Magyar Szó, 1997. szeptember (54. évfolyam, 206-230. szám)

1997-09-13 / 216. szám

1997. szeptember 13., szombat Magyar Szó A múlt század hazai építészetének történe­tében ritkaságszámba megy, ha egy építész éle­tének és munkásságának dokumentumai nem mentek veszendőbe. Egy a ritka kivételek közül Molnár Györgynek, a XIX. század legnagyobb újvidéki építőjének életműve. A hazai építészet történetében nem cseng ismeretlenül Molnár György neve és munkássága akkor sem, ha tevé­kenységével nem foglalkozott különösebben be­hatóan a hazai szakirodalom. Molnár Budapesten született 1826-ban. Feltehetően szülő­városában végezte tanulmá­nyait, itt szerzett építőmesteri („baumeister”) oklevelet, az újvidéki levéltárak anyagában viszont 1850-től egészen a szá­zad végéig rendszeresen talál­kozhatunk a nevével. Újvidéket jócskán le­rombolták az 1848-as forrada­lom, pontosabban az 1849. jú­nius 12-i bombázások során, ami után az építészeti örökség jelentős része vagy megsem­misült, vagy erősen megron­gálódott. A sokféle adókedvez­mény, s kiváltképp a másfél millió ezüstforintot kitevő álla­mi hitel nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a várost felújít­sák, romjaiból újjáépítsék, s a század második felében a déli végek kulturális és gazdasági központjává váljék. A felújítá­sok során 1850 és 1853 között a legaktívabb, legserényebb építőmester a város­ban a fiatal Molnár György volt, aki valószínű­leg munkát keresve bukkant fel a városban ezekben az években. Már a forradalom utáni el­ső évtizedben több tíz polgári házat épített vagy újított fel, amelyek küllemükben és struktúrá­jukban a Monarchia-szerte kedvelt háztípusok­hoz voltak hasonlatosak. Az első komolyabb, Molnár által kivitele­zett munka a Šafarik utcai református templom volt (1865-1867). Molnár, a vallás alapelveit tiszteletben tartva, harmonikus, karcsú, komoly küllemű, a neogótikus építészeti hagyományo­kat idéző épületet emelt. A következő terv, amelynek kivitelezésére Molnár vállalkozott, a városi kórház épülete volt (1867-1871), amelyet mint bizonyára hamar elévülő épületet a század végén, amikor a kórházat új (mai) helyére köl­töztették, lebontottak. A városi közigazgatóság által a Nikolajevska portai szerb általános iskola felépítésére kiírt pályázatra meghívott néhány vállalkozó közül egyedül Molnár György jelent­kezett. A közoktatásról szóló 1868-as törvény ugyanis kötelezővé tette az iskoláztatást, ezenkí­vül a felekezeteknek engedélyezte az anyanyel­vű iskolák megnyitását. Az első szerb tannyelvű általános iskola alapkövét 1871 áprilisában he­lyezték el, a munkálatokat pedig 1874-ben fejez­ték be, s az ünnepélyes átadásra november 2-án került sor. Ez a tekintélyes, egyemeletes épület ✓ ÚJVIDÉK ÉPÍTŐI (II.) Egy méltánytalanul elfeledett építész Molnár György mellszobra ott áll ugyan a katolikus nagytemplomban, de a város egyetlen utcája sem viseli a nevét az érett klasszicizmus szellemében épült, szimmetrikus kompo­zíció jellemzi, leírásával már a régi szakirodalomban is találko­zunk (sajnos, a szerző nevének említése nélkül), azon építmé­nyek egyikeként emlegetik, amelynek tervezésekor és építése­kor rendkívül nagy figyelmet fordítottak a belső terek harmo­nikus elrendezésére, a kommunikációra, valamint a tantermek és folyosók jó megvilágítására. (Kašanin/Petrović: Szerb művé­szet Vajdaságban, 41. o.) Molnár 1870-ben tervezte és épít­tette fel Újvidéken, a mai Triskovic téren az első állandó színház épületét, a Polgá­ri Csarnokot. Az építkezést 1871-ben fe­jezték be, s december 25-én tartották meg az első előadást, a Szerb Nemzeti Színház társulatával. Az épületnek igen tágas nagyterme volt, erkélyek és páho­lyok nélkül. A nézőtér gazdag díszítésé­vel vívta ki a korabeli szakma elismeré­sét, a színpadi gépezetet pedig a belgrá­di Nemzeti Színház mintájára alakították ki. A Polgári Csarnokot 1892-ben bon­tották le, inkább politikai okok, mintsem az épület elavulása miatt. Már a város felújításának kezdete­kor tervbe vették az új városháza felépí­tését. A múlt század második felének e kulcsfontosságú építészeti vállalkozásá­hoz kötődő első dokumentum 1871-b­ől származik, amikor is a városi magisztrá­tus képviselőháza megalakította az új vá­rosháza építésével megbízott bizottságot. Az új épület státusáról szóló hosszas vi­ták után az építkezési bizottság megvásá­rolta Molnár terveit (1873). Egy évtized­del később ugyanez a bizottság pályáza­tot írt ki, amelyre több pályamunka is ér­kezett. A versengésben több építész is részt vett, többek között Marko Popovic pesti és Aleksandar Bugarski (1835-1891) belgrádi építészek, ez utóbbi az első Nemzeti Színház, vala­mint Szerbia-szerte egész sor középület és templom tervezője­ként szerzett magának nevet. Molnár mint nagy tapasztalattal és jó kapcsolatokkal rendelkező építkezési vállalkozó megkap­ja a kivitelezés jogát, miközben már megvásárolt terveit több ízben is módosítja, tökéletesíti. Molnár tervét csak 1890-ben hagyták hivatalosan is jóvá, s az építkezés három év múlva­­ kezdődött meg. Az újonnan befejezett épületben 1895 január­jában tartották meg az első képviselőházi ülést. 1882 és 1884 között Molnár saját tervei alapján építi fel a városi vágóhidat, amely egyike volt a város első ipari létesít­ményeinek. Az épület elhelyezéséről és kinézetéről ma már, sajnos, adataink sincsenek. Molnár egyebek között egy épületanyaggyár társtulajdo­nosa is volt, valamint az újvidéki iparosok egyesületének elnö­ke. Mint vezető városi építész, számos magán- és középület építkezési munkálataiban vett részt, részben mint tanácsadó vagy vállalkozó, részben pedig mint az építkezési bizottság el­nöke. Ilyen volt például a monarchiabeli szerbek legerősebb bankintézményének számító Központi Hitelintézet csodála­tosan szép épülete a Miletic ut­cában, amelyet a híres bécsi építész, Franz Woruda terve­zett 1895-ben, s ahol Molnár Woruda munkatársaként, vala­mint fő kivitelezőként jelent meg. Ma is tisztázatlan és feltá­rásra váró Molnár szere­pe a valamikori bíróság - ma a Vajdasági Múzeum központi épülete - Duna park szélén álló épületé­nek tervezésében és fel­építésében. Pályafutása csúcsát azonban a monu­mentális katolikus temp­lom, a Mária Szent Neve templom tervének elké­szítése jelentette, amelyet két ízben is elkészített, 1891-ben és 1892-ben. A templomot 1895-ig épí­tették a régi, sorban a má­sodik, 1742-ben emelt ka­tolikus templom helyén. Molnár háromhajós szé­kesegyházként képzelte el az építményt, amelyre rá­simul a díszes, neogótikus stílusú harangtorony. A díszítőelemek páratlan gazdagsága Molnár építészeti felfogásának pragmatikus voltára utal. A katolikus egyház hálája jeléül még az épí­tész életében elhelyezte Molnár mellszobrát a templom­ban. Élete vége felé Molnár bankot is alapított, de az egész vállalkozás hamarosan csődbe ment. Lélekben megtörtén, anyagilag megsemmisülve, polgártársai által kivetetten és elfeledetten Molnár Újvidéken halt meg 1899. március 30-án, életének 73. évében. A XIX. század legnagyobb újvidéki építésze gaz­­dag és termékeny alkotótevékenységének alapos művé­szeti és történeti feltárása még mindig várat magára, akárcsak az a társadalmi elismerés, amellyel a város, amelynek arculatáért annyit tett, tartozik neki. Egy Mol­nárról elnevezett utca vagy tér talán méltó megemléke­zés és elismerés lehetne. Vladimir MITROVIĆ (FAZEKAS Zsolt felvétele) Molnár György mellszobra a templomban HoeM taa- -Haronasxa Sad natolitha Okvs ' I Újvidék ékessége: a katolikus nagytemplom Milivoj Nikolajevic: Örvény a fehér térben, 1970,pasztell F (Németh László életrajzi kronológiája XI.) Németh László már 1944 tavaszán készült arra, ami majd történ­ni fog az elkövetkező években vele és családjával, s a lelke mélyén ta­lán már tudta is, hogy Hódmezővásárhely az a helység, ahol oly kívá­natosnak tetszhetett megtelepedni a háború utáni időkben a neki ked­vezőtlen politikai konstellációk elől védve magát. Vonzhatta az az 1940. áprilisi tapasztalata, amelyet Móricz Zsigmonddal együtt szerzett Vásárhelyen, ahol, úgy gondolta, a lelkek készek az ő experimentumá­nak a végrehajtására, ha már a tanyai gyerekeknek kollégiumot szer­veztek. Pedagógiai erősza ragadta magával különben is, és nem is egy körülmény hatott oda, hogy Pestről a Tiszántúlra költözzék családjá­val, hiszen Mezőszilason, ahol otthon volt, pedagógiai kezdeményezé­sei meghiúsultak 1944 áprilisában. Lányainak tanítása közben megbi­zonyosodhatott pedagógiai elgondolásainak termékeny voltáról, de mindenki más értetlenül hallgatta fejtegetéseit arról, hogy a termé­szettudományokat, de a társadalomtudományokat is egy tárgyként, összevonva kellene tanítani. Csak a hozzá 1944 nyarán látogató Püski Sándor lelkesedett, ésannyira, hogy megígérte, a békési iskolában ki­­eszközli, Németh László próbát tehessen pedagógiájával. Egyúttal megkötötte a szerződést a példatárnak szánt, Négy könyv címen terve­zett művének kiadására, ami alkalmas lenne népfőiskolai tankönyvnek is. A könyv terve azonban a realizálódás közelébe csak 1962 júniusá­ban került, végül pedig 1988-ban jelent meg. Békésen, majd Hódmezővásárhelyen sem volt idillikus az élete, mégha ő, akárhányszor életének erről a korszakáról beszélt, idillnek nevezte, Boldogság-szigetnek becézte, óraadók királyságának mondta is azt, ami csak díjazott tanári státust jelentett. Hétfőtől csütörtökig ta­nított, a megmaradt napokon írt, kihagyó villanyvilágítás és télire szer­zett három liter petróleum „fényében”. Amikor realista helyzetlátása kerekedett felül benne, akkor bizony siratnivalónak látta a helyzetét, s ilyenkor úgy érezte, „semmi sem ment meg, csak a ciánkák­”. Közben befejezi a felkérésre írt, nagyarányú elgondolásának a kifejtését A tanügy rendezése címen, 1945. szeptember 11-én. Első munkája ez a háború utáni hónapokban. A tanításról és a tanulásról ritkán írtak ennyire ihletetten szép sorokat. Megpróbált például a tu­dáson mást érteni, mint értenek még ma is. A kutató tudós is, írta, a „polcon tartja az emlékezetét, azt tudja, hova kell nyúlnia”. Majd a kö­vetkezőket fejtegette: , ,A tudás ma képesség és tájékozottság. Az iskolának áttekintést kell adnia s bizonyos képességeket tornáztatnia. Sokkal kevesebb lexikon és sokkal több mozgékonyság. A jó tankönyv: negyvenoldalas »térkép«, amely eligazít, s egy anthológia, mely százfelől csillantja meg az anyagot, s kívánatossá teszi az írókat - biológiában, fizikában: a kutatást. A jó iskola ma: bevezetés a könyvtárba vagy a laboratóriumba. Az a történész végzett jó munkát, akinek a tanítványai később is fölütik Gibbont vagy Tacitust. S az a fizikus, akinek a tanítványa maga csinálja meg a rádiót.” Közben Békésen, a Holt-Körösig terjedő kertben elkezdi a Sám­son című verses drámájának írását. A tagoló vers (ennek lelkes híve és magyarázója) lehetőségeit méri fel a személyes sorstragédiává formált mondatokban. Ez a dráma is olyan kísérlet, mint amilyen az iskolai­ el­méletet próbál ki, s közben vallomást ír a bibliai Sámson történetében: „Sámson a kő tengelyéhez láncoltan ébred. Mély éjjelembe a hajnal hangjai megjöttek megint; Efraim hegyén a napnak is ott kell rég ragyognia, bár szemem kitört folyója helyett egész bőröm egy napéhes szem lett - vackomba még sokáig érnek le meleg ujjai. Testem és fülem hajnala közé órák tolódtak, s lelkem csaknem oly hajnaltalan forog a kő körül mint a szemem.” Belefog Széchenyi című drámájának írásá­ba is. S nem Döbling is egy kicsit Békés vagy Hódmezővásárhely? Mert a maga szorongatott helyzetéből ezért szívhatta az indulatokat sorstra­gédiájához. Ellene a támadások ugyanis nem lanyhultak. Éppen ezért nehéz felmérni erőfeszí­téseinek nagyságát, amellyel a nevezetes „vásár­helyi idillt” megteremtette. Ennek meghatározá­sát is megadta: „Idill... szépen beosztott nap, abban sok jól menő munka, zavartalan környezet­­ s olyan em­berek szomszédsága, akiknek életét nagyjából he­lyeslem. Vásárhelyi életem is­­ könnyen viselt szegénységével, az üldözők távoli zsivajával rövi­­debb pánikoktól megszakított idill volt.” BORI Imre Nikolajevic A Matica srpska galériájának 150. évfordu­lója szolgáltatott alkalmat arra, hogy a közönség újra találkozhasson Milivoj Nikolajevic (1912- 1988) képeivel. A festő nem sokkal a halála előtt Rumának, diákkora kedves városának ajándéko­zott egy kis híján száz darabból álló, művészetének minden fontos állomását prezentáló gyűjteményt, amelyből hatvan látható az újvidéki Matica srpska galériájában, szeptember 24-éig. Tolnai Ottó egyebek között a következőket írta Nikolajevic művésze­téről: „... életművének maximumát a rajzok és a grafikai lapok képezik, és semmi esetre sem a festmények... Úgy is mondhatnánk, a rajz, az ág­motívum a 60-as évek elejének telitalálata, ezek a munkák viszont egy korszerű absztrakt művész műhelyét mutatják, azt, hogyan nő nagy, ham­vas jelé, hogyan zsúfolódik plaszticitásokkal teljes térré a kecses kalligra­fikus érintés. A természet dolgozik így a lepkék és a madarak szárnyain - olykor túl finomnak tűnhet az egész, ám aztán hirtelen rádöbbenünk, hogy itt valami másról van szó: a röpülésről, a röpülés rajzáról, a nagy röptáv­­ról. E törékeny, súlytalan lény úgy tűnik nekem most, messzebbre jutott, mint sok nagyreményű, súlyos röppentyűje festészetünknek. (...) Számomra mindig fontos volt Nikolajevic művészete - haikuja: Konjovic ellenpárját láttam benne. A durva gesztus hangossága, nagy­dobja és a minimális érintés csöndje.” A kilátó mai számát Milivoi Nikolajevic munkáival illusztráltuk. KILATO 9

Next