Magyar Történeti Tanulmányok 11. (1979)
Varga Zoltán: Kossuth és a Békepárt
VARGA ZOLTÁN KOSSUTH ÉS A BÉKEPÁRT 1. A Békepártról történetírásunkban változatos nézetek láttak napvilágot. Varga János például egyik munkájában az egész középnemesi táborral azonosítja, s benne a középnemesség valódi gondolkozásának „legpregnánsabb” képviselőjét látja. A középnemesi tömegek jobbra tolódásáról, békepártivá válásának folyamatáról két évtizeddel ezelőtt élénk vita zajlott közte és Spira György között.2 Varga e folyamat alapvető jellemvonását abban látta, „a középnemesség egyre nagyobb tömegeinek lett vezérgondolata egy tűrhető kompromisszummal befejezni a háborút”. A végsőkig tartó harc helyett a kompromisszumért folytatott védekezés vált céljukká. Olyan kompromisszumra törekedtek — mondja — amely meghagyja a nemesség érdekeit biztosító eredményeket, de a márciusi eredmények továbbfejlesztésére törekvő elnyomottakkal szemben lehetővé teszi az osztrák és magyar uralkodóosztályok összefogását. Andics Erzsébet pedig úgy vélte: a párt egyre inkább a „belső reakció összes erőinek” tömörülésévé, az összes ellenforradalmi erők gyűjtőmedencéjévé vált.” A forradalmak során gyakran tapasztalt jelenségként utal a középnemesség jobbszárnyának helyzetére: eredetileg haladó tényezők váltak ellenforradalmivá. A Békepárt ellenforradalmivá nyilvánításánál nem mond lényegesen kevesebbet Varga János sem. Szerinte ugyanis e párt „Aknamunkát folytatott a harc következetes képviselői ellen; a demokratikus diktatúra létrejöttét gátolta, tudatosan szűkítette a belső erőforrásokat és apasztotta az amúgy is bizonytalan győzelem esélyeit. A forradalom sírásója szerepét játszotta a forradalmi táboron belül, s „szembekerült a haladás érdekeivel”.4 Ugyanezt mondja Hanák Péter- Varga János szerzői páros közös cikkének végső következése: a Békepárt ,,megalkuvó, a forradalom erejét aláásó” szerepet játszott.5 Joggal merül fel a kérdés: a Békepártot a kompromisszumért folytatott védekezés képviselőjének tarthatjuk-e, vagy inkább a forradalom erejét aláásó tényezőnek. A történelmi igazság valósághű ábrázolására törekvő szerzők érthető igénye, ha kerülni óhajtják a „sokárnyalatú Békepárt” azonosítását az egyedüli ellenforradalmi irányzatot képviselők közé sorolt Zichy Ferenccel, Pálffy Móriczal, Dessewffy Emillel és a Habsburg-abszolutizmushoz hű egyéb erőkkel.6 Megnyugtató, hogy — Hanák Péter és Varga János feltételezése — a ,,határ elmosása” vitapartnerüknek sem törekvése.7 A sokféleség valóság. Ez azonban ellenfeleikre is vonatkozik. Nemcsak a radikálisokra, hanem a tehetségben, politikai törekvésekben széles skálát képviselő más liberális csoportokra is, s megtalálható a Habsburg-ellenforradalom közvetlen kiszolgálói körében — közelebbről a levert Magyarországnak a birodalomban elfoglalandó helyzete vonatkozásában is. Felmerül továbbá az a kérdés, hogy amennyiben a Békepárt tagjai valóban a ,,forradalom erejét aláásó szerep”-et játszottak — mint ahogy valóban azt tették —, a „szabadságharc