb, legserényebb építőmester a városban a fiatal Molnár György volt, aki valószínűleg munkát keresve bukkant fel a városban ezekben az években. Már a forradalom utáni első évtizedben több tíz polgári házat épített vagy újított fel, amelyek küllemükben és struktúrájukban a Monarchia-szerte kedvelt háztípusokhoz voltak hasonlatosak. Az első komolyabb, Molnár által kivitelezett munka a Šafarik utcai református templom volt (1865-1867). Molnár, a vallás alapelveit tiszteletben tartva, harmonikus, karcsú, komoly küllemű, a neogótikus építészeti hagyományokat idéző épületet emelt. A következő terv, amelynek kivitelezésére Molnár vállalkozott, a városi kórház épülete volt (1867-1871), amelyet mint bizonyára hamar elévülő épületet a század végén, amikor a kórházat új (mai) helyére költöztették, lebontottak. A városi közigazgatóság által a Nikolajevska portai szerb általános iskola felépítésére kiírt pályázatra meghívott néhány vállalkozó közül egyedül Molnár György jelentkezett. A közoktatásról szóló 1868-as törvény ugyanis kötelezővé tette az iskoláztatást, ezenkívül a felekezeteknek engedélyezte az anyanyelvű iskolák megnyitását. Az első szerb tannyelvű általános iskola alapkövét 1871 áprilisában helyezték el, a munkálatokat pedig 1874-ben fejezték be, s az ünnepélyes átadásra november 2-án került sor. Ez a tekintélyes, egyemeletes épület ✓ ÚJVIDÉK ÉPÍTŐI (II.) Egy méltánytalanul elfeledett építész Molnár György mellszobra ott áll ugyan a katolikus nagytemplomban, de a város egyetlen utcája sem viseli a nevét az érett klasszicizmus szellemében épült, szimmetrikus kompozíció jellemzi, leírásával már a régi szakirodalomban is találkozunk (sajnos, a szerző nevének említése nélkül), azon építmények egyikeként emlegetik, amelynek tervezésekor és építésekor rendkívül nagy figyelmet fordítottak a belső terek harmonikus elrendezésére, a kommunikációra, valamint a tantermek és folyosók jó megvilágítására. (Kašanin/Petrović: Szerb művészet Vajdaságban, 41. o.) Molnár 1870-ben tervezte és építtette fel Újvidéken, a mai Triskovic téren az első állandó színház épületét, a Polgári Csarnokot. Az építkezést 1871-ben fejezték be, s december 25-én tartották meg az első előadást, a Szerb Nemzeti Színház társulatával. Az épületnek igen tágas nagyterme volt, erkélyek és páholyok nélkül. A nézőtér gazdag díszítésével vívta ki a korabeli szakma elismerését, a színpadi gépezetet pedig a belgrádi Nemzeti Színház mintájára alakították ki. A Polgári Csarnokot 1892-ben bontották le, inkább politikai okok, mintsem az épület elavulása miatt. Már a város felújításának kezdetekor tervbe vették az új városháza felépítését. A múlt század második felének e kulcsfontosságú építészeti vállalkozásához kötődő első dokumentum 1871-ből származik, amikor is a városi magisztrátus képviselőháza megalakította az új városháza építésével megbízott bizottságot. Az új épület státusáról szóló hosszas viták után az építkezési bizottság megvásárolta Molnár terveit (1873). Egy évtizeddel később ugyanez a bizottság pályázatot írt ki, amelyre több pályamunka is érkezett. A versengésben több építész is részt vett, többek között Marko Popovic pesti és Aleksandar Bugarski (1835-1891) belgrádi építészek, ez utóbbi az első Nemzeti Színház, valamint Szerbia-szerte egész sor középület és templom tervezőjeként szerzett magának nevet. Molnár mint nagy tapasztalattal és jó kapcsolatokkal rendelkező építkezési vállalkozó megkapja a kivitelezés jogát, miközben már megvásárolt terveit több ízben is módosítja, tökéletesíti. Molnár tervét csak 1890-ben hagyták hivatalosan is jóvá, s az építkezés három év múlva kezdődött meg. Az újonnan befejezett épületben 1895 januárjában tartották meg az első képviselőházi ülést. 1882 és 1884 között Molnár saját tervei alapján építi fel a városi vágóhidat, amely egyike volt a város első ipari létesítményeinek. Az épület elhelyezéséről és kinézetéről ma már, sajnos, adataink sincsenek. Molnár egyebek között egy épületanyaggyár társtulajdonosa is volt, valamint az újvidéki iparosok egyesületének elnöke. Mint vezető városi építész, számos magán- és középület építkezési munkálataiban vett részt, részben mint tanácsadó vagy vállalkozó, részben pedig mint az építkezési bizottság elnöke. Ilyen volt például a monarchiabeli szerbek legerősebb bankintézményének számító Központi Hitelintézet csodálatosan szép épülete a Miletic utcában, amelyet a híres bécsi építész, Franz Woruda tervezett 1895-ben, s ahol Molnár Woruda munkatársaként, valamint fő kivitelezőként jelent meg. Ma is tisztázatlan és feltárásra váró Molnár szerepe a valamikori bíróság - ma a Vajdasági Múzeum központi épülete - Duna park szélén álló épületének tervezésében és felépítésében. Pályafutása csúcsát azonban a monumentális katolikus templom, a Mária Szent Neve templom tervének elkészítése jelentette, amelyet két ízben is elkészített, 1891-ben és 1892-ben. A templomot 1895-ig építették a régi, sorban a második, 1742-ben emelt katolikus templom helyén. Molnár háromhajós székesegyházként képzelte el az építményt, amelyre rásimul a díszes, neogótikus stílusú harangtorony. A díszítőelemek páratlan gazdagsága Molnár építészeti felfogásának pragmatikus voltára utal. A katolikus egyház hálája jeléül még az építész életében elhelyezte Molnár mellszobrát a templomban. Élete vége felé Molnár bankot is alapított, de az egész vállalkozás hamarosan csődbe ment. Lélekben megtörtén, anyagilag megsemmisülve, polgártársai által kivetetten és elfeledetten Molnár Újvidéken halt meg 1899. március 30-án, életének 73. évében. A XIX. század legnagyobb újvidéki építésze gazdag és termékeny alkotótevékenységének alapos művészeti és történeti feltárása még mindig várat magára, akárcsak az a társadalmi elismerés, amellyel a város, amelynek arculatáért annyit tett, tartozik neki. Egy Molnárról elnevezett utca vagy tér talán méltó megemlékezés és elismerés lehetne. Vladimir MITROVIĆ (FAZEKAS Zsolt felvétele) Molnár György mellszobra a templomban HoeM taa- -Haronasxa Sad natolitha Okvs ' I Újvidék ékessége: a katolikus nagytemplom Milivoj Nikolajevic: Örvény a fehér térben, 1970,pasztell F (Németh László életrajzi kronológiája XI.) Németh László már 1944 tavaszán készült arra, ami majd történni fog az elkövetkező években vele és családjával, s a lelke mélyén talán már tudta is, hogy Hódmezővásárhely az a helység, ahol oly kívánatosnak tetszhetett megtelepedni a háború utáni időkben a neki kedvezőtlen politikai konstellációk elől védve magát. Vonzhatta az az 1940. áprilisi tapasztalata, amelyet Móricz Zsigmonddal együtt szerzett Vásárhelyen, ahol, úgy gondolta, a lelkek készek az ő experimentumának a végrehajtására, ha már a tanyai gyerekeknek kollégiumot szerveztek. Pedagógiai erősza ragadta magával különben is, és nem is egy körülmény hatott oda, hogy Pestről a Tiszántúlra költözzék családjával, hiszen Mezőszilason, ahol otthon volt, pedagógiai kezdeményezései meghiúsultak 1944 áprilisában. Lányainak tanítása közben megbizonyosodhatott pedagógiai elgondolásainak termékeny voltáról, de mindenki más értetlenül hallgatta fejtegetéseit arról, hogy a természettudományokat, de a társadalomtudományokat is egy tárgyként, összevonva kellene tanítani. Csak a hozzá 1944 nyarán látogató Püski Sándor lelkesedett, ésannyira, hogy megígérte, a békési iskolában kieszközli, Németh László próbát tehessen pedagógiájával. Egyúttal megkötötte a szerződést a példatárnak szánt, Négy könyv címen tervezett művének kiadására, ami alkalmas lenne népfőiskolai tankönyvnek is. A könyv terve azonban a realizálódás közelébe csak 1962 júniusában került, végül pedig 1988-ban jelent meg. Békésen, majd Hódmezővásárhelyen sem volt idillikus az élete, mégha ő, akárhányszor életének erről a korszakáról beszélt, idillnek nevezte, Boldogság-szigetnek becézte, óraadók királyságának mondta is azt, ami csak díjazott tanári státust jelentett. Hétfőtől csütörtökig tanított, a megmaradt napokon írt, kihagyó villanyvilágítás és télire szerzett három liter petróleum „fényében”. Amikor realista helyzetlátása kerekedett felül benne, akkor bizony siratnivalónak látta a helyzetét, s ilyenkor úgy érezte, „semmi sem ment meg, csak a ciánkák”. Közben befejezi a felkérésre írt, nagyarányú elgondolásának a kifejtését A tanügy rendezése címen, 1945. szeptember 11-én. Első munkája ez a háború utáni hónapokban. A tanításról és a tanulásról ritkán írtak ennyire ihletetten szép sorokat. Megpróbált például a tudáson mást érteni, mint értenek még ma is. A kutató tudós is, írta, a „polcon tartja az emlékezetét, azt tudja, hova kell nyúlnia”. Majd a következőket fejtegette: , ,A tudás ma képesség és tájékozottság. Az iskolának áttekintést kell adnia s bizonyos képességeket tornáztatnia. Sokkal kevesebb lexikon és sokkal több mozgékonyság. A jó tankönyv: negyvenoldalas »térkép«, amely eligazít, s egy anthológia, mely százfelől csillantja meg az anyagot, s kívánatossá teszi az írókat - biológiában, fizikában: a kutatást. A jó iskola ma: bevezetés a könyvtárba vagy a laboratóriumba. Az a történész végzett jó munkát, akinek a tanítványai később is fölütik Gibbont vagy Tacitust. S az a fizikus, akinek a tanítványa maga csinálja meg a rádiót.” Közben Békésen, a Holt-Körösig terjedő kertben elkezdi a Sámson című verses drámájának írását. A tagoló vers (ennek lelkes híve és magyarázója) lehetőségeit méri fel a személyes sorstragédiává formált mondatokban. Ez a dráma is olyan kísérlet, mint amilyen az iskolai elméletet próbál ki, s közben vallomást ír a bibliai Sámson történetében: „Sámson a kő tengelyéhez láncoltan ébred. Mély éjjelembe a hajnal hangjai megjöttek megint; Efraim hegyén a napnak is ott kell rég ragyognia, bár szemem kitört folyója helyett egész bőröm egy napéhes szem lett - vackomba még sokáig érnek le meleg ujjai. Testem és fülem hajnala közé órák tolódtak, s lelkem csaknem oly hajnaltalan forog a kő körül mint a szemem.” Belefog Széchenyi című drámájának írásába is. S nem Döbling is egy kicsit Békés vagy Hódmezővásárhely? Mert a maga szorongatott helyzetéből ezért szívhatta az indulatokat sorstragédiájához. Ellene a támadások ugyanis nem lanyhultak. Éppen ezért nehéz felmérni erőfeszítéseinek nagyságát, amellyel a nevezetes „vásárhelyi idillt” megteremtette. Ennek meghatározását is megadta: „Idill... szépen beosztott nap, abban sok jól menő munka, zavartalan környezet s olyan emberek szomszédsága, akiknek életét nagyjából helyeslem. Vásárhelyi életem is könnyen viselt szegénységével, az üldözők távoli zsivajával rövidebb pánikoktól megszakított idill volt.” BORI Imre Nikolajevic A Matica srpska galériájának 150. évfordulója szolgáltatott alkalmat arra, hogy a közönség újra találkozhasson Milivoj Nikolajevic (1912- 1988) képeivel. A festő nem sokkal a halála előtt Rumának, diákkora kedves városának ajándékozott egy kis híján száz darabból álló, művészetének minden fontos állomását prezentáló gyűjteményt, amelyből hatvan látható az újvidéki Matica srpska galériájában, szeptember 24-éig. Tolnai Ottó egyebek között a következőket írta Nikolajevic művészetéről: „... életművének maximumát a rajzok és a grafikai lapok képezik, és semmi esetre sem a festmények... Úgy is mondhatnánk, a rajz, az ágmotívum a 60-as évek elejének telitalálata, ezek a munkák viszont egy korszerű absztrakt művész műhelyét mutatják, azt, hogyan nő nagy, hamvas jelé, hogyan zsúfolódik plaszticitásokkal teljes térré a kecses kalligrafikus érintés. A természet dolgozik így a lepkék és a madarak szárnyain - olykor túl finomnak tűnhet az egész, ám aztán hirtelen rádöbbenünk, hogy itt valami másról van szó: a röpülésről, a röpülés rajzáról, a nagy röptávról. E törékeny, súlytalan lény úgy tűnik nekem most, messzebbre jutott, mint sok nagyreményű, súlyos röppentyűje festészetünknek. (...) Számomra mindig fontos volt Nikolajevic művészete - haikuja: Konjovic ellenpárját láttam benne. A durva gesztus hangossága, nagydobja és a minimális érintés csöndje.” A kilátó mai számát Milivoi Nikolajevic munkáival illusztráltuk. KILATO 9