Magyar Szó, 2017. május (74. évfolyam, 99-123. szám)

2017-05-29 / 121. szám

8 ÜVEGGOLYÓ üveggolyo@magyarszo.rs Mácm Sió Stragyszünet Kötelességből Gruik Zsófia . A kötelességtudat nagyon értékelendő tulajdonság a mai gyerekeknél Az iskolában ki­emelkedő helyet foglal el a dicséretek között; a kötelességtudatos diákok nagy tiszteletnek örvendenek a felnőttek körében. Velük könnyű órát tartani és tervezni, valamint a felügye­letükkel megbízott felnőtteket elégedettséggel tölti el, hogy a gyerekekbe fektetett nevdős­­oktatói munka nem hiábavaló. A kötelességtudattal rendelkező gyerekek tisztában vannak a feladataikkal, és leginkább azzal foglalkoznak, hogy ezeket a dolgokat a lehető legeredményesebben elvégezzék A házi feladat mindig elkészül, szépen sorakoznak a könyvek füzetek a táskában. Készülnek az ellenőrzőre, felelésre, sőt olyankor is átveszik az anyagot, ha tudják hogy nem lesz számon­kérés. Szüleik nem ismerik azt az érzést, hogy egész délután könyörögnek a kölyöknek, ve­gye már elő az előszobában ledobott táskából a tanulnivalót, majd amikor feladják végül, a zuhanyzás és a vacsora között, állva kanyarítják a füzetbe a kacskaringós betűket Csakhogy bármilyen kedvelt és vágyott tulajdonság is egy gyereknél, a kötelességtudat olyan hátrányokat is okozhat, vagy hordozhat magában, amelyeket figyelembe véve nem tekinthetünk rá mindig elismeréssel. A belső motivációból végzett tevékenység az, ami fel­tölt, a kötelességtudatból eredő eredmények viszont könnyen vezetnek kiégéshez, kiürese­déshez. Az iskolai feladatok nem mindig izgalmasak és vonzóak, ezt mindannyian tudjuk Azok a gyerekek akik nem érzik kötelességüknek a házi feladatok rendszeres elkészítését, a tankönyvek olvasgatását, egyértelmű hátrányba kerülnek a többiekhez képest, hiszen lema­radnak elvesznek a tananyagban, nehezebben követik a tanórákat, nagyobb eséllyel töltik az idejüket rendetlenkedéssel, ha már úgyse tudják miről van szó. A tanárok igyekeznek felzárkóztatni őket, de hosszú távon általában akkorára nő a lemaradás, hogy nehezen hoz­ható be, valamint bele is fárad diák­ tanár-szülő egyaránt A tapasztalat azt mutatja, hogy ezeken a gyerekeken leginkább úgy tudunk segíteni, ha minimalizáljuk a tőlük elvárt kötelességlistát, de segítjük őket a teljesítésében. Amennyiben hatékony együttműködés alakul ki a család és a tanár/tanító közt akkor csökkenthetjük az érintett gyerekek lemaradását és elősegíthetjük felzárkóztatásukat Tudok olyan tanító nénit aki leültette a kisdiákot és röviden elmagyarázta neki, hogy tőled ezt és ezt várom el, szeretném, ha ezután teljesítenéd. A szülőket bevonva az egyértel­mű elvárásrendszer meghozta a gyümölcsét idővel, ahogy ért a gyerek, bővíthető volt az iskolai kötelességek listája. Ha nem is jókedvvel és mindig motiváltan, de a kisdiák meg­tanulta, hogy a minimum követelmény a füzetek-könyvek otthoni kinyitása, a házi feladat elkészítése és a táskába való bepakolás. Három dolog, amit mindennap egy kis táblázatban kipipázhatott A tanító figyelt arra is, hogy a házi feladat egyértelműen be legyen nála jelölve a tankönyvben. Azoknál a gyerekeknél, akikben megvan a kötelességtudat, szülőként és tanárként is nagyon fontos odafigyelnünk arra, hogy az ne váljon a gyerek spontán érdeklődé­sének, a szenvedéllyel végzett munkának a kárára. Főleg a felsőbb osztályokban és a középiskolában jelenthet ez problémát, mert ilyenkor akkorára nőhet a diákokat kö­rülvevő elvárásrendszer, hogy sok esetben ennek megfelelni csak a személyiség teljes háttérbe szorításával lehetséges. Szakmunkatársként sok szülővel beszélgettünk már arról, hogy a családból eredő elvárásnak összhangban kell lennie a tanuló képessége­­ivel és érdeklődésével, és bizony időnként azt kell mondani, hogy tudom, képes vagy rá, de hagyd a csudába, ne hajszold a csupa ötöst! Sok diák fellélegzett már, akinek a szülei őszintén kimondták ezt a mondatot. Ilyenkor általában azt történik, hogy egy ideig alábbhagy a tanuló teljesítménye, és amikor megijedünk, hogy ezt nem is kellett volna mondani, mert a gyerek tényleg komolyan vette, végül minden helyre kerül. Kialakul a szenvedéllyel végzett tevékenység, de általában véve is teljesíteni fognak egy elfogadható szinten. Ehhez persze bátorság is kell, hogy nem fog összedőlni a világ, ha egy diák nem hozza ki magából mindig maximumot. Irigylésre méltó, ha egy gyerek olyan körülmények között nő fel, ahol elfogadják, és nem kell mindenből tökéletesnek lennie. És bár a kötelességtudat nem feltétlen jelenti azt, hogy mindig mindenből maximálisan teljesít a diák, ha lehetőséget biztosítunk arra, hogy kötelességtudatból nem kell minden területen kiemelkedőnek lenni, akkor már nagy terhet veszünk le a vállukról. Ubori Petra: A fecske (J. J. Zmaj Általános Iskola, Szabadka) Csík Mónika Hangos gajdolásra, tüsszögésre, csörömpölésre ébredtem, mintha valaki vaslábast püfölne csavarhúzóval. Emellett erős vaníliaillat s valami beazonosíthatatlan bűz terjengett a szo­bában. „Póréhagyma, macskagyökér, vízitorma, vadretek, tejjel, borral, kakaóval jól nyakon löttyintelek! Só kell bele, cickafarok, őrölt denevérkarom, egér füle, bolha foga, kutyaszőr, egész halom. Spenót szára, tök csumája, kell még korom, maroknyi, hernyó hája, légy patája meg egy oldal szalonni! Kivirintem-kavarintom, beleköpök hegyeset, öreganyám bajuszából adok hozzá keveset. Fő a leves, szál az illat, körbe táncol a fazék, utazunk az idő hátán, elröptet a kotyvalék!” Félve nyitottam ki a szemem. A szoba sarkában hevertem a babzsákomon, tőlem karnyújtásnyira ügyködött Szeplős Ódri meg az egyszemű törpe. Piros pöttyös lábasomnak ösz­­szeügyeskedtek valamiféle állványt egymásba kapcsolt ruha­csipeszekből, és az egész alkotmánynak alágyújtottak az illat­gyertyáimmal. Innen hát a vaníliaillat! A lábasban pedig ké­kes-zöldes lötty födögétt, azt kavargatta Gyárfás nagy sebesen, s repedtfazék­ hangján énekelgette a fenti versikét, Ódri pedig a lábas oldalán ütötte a taktust a hajsütővasammal. Felváltva tüsszögtek. Mondjuk ezt nem is csodáltam, az olvadó mű­anyag ruhacsipeszek meg a bugyogó kotyvalék olyasféle szagot árasztott, mint a napon érlelt záptojás megcsiccsent káposzta­lével leöntve. Hirtelen nekem is tüsszögnöm kellett. - Csakhogy észhez tértél! - pillantott felém Szeplős Ódri, egy pillanatra sem hagyva abba a csörömpölést. - Abban reménykedtem, hogy rossz álom volt ez az egész - dünnyögtem, miközben kikecmeregtem a fotelből. - Nem álmodtál, csak elájultál egy jó órára. Alig bírtunk ketten behúzni a konyhából, ide a babzsákra. Gyárfásnak bele is sajdult a bütyke a cipekedésbe. Ugye, Gyárfás? A lócsutakoló bólogatott, s kevert-kavart szakadatlanul. Közben, mintha imádkozna, kántálta a versikét. Terepszemlét tartottam a lakásban. Kíváncsi voltam, mit műveltek ezek ketten, mialatt ájultan hevertem. A konyhában a korábbinál is nagyobb felfordulás fogadott: a fűszertégelyeim kiborogatva, a zöldségesládám feltúrva, az edénypolc lerámol­va. A szobában pedig zajlott a kotyvasztás, csak úgy gomoly­­gott a füst, köhögtetett a bűz. - Mégis mit ügyködtök itt? - léptem vissza hozzájuk a nap­paliba. Szeplős Ódri fülig érő vigyorral vágta ki: - Varázslöttyöt főzünk! - Utaztatót - tette hozzá Gyárfás, és rettentően büszke ké­pet vágott. - Miért pont nálam kell ezt kutyulni? És miféle utazáshoz lenne rá szükség? - Hogy friss legyen! Csak akkor hatásos, ha forró - magya­rázta Ódri, a hajsütővasammal hadonászva. - Az apát úr már nagyon vár bennünket, lehet, hogy ürüt is nyúzat a jöttünkre - tette hozzá a törpe, és jól hallhatóan megfordult a gyomra. Kezdtem elveszíteni a türelmem. - Milyen apát?! Milyen ürü?! Milyen utazás?! - fakadtam ki. Szeplős Ódri végre abbahagyta a csörömpölést, és mellém telepedett, a földre. - Nem lehet feladni - mondta. - Mit nem lehet feladni? - értetlenkedtem. - A könyv megírását. Szent Mártonról. Kínomban elnevettem magam. - Pedig abból a könyvből nem lesz semmi. Nem találtam Szent Mártonról elegendő adatot. Amit eddig kijegyzeteltem, kevés egy könyvhöz. - Ezért vagyunk itt Gyárfással, hogy segítsünk. - Megírjátok helyettem? - Én ugyan nyikkot se tudok írni! A nevem helyett mindig gyíkot rajzolok téntával, ha az apát úr arra kér - röhögött fel Gyárfás. - Mért épp gyíkot? - hökkentem meg. - Mert szép. Meg fürge. Bár gyíkot elég nehéz rajzolni. A másik lóvakaró tehénlepényt szokott. Jó kereket... - hadarta Gyárfás, de Ódri félbeszakította: - Tojok rá, hogy mit szokott rajzolni a másik lóvakaró! És ne kotyogj bele mindenbe! - Én csak... gondoltam... esetleg érdekes lehet a könyv­höz. Hogy minden érdekes lehet... - húzta be nyakát a törpe, és sértődötten kevert-kavart tovább. - Segítünk elutaznod a bencés monostorba, hogy szemé­lyesen megismerd Szent Mártont. Ha saját szemeddel látod, milyen helyen élt, hogyan térített, talán könnyebben meg­írhatod a róla­­szóló meséket - magyarázta Szeplős Ódri, és bátorítólag oldalba bökött a hajsütővassal. - Ódri, Szent Márton a középkorban élt - mosolyodtam el, immár biztosra véve, hogy a lánynak agyára ment a lekváros kenyér, vagy talán nekem ártott meg a tegnapi rántott gomba, és valójában álmodom az egészet. - Hogyne tudnám, mikor és hol élt, amikor az oda veze­tő utat is ismerem?! Azért jött ez a Gyárfás, hogy az utaztató löttyhöz szükséges alapanyagokat magával hozza az apátság gyógyfűraktárából. Alig fért el a sok gizgaz a nyakában lógó szütyőkben. A macskagyökeret el is veszítette a nagy sietség­ben, szerencse, hogy találtunk a konyhádban valami hasonló fűszert - mondta Ódri magabiztosan, majd a jövő lötty fölé hajolt, beleszagolt, és kijelentette, hogy szerinte elkészült, te­hát hamarosan útra kelhetünk. Egy szót sem hittem el az egészből, de úgy döntöttem, be­lemegyek a játékba. Kíváncsi voltam, mi sül ki ebből a komé­diából. Úgy tettem hát, mint aki beadta a derekát. Gondoltam, keresztkérdésekkel csalom lépre a lányt és a törpét. - Miért nem a tűzhelyen főztök? Gyorsabb lenne - érdek­lődtem. - Azért, hogy körül lehessen táncolni! Tánc nélkül, csö­römpölés nélkül, meg versike nélkül semmit nem ér a lötty! - kotyogott közbe Gyárfás, de Ódri pillantásával ismét belé fojtotta a szót. - Ősi módon, szabad tűznél kell elkészíteni, ahogy a fü­veskönyvben áll - magyarázta a lány, majd a hátizsákjából kézírásos papírt húzott elő, s megmutatta. Ez állt rajta: Ungeda ungudu diffendále, alamuszi mulenyuszu lememu­­szi laklukk. Petlika limuka, surr geda kimuka, horo recefice lika, goszpeda pikepuka, ingura-fingura, csikinyuki lukegér. - Ez a recept? - kérdeztem vigyorogva. - Ez, ez! Persze, titkosírással - tette hozzá a lány kacsint­va. - Szóval e hókuszpókusz alapján főzitek a löttyöt, amivel majd visszarepülünk az időben? - Ahogy mondod! - bólogatott Ódri, és kisietett a konyhá­ba, majd visszatért három bögrével. - Egy-egy bögrényit kell egy szuszra lehúzni - magyaráz­ta, és kimerte mindhármunknak az adagot. Fortyogott, bugyborékolt, gőzölgött a kékes-zöldes koty­valék a cicás bögrében, amit a markomba nyomott. Gyárfás­nak szamaras, Odrinak méhecskés bögre jutott. Undorodva szagoltam belé. - Tuti, hogy én ezt meg nem iszom, hiába merted a ked­venc bögrémbe! - fogadkoztam. A lány és a törpe összenéztek, s mintha intésre tennék, fel­hörpintették a sajátjukat, majd egyszerre vetették rám magu­kat. Ódri a karjaimat csavarta hátra, Gyárfás pedig leöntötte bögrém tartalmát a torkomon, még mielőtt egyet is nyikkan­­hattam volna. * A szerző Szent Márton-küldetés című mesekönyve a Szent Márton-emlékévben a szabadkai Szent György római katolikus plébánia megbízásából az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő támogatásával készült. Az illusztrációkat Szalai Attila készítet­te, a könyvet a MILKO Egyesület adta ki Szabadkán 2016-ban. BELEOLVASÓ A Szent Márton-küldetés A varázskotyvalék 5. Szalai Attila illusztrációja a könyvhöz 2017. május 29., hétfő

Next