Magyar Szó, 2005. október (62. évfolyam, 231-256. szám)
2005-10-01 / 231. szám
2005. október 1., 2., szombat-vasárnap kulfold@magyar-szo.co.yu KÜLFÖLD 3 A siralomház szemfényvesztői Adalékok a Vak vezet világtalant című horrorbohózathoz Az iraki felkelők legyőzése legalább olyan fontos az Egyesült Államok számára, mint 60 évvel ezelőtt a második világháború megnyerése volt, mert ha a terrorizmus győzne Irakban, a következő szeptember 11-e hamarosan itt ólálkodna a sarok mögött - véli Richard Myers tábornok, az amerikai haderő egyesített vezérkarának távozó elnöke. George W. Bush ezt két nappal később még megtoldotta egy újabb történelmi revelációval, mondván: a szabadság menetelését semmi sem állíthatja meg. Tony Blair érthetően hasonlóan lamentál. Szerinte a terrorizmus elleni harc ma a legádázabbul Irakban folyik, ahol a terroristák a Közel-Kelet legreakciósabb elemeivel szövetkeznek. „Igaz, hogy Bászrában néhány százan kővel dobálják a brit katonákat, Bagdad környékén meg néhány ezren lázadást szerveznek, de a januári választásokon 8,5 millió iraki mutatta meg részvételével, hogy milyen jövőt akar” - így a brit kormányfő. Brightoni speechében még azon véleményét is kidomborította, miszerint: „az ártatlan emberek legyilkolását nem a kivonulással lehet megakadályozni”. A nevezett illuzionistákat vastaps illetné meg... már ha a Vak vezet világtalant című horrorbohózat színészeiként adják ezt elő, és ha az előadás publikumát kizárólag erősen retardáltak alkotják. Azok ugyanis, akik nem tartoznak ebbe a kategóriába, és bértapsonci minőségben sem rontják a levegőt, kénytelenek észrevenni némi „logikai bukfenceket”. A verebek is tudják például (ha nézik a CNN-t), hogy Amerikán kívül senki más nem nyerhet... no way, még ha űrlényekkel kell megbirkóznia is, tehát az iraki terrorizmus végképp nem győzhet, kiváltképp az nem, mely bármilyen kapcsolatba hozható szeptember 11-ével. Blair még távolabbra vetette el a sulykot, hisz csupán azt „felejti el”, hogy az ártatlan emberek legyilkolása nem a kivonulással van összefüggésben, hanem a bevonulás egyenes következménye. Mellékesen a 8,5 millió sem a megszállók maradására voksolt (ha kérdeznék, 8,3 millió szavatoltan ennek ellentétére tenne), még kevésbé a nyugati demokráciára. Meg aztán azok után, hogy az irakiak és a terroristák közé egyenlőségjelet tett, én Blair helyében egy ideig Mikulásnak öltözve sem mennék Bászrába. Az ottani választott kormányzat (ez lenne a pár száz kődobáló) különben is megszakította a kapcsolatot velük, mert nem tudott egyetérteni azzal, hogy a brit erők a vizsgálati fogsában levő két SAS-kémet a demokratikus normarendszerrel összhangban tankokkal szabadították ki, olyképp, hogy a börtönt és a környező épületeket földig rombolták. Az iraki siralomház szemfényvesztői legfőképpen azt hallgatják el következetesen, hogy ott mindaddig nem volt terrorizmus, amíg az ország ama bizonyos (a kamerák előtt fogvizsgálaton és tervezésen átesett) elvetemült gazember alatt nyögött... évtizedeken át. Elfelejtik, hogy Irakban az alultápláltságot és az éhhalált, a nyomort, az immáron standard és általános áramszünetet... és sokak ebből fakadó végelkeseredettségét nem Szaddám vezette be, hanem a Sivatagi vihar és az azt követő embargó... minderre a mostani felszabadítás, avagy „a szabadság menetelése” már csak rásütötte a gyarlóság viaszpecsétjét, egyszersmind táptalajt teremtve a terror burjánzásának és annak, hogy a gyilkolás számos eszköze legyen a térség legkeresettebb és legjobban menő (import)cikke. Az ügybuzgó urak nem hajlandók felfogni, hogy a seregeik által okozott káosz sorskivetettjei áldozatnak érzik magukat saját, felszabadítódnak hitt országukban, a muzulmánokkal szembeni előítélet folytán pedig másutt is, nem hajlandók megérteni, hogy azok is emberek, s mint ilyenek, feldühödnek, ha (járulékos kárként) fél családjukat kiirtja egy repülőbomba, bosszút hajlamosak esküdni, ha testvérüket, gyermeküket, férjüket... (véletlenül) agyonlövi egy idegen ország katonája, legjobb esetben is rettentő rosszallással nézik azt a gyalázatot, ami lépten-nyomon mind értelmetlenebbé váló életüket kíséri. A békét és szabadságot gyűjtőbombákkal hintő atyafiak időközben odahaza is elkezdték gyakorolni a toleranciát. A múlt szombati több tízezres washingtoni háborúellenes tüntetés hétfőn is protestáló tagjait (mintegy 370 embert) a közeg összegyűjtötte és beszállította. Engedély nélküli tüntetés címén kezdeti barátságos dorgálás gyanánt valamennyiükre 50 dolláros pénzbírságot szabtak ki. Az amerikai sajtó, különösen a hírtelevíziók persze nem sok figyelmet szenteltek a megmozdulásnak, és ez nyilván azután is így marad, hogy a Katrina és a Rita már nem lesz téma. Ennek dacára a szófogadásra és robogóimádásra idomított nyájnak nem csupán eme néhány tévelygő egyedét kellene sürgősen lelkiismeret-vizsgálatra utalni - a Gallup e heti felmérése szerint ugyanis az amerikaiak 59 százaléka véli úgy, hogy az iraki háború tévedés volt, 63 százalékuk pedig a sereg hazahívását óhajtja. Pedig rájuk senki sem lövöldöz, vizük, élelmük, áramuk is van... Fene tudja, miért kételkednek akkor bölcs vezéreik őszinteségében! ■ GIMPEL Tibor Horvátországi tudósítónktól talán nem is olyan fekete az ördög, avagy a főügyésznő lejáratása is lehetne e tudósítás címe most, hogy Carla del Ponte csütörtökön Belgrádban gyakorlatilag rábólintott arra, hogy Szerbia és Montenegró hétfőn zöld utat kapjon az Európai Unióval való stabilizációs és társulási tárgyalásai kezdetére. Mert ha CdP szemet hunyt afelett, hogy Mladic tábornok letartóztatása és kiadatása nem történt meg sem július 11-éig, a srebrenicai vérengzés tizedik évfordulójáig, sem az uniós 25-ök minisztertanácsának küszöbönálló, október 3-ai üléséig, és most azt várja el a szerbiai hatóságoktól, hogy megtörténjen december 15-éig, a daytoni megállapodás aláírásának 10. évfordulójáig, akkor hogyan „köthetné az ebet a karóhoz” továbbra is a szintén hágai vádlott és szintén évek óta szökésben levő Ante Gotovina tábornok esetében? Még aznap neves diplomaták és jogászok siettek elmondani a horvát televízió késő esti műsorában az idén márciusban bizonytalan időre elodázott horvát csatlakozási tárgyalások most mégiscsak lehetséges kezdetével kapcsolatban, hogy Carla del Ponte már nem is olyan nagy kerékkötője a pozitív végkifejletnek, hiszen ő csak egy láncszem, az ő cselekvési tere is a megbízóitól, az ENSZ-től és annak Biztonsági Tanácsától kapott keretekre korlátozódik. Ilyen értelemben nyilatkozott Stjepan Mesić horvát elnök és Ivo Sanader kormányfő is a főügyésznő pénteki zágrábi látogatása előtt. Talán nem is olyan fekete... A Vecernji list című horvát napilap így fogalmazott: Pénteken délután, amikor a horvátok zöme számára véget ér a munkahét, a legszűkebb horvát államvezetésre a legérzékenyebbje vár: az újabb találkozó a hágai nemzetközi törvényszék főügyésznőjével, Mesić és Sanader legközelebbi munkatársaikkal a tárgyalóasztalra teregetik minden érvüket annak érdekében, hogy teljes mértékűnek értékeljék a hágai törvényszékkel való együttműködésüket. Hiszen a Gotovina-eset megoldására irányuló akcióterv csak egy eleme annak, amiről Carla del Ponte fejti majd ki véleményét az Európai Unió külön munkacsoportjának. Lehet, hogy a Horvátországgal való együttműködést értékelő uniós munkacsoport már vasárnap összeül. Egyelőre nem erősítették meg, hogy Luxembourgban lesz-e hétfőn a horvát kormányfő is, jóllehet logikus lenne, hogy ott legyen, hiszen a tavasszal, a munkacsoport megalakulásakor személyesen Sanader fejtette ki a csatlakozási tárgyalások kezdete fő kerékkötőjének nyilvánított Gotovina-eset megoldására irányuló horvát terveket és nézeteket. Carla del Ponte ugyan pénteken Zágrábban Mesic elnökkel és Sanader miniszterelnökkel való találkozóján csalódásának adott hangot, hogy a még mindig szabadlábon levő Gotovina tábornok kérdése az utóbbi hónapok pozitív fejleményei ellenére is megoldatlan, és szemmel látható csalódással mondta Sanader és Mesic is, hogy Horvátország folytatja a hágai törvényszékkel való együttműködés akciótervét, függetlenül az Európai Uniónak a csatlakozási tárgyalások kezdetére vonatkozó döntésétől, de Zágrábnak március óta nagy tapasztalata van a tárgyalások körüli huzavona magyarázatában, hiszen már akkor bedobta, és szükség szerint azóta is emlegeti, hogy újabb eltolódás esetén sem dől össze a világ. Most azonban a külügyminiszterek luxembourgi ülésén hétfőn véget kellene vetni mindazon ravaszkodásoknak, hogy megkezdi-e, és ha igen, mikor, az Európai Unió a csatlakozási tárgyalásokat Zágrábbal. Alacsonyabb diplomáciai szinteken ugyanis addig tisztázni kellene a Törökországgal kapcsolatos nézeteket, és tisztázódhat a munkacsoport Horvátországra vonatkozó álláspontja is. Sanader és Horvátország várja a számára kedvező uniós döntést, Blair brit és Erdogan török miniszterelnöknek pedig meggyőződése, hogy Törökországgal megkezdődnek a csatlakozási tárgyalások - írta pénteki számában képaláírásban a Vecernji list. A lap szerint azonban emögött még nagyhatalmi érdekek állnak, és jelentős diplomáciai cserebere. Ausztria ugyanis fékezi Nagy-Britanniának azt a törekvését, hogy London uniós elnöklése idején keresztülvigye a Törökországgal való csatlakozási tárgyalások kezdetét, de „beadná a derekát”, ha ennek ellenében biztosítékot kapna, hogy október folyamán Horvátországgal is megkezdődnek a csatlakozási tárgyalások. Amit viszont London fékez addig, amíg nem tisztázódik teljes mértékben a Gotovinaügy. És itt jön az, hogy a londoni Daily Telegraph egy magát megnevezni nem kívánó diplomatától szerzett értesülései szerint a Törökország uniós csatlakozását minden erővel támogató London (hogy ez az iszlám ország a Nyugatnak az iszlám fundamentalista terrorizmus elleni szövetségese maradjon) engedni fog, ha történetesen választania kell a különleges partnerével. Washingtonnal osztott stratégiai célja - hogy Törökországgal megkezdődjenek október 3-án a csatlakozási tárgyalások - és azon nézete között, hogy a Horvátországgal való csatlakozási tárgyalások (Hágával való teljes mértékű együttműködés, azaz a Gotovina-eset megoldása nélküli) kezdete veszélyeztetné az arra irányuló erőfeszítéseket, hogy a szerbek is kiadják minden háborús bűnösüket. És osztrák meg francia diplomáciai forrásokra hivatkozva a párizsi Figaro is azt állította, hogy a britek, ha kell, engednek Ausztriának, amely választópolgárai 4/5-ének véleménye alapján nem támogatja Törökország uniós tagságát - írta pénteken a Vecernji list. ■ SZ. REMETE Péter Törökország még Európa? Legösszekuszáltabb gubancának kibogozásához lát hozzá az Európai Unió azzal, hogy a jövő héten megkezdi a csatlakozási tárgyalásokat Törökországgal. Az összekuszáltság abból ered, hogy az EU tudja, pillanatnyilag nem veheti fel Törökországot, sőt nem biztos abban, hogy egyáltalán valaha is felveheti-e, mégis úgy kezdi meg a tárgyalásokat, mintha komolyan készülne erre a felvételre, mert a következményektől, elsősorban attól tartva, hogy kedvezőtlenül befolyásolja viszonyát Törökországgal, sőt amúgy is kényes szakaszba jutott kapcsolatát a mohamedán világgal - nem mondhatja ki, hogy Törökország felvételéből nem lesz semmi. Nem veheti fel Törökországot, hiába hagyta jóvá még tavaly decemberben 410 szavazattal 250 ellenében az Európai Parlament a tárgyalások megkezdését, hiába határozta meg tavaly december 17-én a tárgyalások megkezdésének időpontját az EU csúcsértekezlete, hiába van meg a gazdasági érdekeltség (Törökországban megugrott a külföldi befektetés, elsősorban az EU országaiból, a 2004. évi 2,5 milliárd dollár helyett az idén és jövőre 20 milliárdra számítanak). Számolnia kell azzal, hogy - mint a francia és a holland népszavazás eredménye megmutatta - a tagállamok többsége és a polgárok majdnem egyöntetűen Törökország felvétele ellen vannak. (A francia népszavazás hatására Párizs határozottan Törökország felvétele ellen nyilatkozott, a holland népszavazás eredményébe pedig beleépült, hogy a hollandok idegenkedni kezdtek a bevándorlóktól, hisz a lakosságnak máris 10 százaléka bevándorló, és a 16 milliós országban egymillió mohamedán él.) Méghozzá olyan arányban, hogy az osztrákok 80, a németek 74, a franciák 70 százaléka Törökország felvétele ellen van, és EU-átlagban a felvétel támogatottsága alig éri el a 30 százalékot. Nem is annyira az objektív helyzet miatt (például amiatt, hogy a 15 tagú EU-ban a lakosság 5 százaléka dolgozott a mezőgazdaságban, Törökországban viszont 35 százaléka dolgozik), hanem az „európai identitás” féltése miatt. Ugyanakkor nem utasíthatja vissza a felvételt. Elsősorban Törökország miatt. Ez az ország ugyanis már négy évtizede vár az EU előszobájában, hisz már 1964-ben jelezte szándékát, hogy csatlakozni akar az európai közösséghez. („Nem dobhatjátok egyszerűen a szemétbe 40 év munkájának az eredményét” - figyelmeztette az EU-t Egemen Bagiz, a török miniszterelnök tanácsosa.) Európa azonban ezt a csatlakozást állandóan halogatta. Az EU csúcsértekezlete aztán végül 1999-ben Helsinkiben hivatalosan tagjelöltté nyilvánította, 2002 decemberében megígérte, hogy 2004 végéig meghatározza a tárgyalások kezdetének időpontját, és 2004 decemberében ezt végre meg is tették. De nem mondhat nemet a másfél milliárdos mohamedán világ miatt sem, amellyel kapcsolata amúgy is kényes szakaszba jutott. És különben is: bármilyen határozott állásfoglaláshoz az EU-nak először önmagában kell tisztáznia, hogy olyan közösség akar-e lenni, amely a tagállamokat védi a globalizálódó világ veszélyeivel szemben (ebben az esetben nemet kell mondania Törökországnak, mert az inkább veszélyforrás, mint védelem e veszélyekkel szemben), vagy a tagállamokat képessé akarja tenni arra, hogy megállják helyüket a globalizált világban kiéleződő versenyben (és ebben az esetben a 80 milliós török piac és az ország más előnyei segítség lehetnek). De hasonlóan bonyolult Törökország viszonya is a tárgyalásokhoz. Mert ellentmondásos már az EU-tagsághoz való viszonyulás is. A közvélemény-kutatás szerint a törökök 63,5 százaléka helyesli a csatlakozást az EU-hoz. Elsősorban azért, mert - a többi tagjelölthöz hasonlóan - a csatlakozástól várják az ország gazdasági helyzetének javítását. Azt is, hogy nő a jelenleg az EU-átlagnak csak 25 százalékát kitevő fejenkénti jövededelem, meg azt is, hogy kiegyensúlyozottabbá válik az ország gazdasági fejlődése, elkerülve a hullámzást, amely szerint az 1997. évi 7,5 százalékos gazdasági növekedés 1998-ban 3,1 százalékra mérséklődött, sőt 1999-ben 4,7 százalékkal visszaesett, majd 2000-ben ismét 7,4 százalékkal nőtt, hogy 2001-ben 9,4 százalékkal csökkenjen. De azért is jelentős ez a támogatottság, mert az EU által kikényszerített reformokat a többség hasznosnak látja. A gazdasági intézkedéseket is, amelyeknek hatására az 1997-ben 86, még 2001-ben is 69 százalékos infláció egyszámjegyűvé mérséklődik. De a politikaiakat is, a kisebbségek helyzetének javításától a kínzások megszüntetésén át a közigazgatási és igazságszolgáltatási reformokig. Ugyanakkor - mint az EU elleni tüntetések és sok minden más jelzi - heves az ellenállás is a csatlakozással szemben. Mert Törökország világpolitikai szerepének új elképzelése és az iszlámnak, a mohamedán szellemiségnek már-már az atatürki reformokat veszélyeztető előretörése, az erősödő nyugatellenes hangulat stb. mindinkább az EU ellen hangolja a közvéleményt. Ebben a bonyolult helyzetben még Törökország helyzete látszik a könnyebbnek. Ankara nem fogadhat el új feltételeket az uniós csatlakozáshoz - hangsúlyozta már több alkalommal az ország miniszterelnöke, Recep Tayyip Erdogan. A kudarc esetén a török kormánynak lehet alibije: nem ők, hanem az EU változtatta meg a tárgyalási feltételeket, és ez vezetett a kudarchoz. Az EU számára azonban továbbra is megmarad a lehetetlen helyzet: nem mondhat sem igent, sem nemet a török csatlakozásra. Számára csak az jelenti a megoldást, hogy a csatlakozási tárgyalások - mint a kevesebb problémát jelentő tagjelöltek példája is mutatta - egy évtizedig is elhúzódhatnak. Tíz év alatt pedig sok minden megváltozhat. ■ BÁLINT István