Magyar Zene, 2007 (45. évfolyam, 1-4. szám)
2007 / 1. szám - TANULMÁNY - Mesterházi Máté: Cantus vitae, cantus mortis: Két posztromantikus kísérlet az összefoglalásra
20 XLV. évfolyam, 1.szám, 2007. február Magyar zene gyerek” Dohnányi Ernő papáját, Dohnányi Frigyes pozsonyi gimnáziumi fizikatanárt, aki - afféle Leopold Mozartként - fiát tényleges koránál ifjabbnak állította volna be. Tudjuk, Schmidt „téved”, hiszen a közös iskolai hangversenyen föllépő riválisa valójában nem másfél, hanem két és fél évvel volt fiatalabb nála. Ám azt is tudjuk: Pozsonyból Bécsbe való kényszerűen korai áttelepülésének igazi okát, Schmidt pápa sikkasztási ügyét, utóbb, a húszas évek közepén immáron általánosan elismert zeneszerzőként, bár érthető módon nem teregeti ki, azért nem is cáfolja. Vannak ebben a fölöttébb érdekes önéletírásban gáncs nélküli alakok is, mindenekelőtt egy ferences atya, bizonyos Páter Felicián, aki az ifjú Schmidtet orgonáink valamint zeneelméletre tanította, méghozzá olyan színvonalon, hogy növendéke minden erőlködés nélkül felvételt nyert Bécsben Anton Bruckner ellenpont-osztályába. A pozsonyi ferencesek orgonájának ezüst fényű hangja Franz Schmidtben egyébként is már-már az arany mezők, ezüst folyók emlékeként élt tovább, mint írta: „el kellett jönnöm Pozsonyból, Feliciántól, a kedves ferences kolostortól és szép orgonájától, egyáltalán: Magyarországról”.10 A szeretve csodált Felicián atya (akinek nevét Schmidt mindig magyarosan - szlovákosan? - c-vel írta) mellesleg csúnya véget ért: 1917 augusztusának egyik hajnalán az Orsolya-rendiek temploma előtt ledöfték tőrrel, akár egy Victor Hugo-regényben. A tettes egy Schönhofer nevű orgonaépítő volt, aki nehezményezte, hogy a szakértőként fölkért atya folyvást lesújtóan nyilatkozott az általa épített hangszerekről...11 De talán nem fölösleges megjegyezni ebben az összefüggésben azt sem, hogy az említett Alleluja eredetileg orgonaműnek született, az 1928-as Négy kis prelúdium és fúga D-dúr darabjaként. Mint ahogy kitüntetett szerep jut az orgonának a Hétpecsétes könyvben is, ahol önálló tételeket kap, vagyis épp olyan fontos feladatot lát el, mint amilyen Dohnányi Cantus vízfejében a szimfonikus zenekarnak jut. Mindennek - mint látni fogjuk - a későbbiekben lesz majd jelentősége. Gerhard J. Winkler eisenstadti zenetudós a Deutsch-Westungarn, vagyis nagyjából a mai Burgerland területéről elszármazott három muzsikus - Joachim József, Goldmark Károly és Brand alias Mosonyi Mihály - példáján vezette be a komplementer életrajzok fogalmát.12 Ez azt jelenti, hogy hasonló feltételek közül kiindulva egyikük (Joachim) a német, másikuk (Mosonyi) a magyar, harmadikuk (Goldmark) pedig az osztrák-magyar opciót választotta. Ugyanezen a nyomon elindulva, egy kicsit északabbra Pozsony háromnyelvű városába jutunk, ahol viszont, idézett előadásában Tallián is hivatkozik Carl Nemeth Schmidt-monográfiájának egyik hangzatos fejezetcímere: „Der Rivale Dohnányi”. Lásd Carl Nemeth: Franz Schmidt. Ein Meister nach Brahms und Bruckner. Wien, 1957, 32. 10 Uott 19. 11 Vö. Carmen Ottner: „»Ich hoffe... dass Du Anteil nimmst an diesem schweren Erlebnis«. Zwei Briefe Franz Schmidts anläßlich der Ermordung Pater Felizians.” In: Franz Schmidt und Preßburg. Studien zu Franz Schmidt XII. Hrsg, von Carmen Ottner. Wien-München: 1999, 114-121. 12 Gerhard J. Winkler: „Joseph Joachim und Carl Goldmark. Zwei parallele jüdische Musikerbiographien aus dem historischen Westungam.” In: Musik der Juden im Burgenland. Referate des internationalen Workshop-Symposions, Eisenstadt 9-12. Oktober 2002 (=Wissenschaftliche Arbeiten aus dem Burgenland 115). Hrsg, von Gerhard J. Winkler. Eisenstadt: 2006.