Magyar Szó, 2001.május (58. évfolyam, 100-124. szám)
2001-05-06 / 103. szám
2001. május 6., vasárnap Sok vagy kevés a határon túli magyaroknak jutó támogatás? Alig tizenkét esztendeje annak, hogy a határon túli magyarok támogatása csak a nemzetben gondolkodó anyaországiaknak volt szívügye - akkoriban a hivatalos politika nem merte, nem akarta felemelni a szavát még a genocídiummal felérő romániai falurombolás ellen sem, miközben ezer és ezer ember dugdosta az István, a király kazettát, a történelemkönyvet és a Maripent a román-magyar határon. Azóta - hála istennek - nagyot fordult a politikai széljárás errefelé, s immár nem arról folyik a vita a magyar parlamentben, hogy kell-e támogatni a határon túlra rekedt nemzettársakat, hanem hogy miként és mennyivel. Fura fintora a sorsnak, hogy most a korábban szolidáris társadalom lett elutasítóbb a kérdésben - vagy legalábbis azok hangját erősíti jobban a média. Az adófizető aggódik a pénzéért, úgy véli — és igazát nem vitatom -, hogy itthon is lenne helye a forintjainak. A politikus pedig úgy beszél, ahogy pillanatnyi érdeke megkívánja: ellenzékben „guruló forintokról”, „klientúraépítésről”, „ellenőrizetlen támogatásokról” beszél, s ha hatalomra kerül, s megpróbál a nemzeti összetartozás szükségességére apellálni. Hagyjuk beszélni a számokat: a határon túli magyarok támogatására létrehozott Illyés Közalapítvány fennállásának tíz éve alatt négy és fél milliárd költségvetési forintot osztott ki pályázati úton. Amikor az alapítványt létrehozták, a hazai politikusok abban reménykedtek, hogy a környező országokban normalizálódik a kisebbségi helyzet, szomszédaink gazdaságilag megerősödnek, és adófizetőik közt nem tesznek különbséget, így a jól működő, biztos anyagi alapokkal rendelkező magyar intézmények kiegészítő támogatására kell majd az anyaországi pénz. Hab lesz a tortán, szimbolikus gesztus arról, hogy összetartozunk. Nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy kiderüljön: a dolog nem így és nem most igaz. Egyes országokban a hab vastagabbnak bizonyult a tortánál, máshol pedig arra kellett rádöbbenni, hogy szó sincs tortáról, sőt még a habot is megadózzák. A Magyarországról érkező támogatás az esetek zömében alapfeladatokat lát el, nélküle - fájó igazság - sok helyütt bezárnának a kultúrházak és összedőlnének az iskolák. És nincs mit kertelni, fájdalmasan kevés a pénz ahhoz képest, hogy mennyire volna szükség. Az Illyés Közalapítvány tulajdonképpen felcsermunkát végez -jobbik esetben sebtapaszt visz a súlyos sérülteknek, nemritkán pedig morfiumot a haldoklónak. A tapintatos ápolók mosolyával, összeszorított fogakkal az ajkak mögött kell végezni a munkát, miközben látják, mennyire reménytelen a helyzet — nagyságrendekkel nagyobb összeg kellene ahhoz, hogy a Kárpát-medencében meg- és fennmaradjunk. Tudom, sokan azt mondják, most ennyit bír meg a magyar társadalom. Ám vegyük sorba a dolgokat. Magyarországon 1999-ben fejenként ezertizennyolc forintot fizettünk hobbiállataink étkeztetésére, magyarán több mint tízmilliárdot költöttünk kutya- és macskaeledelre. Kétezerben az összes többi támogatást, így az erdélyi magyar magánegyetemre adott kétmilliárdot is beleértve - feleennyi pénz jutott a határon túli magyarok támogatására. Demagóg leszek: itthon van pár százezer kutya-macska, határon túl pedig hárommillió magyar. Az arány még akkor is elgondolkodtató, ha a házi kedvencet saját zsebből etetjük, magyarságmegőrzésre pedig adóforintból adunk. Egy másik, a közvéleményt mostanában igencsak foglalkoztató kérdéssel összehasonlítva: a hazai romaprogramok kétezerben 4,86 milliárdnyira rúgtak (ebben nincsenek benne a szociális támogatások és a munkanélküli-segély), az idén már több mint hétmilliárdot költünk erre a célra. Jövőre pedig a kilencvenmilliárdot is meghaladja az erre szánt összeg. Az Illyés Közalapítvány számára a kétéves költségvetésben kétszer ezerhuszonegymillió forintot különítettek el, tehát ennyit lehet kiosztani. Az igény pedig exponenciálisan nő: három éve a titkárságon ezerkilencszáz pályázatot iktattak (összesen kétmilliárdnyi igényléssel), tavaly már közel ötezren reménykedtek a támogatásban, az igények pedig meghaladták a hétmilliárd forintot (nyolcszázmilliót oszthattak szét). Jó, ha tudják a magyar adófizetők, hogy minden ezer adóforintból egy forint harminc fillér jutott tavaly határon túli célra - és ez a rendszerváltozást követő idők eleddig legnagyobb aránya! Volt ennek negyede is - miközben a költségvetés kiadási oldalán az eszményi ezer forintból több százat adósságszolgálatra vagyunk kénytelenek fordítani, arról most ne beszéljünk, hogy az eredeti adósságunkat eddig hányszorosan fizettük vissza. Mit kapunk ezért az egy forint harminc fillérért? Példáuljól képzett munkaerőt, hogy egy másik, a társadalomban feszültséget okozó kérdést is szóba hozzunk. Mert azt mindenki veszteségként éli meg, hogy a fejlett országok elcsábítják a magasan képzett, fiatal magyar munkaerőt, de arról kevesebb szó esik, hogy hány orvost, mérnököt, informatikust kap Magyarország ingyen a határon túlról. Tavaly 11 700-an kértek bevándorlási engedélyt, az itt letelepedni szándékozók hetven százaléka magyar, a szomszédos országokból jönne ide. Legtöbben Erdélyből (közel öt és fél ezren), aztán a forrongó Jugoszláviából és az elszegényedett Ukrajnából nagyjából ugyanannyian, másfélmásfél ezren. A bevándorlási hivatal regisztrálja a kérelmezők szakmáját is - egyetemi tanárok, biológusok, közgazdászok szép számmal akadnak közöttük. És több száz mérnök, orvos, tanár - nekünk ingyen, hiszen a szomszédos országok magyar és nem magyar felsőfokú oktatási intézményeiben szereztek diplomát. A kérelmezők száma pedig nem csökken - az említett országok gazdasági-társadalmi helyzetének tudatában egyhamar nem is várható a kivándorlási kedv mérséklődése. A legjobban úgy lehet megnyugtatni az adófizetőt, hogy megmutatják neki, hogyan fialt az oda juttatott forint. Tudnia kell a kedves szülőnek, hogy a szovátai oktatási központban nyaralva tanuló gyereke azért lehet jó körülmények közt, mert a működtetők sikeresen pályáztak Budapesten. És a csodaszép Lázár-kastélyt azért tudja még megcsodálni a turista, mert itteni szakemberek is dolgozhattak a felújításon. Nem sorolom tovább a példákat - ahol nem rejt veszélyt a nyilvánosság, ott igenis el kell mondani, honnan volt a támogatás. Lassan rá kellene ébredni arra, hogy a határon túli magyarság nem kölönc az anyaország nyakán, hanem gazdasági, társadalmi és kulturális forrás és tartalék. Aki vállalja a határátkelés maceráját, láthatja: Mol-kutaknál lehet tankolni a szomszédos országokban, a boltok magyar termékeket árulnak, közös vállalkozások tucatja prosperál. És az, hogy a tömbmagyar romániai megyékben nyáron több magyar rendszámú autót látni, mint ottanit, azt igazolja, sokan járnak át történelemből, magyarságból, hagyományos értékekből feltöltődni. Mert a több száz éves templomokat nem lehet áthozni, Tamási Áron ott pihen a farkaslaki cserfák alatt, és a legigazibb néptánctábort a Gyimesekben szervezik még mindig. Öreg tapasztalat, akit személyes élmény köt valamely határon túli területhez, aki több száz kilométerre Budapesttől is megtapasztalta az egy nemzethez tartozás torokszorító boldogságát, az többé soha nem fogja sajnálni az oda küldött támogatást. Ha minden jól megy, a parlament napokon belül megszavazza a státustörvényt. Történelmi fontosságú jogi norma ez, egy esély arra, hogy elinduljon a folyamat, amely szemléleti változást hoz a határon túli magyarokkal való kapcsolatban, és nagyságrendű a támogatásban. (Lukács Csaba a Magyar Nemzetben) Magyarság és macskaeledel A státustörvény arra jó, hogy jelezze: összetartozunk Magyar Szó Az utóbbi - a legnehezebb - évtizedben tanúsított emberi teljesítmények jelentik a reményt. Mert e teljesítmények tanúsították, hogy az ember a kétségbeesés legvégső pontján is ragaszkodik a személyes szabadságához, a szépséghez, a szeretethez. A tudáshoz. Mint a jósághoz is. Az utódainak szánt értelmes jövőhöz. Az igazi kisebbségi törvényértA z utóbbi században az emberiség élete többet változott, mint előzőleg tízezer év alatt. Biztosra vehetjük, hogy a következő évtizedekben egyrészt ezek a változások jobban éreztetik majd hatásukat az ember életében, és lassabban alkalmazkodó felfogásaiban, másrészt ezek a változások még gyorsulni fognak. Ebben a helyzetben csak akkor foglalkozunk igazán sorskérdéseinkkel, ha a pillanatnyi helyzet helyett a távlatokat nézzük, és legalább évtizedekben gondolkodunk. Ehhez az annyira szükséges új szemlélethez kínálnánk fel az alábbi négy tézist: 1. a változások meghozzák a nemzet helyének és a vele kapcsolatos szemléletnek a megváltozását is; 2. ezzel sokat veszít értékéből a nemzeti kisebbségek helyzetére eddig megtalált valamennyi megoldás; 3. sajátos helyzete miatt a vajdasági magyarság értelmiségi és politikai elitje olyan történelmi lehetőséggel bír, hogy számánál nagyobb arányban hozzájárulhat az új megoldások kereséséhez és 4. egyetlen mozzanatot felvillantanánk ebből az új megoldásból. 1. A nemzet helyhez és időhöz kötött történelmi képződmény: kb. 200 éve jött létre Európában és egyetlen más földrészen sem. A legszebb lelkesítő érzések forrása, és egy újfajta közösség kohéziós ereje lett. De már kezdettől fogva szörnyűségek forrása is volt: kifelé a nemzet tagjait képesítette arra, hogy lelkesedjenek azért a lehetőségért, hogy más nemzet tagjait gyilkolhatják és - más eszközökkel párosulva - tényleg képessé is tette őket arra, hogy öljék más nemzetnek a tagjait; befelé pedig olyan misztikus erővé tette a határokat, amelyeken belül minden európai nemzet egész sor más népcsoportot olvasztott magába, asszimilált. A világban lejátszódó változások csökkentették a nemzet és a határok jelentőségét: a népek megindult keveredésének hatására 100 év múlva Európában nemhogy a nemzet, hanem a fehér faj is alig marad meg „tisztán”; a határok jelentősége pedig annyira csökkent, hogy valamelyik távoli eseménynek nagyobb hatása lehet, mint a „nemzeti” kormány bármelyik lépésének, vagy a michigani nyugdíjasoknak akkora befolyása van a francia gazdaságra, mint az ország polgárainak. Ebben a helyzetben egyrészt küzdeni kell azért, hogy a nemzet eddig közösséget teremtő erejéből ne legyen eszköz a legszörnyűbb rendszerek megteremtésére, fegyver a maffiabandák kezében; másrészt még a nemzet és a „nemzetállam” fogalmát megteremtő franciáknál is megindult a nemzettel kapcsolatos fogalmak felülvizsgálása. Az európai politikában pedig lassan tudatosodik, hogy a kontinens keleti része egy egész civilizációval lemaradt: a már határok nélküli Európában még mindig nemzeti határokban gondolkodik; e határokon belül uralkodó és nem uralkodó nemzeteket lát. És kényelemből, nemtörődömségből, a régi felfogás hatására stb. a fejlett Európa is nehezen jut el annak felismeréséhez, hogy nem a határok változása, hanem az erőszakkal fenntartott vagy megteremteni akart határok a bizonytalanság forrásai. 2. Ebben a helyzetben hirtelen ósdinak tűnnek a kisebbségi kérdés megoldására eddig talált módszerek és eszközök. A kisebbségi törvények eleve alkalmatlanok a kérdések megoldására, mert abból indulnak ki, hogy vannak első- és másodrangú nemzetek, és az elsőrangú nemzet próbál valamit javítani a másodrangúak helyzetén. A térségben egyetlen olyan kisebbségi törvény van - a magyarországi -, amelyből kis jóakarattal kiolvasható, hogy magyar kisebbségi önkormányzat is létesíthető ott, ahol más nemzet tagjai vannak többségben, de senkinek eszébe sem jutott magyar kisebbségi önkormányzatot alakítani, a többieknél pedig fel sem merül annak gondolata, hogy nem első- és másodrangú nemzeteket kell teremteni, hanem védeni kell minden nemzet tagjait ott, ahol kisebbségben vannak. A másik varázspálcának tartott eszköz, az autonómia pedig nem oldja meg a kisebbségi kérdést, hanem csak megváltoztatja a többség-kisebbség viszonyt, egy kisebb területen többséggé teszi a nagyobb területen kisebbséget. Ezért minden autonómiakoncepció mércéje hogyan oldja meg kisebbségeinek kérdését és ezen a mércén majdnem minden autonómiakoncepció elbukik. A perszonális autonómia pedig szépen hangzik, de nem mond semmit. Részben könnyen megteremhető, hisz nemcsak minden vallás, hanem minden kártyapárti is egy perszonális autonómia, részben ahhoz, hogy hatásos legyen, a civilizációs lemaradást kell pótolni. Újabban emlegetett varázsszó a kettős állampolgárság vagy a státustörvény. A kettős állampolgárság és egy másik országban szerezhető kedvezmény részben nem sokat ér, amikor az embernek a saját országában kell egyenrangú polgárnak lennie, részben egy pillanatnyi helyzetből, abból indul ki, hogy a másik országban jelenleg jobb a helyzet. Annak illusztrálására, hogy mit ér a pillanatnyi helyzet, hadd mondjam el a saját esetem. Amikor 1990 júliusában nyugdíjba mentem, kiszámítottam, hogy nekem meg a feleségemnek van valamivel több mint havi 2500 márkánk. Már azon gondolkodtam, milyen ragyogó lenne: 1000 márkából fényesen megélni Magyarországon (ezt majdnem még most is lehet), a többit félretenni. Jó, hogy nem mentem ebbe bele, mert két év múlva 5 márka lett a nyugdíjam. Ilyen kataklizma most már - remélem - nem lehetséges, de elképzelhető egy bizarr forgatókönyv. Magyarországon folytatódik a mostani irányzat, vagyis erősödik a Fidesz, de nem népszerűségének növekedése folytán, hanem azért, mert elfogy mellőle a Kisgazdapárt, így utolérheti vagy akár megelőzheti az MSZP-t, de csak Csurkával alakíthat kormányt. És akkor már (a mostani kételyeket is hozzászámítva, amelyek miatt az EU csak valamilyen politikai megfontolásból nem mondja meg Lengyelországnak: ez a koalíció nem képes az EU-ba vinni az országot) elképzelhető, hogy mi fogjuk sajnálni az anyaországiakat, hogy a schengeni határokon kívül maradtak. 3. Az így felvázolt helyzet sok vonatkozásán kell elgondolkodni, és a nemzettel, kisebbségekkel, országhatárokkal és sok minden mással kapcsolatos elképzeléseinket kell gyökeresen megváltoztatni. Itt csak egy vonatkozást említenénk: itt a kedvező alkalom és lehetőség, hogy az új helyzetnek megfelelő kisebbségi törvényért (mint egy távlati - nagyon nehezen, csak kemény küzdelemmel megvalósítható - megoldásért) indítsunk küzdelmet. Az alkalom, hogy Szerbiának demokratikus fejlődése érdekében szakítania kell azzal a politikával, amely szavakban azt emlegette, hogy a kisebbségek felé tiszteletben tart minden európai normát, a gyakorlatban viszont mindent kockáztatva embertelen polgárháborúkat indított, hogy a szerbek ne kerüljenek ebbe az állítólag európai mércék szerint rendezhető kisebbségi sorsba Horvátországban és Boszniában; nem a kisebbségek helyzetét akarta ténylegesen rendezni az országon belül és a keletkező új államokban, hanem a határokat akarta átszabni. A sajátosan kedvező lehetőség pedig egyrészt az a körülmény, hogy a térségben Szerbia és Jugoszlávia alkotmánya az egyetlen, amely nem azt mondja, hogy az állam ezé és ezé a nemzeté (legfeljebb még hozzáteszi - felsorolva vagy anélkül - a kisebbségeket), hanem a polgároké, csak érvényt kellene végre szerezni az alkotmánynak. Másrészt a szerbek keserves kínok között tanulják Kosovóban tegnap, Dél-Szerbiában ma, holnap ki tudja, hol, hogy védelemre van szükségük ott, ahol kisebbségben vannak, és ez a védelem nem lehet az állami erőszak, amely a többség elleni terrorral szerez érvényt annak, hogy ez az ő országuk, hanem csak az a védelem lehetséges, amelyet az állam nyújt minden nemzetnek ott, ahol kisebbségben van. 4. A megoldás és - az általunk még tovább szűkített téren - az igazán jó és javulást ígérő kisebbségi törvény csak abból indulhat ki, hogy követni kell a fejlett nemzetek példáját: a franciáknak hat, a németeknek és az olaszoknak 4-4 államuk van. Anélkül, hogy ez problémát okozna azokban az államokban vagy valamilyen anyaországban gondolkodnának. (Az első lépést a magyarok is megtették már efelé, de a tényleges állapotnak a megváltozása még messze van ettől: a magyar-magyar viszony már nem olyan kapcsolat, amilyennek a múlt századi kategóriákban gondolkodók elképzelik vagy szeretnék, hanem — a pillanatnyi helyzettől függően - 3 vagy 4 szuverén ország egyenrangú kormánypártjainak és minisztereinek a találkozója.) A térségben is csak akkor lehet igazi béke, ha a szerbeknek, horvátoknak, bosnyákoknak, de főleg az albánoknak, magyaroknak stb. 3-4 államuk lesz. E cél felé az első lépés olyan kisebbségi törvény, amely nem abból indul ki, hogy van egy „uralkodó” nemzet, amely a helyzetük javítása érdekében próbál bizonyos jogokat biztosítani, hanem abból, hogy minden nemzeti közösség tagja hátrányos helyzetbe kerülhet olyan környezetben, ahol az ő nemzeti közössége kisebbségben él más nemzetek között. Még tovább konkretizálva: olyan kisebbségi törvényre, amely a szerbeket is kisebbségként — nem pedig „uralkodó”, tehát a hadsereggel, rendőrséggel rendelkező, a többiek felé erőszakot alkalmazható nemzetként - védi ott, ahol kisebbségben vannak. Ettől még messze van az, hogy minden nemzet tényleg hazájának érezze az országot, de a fordulatot meghozza. BÁLINT István A szerző újságíró, publicista, külpolitikai szakértő 5