Magyar Ujság, 1871. május (5. évfolyam, 100-123. szám)
1871-05-01 / 100. szám
100-ik szám. Szerkesztőségi iroda : Lipótutcza 11. szám, földszint. Ide intézendő a lap szellemi részét illető minden közlemény. Kéziratok s levelek vissza nem adatnak. — Bérmentetlen levelek csak ismerős kezektől fogadtatnak el. V. évfolyam. Kedd, 1871. május 2. Kiadó-hivatal: Lipót utcza 11. sz. földszint. Ide intézendő a lap anyagi részét illető minden közlemény, u. m. az előfizetési pénz, a kiadás körüli panaszok és a hirdetmények.MAGYAR ÚJSÁG POLITIKAI ÉS NEMZETGAZDÁSZATI NAPILAP Előfizetési ár: Vidékre postán vagy helyben házhordva. Egész évre .... 20 fit —. kr. Félévre...................10 „ — .. Negyedévre . . . 5 „ — Egy hónapra ... 1 „ 70 1 Egyes szám ára 1. kr. Hirdetési dij: 8 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 12 kr.; többszörinél 9 kr. Bélyegdij minden hirdetésért külön 30 kr. Nyilttér : 5 hasábos petitsor 25 kr. A „Magyar Újság“ ára egy évre . . 20 forint — kr. félévre ... 10 „ — „ évnegyedre . 5 „ — „ egy hóra . . 1 „ 70 „ A előfizetési pénzek A „MAGYAR ÚJSÁG“ kiadóhivatalához (Pesten, Lipót utcza 11. sz.) intézendők. Az előfizetést legczélszerűbben postautalványnyal eszközölhetni. Pest, május 1. Azon rendkívüli erőfeszítés, melyet a versaillesi sereg az utóbbi napok alatt Paris elfoglalása végett tett, eredménytelen maradt. Az ágyúzás minden ponton a legnagyobb hevességgel folytattatok. A kormány a rendelkezése alatt álló összes csapatokkal intézte lé a támadást Páris ellen. De mindez megtört a fölkelők erélyén. Az oly bizton remélt győzelem elmaradt. A versaillesiak vesztesége igen nagy. Mindamellett a támadást a legközelebbi napok alatt megújítani szándékoznak , a kormány azonban meggyőződött, hogy a község csak kiéheztetés által legyőzhető. E végett a kellő intézkedések már meg is tétették, hogy minden élelmiszer, mely Párisba küldetik, minden ponton visszatartassék. A versaillesi kormány hadereje tehát elégtelennek bizonyult azon nemzetőrök ellenében, kikről a tudósítások csak roszat, de jót mondani nem tudtak. Az oly sereg, mely helyét ily hősiesen védi, kell hogy egy eszme által lelkesittestessék,mert csak ez azon erő, mely a védő kart a nélkülözések s szenvedések közepette sem hagyja ellankadni. Cluseretnek 28-án kelt sürgönye ezt mondja : „Én most térek vissza Issy és Vanvesből; az erődök hősiesen védelmeztetnek, s a szó szoros értelmében teljesen be vannak hintve golyókkal. Míg Vanvesben voltam, élénk puskaharcz folyt, mely háromnegyed óráig tartott. Meudon lángba van borulva. Versaillesi tudósítások szerint a tegnap reggeli 8 óráig tartott harcz után két dandár elvette az Issy melletti parkot, a kastélyt s a temetőt, elfoglalt 8 ágyút és 100 foglyot ejtett. A párisiaknak sok halottjuk és sebesültjük, a versaillesiaknak néhány halottjuk és sebesültjük volt. Az issyi temető csak 200 méterre van az erődtől, úgy, hogy ennek bevétele most már közel várható. A község tegnapelőtti üléséről szóló hivatalos jelentés ezt mondja: Courbet azon kívonatára, hogy Paschal Grousset külügyminiszter a külhatalmaknál körjegyzékben követelje a párisiaknak, mint a hadviselő félnek való elismerését . Grousset kijelenté, hogy a külügyek megbízottja nem tartja észszerűnek egy polgárháborúban Európát hívni fel bíróul és Európától ítéletet kérni, mely minden esetben csak francziákat sújtana. Mindenkép ki kell kerülni az idegen beavatkozást. Nevetséges volna elismerést követelni mint hadviselő fél, mert hiszen tényleg a község úgyis hadviselő fél. Senki sem vethet a községnek és védőinek oly tényt szemére, mely a hadi szokással meg nem egyezik. Grousset hozzáteszi: Mi lejális módon viselünk háborút, mi nem használunk alattomos eszközöket, mi nem bíráskodunk a foglyok felett sommásan. A község helyeselte Grousset szavait. A község által a vasúttársaságokra rótt sarcot ezek megfizették, de a jövőre nézve az ily zsarolás ellen tiltakoztak. A franczia nemzetgyűlésen Dufaure törvényjavaslatot terjeszt elő, mely szerint a Párisban lefoglalt ingatlanok elidegeníthetleneknek nyilváníttatnak. A tulajdonos ezen ingatlanokat mindig viszszakövetelheti. Oly egyének, kik a lefoglalásban részt vesznek vagy hivatalos okmányokat megsemmisítenek, a törvényes büntetés alá esnek. A gyűlés kimondja a törvényjavaslat sürgősségét. A szabadkőművesek tegnapelőtt nagy tüntetést rendeztek. Néhány ezer ember fehér és zöld zászlókkal díszítve, az elysé-i mezőn vonult végig. Midőn a menet a mailioti kapuhoz ért, a tüzelés megszűnt, de a tüntetők értesítettek, hogy a versaillesiak csak 2 parlamentarit hajlandók elfogadni. Ennek folytán este két parlamentair ment Versaillesba. Ezeket, habár nem volt megbízásuk, Thiers fogadta, kijelentvén előttük hogy mindenki óhajtja a polgárháború végét, de Francziaország nem capitulálhat néhány lázadó előtt. A községhez utasíta a küldötteket, hogy az vessen véget a szerencsétlen harcznak. A versaillesi kormány nem mulasztá el figyelmét kiterjeszteni arra, miszerint Garibaldinak Francziaországba jövetelét megakadályozza s e végből a touloni tengerészeti prefekthez a következő rendeletet küldé : „Garibaldit és fiait nem szabad Francziaországba bocsájtani. Ha netán ott megjelennének, fogassa el őket s tegye érintkezésbe magát a bírósággal, hogy e rendelet végrehajtása biztosíttassák. Aláírva: La Porterie.“ Az Algírban folyton tartó zavarok szintén nem kis bajt okoznak a versaillesi kormánynak. A gyarmatokban általános fölkelés tört ki s a kormányzó mindegyre kéri az erősítést Francziaországból. A kormány azt hiszi, hogy a mitrailleusek segélyével sikerül az arabokat legyőzni. A „Spen. Ztg.“ jelenti, hogy a franczia kormány az ápril 25-ig járt élelmezési költséget lefizette. Amint Londonból jelentik, legközelebb kabinet válság várható, úgyszintén a parlament feloszlatása is valószínű. A toryk ki akarják erőszakolni a kabinet lemondását. Rómából jelentik, hogy a Vatikánból egy pap sürgönyökkel és utasításokkal Münchenbe utazott, hogy megakadályozza Friedrich tanárt egyházi teendőinek további gyakorlatában. Az új franczia követ Antonelli tábornokkal való első találkozásakor minden politikai beszélgetést kikerült s pusztán arra szorítkozott, hogy a franczia kormány és ő maga részéről kifejezze a pápa iránti tiszteletet. Antonelli sürgetésére Haricourt igy szólt: Francziaország óhajtja, hogy a pápa világi hatalma mennél előbb helyreállittassék, Francziaország azonban jelen szerencsétlen helyzetében mit sem tehet. Legjobb az egyenes ut. 1. A „Hon“ 98-ik számában Horn Ede felhívja az ellenzéket, hogy a legközelebb megválasztandó delegátióban , és pedig úgy a választásban mint működésében tettleges részt vegyen, s felhívja a jobboldalt hogy az ellenzék soraiból is válasszon tagokat a delegátiókba. Mi készséggel elismerjük Horn úr kitűnő tehetségeit, s különösen a közgazdászati téren szerzett dús tapasztalatait s ismereteit. De állam vagy közjogi téren, s különösen a magyarországi közjog terén jártasságának s tanulmányainak valami feltűnő jeleit soha sem észleltük, sőt ellenkezőleg, engedjen meg Horn úr, ebbeli ismereteit néha hiányosaknak találtuk, így például csak a szóban levő czikkében is két tételben olyat állít ami ha úgy volna, a magyar országgyűlésnek már amúgy is felette csonka hatásköre még szűkebbre szoríttatnék. Ő ugyanis a külpolitikát a delegációkba delegálja, holott ezt a 67-ki 12-ik t. et. meg nem vonja a magyar országgyűlés köréből, s mint Horn úrnak tudnia kell, a képviselőház ebbeli jogát gyakorolja is. Egy másik tételben pedig a hadi contingens uj felosztását Cis- és Translaitania közt szinte a delegatiókhoz tartozónak állítja, pedig ezen ügy az 1867. XII. t. sz. 11, 12, 13, 14 és 15. §§. szerint egyenesen a magyar országgyűlést illeti. Politikai következetességben sem tanúsított Horn úr eddig oly szilárdságot, hogy őt bármely párt is azon rendíthetlen sziklának tekintse, melyre biztosan lehessen építeni. Horn úr mióta visszatért hazájába, már annyiszor változtatta programmját, hogy most épen nem lepetünk meg vagy ütközünk meg azon, hogy őt egyszerre mint a delegátiók lovagját látjuk föllépni. Ennélfogva mi Horn ur czikkét egyéni nézet kifejezésének tekintettük, ámbár e czikkében a„mi pártunk“, „baloldal“, „ellenzék“ neveket úgy használja, mintha az egész ellenzék, az egész baloldal nevében szólana, melynek pedig Horn ur kegyes engedelméből mi is bátrak vagyunk egyik alkotó részét képezni, habár nézeteink a delegációkba való választást és azokbani részvétet illetőleg az övével merőben ellenkezők. De az „ő pártja“, a balközép sem igen látszik Horn úr nézeteit osztani, legalább ezt mutatják azon czikkek, melyek Horn úr felszólalása óta a „Hon“ és „Ellenőr “-ben Jókai, Csávolszky, Tisza Kálmán és Mocsáry Lajostól megjelentek. A 48-as párt állása a közösügyi törvények s így a delegátiók irányában is elejétől fogva tiszta és határozott volt. Mi sem nem választunk, sem ha megválasztatnánk bele nem megyünk a delegátióba. Ez lehet helyes vagy helytelen a különböző felfogás szerint, de mindenesetre világos és határozott álláspont. Mi tehát nem is tartottuk volna szükségesnek ezen Horn úr czikke által felidézett kérdéshez hozzászólani, ha azon czikkekben, melyek e tárgyban a „Hon“ és „Ellenőriben írattak, Jókai az egész ellenzék, Mocsáry pedig a baloldal nevében nem szólana. Tisza Kálmán Jókaihoz intézett levelében sokkal korrectebben csak pártjukról beszél, minthogy azonban mindezen czikkek összefüggésben vannak, és a mi nézeteinket s állásunkat egyik sem tolmácsolja, nem mulaszthatjuk el, hogy ezekre néhány észrevételt ne tegyünk, mert sajnálnék ha ezen nézetek az összes ellenzék nézeteinek s igy a miénknek is vétetnének , különösen egy oly vitális kérdésben, mint milyen a delegáció kérdése. Azt, hogy tulajdonképen milyen állást foglal el a balközép ezen kérdéssel szemben, megvalljuk, az érintett czikksorozatból kivenni képesek nem voltunk. Ugyanis Horn E. azt mondja: „A baloldal hozzájárul tömegesen a választás útján a magyar bizottság kinevezéséhez, s a múlt évben is nem csak megengedte párthíveinek a reájuk netalán eső választás elfogadását, de több baloldali név vétetett fel a jelöltek közé, melyekre a mi pártunk szavazott.“ Jókai pedig a „Hon“ 99. számában így szól: „A mi azonban az ellenzéknek a delegációkban részvételét illeti, az olyan kérdés, melyben eddigi felfogásom nemcsak egyéni nézet, de az egész ellenzék határozott álláspontja. Ez pedig olyan álláspont, melyben a kormánypárt is egyetért velünk. „Miért nem kell az ellenzéknek beválasztatni a delegatióba, az igen részletesen el volt mondva ugyanebben a lapban ezelőtt egy évvel, két évvel és három évvel, mindenkinek emlékében lesznek az indokok. A következés indokainkat igazolta, s elvtársaim velem együtt ma sem látnak semmi újabb buzdító körülményt arra, hogy álláspontunkat elhagyjuk.“ A „Hon“ 100. és az „Ellenőr“ 226. számában pedig Tisza Kálmán azt írja Jókaihoz intézett levelében, hogy a delegátió intézménye ellenünkre felállíttatván, egyhangú nézetünk volt az, hogy ha már van delegátió, annak teljesen kizárólag a többség tagjaiból kell alakulnia. A többség — értem nem a párt, de az országgyűlés többségét, akkor mást határozott, pártunk tagjait is meg kívánta választani. Egy része a pártnak azt nyilvánította, hogy semmi szín alatt a választást elfogadni nem kell. Ehez a részhez tartoztál te is. A másik rész azon nézetben volt, hogy engedjünk a többség kívánalmának, elfogadva a választást, s teljesíteni kell ott is a kötelességet hazánk jogai védelmében. Éhez tartoztam én. Melyik résznek volt igaza, felesleges lenne vitatni e helyen, tudod azt te is, hogy midőn másodszor kellett a delegációnak összeülnie, megsértetvén az arra vonatkozó törvény, mi is kik beléptünk volt, leköszöntünk. Azontúl pedig pártunk kimondotta azt, hogy a delegatióba bemenetel, vagy be nem menetel iránt többé mint párt sem határozni sem alkudozni nem fog, akik netalán a párt tagjai közül megválasztatnának, elfogadhatják vagy visszautasíthatják a választást anélkül, hogy e miatt bármelyik esetben a párttal ellentétbe jönnének. A részvétel a választásban vagy attól visszavonulás hasonlag nyílt kérdésül hagyatott. Később pedig, midőn az országgyűlés többsége azon nézethez tért, hogy a delegáció egyedül saját tagjaiból alakíttassék, ez pártunk által, mint elejétől fogva táplált nézeteivel megegyező, helyeseltetett. (Meg kell vallani, hogy úgy Tisza Kálmán mint Jókai nagy súlyt látszanak fektetni elhatározásuknál arra, hogy mit akar az országgyűlési többség, mit nem.) Az „El.“ 225. számában azt írja: „Az ellenzék részéről semmiféle óhaj sem létezik hogy a delegátióban képviselve legyen. Mocsáry Lajos pedig ugyanazon lap 227. számában nem tartja tanácsosnak, hogy pártjuk tagjai elvállalják a megválasztatást. A párt azonban nem mondhatja ki, hogy ezt tőlük követeli, mert akkor oly valamit követelne, mit mint alkotmányos párt helyesen nem követelhet. Horn tehát azt kívánja, hogy pártja a delegációkban részt vegyen. Jókai ezt határozottan ellenzi. Tisza Kálmán azt mondja, hogy tegyen kiki mit akar; az „E11.“ skorpiójának nincs semmi óhaja a delegatiókban képviselve lenni és Mocsáry nem tartja tanácsosnak, hogy a párt tagjai elvállalják a megválasztatást. Jókai fennebb idézett szavaiban azt mondja, hogy az egész ellenzéknek a delegatiókban való részvétre nézve határozott álláspontja van. Mocsáry pedig azt mondja, hogy azért vesz részt a delegatióválasztásban, mert a tömeges abstentió egyszerre úgy fogna kinézhetni, mintha pártmegállapodás volna. Hol itt az egyetértés? hol a következetesség? hol a logika? Képes-e ebből valaki megmondani, hogy mi hát a balközép álláspontja a delegációk kérdésében ? Pedig ez oly fontos, oly életbe vágó kérdés, hogy ha valamire, úgy erre nézve okvetlen tisztában s egyetértésben kell lenni egy nagy és komoly politikai pártnak. Simonyi Ernő. A VI. osztály kedden május 2-án reggeli 10 órakor ülést tart. Tárgy : az észak-amerikai államokkal kötött egyezményről és a határőrvidéki posta, távirda és tengerészeti szolgálatra szükséges póthitelről. A főrendiek mai ülésén a községi törvényjavaslat a jogügyi biz. jelentésének felolvasása, a belügyminiszter és Szögyényi-Marich László beszédei után a részletes tárgyalás alapjául jön elfogadva. A jogügyi bizottság által tervezett módosítása a 78. §-nak elvettetett. A jegybankügyi országos bizottság a múlt év elején egy három tagból álló bizottságot választott a végből, hogy ez kutassa ki azon okokat, melyek 1869-ben a pénzválságot előidézték s tegyen javaslatot aziránt, miként lehetne a jövőben az ily válságoknak elejét venni. E hármas bizottság tagjai Csengery, Wahrmann s Zichy Ferdinand jelentésüket, amint az „Ung. Lloyd“-ban olvassuk, elkészítették. De hogy az mennyiben hiteles, még nem tudjuk, miután még eddig a bizottság tagjainak sincs birtokában e munkálat. A jelentés lényegében ezeket mondja: „Az 1869-ben beállt válság a tulságig vitt üzérkedés által keletkezett, nem volt kereskedelmi, hanem csak részleges börzeválság, mely egy önálló magyar bank, sőt több bank fenállása mellett sem lett volna elhárítható. Miként lehet a magyar pénzügyet önálló és biztos alapra fektetni, arra együttesen nem lehet válaszolni. Önálló alapra egy vagy több magyar bank felállítása által, de vájjon ezen alap szilárd-e egyúttal, azt a bizottság a legtöbb szakértő által tett nyilatkozat alapján nem hiszi állíthatni. Minden nehézségek daczára lehetséges volna, magyar bankot felállítani, éspedig két módon . Vagy a legal tender alapján arany és ezüst letétele és bármikori beváltás mellett, de ez esetben a készpénznek külföldre való kiszivárgásától félhetni. Vagy állami és az osztráknemzeti bank jegyei alapján, de ezen kisegítő mód csak keveset használna. A bankbizottság véleménye tehát oda terjed hogy legczélszerűbb, a bécsi nemzeti bankkal osztrák privilégiuma lejártáig, azaz 1876-dik évig egyezséget kötni, mely Magyarország nemzetgazdászati érdekeinek lehető tekintetbe vételét és a magyar fiókintézetek önálló, a magyar kormány befolyásának hozzáférhető igazgatását tenné lehetségessé. Amennyiben ezen egyezség a bankakta módosítása által a törvényhozás hozzájárulását tenné szükségessé az osztrák kormánynyal való egyezség volna ajánlatos. Csak azon esetre, ha lehetetlen volna a magyar érdekeket kellően megóvó egyezmény alapjait feltalálni kellene, a magyar törvényhozásnak egy magyar jegybank életbeléptetéséhez látni.“ Buda-Pest. Hogyan lehetne minél szebbé s nagyobbá és minél inkább magyar fővárossá tenni Buda-Pestet ? E kérdésekkel foglalkozik a fővárosi enquéte és közmunkatanács és foglalkozik országszerte kitűnőleg a kormánypárt, mely semmit sem óhajt inkább mint megmutatni vagy legalább azt mutatni a világnak, hogy igen jól gazdálkodik a népek erejével s vagyonával, s monumentális fővárossá akarja tenni, természetesen saját érdemei megörökítése végett Buda- Pestet. Egyesítsük-e törvényhatósági és beligazgatási szervezetére nézve Budát Pesttel silány híddal kössük össze ? Vagy elég leend csak egy gőzkomp? Hogyan legyenek berendezve a középületek, piaczok, vágóhidak stb. Hogyan nagyobbittassék a budai várpalota s hogyan létesittessék a sugárút, a körút s ha jut reá pénz, a vasúti s viziúti lakhely, dock, kikötő stb. Húszezer arany frankot azon mérnöknek ki a berendezéshez legjobb tervet nyújt, tízezret a második pályaműnek ! Ily nagy horderejű dolgokról, ily áldozatkészséggel tanácskoznak az illetők s nem illetők Buda-Pest emelésén, hogy ez, mondják, mintaképe legyen a fővárosoknak ország-világszerte. És kétségkívül sok szép jó eszmét hoznak forgalomba, sok hiányt, sok ferdeséget kipótolnak s kiigazgatnak már csak az által is, mert azok létezését elismerik s megismertetik. De hogy tanácskozásuk s áldozatkészségük vagy bár az egész oszág áldozatkészsége által, mit a jobboldali többség utólagos jóváhagyás reményében ugyancsak sommásan igénybevett, ezért érhetnének ? Ez már kérdés, melyre könnyű dolog mostani állapotunkban megfelelni. Mert hát furcsa törekvésnek mondhatnánk, ha következményeiben nagyon sajnos dolog nem volna látnunk, mikép a kormánypárt, a törvényhozási többség, előbb feláldozza az összes ország anyagi segély s jövedelem forrásait az ú. n. közös ügyekre és előmozdítja a kereskedelmi források kifele ömlését az idegen vasúti s hajózási vállalatok számára, mint szintén zárva hagyja minden anyagi érdekeinket az osztrák nemzeti bank és kedvenczei kizsákmánylásának s önkényének, azaz nem gondoskodik a hazai pénzügy, ipar s kereskedelem önállósításáról s ekkor mégis azon töri fejét, hogyan tegye nagy s gazdaggá, hogyan tegye szép és kényelmessé a fővárost, mely mikép a jelenlegi fővárosok keletkezésének történelme mutatja, létét s gazdagságát nem másnak mint a benne öszpontosult nemzeti szellemnek s gazdagságnak köszönhetné, ha t. i. ez nem hiányoznék. Magyarország mostani „gondviselésszerű“ emberei festett városokat, csinált virágokat akarnak létesitni s még tán ennek gyümölcseit, a jólét és gazdagság szinmázát is reá fogják aggatni mesterművükre, a „főváros“-ra,de megvonják tőle a táp és életfeltételeket, melyekből önmagának természet szerint kellene kifejlődnie s az országösszes áldozatai árán talán létesítenek is majd egy nagy czifra várost, mely a modern nagyvárosok kellékeivel látszólag bírni fog, de belőle hiányzani fog az élet, mi tulajdonképeni nagyságát s jövőjét biztosíthatná. Nem a tanácstermekben, nem a miniszteri irodákban s tulajdonkép nem is épen Buda-Pesten, hanem az egész országanyagi jólétének emelésében, az alföld közlekedési és öntözési csatornarendszerében, a vasúti hálózatnak az északi, keleti s déli határokig terjesztésében, a keleti szomszédokkal leendő nagyobb mérvű ipar s kereskedelmi viszonyokban, a Duna felszabadításában s Fiuméban és átalában a nemzeti anyagi s szellemi erő kifejlesztésében s kiterjesztésében kell keresnünk, mert csak ezekben lehetne feltalálnunk a fővárosok emelkedésének s fejlődésének életforrásait, holott hae most még azt is vívmánynak tartják a kormány emberei, ha sikerülni fog például a tiszavidéki vaspályát a fővárossal egyenes összeköttetésbe hoznuk, azt is vívmánynak tartják ha eme pálya valahára kinyújthatja életgyökereit a Dunáig : a hazai közforgalom nagyrészét monopolizáló állam vasúttársasággal egy littesen, mely pedig el fogja szívni ama táplálékát. A mostani magyar kormány s törvényhozói többség egyátalán úgy tüntette fel szereplése óta Magyarországot mint önvédelemre, pénzügyi s ipar és kereskedelmi önállásra egyaránt alkalmatlan országot s nem is gondolkoznak arról, hogy legalább pénzügyi s kereskedelmi vagy iparérdekeinket biztosítanák a Bécsből jövő nyomás ellen. Nem igyekeznek önállásra segíteni a magyar kereskedelmet és ipart, holott ez utóbbi már gyakran bebizonyította külföldön, hogy a magyar iparosnál ügyesebb kitartóbb s tehetségesebb iparos nincs; de mind hiába, ha nincs hozzá kellő hitelforrás mint van az osztrák s kivált bécsi iparosoknak. Pedig elvégre is az önálló ipar s kereskedelem tenné a főváros valódi nagyságának s fejlődésének alapját ha t. i. ittösszpontosittatnék a hazai forgalom. Pest-Budán öszpontositni a Bécs és Oderberg felé kifelé áramló terményeket s nem Bécsben, mint szintén nem engedni hogy Pest csupán transito szerepet játszék vagy mellőzve legyen azon iparczikkekre, melyek lakhelye most Bécs; és á átalában kiemelni Magyarországot a gyarmati helyzet kötelékeiből s mindig előbbre tenni az ideczélzó üdvös ipar s közlekedési vállalatokat a házak lerombolásának s a telkek kisajátításának vagy más csinosbitási áldozatoknak; ez volna a közkifejlődés elsőbb kelléke mit aztán magától követne a többi, így a most követett utón, habár egye-