Magyar Ujság, 1898. augusztus (7. évfolyam, 211-239. szám)
1898-08-01 / 211. szám
_ ______________________ résbe hozza a majoritással. Poroszország ellenben óvakodott attól, hogy a szövetség javára, melyen nem ő uralkodik, bármit is feláldozzon nagyhatalmi szabadságából. Bismarck igen alkalmas volt e szerep folytatására. A porosz egyenjogúságot épp oly szigorúan és kíméletlenül iparkodott fentartan, mint ahogy társadalmi egyenjogúságát fentartotta az osztrák követeknek, Thunnak, Prokesch-Ostennek és Rechbergnek igényeivel szemben. Közben 1852-ben Bécsbe küldetett, hogy a vámszövetség dolgában közeledést hozzon létre. Ez alkalommal Budára követte Berencz József császárt. Magyarországi élményeit igen elevenen írja le nejéhez szóló leveleiben. Ekkor az Alföldön is járt. Fontosabb diplomácziai munkásságra az 1854—5-iki keleti háború nyújtott alkalmat. Féltékenyen ügyelt rá, hogy hazája s Németország ne köteleztessék valamely specziálisan osztrák érdek védelmére. Mint konzervatív, inkább Oroszországhoz hajlott, de azért több ízben figyelmeztette kormányát, őrizze meg függetlenségét a czárral szemben is. Ez időről való jelentései, különösen az 1856. április 26-iki, mutatják, hogy a kicsinyes német bonyodalmak éppen nem fordították el őt a nagy európai viszonyok megismerésétől és helyes megítélésétől. Megjósolja akkor az oroszfranczia közeledést, mint természetes következményét annak, hogy e két államnak sehol sem lehet fontosabb érdekbeli összeütközése. A porosz állam előnyét abban látja, hogy szabadon szövetkezhetik minden hatalommal, még Francziaországgal is, melynek hatalmát s befolyását igen nagyra tartotta. Belső politikai tekintetben híve maradt az uralkodó konzervatív pártnak és e párt lapjának, a Kreuzzeitungnak, hosszú időn át szorgalmas munkatársa volt. Már akkor kitűnt, mily jól bírja felhasználni a sajtót. Különös játéka volt a sorsnak, hogy a század legnagyobb praktikus politikusa éppen a megrögzött formalizmus utolsó menedékében, Frankfurtban készüljön jövő hivatására. De egyéni értékét már akkor felismerték (a magyarok közt b. Jósika Samu) és kormánya 1859-ben a sokkal fényesebb pétervári követséggel bizta meg. Itt könnyebb volt a dolga: a hagyományos orosz barátság ápolása. Már akkor volt szó arról, hogy Vilmos herczeg, ki 1888 óta mint régens uralkodott beteg bátyja, a király helyett, őt hívja meg a kormány élére. De egyelőre liberális éra következett be és csak midőn kitűnt, hogy ez a kormány nem képes végrehajtani Vilmos király tervét, a katonai reformot, látszott szükségesnek Bismarck meghívása. 1862. május óta rövid időn át Párisban volt követ és meg bírta nyerni Napóleon császár rokonszenvét. Miniszterelnökké 1862. szeptember 23-án nevezték ki. Azonnal munkába vette a katonai reform keresztülvitelét, de a liberális és haladó,párti többségnél, mely a költséget megszavazni nem akarta, hatalmas ellenzékre talált. Ekkor mondta a német egységért rajongó szabadelvűeknek, hogy a kor kezdését nem szavakkal és többségi határozatokkal döntik el, — az volt a hiba 1848-ban s 1849-ben —hanem vérrel és vassal. A katonai reformot, támaszkodva a korona jogára és a felsőházra, végre is hajtotta. Kijelentette, hogy a szükséges pénzt ott veszi, ahol találja. Élesen szembeszállott a parlament azon követelésével, hogy szavazatával kormányok sorsa felett döntsön. A konfliktus kora, mely 1862—1866-ig tartott, Bismarckot a legnépszerűtlenebb emberré tette egész Németországban. A parlamenti szónokok állami öngyilkosságnak nevezték politikáját (Sybel), tagadták minden tehetségét, kivéve a kötéltánczosét (Simson), napról-napra jogtöréssel és erőszakoskodással vádolták. Még külső politikája iránt sem volt bizalmuk, bármily erősen hangoztatta a német egyesítést. Különösen népszerűtlen volt az 1863-ban Oroszországgal a lengyel forradalom elnyomása végett kötött egyezménye. Ausztriával szemben már nagyon erélyesen lépett fel. Gróf Károlyi Alajosnak 1862 végén kijelentette, hogy a két német nagyhatalom viszonya nem maradhat a régiben. Midőn a császári követ azt mondta: Ausztria csak nem mondhat le hagyományos befolyásáról, nem engedheti magát Németországból kiszorítani, Bismarck röviden azt válaszolta: tegye át hát súlypontját Budára. Csakis az ő vasakarata tartotta vissza Vilmos királyt a részvéttől a frankfurti fejedelmi gyűlésen, hol a német uralkodók Ferencz József császár elnöklete alatt személyesen akarták a munkába venni a szövetség reformját, csakis ő akadályozta így meg az osztrák hegemónia elismerését. Nagy küzdelmébe került az akkor Baden- Badenben időző királyt reábirni a császári meghívás visszautasítására (1863. aug.) és midőn ez sikerült, annyira fel volt izgatva, hogy az előszobában szétzúzott minden pohárt, üveget. Az egység felé. Első nagy diplomácziai sikerét a schleswigholsteini ügyben érte el. A dán király ellen mint az augustenburgi herczeg jogainak védője lépett föl, szövetségre bízta Ausztriát, daczolt a német közvéleménynyel, izolálta Dániát, nem törődött Anglia tiltakozásával, és megszállta a herczegségeket. Ez volt egyúttal legjobb mód, megmutatni a reformált sereg hadi értékét. A hódítás után békére és lemondásra kényszeríti Dániát, de egyúttal porosz jogtudósok által érvénytelennek ítélteti az augustenburgi herczeget, és Ausztriával együtt a hóditás jogával bírja Schleswig-Holsteint. Azután, a gasteini konvencziót köti Ausztriával, melyben a két herczegség kormányzásán megosztoztak (1865. aug. 14.), de azért Poroszország javára külön előnyöket akar kikötni, melyek az anneksziót előkészítsék. Midőn Ausztria ezek ellenében az augustenburgi herczeghez közeledik, és a német szövetség elé akarja vinni az ügyet, Bismarck megtalálta a rég óhajtott , casus bellit. Ellenkezni akaró királyát beleviszi az olasz szövetségbe (1866. ápr. 7.), reformtervével szétrobbantja a német szövetséget, és ami a legnehezebb volt: a háborúra biztosítja Oroszország és Francziaország rokonszenvét. Így vitte dűlőre egy nagy háborúban, melyet diplomácaiailag a legnagyobb művészettel készített elő, az Ausztria és Poroszország közt több mint egy évszázadon át lebegő hegemónia kérdését, így vágta át a legbonyolódottabb kérdésnek, a németnek, csomóját. Az osztrák-porosz-olasz háború, mint ismeretes, a porosz politika teljes győzelmével végződött. Bismarck, kit királya 1865. szept. grófi rangra emelt, személyesen jelen volt a főhadiszálláson, és a königgrätzi nagy csatában. Legtöbb munkája akkor a király túlságos hóditási igényeinek fékezése és a franczia beavatkozás távol tartása volt. Míg a háború elején Ausztria szívébe akarta döfni a tőrt, s e czélra magyar felkelést is kész volt előidézni Klapka alatt, most megelégedett Ausztria kiszorításával Németországból és Poroszország területi nagyobbításáról csak Ausztria szövetségesei rovására gondoskodott. Ekkor történt Hannovern, Schleswig-Holstein, Nassau, Kurhessen, Frankfurtnak annexiója. A Majna vonalától északra eső végén Németország egy szövetséggé egyesült, melynek legfőbb tisztviselője Bismarck lett, mint a szövetség kancellárja. Francziaország rossz szemmel nézte e változásokat, ezért ő, míg a háború tartott, területi nagyobbodást helyezett kilátásba Napóleon császárnak a Rajna mellékén, azután pedig, midőn zsákmánya már biztonságban volt, megtagadott mindent. A franczia követeléseket és fenyegetéseket pedig a déli német országok ijesztésére használta föl, úgy, hogy azok azonnal a béke után titkos katonai szövetségre léptek Poroszországgal. Bismarck a diadal után 500.000 tallérnyi nemzeti dotácziót kapott, melyen azután Varzin uradalmát vette meg, tette meg, az általános szavazási jogot, mint előbb az északnémet szövetségben, ő vitte keresztül. A német császár mellé, ki őt herczeggé nevezte ki, ő állott, joint birodalmi kanczellár. Tulajdonkép csak most vált az előbb annyira gyűlölt »vaskanczellár«, mint a birodalmi hatalom és egység megtestesítője, a német nemzet ünnepelt nagy emberévé, csak most hódolt meg a világ ereje és államférfiai tehetsége előtt. MAGYAR ÚJSÁG 1898. augusztus 1. A franczia háború. Már akkor elkerülhetetlennek látszott a leszámolás Francziaországgal, így 1867-ben közel volt az összeütközés a két hatalom közt Luxemburg miatt, de akkor még sikerült azt elodázni. Bismarck előbb Ausztria-Magyarországhoz közeletdett de mivel Beust kormánya nem igen biztatta, Oroszországban keresett és talált támaszt. Bár mindent megtett a háború előidézésére, mint pl. a hires emsi távirat megváltoztatott közlése által (1870. júl. 13.), tényleg mégis Francziaország volt a hadüzenő fél, mégpedig nagyon semmis okból. Ez a megtámadott fél részére biztosította egész Németország lelkesedését és a többi nagyhatalom semlegességét. Bismarck újra elkísérte a háborúba királyát, ott volt Metznél, Sedannál és Paris ostrománál. Be igyekvése volt a császár legyőzése és elfogása után a többi nagyhatalom közbelépését megakadályozni, és Francziaországot a rendkívül súlyos békefeltételek elfogadására kényszeríteni. Ettől a szándéktól sem Jules Favre és Thiers alkudozása, sem a mindenfelé Francziaország irányában nyilvánuló rokonszenv nem bírták eltéríteni. Végre is ő szabta meg Paris megadásának feltételeit. Midőn a kapitulácziót Favre-al megkötötte, a kiváncsi környezetnek nem szólt, hanem vadászlétére diadalmi jeléül elfütyülte a »Hallal«-t. Részt vett a párisi bevonulásban is. Már a háború közben, nagyrészt a trónörökös unszolására, előkészített mindent a német császárság megalakítására. Ennek alkotmányát leginkább ő szerkesz i kulturharcz. E nagy harczok után a birodalom belső kiépítése vette elsősorban erejét igénybe. A régi kizárólagos rideg porosz konzervatív irány már az északnémet szövetségben sem volt követhető. Bismarck maga is belátta az alkotmányosabb eljárás szükségét: az 1866-iki nagy diadalok után az előbbi évekre nézve, midőn megszavazott budget nélkül kormányozott, indemnytlt szavaztatott meg magának a parlamenttől. Most a déli németek hozzájárulása természetesen nagyon szaporította a szabadelvű elemeket. Különben is, mihelyt a német egység volt a jelszó, nem lehetett mellőzni a liberálisokat, kik mindig azért küzdöttek, míg a konzervatívok sokkal inkább ragaszkodtak az egyes külön dinasztiákhoz. Bismarck még Poroszországot is be akarta olvasztani Németországba, hogy minden partikularizmus megszűnjék, »de hát Poroszország kissé kövér«. De a birodalmi egységen kívül az egyházpolitika is szükségessé tette a liberálisabb irányt. A franczia háború következtében Olaszország megszállotta Rómát. A német katolikus párt az új császárságtól remélte a pápa világi hatalmának helyreállítását és midőn e reményében csalatkozott, határozott ellenzésbe lépett a birodalmi kormánynyal. A katolikus párthoz, mint legerősebbhez, csatlakoztak a többi birodalomellenes pártok: a hannoverai velsek és a poseni lengyelek, később az elzásziak is. A katolikusok ellenállásával szemben Bismarck az állami hatalom teljével lépett fel. Megnyitottnak jelenté ki a régi harczot a pápaság és a császárság közt és ünnepélyesen kijelenté, hogy »Canossába nem megyünk sem testileg, sem lelkileg«. A liberálisok teljes erővel követték e harczba, az úgynevezett Kultur- kampfba és megszavazták az állami hatalmat erősítő, a papságot megfékező törvényeket. De Bismarck ezzel nem érte be. Az egész alkotmánynak és törvényhozásnak a nemzeti szabadelvű párt adtaszínezetét. Ekkor helyezték út liberálisabb alapra, Poroszország keleti tartományainak önkormányzatát, ekkor hozták be a kötelező polgári házasságot, ekkor követték a kereskedelem és ipar terén is a szabad verseny és szabad kereskedés elveit (1871—1876). Bismarck maga inkább csak azáltalános iránynyal törődött, sőt 1872-ben még a porosz miniszterelnökséget is átadta Roonnak, hogy egészen a birodalomnak szentelhesse magát. De csakis az ő ereje volt képes legyőzni a rendkívül hatalmas akadályokat. A felsőházban csak számos új peer kinevezése által lehetett keresztülvinni a reformokat, a konzervatívok pártja nyíltan Bismarck ellen fordult. Haragjuk annyira ment, hogy egész nyilvánosan vádolták a kanczellárt, mintha állását és befolyását meggazdagodásra, pénzüzletekre használta volna fel (1876 elején). A római egyház ellen vívott harczot a czentrumpárt erős izgatásra használta fel Bismarck ellen. Egy Kullmann nevű bodnárlegény még gyilkossági kísérletre is vetemedett ellene. De különben is kétségtelen, hogy a német nemzet egy jelentékeny és jól szervezett része elégedetlen volt az egyházpolitikával. Még nagyobb gondot okozott a rossz gazdasági helyzet, melyet mindtöbben a szabad verseny és szabad kereskedés elve uralmának tulajdonítottak. Ezért Bismarck 1876-tól fogva mindnagyobb figyelmet fordított a gazdasági és társadalmi viszonyokra. Elhatározta a szakítást a szabad kereskedés tanával és a nemzeti munka minden ága részére az állam oltalmát helyezte kilátásba. Ennek alapján készült az új vámtarifa, mely épp úgy irányult a franczia és angol gyártmányok, mint a magyar és orosz gabona ellen. Ez gazdasági reakcióval együtt járt a politikai is. A régi liberális pártok Bismarck kedvéért nem változtatták meg meggyőződésüket, Bismarck tehát, hogy gazdasági terveit keresztülvihesse, a konzervatívoknek és a katolikus pártnak támogatására szorult. A liberalizmus ellen kíméletlenül harczolt, még régi junkerkori nézeteire visszatérve, az antiszemitasággal is kaczérkodott. Másrészt a czentrum megnyerése csak egyházpolitikai engedmények árán volt elérhető. A Rómához való közzeledést megkönnyítette IX. Pius pápa halála és a politikus XIII. Leónak trónra lépése. Lassankint mindtöbbet eltörültek a Kulturkampf korának -tör-