Magyar Szó, 2000. június (57. évfolyam, 127-152. szám)
2000-06-03 / 129. szám
XXXIX. évf., 21. szám xoocooco»ococo«ooco«'OOo«x«ococoocococooco«pl-: mmmm A -isztíró zavartan áll. Két modern klasszikus írónk centenáriumát ünnepeljük 2000-ben, Márai Sándorét és Szabó Lőrincét. Pályájuk alakulásán bízvást demonstrálhatjuk a XX. századi magyar írósors megannyi örömét és keservét, előre megjósolhatatlan kanyarulatát, azt, hogy siker és elfeledettség, akadémiai tagság és kitaszítottság milyen közel van egymáshoz, hogy az irodalmi művek keletkezése, sorsa és utóélete mennyire egy tőről fakad a nemzet sorsával, és mennyire elválaszthatatlan a nemzet felemelkedésétől és bukásától. Sikerből és elutasításból mind Márai Sándornak, mind Szabó Lőrincnek bőven kijutott. Mindkettejük csillaga a harmincas években emelkedett a legmagasabbra, mindkettejüké a következő évtized derekán kezdett hanyatlani, de nem tehetségük megfogyatkozása miatt, hanem mert az a haza, amelybe műveik gyökeret eresztettek - s amelyet egyébként mindketten nagyon sok jogos kritikával illettek -, nem volt többé, a náci megszállás, a nyilas uralom, majd a kommunista hatalomátvétel kivéreztette. Talajvesztésükre azonban nem egyforma választ adtak. Márai Sándor az emigrációt választotta, Szabó Lőrinc az otthon maradást, vállalva az elnémíttatást és a megbélyegzettséget, azokat a vádakat, amelyek olykor még ma is beárnyékolják, ha költészetét nem is, az emlékét. A magyar írók flörtje a politikával vagy a politikai banditizmust megédesítő messianisztikus ideológiákkal, olyan hagyománya irodalmunk történetének, amelyet nem érdemes magunkkal cipelni az új évszázadba. Író és közélet, irodalom és politika lehetnek jó viszonyban egymással, de csak úgy, ha mindkét fél elkerüli a szerepzavarokat, csak úgy, ha az irodalom nem silányítja önmagát politikai vagy pártakaratok végrehajtóinak cselédjévé, mint tette ezt néhányszor a XX. század folyamán, rossz lelkiismerettel, de nagy alázattal. „Nemcsak az író dolga, hogy egy napon felkutassa a falut vagy a külvárost, vagy a kispolgár életét, hanem a falu és a külváros dolga is, hogy egy napon felkutassa az irodalmat” - írta Márai Sándor 1940-ben. Az ünnepi könyvhét erre ad alkalmat mindenkinek Budapesten és szerte az országban. Olyan, a maga nemében páratlan seregszemléje ez a magyarországi és a Magyarországon kívüli könyvkiadóknak, amelyen fegyverszünetet kötnek az egymással rivalizáló írói szekértáborok, amelyre kivonul a magyar irodalom és a könyvszakma színe-java. Az író pedig... Nos, „az író zavartan áll a korszerű üzemben, iparkodik engedelmeskedni a kereslet törvényeinek, amennyire ezt művészi ízlése és szellemi erkölcse engedi, jó arcot vág a sistergő világhoz, és örül, hogy él. Mit kezdjen a világgal? Megváltoztatni nem tudja, s legtöbbször beéri azzal a szelíd ellenállással, hogy megmenti művében, amennyire már lehet, ízlését és egyéniségét. Az író kiáll a sátorba, legtöbbször gusztusa ellenére, mert magányos ember, aki nem szereti ezt a mutatványos produkciót - kiáll, mert segíteni akar, vagy kiáll művei kelendősége érdekében, vagy egyszerűen csak, mert annyiszor beleegyezett már az „üzem” feltételeibe, miért tiltakozzon hát éppen személye védelmében?” Számomra abban is van valami megnyugtató, hogy az ünnepi könyvhét legnagyobb sikere évről évre valamely kortárs író műve. A könyvhét legfőképpen a kor-______________________ társ magyar irodalom seregszemléje, méghozzá határok nélkül, Pozsonytól Kolozsvárig, Újvidéktől Ungvárig. A könyvheti szakmai és közönségsiker írójának hosszú időre ad legitimitást. Lehet, hogy ez így igazságtalan dolog, hiszen jó könyvek nemcsak a könyvhét idejére jelennek meg. Ám ez az országos esemény, amikor az irodalomra, a könyvszakmára olyanok is odafigyelnek, akik hónapszámra elkerülik a könyvesboltok környékét. S ez így normális, csak néhány nagyon naiv vagy nagyon eltájolt író képzelheti azt, hogy a világon minden az irodalom körül forog. Az irodalom világa mindenütt zárt világ, a rangos irodalmi mű mindenütt luxuscikk. Ez a zárt világ nyílik ki néhány napra ilyenkor, június elején, és ez adja meg végső soron az értelmét és a jelentőségét az ünnepi könyvhétnek mindaddig, amíg akad közönség, amely ilyenkor a havi jövedelme egytizedét könyvvásárlásra fordítja. Mint, remélhetőleg, ebben az évezredzáró esztendőben is. A Mestró sírjánál Nyári forróság van ezekben a májusi napokban. Ilyen napos volt az a május 7-e is, 1980-ban. A délutáni, megrövidült árnyak a város felé mutattak. Akkor is, most is. Akkor ott, sokan voltunk. A festő haláláról szóló néhány soros hír azon az oldalon jelent meg, ahol a rádió- és tévéműsor, valamint a sportesemények is helyet kaptak. A Magyar Szó és a többi napilap vezető hírei akkor egy másik és másféle halál híréről szóltak. Noha azt mondják, holtunkban valamennyien egyformák vagyunk. Azóta két évtized telt el, ez utóbbi teljesen irracionális körülmények között. Át- és átszőtte egymást az álom és a valóság, de nem abban az értelemben, ahogy annak idején Laza Kostié (1841— 1910) gondolta. Ma is, mintha csak Dejan Andrekovic szavait hallanám: „Az ember addig él, míg az élők emlékeznek rá...”, aztán Kopeczky László olvasta fel írását, amit aztán a gödörbe ejtett, amely hamarosan dombbá formálódott, s amely ma már nem létezik. Ugyanez a kópé, a kortárs, a barát és író ugyanis úgy döntött, hogy ideiglenesen „kőfaragóvá” lesz, s egy jókora követ hurcolt ide Bracról, hogy a halhatatlanság emlékjelét faragja ki belőle. Tollforgató ember, az írógép billentyűi helyett, kalapáccsal és vésővel a követ verte. A különbözőségeknek micsoda egysége! Ez a kő, amely karnyújtásnyira volt a nyarat nem külföldön töltő dolgozók valamikori szakszervezeti üdülőjétől, ma egy „külföldi” eredetű anyagból kifaragott szobor. Mindez viszonylag rövid idő alatt történt, kiváltképp, ha összehasonlítjuk a faragott Sámánnal, amely - a téren és időn innen és túl - a végtelenséget öleli fel. „Az első repülő sámánok Brné szigetén keletkeztek, ahova magammal vittem a dr. Lüke könyvéből kirajzolt sámánokat, ugyanis a könyvet vissza kellett adnom Tripolskynak Zentára...” - jegyezte fel a Mestró a „füzetébe”, valahol a Szajna partján, 1970. szeptember 29- én. Harminc évvel ezelőtt. Ezekben a májusi napokban gyakran nézegettem a kőbe vésett „sámánt” a régi bajai temető új szárnyában. Minden alkalommal eszembe jut egy-egy részlet a Várnak az apostolok (Fórum, 1971) kötetből, leggyakrabban a „szamárkóróról”, az 1957 körül keletkezett képek motívumáról, illetve a „sámánokról” szóló, amelyekről a Mestró a 21. oldalon így ír: „A sámán-cikluson belül is bezárult egy kör, amely valahol az idők mélyéről indult el, onnan, ahonnan a repülő sámánok legendái is, és valahol a Holdon zárult, ahol tavaly nyáron Armstrong cipőinek a nyoma cifrázta ki a nyomtalan talajt végérvényesen.” A festő Mestró életének „köre” az említett év május 5-én zárult be, s egy „sámánjellel” jelölték meg. A festő „kör” igazából 1946-ban kezdődött, s a „szamárkóró” jegyében telt. Erről tanúskodnak azok a sajátságos naplófeljegyzések is, a Várnak az apostolok, amelyben egybefonódnak az első és második párizsi út feljegyzései. 1954. december 31-től 1955 márciusának végéig volt ott, majd ismét 1970 szeptemberétől október végéig. Első ízben akkor járt Párizsban, amikor még csak kevesen juthattak el oda, bátran, önnön alkotóképességében bízva, a kreatív szabadság szellemét hirdetve. Másodízben, immár gyanítva, hogy többé soha nem fog eljutni, végtelen kétségek közepette tért haza. Hamarosan, 1972. augusztus 17-én tolószékbe kényszerült, aztán - sikertelenül - megpróbált az ujjaira gumival odaerősített ceruzával rajzolni. Akkoriban már sokan utaztak Párizsba, hogy többé-kevésbé vitatható útravalóval térjenek vissza, a kevés kivétel viszont az alkotói érzékenység autentikus megnyilvánulásainak horizontjait tágította. Az az idő, amikor a festő a Mestro becenevet kapta, visszahozhatatlanul elmúlt. A belgrádi akadémia professzorának adott válaszáról marad sokak számára emlékezetes: „Igen, tudni kell, de még inkább merni!” A hetvenes években a mersz, a bátorság már nem a sorssal folytatott kockázatos játékot jelenti, mint a negyvenes-ötvenes években. A mesterségbeli tudást ugyancsak nem azokkal a mércékkel mérik. A hetvenes évek végén különben is már nem a horizont végtelenjét fürkészi, hanem a betegágy horizontálisából szemléli a mások számára elérhetetlen térséget. (Folytatása a 10. oldalon) GRENDEL Lajos Elhangzott csütörtökön Budapesten az ünnepi könyvhét megnyitóján Széthúzás, előnyökkel? Egy közösség, legyen az nemzeti vagy másmilyen, boldogulása szempontjából az egységet, az összetartást talán a legfontosabb követelménynek tartják, s ebből következik, hogy a széthúzás, a pártoskodás, az ellenségeskedés pedig a legnagyobb veszély, különösen a súlyos válságokkal küzdő időszakokban. Naponta hallhatjuk az egység fontosságának a hangoztatását a szerb politikusok részéről is, akik ismételten rámutatnak arra, hogy a jelenlegi nehéz helyzetből a nemzet csak összefogással tudhat kilábalni, de hivatkoznak erre itteni magyar politikusaink is, rendszerint a választások előtti beszédekben. Persze figyelmeztetés nélkül is alighanem mindenki előtt világos, hogy összefogással erősebbek vagyunk, eredményesebben ellen tudunk állni a veszélyeknek, nagyobb eséllyel küzdhetünk céljaink eléréséért, ez nem egy új felismerés, emberemlékezet óta így lehet, s a történelmünk során is számtalan példa bizonyítja, hogy amikor elmaradt az összefogás, amikor az egyes vezetők önzése erősebbnek bizonyult a közös sors iránt érzett felelősségnél, az emiatti széthúzás következtében súlyos katasztrófa sújtotta a nemzetet, így volt Mohácsnál, így az azt követő időszakban, a három részre szakadt ország időszakában. Nem kell senkinek magyarázni, a török veszedelem akkora kárt okozott a magyarságnak, hogy a következményeit évszázadok erőfeszítései sem tudták eltüntetni, a lemaradást behozni a harmadik évezredben ha sikerül talán... A tanulság a Mohács utáni évszázadok nemzedékeinek szól, tanulhattak belőle az elődeink, s tanulhatnak az utódaink is. Persze nem tanultak. A széthúzás azóta is nemegyszer erősebb volt, az egyéni érdek nemegyszer háttérbe szorította a közös célokért való áldozatvállalást, az összefogás elmaradása sok esetben okozott azóta is mérhetetlen pusztulást a közösségünk számára. Ahogy találhatunk ellentétes előjelű példát is, amikor az egységbe tömörülésnek köszönhetően a reménytelennek tűnő csatákat is sikerült megnyerni. A Mohács utáni időkről, a három részre szakadt ország önmentési kísérleteiről írt eszszét a budapesti HITEL májusi számában Bitskey István. Tudjuk, az ország nyugati részén Ferdinánd király uralkodott, a keletin Szapolyai, mindkettő magának követelte az ország trónját, a nemesség is megoszlott közöttük, s arról, hogy közösen, összefogva lépjenek fel a legnagyobb ellenséggel, a törökkel szemben, szó sem lehetett. Azaz szóba jött ez is, voltak nemesi gyűlések, az ezekre szóló meghívókban olvashatjuk: „Miként egység és összetartás alapította meg és tartotta fenn eddig is a hazát, ezután is csak hasonló egyesség, összetartás és kölcsönös szeretet képes azt megóvni a jelen és jövő bajoktól... Jónak láttuk tehát, hogy (...) az összes országlakosok közötti szeretet és kölcsönös egyesség létrehozásáról tanácskozzunk...” Hiába volt az ékesszólás, az egység csak nem jött létre, sőt a megoszlást még a reformáció gyors térhódítása fokozta, s az esszé szerzője felveti a kérdést: „Kérdés azonban, hogy a magyar nyelvi, etnikai, vallási és kulturális identitástudat nem sérült-e hitbéli polémiák útvesztőjében, az ország késő középkori szellemi értékei nem mentek-e veszendőbe az egységes keresztény eszmekor szétbomlása során.” Annál is indokoltabb ez a kérdés, mert mint írja „a római egyházhoz az ország lakosságának csekély százaléka maradt hű, rajtuk kívül többnyire lutheránusok, kálvinisták, unitáriusok, szombatosok és különféle szabadgondolkodók alkották azt az értelmiségi közeget, amely a XVI. századi Magyarország szellemi elitjét jelentette, s a nyomtatásban megjelent művek többségét létrehozta... „Mégis a válasz mintha azt bizonyítaná, hogy ebben az élethalálharcban a hitbéli ellentétek nem ártottak, hanem éppen használtak a nemzetnek. Vagyis: „...az utókor mérlegelése alapján jóval többnek mutatkozik a nyereség, mint a veszteség. Míg egyfelől a szerzetesi műveltség, a kolostori kultúra jelentékeny térvesztése áll az egyik oldalon, addig a felekezeti sokszínűség új minőségű produktumai, eszméi, tudományos felismerései vannak a másik térfélen...” Három országrész, háromféle uralom, s mindegyikben többféle felekezet - konstatálja a szerző, megosztottság, széthúzás, ádáz felekezetközi viták. A reménytelenség netovábbja! S mégis, az utókornak csak az a véleménye, hogy a kíméletlen hitvitákkal elmélyített ellentéteknek, hogy ennek az állapotnak több a nyeresége, mint a vesztesége. Általában ez a vélemény; lehet, hogy vannak, akik másként gondolják, akik szerint nagyobb lett volna az esély a veszedelemtől való megszabadulásra, ha a reformáció nem fokozza tovább a széthúzást, lehet, hogy... Egy történelmi időszak, amikor az utókor szerint nem az egység megőrzése, hanem a megoszlás bizonyult hasznosabbnak a nemzet számára. Többféle tanulsággal szolgálhat a történelem, egyik képletet sem lehet eg, az egyben a mai helyzetre alkalmazni. A Mohács utáni megoszlásnak, a hitvitáknak az emberek meggyőződése, hite közötti különbség volt az alapja. Az ilyen ellentétek talán gyümölcsözők is lehetnek. Amikor azonban a vezetők közötti személyes ellentétek (tehát nem az eszmei, nem a társadalmi fejlődéssel kapcsolatos nézetkülönbségek) vezetnek a széthúzáshoz, hát hogy ezek az esetek valaha is nyereséggel jártak volna a nemzet számára, erre bajosan találhatunk példát. Már ezért sem vált időszerűtlenné az a Mohács után megfogalmazott felszólítás. Miként egység és összetartás... BURÁNYI Nándor MAGYAR SZÓ SZOMBATI 2000. VI. 3.