Magyar Vadász, 1965 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1965-06-10 / 6. szám

MI A VADÁSZAT? Ki gondolná, hogy a „borzongás" meg a „hideg futkosás" ragályos vadászbe­­tegség. Már pedig az, mert rajtam is erőt vett — a Mi a vadá­szat? című vitaindító írás láttán — miként a cikk szerzőjén a küldött — közgyűlé­si képesriport olvasása közben. Mivel ez a furcsa kor olyan nyomot hagy maga után, hogy „tollat kényszerít" az ember kezébe, lúdtoll híján én is ce­ruzát fogtam. Persze nem az eszköz, hanem az ihlet a fon­tos. Az meg rögvest lett bőség­gel olyannyira, hogy ha nem üldözne írással is a balszeren­cse, még megfogalmaznám a vadászat elvont definícióját. Ez pedig merész vállalkozás lenne. Bevallom, a célt akarattal hi­báztam el, nem úgy, mint va­dászás közben. Ennek ellenére bízón remélem, hogy ha csak pár gondolattal is, de segítsé­get nyújthatok az „igazi va­dásznevelés" megtisztelő fel­adatához. No, de menjünk csak tovább a nyomokon, ha már vadászok vagyunk. — De milyenek legyünk? Mindenekelőtt ne üljünk a saját fészkünkbe! Ha nincs egy kialakult vadászirodalmi nyel­vezetünk, akkor fogadjuk el azt, ami van, vagy igyekez­zünk újat, precízebbet alkotni, de ne úgy ,mint a szerző teszi, aki állítólag elismeri a vadá­szat „nagy népgazdasági jelen­tőségét" ... és mint mondja, ,,kitűnő valuta forrás" . . . még­is végigfut rajta a hideg, egy másik vadász által használt „valutaszerzés” kifejezést ol­vasván. Ezután érthetetlen, hogy miért „tiltakozik minden­­ part­ik­ójá­naV’ humana ellen? Irtózik az olyan „beanttas­­tól”, miszerint a vadászat „ter­melés", „társadalmi munka", „betakarítás". Irtózik, de nem stílustalansága miatt, hanem azért, mert szerinte nem ezek a fogalmak adják a vadászat elsődleges tartalmát. Az lehet, hogy a szerző számára isme­retlen és idegen az ilyen lé­nyeg, de csak az ő számára az, mert a „munkában elfáradt dolgozó ember”-nek ma már ez vérében van. Az igaz, hogy ta­lán egyetlen alkalommal sem indul el senki társadalmi mun­kából vadászni, de valójában mégis azt teszi. Lehet, hogy ezt akkor sem vallja be, ha este nem akaródzik felállni a vacsorától. — Vajon mitől fáradt el? Hát egy-egy etető, sózó, ma­gasles építése, a betonkolódott források kitisztítása, dagonyák készítése, vízzel való meghor­­dása — nem munka? Tekintve, hogy vadászati és vadgazdál­kodási létesítményeink készí­tése, azok elhelyezése kellő szakértelmet, sajátos tudást kí­ván, ezért nemcsak fizikai, de szellemi munka is. Ha pedig azt is figyelembe vesszük — már­pedig így kell tenni —, hogy minden ilyen apró egyedi te­vékenység az egész magyar vadásztársadalom javára tör­ténik a Bükktől a Mátráig, az Alföldtől a Bakonyig és erdőn­­mezőn, aligha vitatható társa­dalmi jellege. Mindaz, amit csinálnak, ön­kéntes vállalás, és egyre töb­ben teszik! Nem érdekes, hogy amikor árvizek idején — sokszor nem kis életveszély közepette — úgy mentik derék vadászaink a vadakat, hogy fegyverüket sem viszik magukkal, és akkor sem kérkednek társadalmi munkájukkal?! Hiába, makacs jellemek ezek a vadászok! Va­dászjegyeikért már csak az­után adnak pénzt, ha megkez­dődhet a fáradságos és önként vállalt társadalmi munkájuk gyümölcsének „betakarítása". Arról nem is szólva, hogy még tagdíjat is fizetnek rendszere­sen, helyenként nem­ is keve­set. Ha az önkéntesség helyett ál­lami kényszer terhe alatt, sa­ját pénzükön kellene gyűjteni a fácántojást, taposni a sarat, cipelni ölig érő hóban a takar­mányt, építeni vadászházat, védeni az erdőt, csak úgy tár­sadalmi munka jelleg nélkül, vajon lenne-e ilyen népes a mi táborunk? Nem hiszem! Ma, ezek teszik megbecsültté a vadászokat. Van-e hát szük­ségük hatásos érvelésre „kü­lönféle kívánalmaiknak indok­­lása mellett"? Nincs! Tévedés ne essék, nem aka­rok erőltetett tartalmi eleme­ket belemagyarázni a kifeje­zésekbe, de az igazság nyílt parancsának kívánalma ez. Igazság nélkül pedig ki meré­szelne igazi vadászokról szólni. Nálunk jellemes, szocialista gondolkodású emberek bölcsen és tudatosan gazdálkodnak az állam tulajdonát képező vad­állománnyal és így önmagától adódik a válasz arra a kérdés­re: Mi a vadászat? Jól gazdálkodnak. Nem tart­ják megszégyenítőnek az or­szág hús- és bőrellátásban való besegítését, mert tudják azt, hogy fiatal szocialista hazánk még nem érhetett el olyan szín­vonalat, miszerint ez már szükségtelen lenne. Ma még, ha ott lógnak hentesüzleteink ablakában a főtt nyulak, őzek, vaddisznók, akkor csak eny­hít valamelyest az ország — teszem azt — sertéshús ellátá­sának gondjain. Adni az or­szág konyhájára vadászat jog­­címén, éppolyan megtisztelő, mint televíziót gyártani a­ vas­­ércért. Nemes ügy az ilyen értelmű vadásztevékenység, még akkor is, ha nem szajkózzuk mi­atyánkként mindezt vadásza­taink elejétől végig, de így is tudjuk, hogy olyan messze van Makó Jeruzsálemtől, mint amilyen messze esik egymás­tól az igazi vadász és a „derék mészáros" fogalma. Nem tagadjuk szenvedélyünk sportjellegét sem, de amíg az úri világ dzsentrije unott dő­zsölésből, hajszolt élvezetvágy­ból kínzott és ölt embert, álla­tot, addig mi neveljük azokat. Tűzzel-vassal elkülönítjük tő­lük magunkat. Mi nem kérünk az ilyen hagyományokból. De vajon ki akarná — különösen ma — ránk kenni ezt a gyalá­zatot? Senki! Jól tudja azt mindenki, hogy mi, mai vadászok inkább tisz­teljük azt a kort, melyben a vadászat az emberek megélhe­tésének döntő tényezője volt. Ha akad is köztünk egy-ket­tő, aki kivétel, az csak erősíti szabályainkat. * Mi sohasem vadásztunk pe­csenyére, csak büszkén érez­zük magunkénak azt, ami a terítékből nekünk jut. És ha dolgunk végeztével közösen be is térünk egy-egy pohár meleg borra, semmiképpen sem áll­hat meg a „jó evészetek-ivá­­szatok" vádja, még akkor sem, ha indulás előtt testvérként dú­dolják együtt. Vadász vagyok a felvégi határon. Én ugyan nem vagyok hiva­tásos vadász, de meg vagyok győződve arról, hogy egyikünk­nek sem csak pusztán kenyér­kérdés mindennapi munkájuk, hanem annál több: hivatás. Ha nem az lenne, akkor csak át­futó vendégek lennének beosz­tásukban. Ezek a rangnélküli sarzsisok ma megbecsült, egyenértékű dolgozói társadal­munknak, akik tudnak különb­séget tenni saját és az elmúlt grófi szolgasors között, így is dolgoznak! „Elnézést kérek a szenvedé­lyes hangért", de ilyenkor min­dig elfog a „vadászszenvedély”. Ádám Lajos A februári szám­ban megjelent dr. Zoltán Ödön vadász­társ cikkéhez úgy ér­zem, az elsők közt kell hozzászólnom a Magyar Vadász ha­sábján. Már csak azért is, mert cikkének máso­dik bekezdésében pont az én hozzászólásomat vette benckés alá, amely 1964. november havi küldöttközgyűlésen hangzott el. Először is azzal kezdeném, hogy a nagyon időszerű és ér­tékes küldöttközgyűlés reggel 8 óra 30 pertől, kb. félórás megszakítással du. 17 óráig tar­tott. Az idő még így is rövid­nek bizonyult, mert az elnök­ségi beszámolóhoz, valamint az alapszabály módosításhoz na­gyon sok értékes hozzászólás hangzott el. Ha az idő engedte volna, még jónéhányan szóltak volna hozzá a tárgyhoz. Éppen ezért a jelentkezőket az Elnök­ség több ízben is kérte, hogy hozzászólásaikat maximálisan öt percre korátozzák. Miután a hozzászólók, köztük én magam is, nem voltunk mindnyájan született szónokok, a szűkre szabott időt esetleg nem tudtuk úgy kihasználni, hogy tömörí­tett mondanivalónkat hiba nél­kül tudjuk rögtönözve átdol­gozni, csúszhattak be hibák is. Arról nem is beszélve, hogy a Magyar Vadász 24 oldalas ter­jedelmében képtelenség lett volna teljes egészében közölni a küldöttközgyűlés teljes anya­gát.—Aa se ismeretes,—hogy a decemberi számot rendes kö­rülmények között november 5-én zárták volna, ennek elle­nére a november 7-i közgyűlés teljes anyagát leközölték a de­cemberi számban. Nyilván a le­rövidített hozzászólások, lerövi­dített szöveggel expressz ke­rültek a nyomdába, esetleg lektorálási hibákkal. Így tör­ténhetett az is, hogy felszólalá­som nem teljes egészében ke­rült leközlésre. Ettől függetlenül még most is fenntartom az állításomat, hogy a vadászat nemcsak pas­­­szió, mint azt sokan hiszik, ha­nem komoly társadalmi munka is. Kifejtettem, hogy azért a három hónapért, ha igazán akarunk vadászni, illetve szó­rakozni, teljes éven át kell dol­gozni.­­Ugyanis a legtöbb te­rületen a vadászat a fácánnal és a nyúllal mondható komoly vadászatnak.) Én magam is természetbarát vagyok, és ne­kem az erdő még akkor is pi­henést és kikapcsolódást jelent, ha a napi zsákmányom egy­két szajkó, vagy egyéb kárté­kony ragadozó. Élmény szá­momra, ha a magaslesről órák hosszat elnézhetem az Őzsutát játszadozó gidáival, vagy éppen őrnász idején a vetélkedő ba­kokban is el tudok gyönyör­ködni, dacára, hogy ezre nem emelem fel a fegyveremet. De én több száz vadásztársammal együtt szoktam magaslest, 6•?- és fácánetetőket, sózókat épí­teni, cserkészutakat tisztítani, no meg 18—20 fokos hidegen térdig, vagy helyenként, derékig érő hóban fegyver nélkül, 20— 30 kg-os terhekkel az etetőkbe, több kilométeres távolságokra eleséget szállítani a zord idő­vel küzdő vadaknak. No meg az is köztudomású, hogy a nagyüzemi mezőgazdálkodás, a kemizálás is rejt veszélyeket a vadgazdálkodásunkra. Igazi va­dász a fész-^Val­qk kimentésé­vel is törődik, így még sorol­hatnám tovább is, hogy ha ok­tóbertől januárig vadászni aka­runk, minden hónapra milyen teendőink vannak. Ezen idő­szerű teendők elvégzésére na­gyon helyesen a Magyar Va­dász szerkesztősége is a lap hasábjain keresztül, de a va­dász zsebnaptárban is felhív­ják a figyelmünket. Jogos volt — gondolom — a kérésem, ami­kor a küldöttközgyűlésen azt kértem,­ hogy minél szélesebb körben tudassák, hogy a vadá­szok saját szórakoztatásuk mel­lett komoly társadalmi mun­kát is végezzenek, és a ,,beta­karítással némi kis — nem egé­szen elhanyagolható — népgaz­dasági hasznot is hajtsanak. Ugyanis, ha ezeket a munká­­­kat nem végezzük el, akkor­ nem is szórakozhatunk. Úgy hiszem az is közismert tény, hogy a vadásztársaságok­nál van intéző bizottság, van­nak megyei választmányi ta­gok és intéző bizottsági tagok. Ezek a funkciók mind társa­dalmi állások, némi kis mun­kával és egy csomó népszerűt­len feladat megoldásával jár­nak. Ha ezen tisztségviselők nem állnak hivatásuk magas­latán és nem járnak élen jó példával, ugyancsak nem so­káig vadászhatnánk. Végül pedig, én úgy érzem, hogy a cikk kissé alkalmas, hogy a vadásztársaságok szo­ciális összetételében is némi bizalmatlanságot keltsen (ami sajnos, amúgyis fennállhat). Köztudomású, hogy szocialista társadalmunk becsületes fizikai dolgozóknak és tsz-tagoknak is lehetővé tette, hogy e nemes ,,passziónak”, hódolhassanak. A társaságon belül amúgyis fordulhatnak elő kisebbségi ér­zések az egyszerűbb tagok kö­zött és most nem vetődik-e fel olyan gondolat, hogy ezt a passziót­ csak a diplom­ások űz­­hetik, és mit keresnek itt, akik csak matúrával, vagy esetleg még ezzel sem rendelkeznek. Ez a kérdés már annál is in­kább felmerülhet, mert egy zalaegerszegi gyűlésen, ahol dr. Bertóti István OEF vadgazdál­kodási osztályvezető tartott ok­tatást a kemizálásos gazdálko­dásról, illetve az ilyen terüle­ten előforduló vadkárokról — zárószavaiban kifejezte, hogy a társaságon belül nem lehet, il­letve nem szabad társadalmi beosztások után a tagok közt megkülönböztetést tenni. Egy­formák a jogok, de természe­tesen a kötelességek is. Tehát nyilván fordulhattak elő ilyen nézetek. Még azt szeretném megje­gyezni, hogy a decemberi szám­ban a felszólalásommal kap­csolatban még egy hiba csú­szott be. Ugyanis én úgy mond­tam, hogy én 56 éves korom­ban 20-as kaliberű puskával vadászom és helytelennek tar­tom, hogy fiatal kezdő vadá­szok 12-es kaliberű fegyverrel vadásznak, de nyilván erre kénytelenek­, mert kisöbű fegy­vereket, de ezekhez töltényt sem lehet kapni. Ezen felszólalásomra Tóth Sándor OEF vadászati főosz­tályvezető megadta a választ, hogy az új Nimród üzletben lehet megfelelő lőszert kapni. Kálinger József, a Zala megyei választm. tagja Ha a vadászat mi­benlétét akarjuk meghatározni, múlt­jából kell kiindul­nunk, mert éppen úgy, mint minden­nek a jelene múlt­jából sarjadzott ki. Minden élőlény életét, tehát az emberét is, két fő ösztön, a a létfenntartás és fajfentartás ösztöne vezérli. Az eredetileg

Next