Magyar Vadász, 1965 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1965-06-10 / 6. szám
MI A VADÁSZAT? Ki gondolná, hogy a „borzongás" meg a „hideg futkosás" ragályos vadászbetegség. Már pedig az, mert rajtam is erőt vett — a Mi a vadászat? című vitaindító írás láttán — miként a cikk szerzőjén a küldött — közgyűlési képesriport olvasása közben. Mivel ez a furcsa kor olyan nyomot hagy maga után, hogy „tollat kényszerít" az ember kezébe, lúdtoll híján én is ceruzát fogtam. Persze nem az eszköz, hanem az ihlet a fontos. Az meg rögvest lett bőséggel olyannyira, hogy ha nem üldözne írással is a balszerencse, még megfogalmaznám a vadászat elvont definícióját. Ez pedig merész vállalkozás lenne. Bevallom, a célt akarattal hibáztam el, nem úgy, mint vadászás közben. Ennek ellenére bízón remélem, hogy ha csak pár gondolattal is, de segítséget nyújthatok az „igazi vadásznevelés" megtisztelő feladatához. No, de menjünk csak tovább a nyomokon, ha már vadászok vagyunk. — De milyenek legyünk? Mindenekelőtt ne üljünk a saját fészkünkbe! Ha nincs egy kialakult vadászirodalmi nyelvezetünk, akkor fogadjuk el azt, ami van, vagy igyekezzünk újat, precízebbet alkotni, de ne úgy ,mint a szerző teszi, aki állítólag elismeri a vadászat „nagy népgazdasági jelentőségét" ... és mint mondja, ,,kitűnő valuta forrás" . . . mégis végigfut rajta a hideg, egy másik vadász által használt „valutaszerzés” kifejezést olvasván. Ezután érthetetlen, hogy miért „tiltakozik minden partikójánaV’ humana ellen? Irtózik az olyan „beanttastól”, miszerint a vadászat „termelés", „társadalmi munka", „betakarítás". Irtózik, de nem stílustalansága miatt, hanem azért, mert szerinte nem ezek a fogalmak adják a vadászat elsődleges tartalmát. Az lehet, hogy a szerző számára ismeretlen és idegen az ilyen lényeg, de csak az ő számára az, mert a „munkában elfáradt dolgozó ember”-nek ma már ez vérében van. Az igaz, hogy talán egyetlen alkalommal sem indul el senki társadalmi munkából vadászni, de valójában mégis azt teszi. Lehet, hogy ezt akkor sem vallja be, ha este nem akaródzik felállni a vacsorától. — Vajon mitől fáradt el? Hát egy-egy etető, sózó, magasles építése, a betonkolódott források kitisztítása, dagonyák készítése, vízzel való meghordása — nem munka? Tekintve, hogy vadászati és vadgazdálkodási létesítményeink készítése, azok elhelyezése kellő szakértelmet, sajátos tudást kíván, ezért nemcsak fizikai, de szellemi munka is. Ha pedig azt is figyelembe vesszük — márpedig így kell tenni —, hogy minden ilyen apró egyedi tevékenység az egész magyar vadásztársadalom javára történik a Bükktől a Mátráig, az Alföldtől a Bakonyig és erdőnmezőn, aligha vitatható társadalmi jellege. Mindaz, amit csinálnak, önkéntes vállalás, és egyre többen teszik! Nem érdekes, hogy amikor árvizek idején — sokszor nem kis életveszély közepette — úgy mentik derék vadászaink a vadakat, hogy fegyverüket sem viszik magukkal, és akkor sem kérkednek társadalmi munkájukkal?! Hiába, makacs jellemek ezek a vadászok! Vadászjegyeikért már csak azután adnak pénzt, ha megkezdődhet a fáradságos és önként vállalt társadalmi munkájuk gyümölcsének „betakarítása". Arról nem is szólva, hogy még tagdíjat is fizetnek rendszeresen, helyenként nem is keveset. Ha az önkéntesség helyett állami kényszer terhe alatt, saját pénzükön kellene gyűjteni a fácántojást, taposni a sarat, cipelni ölig érő hóban a takarmányt, építeni vadászházat, védeni az erdőt, csak úgy társadalmi munka jelleg nélkül, vajon lenne-e ilyen népes a mi táborunk? Nem hiszem! Ma, ezek teszik megbecsültté a vadászokat. Van-e hát szükségük hatásos érvelésre „különféle kívánalmaiknak indoklása mellett"? Nincs! Tévedés ne essék, nem akarok erőltetett tartalmi elemeket belemagyarázni a kifejezésekbe, de az igazság nyílt parancsának kívánalma ez. Igazság nélkül pedig ki merészelne igazi vadászokról szólni. Nálunk jellemes, szocialista gondolkodású emberek bölcsen és tudatosan gazdálkodnak az állam tulajdonát képező vadállománnyal és így önmagától adódik a válasz arra a kérdésre: Mi a vadászat? Jól gazdálkodnak. Nem tartják megszégyenítőnek az ország hús- és bőrellátásban való besegítését, mert tudják azt, hogy fiatal szocialista hazánk még nem érhetett el olyan színvonalat, miszerint ez már szükségtelen lenne. Ma még, ha ott lógnak hentesüzleteink ablakában a főtt nyulak, őzek, vaddisznók, akkor csak enyhít valamelyest az ország — teszem azt — sertéshús ellátásának gondjain. Adni az ország konyhájára vadászat jogcímén, éppolyan megtisztelő, mint televíziót gyártani a vasércért. Nemes ügy az ilyen értelmű vadásztevékenység, még akkor is, ha nem szajkózzuk miatyánkként mindezt vadászataink elejétől végig, de így is tudjuk, hogy olyan messze van Makó Jeruzsálemtől, mint amilyen messze esik egymástól az igazi vadász és a „derék mészáros" fogalma. Nem tagadjuk szenvedélyünk sportjellegét sem, de amíg az úri világ dzsentrije unott dőzsölésből, hajszolt élvezetvágyból kínzott és ölt embert, állatot, addig mi neveljük azokat. Tűzzel-vassal elkülönítjük tőlük magunkat. Mi nem kérünk az ilyen hagyományokból. De vajon ki akarná — különösen ma — ránk kenni ezt a gyalázatot? Senki! Jól tudja azt mindenki, hogy mi, mai vadászok inkább tiszteljük azt a kort, melyben a vadászat az emberek megélhetésének döntő tényezője volt. Ha akad is köztünk egy-kettő, aki kivétel, az csak erősíti szabályainkat. * Mi sohasem vadásztunk pecsenyére, csak büszkén érezzük magunkénak azt, ami a terítékből nekünk jut. És ha dolgunk végeztével közösen be is térünk egy-egy pohár meleg borra, semmiképpen sem állhat meg a „jó evészetek-ivászatok" vádja, még akkor sem, ha indulás előtt testvérként dúdolják együtt. Vadász vagyok a felvégi határon. Én ugyan nem vagyok hivatásos vadász, de meg vagyok győződve arról, hogy egyikünknek sem csak pusztán kenyérkérdés mindennapi munkájuk, hanem annál több: hivatás. Ha nem az lenne, akkor csak átfutó vendégek lennének beosztásukban. Ezek a rangnélküli sarzsisok ma megbecsült, egyenértékű dolgozói társadalmunknak, akik tudnak különbséget tenni saját és az elmúlt grófi szolgasors között, így is dolgoznak! „Elnézést kérek a szenvedélyes hangért", de ilyenkor mindig elfog a „vadászszenvedély”. Ádám Lajos A februári számban megjelent dr. Zoltán Ödön vadásztárs cikkéhez úgy érzem, az elsők közt kell hozzászólnom a Magyar Vadász hasábján. Már csak azért is, mert cikkének második bekezdésében pont az én hozzászólásomat vette benckés alá, amely 1964. november havi küldöttközgyűlésen hangzott el. Először is azzal kezdeném, hogy a nagyon időszerű és értékes küldöttközgyűlés reggel 8 óra 30 pertől, kb. félórás megszakítással du. 17 óráig tartott. Az idő még így is rövidnek bizonyult, mert az elnökségi beszámolóhoz, valamint az alapszabály módosításhoz nagyon sok értékes hozzászólás hangzott el. Ha az idő engedte volna, még jónéhányan szóltak volna hozzá a tárgyhoz. Éppen ezért a jelentkezőket az Elnökség több ízben is kérte, hogy hozzászólásaikat maximálisan öt percre korátozzák. Miután a hozzászólók, köztük én magam is, nem voltunk mindnyájan született szónokok, a szűkre szabott időt esetleg nem tudtuk úgy kihasználni, hogy tömörített mondanivalónkat hiba nélkül tudjuk rögtönözve átdolgozni, csúszhattak be hibák is. Arról nem is beszélve, hogy a Magyar Vadász 24 oldalas terjedelmében képtelenség lett volna teljes egészében közölni a küldöttközgyűlés teljes anyagát.—Aa se ismeretes,—hogy a decemberi számot rendes körülmények között november 5-én zárták volna, ennek ellenére a november 7-i közgyűlés teljes anyagát leközölték a decemberi számban. Nyilván a lerövidített hozzászólások, lerövidített szöveggel expressz kerültek a nyomdába, esetleg lektorálási hibákkal. Így történhetett az is, hogy felszólalásom nem teljes egészében került leközlésre. Ettől függetlenül még most is fenntartom az állításomat, hogy a vadászat nemcsak passzió, mint azt sokan hiszik, hanem komoly társadalmi munka is. Kifejtettem, hogy azért a három hónapért, ha igazán akarunk vadászni, illetve szórakozni, teljes éven át kell dolgozni.Ugyanis a legtöbb területen a vadászat a fácánnal és a nyúllal mondható komoly vadászatnak.) Én magam is természetbarát vagyok, és nekem az erdő még akkor is pihenést és kikapcsolódást jelent, ha a napi zsákmányom egykét szajkó, vagy egyéb kártékony ragadozó. Élmény számomra, ha a magaslesről órák hosszat elnézhetem az Őzsutát játszadozó gidáival, vagy éppen őrnász idején a vetélkedő bakokban is el tudok gyönyörködni, dacára, hogy ezre nem emelem fel a fegyveremet. De én több száz vadásztársammal együtt szoktam magaslest, 6•?- és fácánetetőket, sózókat építeni, cserkészutakat tisztítani, no meg 18—20 fokos hidegen térdig, vagy helyenként, derékig érő hóban fegyver nélkül, 20— 30 kg-os terhekkel az etetőkbe, több kilométeres távolságokra eleséget szállítani a zord idővel küzdő vadaknak. No meg az is köztudomású, hogy a nagyüzemi mezőgazdálkodás, a kemizálás is rejt veszélyeket a vadgazdálkodásunkra. Igazi vadász a fész-^Valqk kimentésével is törődik, így még sorolhatnám tovább is, hogy ha októbertől januárig vadászni akarunk, minden hónapra milyen teendőink vannak. Ezen időszerű teendők elvégzésére nagyon helyesen a Magyar Vadász szerkesztősége is a lap hasábjain keresztül, de a vadász zsebnaptárban is felhívják a figyelmünket. Jogos volt — gondolom — a kérésem, amikor a küldöttközgyűlésen azt kértem, hogy minél szélesebb körben tudassák, hogy a vadászok saját szórakoztatásuk mellett komoly társadalmi munkát is végezzenek, és a ,,betakarítással némi kis — nem egészen elhanyagolható — népgazdasági hasznot is hajtsanak. Ugyanis, ha ezeket a munkákat nem végezzük el, akkor nem is szórakozhatunk. Úgy hiszem az is közismert tény, hogy a vadásztársaságoknál van intéző bizottság, vannak megyei választmányi tagok és intéző bizottsági tagok. Ezek a funkciók mind társadalmi állások, némi kis munkával és egy csomó népszerűtlen feladat megoldásával járnak. Ha ezen tisztségviselők nem állnak hivatásuk magaslatán és nem járnak élen jó példával, ugyancsak nem sokáig vadászhatnánk. Végül pedig, én úgy érzem, hogy a cikk kissé alkalmas, hogy a vadásztársaságok szociális összetételében is némi bizalmatlanságot keltsen (ami sajnos, amúgyis fennállhat). Köztudomású, hogy szocialista társadalmunk becsületes fizikai dolgozóknak és tsz-tagoknak is lehetővé tette, hogy e nemes ,,passziónak”, hódolhassanak. A társaságon belül amúgyis fordulhatnak elő kisebbségi érzések az egyszerűbb tagok között és most nem vetődik-e fel olyan gondolat, hogy ezt a passziót csak a diplomások űzhetik, és mit keresnek itt, akik csak matúrával, vagy esetleg még ezzel sem rendelkeznek. Ez a kérdés már annál is inkább felmerülhet, mert egy zalaegerszegi gyűlésen, ahol dr. Bertóti István OEF vadgazdálkodási osztályvezető tartott oktatást a kemizálásos gazdálkodásról, illetve az ilyen területen előforduló vadkárokról — zárószavaiban kifejezte, hogy a társaságon belül nem lehet, illetve nem szabad társadalmi beosztások után a tagok közt megkülönböztetést tenni. Egyformák a jogok, de természetesen a kötelességek is. Tehát nyilván fordulhattak elő ilyen nézetek. Még azt szeretném megjegyezni, hogy a decemberi számban a felszólalásommal kapcsolatban még egy hiba csúszott be. Ugyanis én úgy mondtam, hogy én 56 éves koromban 20-as kaliberű puskával vadászom és helytelennek tartom, hogy fiatal kezdő vadászok 12-es kaliberű fegyverrel vadásznak, de nyilván erre kénytelenek, mert kisöbű fegyvereket, de ezekhez töltényt sem lehet kapni. Ezen felszólalásomra Tóth Sándor OEF vadászati főosztályvezető megadta a választ, hogy az új Nimród üzletben lehet megfelelő lőszert kapni. Kálinger József, a Zala megyei választm. tagja Ha a vadászat mibenlétét akarjuk meghatározni, múltjából kell kiindulnunk, mert éppen úgy, mint mindennek a jelene múltjából sarjadzott ki. Minden élőlény életét, tehát az emberét is, két fő ösztön, a a létfenntartás és fajfentartás ösztöne vezérli. Az eredetileg