Magyarország, 1861. május (1. évfolyam, 103-126. szám)
1861-05-30 / 126. szám
1861. — I. évfolyam. Csütörtök, május 30. MAGYARORSZÁG SZERKESZTŐSÉGIRODA ujtér 3. sz. 2. emelet. KIADÓ-HIVATAL Ujtér 4. sz. földszint. T. MUNKATÁRSAINK kéretnek, hogy a lap szellemi részét illető minden közleményt a szerkesztőséghez intézzenek.—A lap kiadása körüli panaszok, a magán hirdetmények a kiadó hivatalhoz intézendők. HIRDETMÉNYEK DÍJA : 6 hasábos petitsor 1-szeri hirdetésnél 9. 3-szorinál 7 újkr. Bélyegdíj külön 30 újkr. A nyilttérben 4 hasábos petitsor 26 újkr. Egyes példányok 08 TERLAJMM K. és LAMFEK ROBERT könyvkereskedőknél 10 újkrajexnon kaphatók. MEGJELEN ünnep- és vasárnapot követő napok kivételével minden nap. ELŐFIZETÉSI ÁR! Egészév 18 ft. Félév 9 ft. Negyedév 5 ft. ———mmOlHr»lll(Tk,M«aBMBHB3Mim—U>.v Előfizetést nyitunk ,MAGYARORSZÁG ‘ jun.-auguszt 3 havi folyamára 5 ft. — kr. junius-szept.1 „ „ 6 „ 50 ” 1 hóra (csak helyben házhoz küldve) 1 „ 80 „ A „Magyarország“ kiadóhivatala. 126. SZ. Kazinczy Gábor beszéde (május 27.) Midőn napirendünk egyszerű igéit látva: „az országgyűlés teendőiről“, e feladat nagyszerűségét, a tért, ahol állunk, a viszonyokat mik közé ékeltetnénk , a látpontok magasságát — honnan, ez idő szerint, hazánknak házi ügyeit is tekinteni szükség — önérzésemnek szegénységre utaló mértékével egybe vetem : csakis a kötelesség parancsa az, mely némán maradni tilt. Mig a szív érzése arra vonzana, hogy Máriásként Carthago deredékein, a fájdalomnak üljük gyászünnepét, megadással várva az igazságos Isten itélőszavát: a polgár tartozása: egy évezred feldúlt creatioinak romjai között az uj élet jelenségeit búvárlani, fáradalmait keresni, kitörleni szemeiből a könyvt, hogy látását ne fátyolozza el, és megállni és kiállni a gyötrelmes tusát a politikai ész és a hazafias szív között; korlátokat vonni egyéni hajlamai és szenvedelmei köré, hogy a közszabadság majdan annál tágabb téren mozogjon. Míg a törvényhozás teendőit, a saját tűzhely körül, a pillanat szükséges tüzek kis körét a történelmi jogtér meghatározá: az iránytűt, merre és miként, keblében s agyában hordozá kiki. De mióta a forradalmak zászlaját, e hadjáratot a létező jogalapok ellen, fölzendült tömegektől fejedelmi kezek ragadák ki, jelszavai ezt s nem semmi mást, tűzve föl reá: Vae victis, mióta a siker, nem csak a társadalmi, hanem a közélet merényeinek is szentesitő pecséte lön, s a jog és törvény ellenében vivefélül az erő és hatalom állíttatott: népek és egyesekre nézve veszendőbe ment azon tartalék, mely mindent megilletni óvakodik. A tények politicája el: fél és biró együtt, nem respectál semmit, csak a mi erősebb; az egyetlen a mit áhit, a hatalom; az egyetlen a miért paul , ha játékában megbukott. Igen, játékában, mit csatatéren és diplomatiai jegyzékekben, elvek és törvények, élet és halál fölött, tzöget. Népek és kormányok — két hatalom, két tábor, szemben egymással; ha szünetel, hadjáratának tervezetét tanulmányozza; szövetségeket köt és bont, a jelentkező plusz minus szerint. Törvény az érdek; jog a hatalom. — Ösvénytelen és ez, mit koronként, mint felgyuladt tűzvész, a szenvedelmek kitörése világit át; háborgó tenger, min, rengő naszádként, messze a révtől, viv és küzd a mi mindenünk is : Magyarország ügye. Ki felel a következő pillanatról, melyben minden hullám egyegy bérczczé tornyosulhat ? s vészszé dagadhat a szélcsönd ? ki tudja, van-e s hol van rév, mely megpihenni hagy ? De azt tudja e nemzet, hogy — legyen hála istenének — ki az, kire megnyugvó bizalommal tekint, mert e jellem szent vértjén, mint tündérregéink hőseinek gyémántpaizsán, „nec civium arcor, nec vultus instantis tyranni“ csorbát nem bir ejteni, és . .... Medium non deserit unquam Cpeli Phoebus iter, radiis tamen omnia lustrat. És ha végig tekintek a tanácskozás eddigi folyamán, min előttem, miként megilleté, terhelt hajókul azon egy rév felé, annyi kincset vitt már a mély agyismeret és hazafiui hűség: hiúságom a hallgatást tanácslaná. Azonban a gazdagnak aratása után a takarékos kalászszedő számára is fönmarad, ha más nem: a remény; és mert azoknak, kikről szót teendek, gondjuk vala, nehogy emlékezetünk lapjai üresen maradjanak, s a magyar ember lelkében megapadjon az az érzés, mely — miként a Rhone folyam, koronként a föld alá merül, de futását folytatja ott is, addig is, mig ismét meg ismét a fölszinre tör, szabadjon merénylenem, hogy azok közé soroztattam, kiket sz. Ágoston „venditores verborum“-nak nevezett. Elvtársaim ékes és kimerítő előadásai nem csak helyzetünket deríték föl, sőt a mi „beteg emberünk” (Ausztria) számára is megjelölök a gyógyszereket; ők a dologról beszéltek, szabadjon immár nekem a dolog körül ejtenem néhány szót. Táblabírói őszinteséggel azzal kezdem azt, hogy elmondjam önöknek nyílt hitvallásomat. Valamint az alkotmányos monarchiát, nem annyira elméleti meggyőződésből, mint történelmi okoknál fogva, azon szükséges formának tartom, mely áthidaló kapcsot sző a múlt hagyományai s a jövő fejleményei közt; s miként a természetben, úgy a népek életében vannak időszakok, midőn a történelmi fejlődés mintegy szünetelni látszik, de isten által kijelölt ösvényéről, mielőtt befejezte, le nem lép soha. Úgy múltunk megtagadása, a jövőről gyáva lemondás lenne, ha a magyar szemei előtt végczésként más egyéb lebegne, mint édes hazánk ügyét azon ösvényre vezérelni, mit történelmének első félezrede kijelölt. Úgy viszont, a persák példabeszéde szerint, ha saját házad fedele üvegből van, ne dobálgass kővel a szomszéd ház fedelére. Mióta a habsburgi szerény vár urát 600 év előtt a római szent birodalom élére állítá a sors egyik véletlene, valamint ö életfeláldásaul, úgy utódai hagyományos köteleztetésekként tárták szem előtt, e véletlen örökséget biztosítani s gyarapítani : két jellemvonás az, mely véres fonalként szövődik át e ház történetén: a családi érdek s az absolutisticus irány. S valljuk be, hogy a hűség, mit ez ösvényről sem a változó sors, sem annyi nemzedék különböző egyénisége letériteni nem birt; hogy azon szívós kitartás, mely annyiszor kiállta, túlélte a sülyedést, a megalázást; az a hitszerü ragaszkodás, mit a kétségbeesés nem birt megtörni soha, s hű maradt magához egyiránt, midőn a Habsburgok öröksége fölött a nap le nem szállt soha, vagy I. Lipót halálakor 600 mérföldnyi területre apadt le: mindez, valljuk be, e ház rideg történelmét bizonyos meglepő, mondhatnók, mysticus világításban tünteti fel. Azonban, közelebbről elemezve : e politika a rövidlátásé, minek teendőit, napról napra a közvetlen süker tűzi ki; a kisszerüségé, mely önérdekének szűk gyűrüzetéből kiemelkedni nem bir; tehát, végeredményben, az öngyilkosságé. I. Péter czár kezében az absolut hatalom korbácsa ösvényt tört magas czélok felé s népe nyers tömegét egy nagy eszme eszközévé akarta képezni Mit a Romanov-ház tőle öröklött, az nem szűk családi — az állami politika volt. Ennek bizományosául tekinti magát minden utóda; ez a nagy czél, mit megközelitni tör; ezen s a messze jövőn, s nem a pillanat vívmányain csüggnek szemei. A Caesarok utódai patrimoniumként tekinték a koronát. Midőn I. Ferdinándot ismét a kedvező véletlen, mely úgy látszik, e dynastia védangyala, a sz. István birodalmához juttatá, egy szerzelékkel többnek tekinté azt, s érzék nélkül azon történelmi momentumra, mit ez „országok szövetkezése“ mutat: elégnek tartá, nemét a haszonbér-rendszernek alkalmazni reá. Ha ő és utódai elég bátrak szakitni a múlttal, s elég bölcsek követni az ösvényt, mit elérek nemzeti nagy királyaink politikája kitűzött; ha a kereszténység ügyének élére állanak, s Magyaroszág missióját a kelet felé, felértve, hatalmuk természetes súlypontját Magyarországra helyezik: döntő álláspontot vívnak ki a jelenben, uraivá lesznek a jövőnek s a hofburgi kufár politika világtörténeti magasságra emelkedik. Nem bírtak, nem mertek, nem akartak. Az önzés sysiphusi konokságával, nyugaton Spanyol- és Olaszország harczterein pazarták el az erőt, mely kelet uraivá teendő, s inkább gyűlölve az alkotmányosságot, mint ahogy még házuk érdekeit szereték: koczkára tevék vajmi gyakran ezt is, hogy a mazt e nemzet szivéből, vagy legalább intézményeiből kiirtsák. Pusztilni hagytak az ellenségnek, pusztítottak magok, hogy majd a kétségbeesésig zaklatott nemzettel, mint meghódítottál, a „jus armorum“ szerint bánhassanak el; s ha nem sikerül — a minthogy akkor sem sikerült, midőn Magyaországot néhány nagy úr képviselte — a nemzetbeuntés mérgező, s a zsibbasztás halk vagy erőszakos politikáját követék. Kifelé a haza törvényes határait elvesztegetve, benn az előretörő nemzet jogos követelményei ellenében a concepciók morzsalékait nyújtogatva, s egyszersmind belső feloszlás sárkányfogait veteményezve, feluszitva az anarchiát s a létező és ujonteremtett nemzetiségek igényét, zila népfajokból, a történelem meghazudtolásával, politikai individualitásokat gyártván. Mi gondjuk reá, hogy mind ez izgatás nem egyéb, mint egy élethalálharcz manifestuma az összes Ausztria ellen ; s hogy Magyarországot fogyasztva, metélve, azon hatalom kezére játsznak öngyikosan, melynek zászlaján a kettős kereszt ragyog, s mit Constantinként azon hit vezérel előre, mindig előre. In hoc signo vinces. Mint a kertész, kést és karót használ, hogy fiatal csemetéinek túl gazdag növényzetét czélszerűen szabályozza; de tudja, hogy az agg törzsre nézve más választása nincs, mint szabadon hagyni százados koronáját, mit a balta megdönthet ugyan, de kés és olló többé nem idomít: — Ausztria eme hagyományos rendszerének és állásának az tehát hibája — s tudjuk, hogy a politika hét halálos bűne együttleg hibának neveztetik — hogy a nemzet jellemét, történelmét s jogait ignorálva, szintoly természetien és elkésett, mint önkényes s igazságtalan. Innen az az ellentétes viszony és benső szakadás a nép és trón között, mit, az eddig járt ösvényen, nem volt, és nincs és nem lesz, mert nem lehet semmi mód, mindaddig, mig Ausztriának mind politikája, mind positiója meg nem változik. S eme benső háborúnak egyik momentumát képezi az 1848. alkotmányos küzdelem, azon 11 évig tartott forradalom, mely reá következett. Sebhelyeit nem illetem. Hiszen a szó elhalaványodnék, ha ecsetelni merészlené, a szív megszakadna véres emlékeinek súlya alatt. Auferre, trucidare, rapere, faisis nominibus imperium, et ubi solitudinem fecerint, pacem apellant. Hadjárat volt Isten és ember ellen; pusztitó lelket és vagyont. Li aerarium ambitione exhauseris, per scelera supplendum sit — mit bánta mi gondja, hogy a pietas érzelme a trón iránt egy tükörlap, min borúlátót hagy egy lehellet is, sérelme pedig helyrehozhatatlan ! Mit gondolt vele, mit gondolt bármivel! A leghatalmasb forradalmár, a „tények logikájának“ vaskarja kellett, hogy útjába álljon. Mint az orvos, ki tanulmányozása tárgyává teszi a gyötrelmeket: szabadjon, visszapillantásként, pár szóval érintenem, mit nyerünk mi mind e veszteséggel, mit vesztettek ők mind e diadallal. Poétai hajlamaink a politikában, Páris-ország mozgalmas népe felé vonzanak, mentséget találva balfogásainak, fátyolt borítva eredményeikre, s analógiákat keresve, amik nincsenek. A mi 1848-ki forradalmunk — ha annak nevezhető ; én ugyan legfőbb dicsőségét abban látom, hogy nem az vala — nem socialis volt, mint a franczia, hanem politikai. Nem a nép ténye volt, hanem az értelmiség cselekvénye; bilincseket tépett el, azok által, kik arra jogosítva voltak. Midőn a törvény igéit a harczok riadója akarta elnémítani, nem sociális rétegek és felekezetek álltak szemben egymással, a legázolt önérdek gyűlöletével s az erőszak diadalmának bősz érzetével, az egykori positiók felett, hanem az összes nemzet alakult egy táborrá, tudván, hogy a véres koczka az ő sorsa felett vettetett el. A koczka perdült, vesztett, egyelőre. Miként Ilium csatáiban a vivők segédére alászálltak az Istenek : a Gondviselés akarta, hogy reánk nézve — miként a csigának sebhelyén fakad fel a drága gyöngy — e vesztésben legyen a diadal (s a diadalmaknak ára nincs); még a Danaus utódai, elmondhatók : még egy ily győzelem és veszve vagyunk. A mi veszteségünk gazdag jutalma jön : az áldozás patriotismusa, melynek gyökérszálai az ephemer érdekek felszínén túl, se a szív mélységéig nyúlnak alá. Áldozva megtanultuk szeretni a hazát. És megtanultuk, bármi drága áron : hogy szenvedjen a nemzet bármit is — hagyján ! meg nem bukott, ha meg nem hajlott előbb, mig ki nem merité minden erejét. E két nagy eredmény okozta, hogy mig máshol, ily csapások folytán, a legjobbak is fájó resignatióval vonulnak énjökbe vissza, s a bukást gyógyíthatlannak, vagy csak úgy eltűrhetőnek tartják, ha azt, sőt magát a hont is, elfeledni törekednek : mi kikről a világ, Isten maga elfeledkezni látszott, meg nem felekezénk sem a hazáról, sem magunkról. Antaus csatája volt az Heraklessel. Az öntudat s a kötelesség érzete fentartott gyötrelmeink súlya alatt. Sujtoltatánk, miként a vasból a kalapács ütései alatt a salak az, ami kiporlik : minden csapás tisztita, erősbite. „Aláhullott a mi fejünk koronája,a soraink meggyérültek, néhol pótolhatlanul, de a nagy egyesek helyeire tömör tömegek tolonganak ihlett lelkesedéssel sziveikben — csöppek, mikből az Ocean habverése alakul. Adjuk meg mindenkinek a magáét, a reactiónak is. Bősz dühében nem látta,hogy a gondviselés eszköze jön a mi javunkra. Míg máshol a régi ellentétek visszaállítását megkisértve, a nemzet egyetemét rétegekre, mikre támaszkodhassék, ügyekvék forgácsolni , i 11 szemben foglala állást a történelemmel, a jelen törvényes vívmányaival, a jövő jogosult reményeivel. Mind az amit cselekvők, egy hadüzenet vala mindenkinek külön, az egyetemnek összesen. S íme, anyagilag kimerülve, erkölcsileg megtöretve, kísérleteiben eljutva a „világ végéig,“ a bécsi kormány „megfordulásról“ gondolkozott. Nyilatkozása — politico-financiale operatum együtt — alamizsnával kínált kifosztogatott tulajdonunkból, mégis a nemzet bölcs volt; tudta, satis cito incipis victoriam, ubi provisum fuerit ne vincare ; fegyver nyugvásnak , tekinté a békekötés tárgyalása előtt. S aztán sz. Ágoston ildomos oktatása : Cui licentia iniquitatis empitur, utilíter vincitur. Mik történtek October 20-dika után, ismerjük, tanúi voltunk ezen alkotmányos mozgolódásnak túl a határokon; láttuk merre kacsint az, s tudtuk hová akarna ütni. A himes palást alól kifeketéztek a mephistói attribútumok — a régi bécsi nóta, némi uj „verstärkt“ variatiókkal, — nem egyéb. A horog nem fogott, a léphez nyúlnak; kezet nyújtanak, kegyelemmel, mely elfutamló, mint az árny, kínálnak a jog helyett, mely örökkévaló, mint az Isten. Nem bírtak elnyelni mint egészt. Szeletekre akarnak metélni; nem tudtak megölni: akarják, legyünk, az ő kedvökért, öngyilkosok; megkisérlék e hazát megsemmisiteni: nem sikerült; akarják, tagadjuk meg önszántunkból. Dynastiai érdekeket állítottak volt szemben velünk: a fogás elkopott, most a népeket akarják, s az uj frigy foglalójául, Magyarországot ígérgetik. Minden jelenség mutatja, hogy az alku izlenek; egyéb hibája nincs is talán, minthogy gazda nélkül köttetett. Jóltevőink akarnak lenni minden áron, nyakunkra tolják nagylelkűségüket. Hiába tiltakozunk, hogy nem kívánnak egyebet, mint hagyjanak bennünket a „magunk módja szerint“ üdvözölni, miként mi hagyjuk őket. Oly annyira nem irigyeljük a vásárfiát a mit kaptak, hogy részt sem óhajtunk belőle. S ha Isten addig élteti őket, hogy a „maguk lábán“ járni megtanulnak , örömmel üdvözlendjük a férfias cselekvés versenyterén. Addig hadd „dobzódjunk mi alkotmányos orgiáinkban“ — az osztrák szabadelvűség stylusa ez — hiszen a hangos csehek, a duzzogó lengyelek s mit tudom én még kik, ott ülnek velők, együtt, szép rendben és csendben és testvériségben, az ideális öszbirodalom támoszlopai : nekünk elég ha azt hiszik, hogy mi nem odavalók vagyunk. Van e kinézés, hogy — egyesek jóakaratu nyilatkozványain túl — mi ott megértessünk, hol a történelmi jogállás ellenében a tényleges hatalom, természeténél fogva, vajmi nehezen hall, s a balul értelmezett önérdek hallani nem akar ? s az anomáliák mind e tömkelege nem lépteti-e életbe — ideiglen bár — azon természetellenes frigykötést, mely a szerzetek között koronként szövetkezik ? E napokban érkezett meg „pünkösdi ajándékul“ — s mint hitelesen állittatik, — az osztrák alkotmányosság jelenlegi képviselője, Schmerling ur közvetlen auspiciumai alatt, egy bécsi nyilatkozat a „Pillanat kérdés“ *) fölött. Úgy látszik, édes testvére az 1848-diki hires Staatsschriftnek; hasonló szándékkal, mint amaz : pressiót gyakorlani; óhajtom, nehogy hasonló eredménnyel, mint amaz. Nyájasan nyújtja felénk egyik kezét, ökölbe szorítva a másikat, ha azt netalán elfogadnunk nem tetszenék. A szeretet örömkönyei ragyognak egyik szemében, míg a másik jó előre már a felett keserg, amivel Ő maga fenyeget. Legyen Schmerling úr nyugodt. E nemzet, ha kell, hallgatni fog megint, de a törvény szavainál egyebet nem mondani soha. Az insultatiók szunyogcsipdelései, a méltatlanság falánkjai, az erőszak tőrdöfései egyaránt nem fognak rajta. Az a gúny, mellyel „loyalitása rongyos köpenyét“ Schmerling úr tépdeli, szintúgy nem téríti el, mint fenyegetőzése le nem riasztja azon ösvényről, mit a törvény eléje tűzött, habár Schmerling úr feledni látszik, hogy azon túlmenni szintoly tilalmas, mint meg nem maradni rajta. És e bécsi nyilatkozat vádirat akart lenni nemzetünk ellen, s lön akaratlanul a legfényesb „diploma“, mit onnan nyerheténk, elismervén, hogy egy zászló alatt látja az összes nemzetet, minden rétege, minden színezetében. Ily egy zászló az, min nem fog a fegyver, mert rajta e jelszó ragyog : „Ha isten velünk, ki ellenünk?“ Ily zászlót csak követni, vagy széttépni lehet. Az idősb Pitt egy interpellatiót eként válaszolt meg : „A tisztelt gentleman azt mondja, hogy Amemerika daczol, majdnem nyílt lázadásban van. örvendek, hogy Amerika ellenszegült. Három millió ember, kinek keblében a szabadság minden érzelme olyannyira kihalt, hogy önként rabszolgává hagyná magát tétetni, a legalkalmasb eszköz leendne arra, hogy mi is leigáztassunk.“ Pittet, gondolnám, Schmerling úr sem igen vádolhatja akár forradalmi intenziókkal, akár korlátolt nézetekkel; birand-e Schmerling ur azokig emelkedni? A példa nincs tanulság nélkül. S végre, szemben mind e világával az akadályoknak, lesz-e azon honfitársainknak, kik ez idő szerint ügyeink élén állanak, elég erejök, a jogtért, mely megilleti, megtartani ? Ki tudja ; de azt igen , hogy feladni azt — hazaárulás. Nagy időkben Róma ekként utasitá consulait: videant ne quid respublica detrimenti capiat. Mi méltányosak voltunk s vagyunk állásaink nehézségei iránt, tudván, hogy az erkölcsi támogatás,mit nekik nyújtunk,egyszersmind önvédelem; ők ne feledjék, hogy kivételes állásuk az, mely a közérületnek gyakran roszalását, néha indignatióját hallgatásra bírta, s hogy a nemzet nem a positiók, hanem az egyéniségek iránt viseltetik e bizalommal ; mily megtisztelő e bizalom, egyszersmind az erkölcsi felesöség egész súlyát hárítja reájuk. S még egyet az urakhoz ott a Lajthán túl. Az ó világ kereszetét a fejedelmek intézék; ők szabták meg a hadviselés tárgyait, határait ők tüzék ki. A nép vívott, győzött, bukott, teendője ez volt, nem egyéb. Egyetemes conflagratio lehetetlen vola. Az idő a szolgacsoportokat uraik segédeivé, majd ellenőreivé tette; eszmélkedni készté az elnyomottakat, a magokban gyöngéket, de számosokat egymáshoz utalta, s kapcsolatot szőtt a hadviselés s a polgárosodás között. S íme, mintha a csatarendek mögött egy második tábor állana — az eszméké, az ügyeké. Minden küzdelemben részt vesz minden nép tettleg vagy elvei, reményei és aggodalmai által. A föld termékei, az agy eszméi, a közjó érdekei egyiránt a „világ piaczára“ özönlenek. Egy pillanat eszméket érlel meg, mik századokon át pihentek, mint a mag, mig a tavasz napsugára megje; döntő tények lépnek pánczélos Minervaként előtérbe, miket egykor oly könnyű s kényelmes volt el-elholnapozni; — „örökre“ számimitott kapcsolatok bomladoznak, miként a népek valódi érdekeinek szövődése követeli. Mi nem mystificáljuk magunkat. Él-e még vagy meghalt-e már a magyarok hazája? hogy e kis kérdéssel nem törődik a nagy világ, s börzéjén a mi elavult diaetalis artikulusaink, elpendült fejedelmi esküink — mint az osztrák papírok — nem tartoznak a „keresett“ czikkek közé: vajmi bölcsen tudjuk mi ezt. De tudunk ám többet is. Azt, hogy e kis „magyar kérdést“,még Schmerling 's a „Szajna-parti békecsászárnál“ is nagyobb hatalom: az idő vette patrociniuma álá s mögötte mindinkább szineződik egy második, mely egy kis fejtörést, maga a nagytekintetü Reichsrath daczára is megérdemel, s mely azt a hires „beteg embert“ nem illeti közelebbről, mint mindazon területet, melyen e kérdés szálai, meg annyi kanóczként, tovább szövődnek. Életnek és halálnak kérdése az a nyugat és kelet között, de, s az az első sorban,az osztrák birodalom létezése fölött. A németekről tevén szót, szabadjon azt, „egy füst alatt“ megoldanom. Tisztelt társaink Szalay és Eötvös szellemdús szónoklata díszpalástot szőtt a német-magyar ügy fölé, elfödözni képes e kérdésnek — ha volna — gyönge oldalait. De a német alatt nem az ő németjeiket oda künn, s nem a magunkéit ide benn, szoktam én, például érteni. Kalapot emelek magam is a gross Deutschland derék és tudós népe előtt, habár megnyugszom, hogy nem tartozom közé; teljes méltánylattal viseltetem mind az iránt, a mit tett vagyis a mit nyomtattatott, habár ez irodalmi tömeg koronként az alexandriai könyvtárra és Omárra emlékeztet is; s szivem mélyéből elismerem, hogy e hazának áldozatosb, nemzetiebb érzésű gyermekei nincsenek, mint a mi németajkú társaink. Ott van Szepes, Géza királyunk óta valódi telepe a patriotismusnak, a harcz s közélet s az irodalom terén egyiránt; ott a Bánság németéi, eme hősei a magyar névnek és martyrai a magyar ügynek; én szemtanú valék, mint üdvözölte mámoros diadallal, eme székvárosunk német ajkú polgársága a tricolori, mit lerombolt háza romai fölé örömtől reszkető kézzel tűzött. De van a németnek egy saját külön fajtája, uraim, mely ez officio születik, bureaukban él s acták közé temetkezik; a civilisatio missionáriusának hirdetvén magát barbár földeken, miként a hernyó, ha saját erdejét elpusztitá, seregestől indul vándorúinak megélni, emészteni. Fölajánlja „jó szolgálatait“ minden ügynek, minden országnak a Tájótól a Néváig; mert karját és tollát, szivét és eszét áruként hordozza a világ piaczára. Mindez azé, a ki többet ad. Minden kitelik belőle: barikádhős és miniszter, párvezér és Alterego, a mint jön, a mint kell. Adj a kezébe egy nemzetet, ő praeperálja úgy, miként kívántatik; rombol és szervez, rombolja a históriát s az életet, hogy bátor agyának kísérleteit szervezze. És ha, mit Isten egyesite, neki feldúlni sikerült, ha a romlás, eszeveszettség és enyészet magvait a szivekbe, az agyakba. *) Die Frage des Augenblickes. Pfingsten, 1861.