Magyar Szó, 2009. augusztus (66. évfolyam, 177-202. szám)

2009-08-03 / 178. szám

2009. augusztus 3., hétfő KÚRIÁK, KASTÉLYOK HÁROMSZÉKÉN Tölgyek, gyökerek, levelek A zágoni Mikes-Szentkereszty-kúria A háromszéki kastélyokat, kúriákat bemutató sorozatunk most egy olyan épületbe kalauzolja el az olvasót, amelyet a zágoniak kastélyként emlegetnek. A kúria különböző korokban két nemesi család­nak is otthona volt, és a szerző maga is szülőházának tekintheti. A zágoniak Mikes-kastélyként emlegetik a falu központjában azt a kúriát, melyben világra jött 1690-ben Zágoni Mikes Kelemen, II. Rákóczi Ferenc egykori kamarása, a késő barokk széppróza legkiemelkedőbb művelője, s 282 esztendővel az ő születése után én is megláttam a napvilágot. Visszamen­ni abba a helyiségbe, ahol az első léleg­zetet vettem, mindig felkavaró érzés­sel tölt el, még akkor is, ha ma a kúria idegenvezetőjének, Barabás Tündének pazarul berendezett irodája az egykori szülőszoba. Hajdan jóval nagyobb területen feküdt a Mikesek, később Szentkeresz­­tyek bennvalója. Ma csupán a múzeum­ként szolgáló kúria és a vendégházzá, konferenciateremmé átalakított Gabonás, az egykori gabona- és takarmánytároló ház áll a parkosított kertben. A park­ban kapott helyet 1997-ben egy Mikes­­mellszobor, Bocskai Vince alkotása, és nemrég egy Rákóczi-mellszobor is, Dombóvári Varga Gábor munkája. A park közepén nagyméretű térplasztikai alkotás emlékeztet Mikesre, hazaszerete­tére, és egy néhai zágonira, Giza néni­re, aki a kúriától másfél kilométernyire lévő Mikes-kertet és a védett természeti kincsként számon tartott Mikes-tölgyeket ügyelte kis háza tornácáról évtizede­ken át. Az egyik legendás Mikes-tölgy elhalt ágából Mónus Béla budapesti szobrászművész 1999-ben faragta az érdekes térplasztikát. A Zágon község tulajdonában lévő, a polgármesteri hivatal által adminisztrált kúriában semmi nem maradt a hajdani berendezésből, még csak egy törött szék­láb sem, a 20. század folyamán minden elkallódott. Bútorzat alig van egyébként az emlékszobaként működő termekben. A nagyteremben, ahol néha előadásokat tartanak - azt nem sikerült megtudnunk az idegenvezetőtől, milyen előadásokat -, széksorok állnak glédában, fölöt­tük csüng Mikes Kelemen portréja. Az egyik falon néhány fotográfia néhai báró Temessy Milánt (1910-1990), a Szent­­kereszty bárók egyik leszármazottját ábrázolja, aki a zágoni fúvószene törté­netébe 1946 és 1977 között írta be nevét karvezetőként. Egy kisebb benyílóban az általa gyűjtött és nagy precizitással rendszerezett rovar- és lepkegyűjtemény látható. A nagyteremből balra nyíló szoba Kiss Manyi emlékszobája, ugya­nis a színésznő Zágonban töltötte gyer­mekkorát, míg apja a református egyház kántoraként szolgált. Körben a falakon fotók, feliratok a színésznőről, a terem közepén gyermekkori zongorája. Egyéb személyes tárgyát nem őrzi az emlék­szoba. A nagyteremből jobbra nyíló kisebb szobában kaptak helyet, körben a falakon, üvegborítású pannókon és két tárlóban, zágoni Csutak Vilmos­nak (1874-1936), a Székely Nemzeti Múzeum egykori igazgatójának, neves történésznek, mikós tanárnak, majd igazgatónak az emlékét idéző fotók, feliratok. Ugyanitt látható pannókon némi adat a Szentkereszty családról, vala­mint a kúria történetéről. Megtudható az is, hogy Zágon nem csak egy neves írót adott a régi magyar irodalomnak, mert Aranka György (1737-1817) író is a faluból származik. E teremből egy kis boltíves szobába lehet jutni, az egyko­ri Szentkereszty-házikápolnába, a mai Mikes-emlékszobába, ahol szintén a fala­kon elhelyezett pannókról tájékozódhat az érdeklődő. A tárlókban több Mikes­­kiadvány is megszemlélhető, illetve egy benyílóban piros-fehér-zöld szalagos koszorúk, melyeket turisták hagytak itt Mikes Kelemen emlékére. A négyfős személyzettel működő kúriát és a Gabonást Mikes Kelemen Művelődési Központként tartják nyil­ván. Habár a kúria előtt, az út szélén álló, félig-meddig rozsdás fémpannó azt is hirdeti, hogy Helytörténeti Múzeum található itt, annak nyomát nem leltük fel. A központnak nagy a turistaforgalma, tavaly több mint 3800-an fordultak meg itt, több alkalommal volt szállóvendég is a Gabonásban. Nevezetes látogatók a báró Szentkereszty család leszárm­azottai voltak Nyugat-Európából. Jean von Szentkereszty és neje, Susanne von Szentkereszty­­ így írták be nevüket és néhány sort francia nyelven a múzeum vendégkönyvébe. Szentkereszty-család­­fát ígértek a múzeum számára, hogy a Mikes-családfa mellé tegyék fel a falra az övéket is, elvégre a Mikesek még száz esztendeig sem lakták a házat, de nekik kétszáz éven át volt otthonuk - magyarázza az idegenvezető, aki pontos és részletes adatokkal nem tudott szolgálni az elmúlt időkről és történésekről, inkább a közel­ben lakó 73 esztendős nyugdíjas papnéhoz, özv. Kozma Béláné Bodola Csilla nénihez irányított információkért. Meglepett, hogy nincs a Mikes Kelemen Művelődési Központ­nak honlapja, de semmiféle írott és nyomtatott szóróanyaga sincs, melyet a turista magával vihetne, és elolvashatná belőle a Mikes és Szentkereszty család, valamint a kúria történetét. Sőt, mi több, ha a szomszédban Csilla néni nincs otthon, vagy a látogatóknak nincs idejük, kedvük őt felkeres­ni, netalán neki nincs kedve kíváncsi turistákat fogadni, keveset tudhatnak meg a kiállítást képező pannókról. Én többet szerettem volna tudni, s felkerestem Csilla nénit. Éppen azelőtt ért haza, s fáradt volt ugyan, gyen­gélkedik, s pihenése közben zavartam meg, mégis szívesen szóba állt velem, és percek múltán valósággal ömlött belőle a múltismeret. A Mikes-vagyon 1924-ig a Szent­­keresztyek tulajdonában volt, amikor az utolsó Szentkereszty bárónő szinte mindent eladott potom áron egy román bojárnak. A bárónő gyakran járt Sinaiára rulettezni, s a vagyont elrulettezte. Csak egy tanya maradt meg neki a falu alatt elterülő Cseremás nevű határrészben. A második világháború végén, 1945-ben a román bojár is túladott az egykori Mikes-vagyonon. Ekkor jutott minden Zágon község tulajdonába, szintén jután­yos áron. A kollektív gazdaság gabonarak­tárként használta. Ekkor semmisítették meg az egykori parkot. A 60-as évek elején óvoda, 1968-tól szülőotthon, a ’70-es évek végétől körorvosi rendelők és fogászat működött a méternyi vastag­ságú, évszázados kőfalak közt. A Zágonban és Kovásznán élő Szentkereszty leszármazottak - négy unokatestvér - tervezgették 1990-ben, a tulajdon-visszaszolgáltatások kezdetén, hogy visszakérik az egykori Mikes-Szent­­kereszty-vagyont, ám végül belátták, hogy már az államosítás előtt minden kikerült a család tulajdonából, így eláll­tak szándékuktól. Tény, hogy büszkék a báró Szentkereszty névre, császárpár­ti felmenőikre, s Mikes Kelemennek - akinek a vagyonát annak idején megkap­ták - nem tulajdonítanak túl nagy jelentőséget. Nem sikerült találkoznom a Szentkereszty leszármazottakkal, csupán Csilla néni szavaira hagyatkozom.. Mikes Kelemen elkobzott javait 1713-ban, a Magyarországról Apafi fejedelem idején Erdélybe beszármazott Szentkereszty András főkormányszéki tanácsos nyerte el, császárhűségéért. A vagyonnal együtt bárói címet is kapott, Zágoni előnévvel. A császárhű Szentkeresztyek mentsé­gére szolgál, hogy a család a 19. század derekán egy huszárőrnagyot adott, aki az 1848-49-es szabadságharcban Három­szék önvédelmi harcában vitézül ellenállt csapatával a bécsieknek, amiért persze kétesztendei várfogságra ítélték. TÉVEDÉSEK A BÖLCSŐHELY KÖRÜL Először hetedikes koromban hallot­tam Mikes Kelemenről, a Zágontól négy kilométerre fekvő Papokon, magyaróván. Úgy tanultuk, hogy Mikes Kelemen nem a falu közepén álló kúriában született, az a rokonaié volt. Másfél kilométer­rel odébb, a Mikes-kertben - ahol a két Mikes-tölgy is él - állt régen egy nagyob­bacska ház, s zakatolt ott egy vízimalom is, ott volt a bölcsőhelye a Törökországi levelek írójának. A Mikes-kertben a házhelyet is megkerestem. Nem szokványos kis para­sztház állhatott itt, úgy mutatja kőből rakott fundamentuma, mely jól kira­jzolódik az elhanyagolt fű, gyomok közül. Ahol a ház közepe lehetett, betonból készült, síremlékszerű oszlop áll, az 50- es években emelték. Az oszlopon márvá­nytábla ezzel a felirattal: „Az e helyen épült házban született Mikes Kelemen­­ 1690-1762 (az 1762-es dátum téves, ’61-ben hunyt el Mikes, de ez az elírás ötven éve senkit nem zavar Zágonban) II. Rákóczi Ferenc íródeákja. A Rodostó­ba száműzött szabadságharcos. A régi magyar széppróza kiváló művelője.” Özv. Kozma Béláné Bodola Csil­la tudni véli, hogy az a ház valamikor gazdatiszti lakás volt, a Mikesek, majd Szentkeresztyek tulajdona, de semmikép­pen nem születhetett ott Mikes Kelemen. Régi fotográfiák tanúsága szerint ezen a házhelyen először az 1800-as évek végén állítottak emlékjelet a zágoniak Mikes Kelemennek, nagy, vaskos emlékoszlo­pot, mert úgy tudták, az itt állt hajdani házban született Mikes Kelemen, így vonult be az irodalomtörténetbe is. A kúriában a Mikes-emlékkiállítást a Székely Nemzeti Múzeum munkatár­sai készítették, 1997-ben. Az egyik üveg­burkolatú pannon ez olvasható: „Az utóbbi évek kutatásai alapján bebizonyosodott, hogy ez az udvarház Mikes Kelemen szülőháza.” Kónya Ádám, a Székely Nemzeti Múzeum akkori igazgatója, vala­mint Veress Dániel író az 1960-as évektől kezdődően kutatták Mikes Kelemen szül­etési helyét, bizonyítékokat is találtak, melyek ismeretében biztonsággal állítják, a kúriában született nagy levélírónk. Ennek merőben ellentmond az a másik felirat, amely a Mikes-kertben olvasható. Érthetetlen számomra, mit keres a téves feliratú emlékoszlop a Mikes­­kertben tizenkét évvel az után is, hogy a Székely Nemzeti Múzeum munkatársai nyilvánosságra hozták, igenis a kúriá­ban, nem pedig a Mikes-kertbeli hajda­ni gazdatiszti házban született Mikes Kelemen. Ami a tölgyeket illeti, hogy mi igaz a szépen hangzó szájhagyományból - hogy Mikes Pál ültette fia, Kelemen születésé­nek örömére 1690-ben -, nehéz lenne megmondani, ám tény, hogy szakem­berek legalább háromszáz esztendősre becsülik a Mikes-tölgyeket. Egyikük halódik kicsit, de azért még kering élet bennük. Törzsüket négy kiterjesztett karú felnőtt ember tudná átkarolni, olyan vastagra hizlalta az idő. ■ (Forrás: Erdélyi Riport, Bede Erika írása) a..i A tan Szó • • / •• kozeletunk@magyarszo.com KÖZÉLETÜNK 7 TÖRMELÉKEK AZ ÚTÓN A Nagy Kanyon „A teljes igazság kimondhatatlan." (Dr. S.) természet csodája, a csoda természete. Látni kell! Van néhány ilyen hely a Földön, amit ha egyszer láttunk, soha nem feledjük. A Nagy Alkotó munkája karnyújtásnyira van tőlem. Körülöttem némaság. Amulat az egész élmény. Bármerre nézel, csodálkozol. Szavak nem jönnek ki a szádon, csak a káprázat bizsergeti a szemeid. Nem tudsz betelni a látvánnyal. Szeretnél ott szoborként állni, az örökkévalóság ábrándjában hinni. A színek a festő vásznán már régen a giccs szféráiban pihennének, amikor itt percenként változva hatolnak mélyen a tudatodba, a legbensőbbe. Lelked megrezzen. Csak a melletted elhaladó vidám társaság, szamarakra pakolva, ébreszt fel az álomból. Ébren álmodsz. Tudtam, hogy a szamarak évekre előre le vannak foglalva, hátukon aránylag könnyen le lehet jutni a mélyben tátongó folyóhoz. Gyalog nekivágni a kijelölt úton, egy teljes nappalt gyalogolva le, és egy másikat fel, közben az éjszakát lenn töltöd a rögtönzött táborban, csábító kalandnak tűnt. De én nem mertem felvállalni. Lábaim ekkor már nem szol­gáltak kellő fedezettel, „szétfociztam” azokat időben. Ha bármi történik velem útközben, nem tudom kifizetni a helikoptert-nyugtattam magam keserű szájízzel. Ember, időben ismerd fel korlátaid, és örülj annak, ami van, ami lehet. Már ez is éppen elegendő, hogy ide eljutottam. Látom, amit látni lehet, érjem be ennyivel. Hatott a vigasz. Talán legközelebb én is lejutok itt a Coloradóhoz és megmo­som benne a lábam, majd felnézek az égre. De ebben a látványban, lentről felnézve, sem második, sem pedig negyedik utam során nem volt részem. Még az elméleti bátorságom is elfogyott, amikor ismét a fakorlátnak támaszkodva gyönyörködtem a már megíz­lelt élményben, és hagytam a csodálkozást azokra, akiknek először adatott meg, hogy itt szemlélődjenek kedvükre. János, a földrajztudós tanár, aki annyit emlegette óráin, most maga elé nézett és megnémult. Baba visongott örömében. Milovan, a bosnyák barátom, leszaladt volna, úgy kellett visszafogni Viktorral, megfenyegetni, hogy ha elindul lefe­lé, mi nem várjuk meg. Majd hazatalál valahogy. 1986-ban, hogy, hogy nem, betévedtünk az egyik stílusosan felépített közeli étterembe, mint akik megéheztek, megszomjaztak. A terem végében, a kandalló közelében, mert ott az is volt, egy magas, nyurga srác gitározott, szájharmonikázott, és közben a lábaival még valahogyan dobolt is. Igazi cirkuszi mutat­ványként éltem meg a produkciót, a zene fülbemászó volt. Addig erre, addig arra, hogy odamentem hozzá és megdi­csértem játékát. A többiek, látván ezt, Baba kézmozdulata, na meg az utolért hangok - Ferkó, te már megint...mint a sajtkukac, hagyd békén az embert - addig feszítették a húrt, hogy meghívtam a srácot az asztalunkhoz. Jót beszél­gettünk. Oldódott a hangulat. Gondoltam, nem árt, ha ilyen élményekből is tanulnak, tapasztalnak valamit. Marc Selby dióhéjban elmesélte, hogy one-man-bandként (magányos zenészként) tengeti életét és ebből él. Játszik bárhol, ahova hívják és megfizetik. Mivel nem befutott sztárzenész, de jó zenész, szereti amit csinál, és most pont itt kapott munkát erre a nyárra, elvállalta azt, hogy velünk találkozhasson. Közben jókat mosolygott. A végén, mielőtt elköszöntünk volna egymástól, még a címem és telefonszámom is felír­tam egy papírfecnire és meghívtam Zentára, Jugoszláviába, Európába a jövő nyárra, ha jobb dolga nem akadna. Eltalálták. Jött Marc a barátnőjével, a gitárjával és az elnyűhetetlen szájharmonikájával. Két hónapra. Kezdtük Zentán a fellépéseket, következett Kanizsa, Korcula. Közben mindenki megkedvelte Marcot. Amolyan fura figuraként színt hozott a zentai „szürke” hétköznapok­ba. Majd irány Svájc, Gyuri barátom, akinél megpihentünk és utána Trier, ahol szintén fellépett egy nagyon különös és izgalmas hangversenyen, amit még az Államokban szerveztek neki. Amszterdamból repültek vissza az USA-ba. Nem olyan régen Viktor kérdezte, tudom-e, hogy milyen híres és befu­tott zenész lett Marcból? Nem, azóta sem hallottam felőle - mondtam. A barátnője, tipikus elkényeztetett amerikai, a hülyeségeivel többször „kiidegelt” útközben. Nekem sem kellett több, és alkalomadtán, négyszemközt, helyreraktam. Azóta nem tudom, hogy „idegeli-e” még Marcot? De megjegyeztem Viktornak, kerítse elő és hívja meg a Mojóba, várom én is, meg a többiek is. ■ SÁFRÁNY Ferenc

Next