Magyarország és a Nagyvilág, 1866 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1866-08-05 / 31. szám

490 rathon, Marengo vagy Austerlitz nevét, ha vak véletlen nem e nevekkel jelöli meg a legvéresebb pontokat lapjain ?... Lissa ugyan nem tartozik e nevek közé. E sziget­nek van már történeti múltja. Volt idő, midőn Lissa birtokáért a világ uralma fölött versenyző nemzetek küzdöttek egymással. A római világ­uralom korában, az első franczia császárság harczaiban Lissa fontos sze­repre volt hivatva. Neve azonban csakhamar feledésbe ment, sőt a térképekről is eltűnt, és a hajósokon kívül alig ismerte valaki. A véletlen azonban úgy akarta, hogy egy merész, egy lángeszű tengerész e szi­getnél arasson babért, mely nevét egy Nelzoné mellé állítja. És Lissa újólag ki van ragadva a feledés homá­lyából, a „lissai győző“ neve milliók ajkán forog, és a czivilizált világ valamennyi hírlapja százszorosan visz­­hangozza e nevet. A legrégibb történeti adatok Lissáról mint görög gyarmatról emlékeznek, és mint ilyent, 234. évvel Kr. e. Agron illyriai király ostromolta és meghódította. A sziget lakossága segélyért Rómához fordult. A rómaiak az illyreket elűzték és a szigetet felszabadították. Lis­­sát azon időben igen bátor hajósok lakták, kik a római­aknak hála fejében a puni háborúk alkalmával igen jó szolgálatokat tettek. Caesar idejében Lissa virágkorát érte, a római birodalom hanyatlásával azonban oszto­zott a többi dalmát szigetek sorsában. A középkorban Lissa a velenczei hajóknak szolgált több ideig biztos menhelyül. Ez szolgáltatott okot a Narenta körül lakó kalózoknak, kik az adriai tengeren már régibb idő óta garázdálkodtak és a hajózást bátor­talanná tették, Lissát megtámadni és a várost földig rombolni. A franczia háborúk alkalmával Lissa újólag kie­melkedett a homályból. 1805-ben az oroszok elfoglalták, nem sokára azonban a francziák kezébe került, kiktől ismét 1810. az angolok ragadták el. Az angolok egész 1815. júl. 19-kig tartották meg. Ezen idő alatt a lissai kikötő gyültelyül szolgált az angol hajóknak. Lissa az angolok uralma alatt ismét virágzásnak indult. A la­kosság száma húsz­ezerre szaporodott. A francziák, kik nem téveszték szem elől a sziget birtokának fontossá­gát, ismételt kísérletet tettek, hogy Lissát az angolok kezéből kiragadják. Mindig emlékezetes marad azon tengeri ütközet, melyet a francziák az angolokkal 1811 márcz. 13-án e sziget közelében vívtak. A francziák 4 fregattéval, 2 corvetteval és több kisebb hajóval támad­ták meg az angol hajórajt, mely mindössze 3 fregatté­ból és egy corvetteből állott. A francziák bár túlnyomó erővel kénytelenek voltak az angolok vitézsége elől hát­rálni. A bécsi congressus Lissát Ausztriának ítélte oda és úgy a sziget Dalmátiával együtt osztrák uralom alá került. Az osztrák uralom alatt Lissa ismét hanyatlás­nak indult és lakossága nem sokára 7 ezerre olvadt. Lissa, a dalmát szigetek egyik legjelesbike a dal­mát szárazföldtől 66 kilométernyire fekszik.­­ Hossza 17 kilométer, szélessége 71/5 kilométer és kiterjedése 138 négyszög kilométer. Fontosságát két kikötőjének köszönheti, leginkább pedig a lissainak; a comissai ke­vésbé fontos. Az osztrák kormány mindenkor különös gondosko­dásában részesíté e szigetet. Meglevő erődeit kijavította és újakkal szaporítá. Lissa mindenkor a legbiztosabb kikötője volt az osztrák hajóhadnak­, kedvező fekvése, tisz­teletet parancsoló erősségei már rég kivívták neki azon nevet, mely Lissát méltán megilleti: az Adria Maltája. Mint általában a dalmatiai szárazföldön, úgy e szi­geten is a lakosság leginkább szőlő és olaj mi­veléssel foglalkozik. Égalja igen enyhe, narancs és czitromfák a szabadban tenyésznek. A lakosság leginkább sardella­­halászattal foglalkozik. A lissai tengeri ütközet.*) Egy tengerésztiszt, ki a jul. 20-ai csatában részt­­vett, következőleg beszéli el a lissai tengeri ütközetet. Jul. 18-án megérkezett Polába a hír, hogy az olasz hajóhad Lissa előtt áll és a lissai erődöket lődözi. Mi épen Tasanában — Pola közelében — horgonyoz­tunk. Még az­nap kaptunk parancsot, hogy másnap in­dulni fogunk. Hajóhadunk állott két nagy, három kö­zép, és két kis, tehát összesen hét pánczélos hajóból. Ezeken kívül volt még 18 fa hadi­hajónk, egy sorhajó, hat fregatté, hét ágyúnaszád, két nagyobb kerekes és két fegyvertelen nyargonczhajó. 19-én útra kelve, más­nap reggel Lissa előtt megérkeztünk. A tenger erősen hullámzott, és a köd oly sűrű volt, hogy a szigetet csak 11 óra tájban pillantottuk meg. A sziget közelében va­lami óriási alakokat is vettünk észre, melyeket eleinte a sűrű köd miatt nem tudtunk tisztán kivenni. Csak mikor a köd fölszállt, l­áttuk magunk előtt az egész olasz hajóhadat, mely csatarendben fölállítva, várakozott reánk. Midőn az admirál az ellenséges hajóhadat meg­pillantotta, azonnal parancsot adott a támadásra. „Há­rom osztályban támadó szöget képezni, és az ellenséget megrohanni!“ Ez volt az admiral vezényszava, melyet ezerszeres „hurrah!“ követett. Az ellenség fahajói a lőtávolon kívül maradtak, míg pánczélosai minket két oldalt megkerültek. E pillanatban megkezdődött az iszonyú ágyúharcz. Néhány percz alatt a szembenálló két hajóhad el volt árasztva ágyúgolyókkal, kartácsok­kal, gránátokkal. Támadó szögünk csakhamar megbom­lott, kerekes hajóink kimentek a vonalból, és kevés idő múlva a két ellenséges hajóhad össze-vissza volt bonyo­lódva. Hajó hajó ellen küzdött. Mindenki igyekezett annak, a­melylyel összeakadt, annyi kárt okozni, meny­nyit csak tehetett. Csak ekkor láttuk, hogy mennyivel különbek az olaszok pompás hadi­hajói a mieinknél! Magam sem tudom, hogy miként történt, egyszer azonban csak azt veszem észre, hogy az én hajóm két olasz fregatté közé került. Az egyik egész erővel rohant nekünk. Ez iszonyú pillanat volt! A lökést csak ki bír­tuk volna állani, de az ágyú­tüzet nem. A fregatté azonban, a­helyett, hogy megrohanta volna fahajónkat, hirtelen megállott, mintha magához méltóbb ellenséget akarna keresni. Az ellenség tehát a legkedvezőbb idő­pontot elszalasztotta, melyet nem lehetett többé hely­rehoznia. Néhány pillanat elmúltával ugyanis három fa fregatté érkezett segélyünkre. Mindkét részről meg­kezdődött a legiszonyúbb tüzelés. Golyók és gránátok százával hullottak körülöttünk a vízbe; hajónkat csupán két gránát érintette, a nélkül azonban, hogy valamely tetemes­ sérülést okozott volna. A két olasz fregatté, midőn látták, hogy nekünk ártani nem bírnak, megfor­dultak és azon hely felé tartottak, hol az olasz hajóhad állott. Azonban mielőtt szándékukat kivihetnék, talál­koznak a mi admirál hajónkkal, a „Ferdinand Max“­­szal. Miután ép e pillanatban ellenség közelünkben nem volt, távcsövem segélyével a „Ferdinand Max“-ot kí­sértem figyelemmel. Az admirál hajó megkezdé az ágyu­­tüzet a két fregattéra. Mintegy 150 lépésnyi távolság­ról körülbelől egy negyedóráig tartott az iszonyú ágyu­­csata. Egyszer azonban, midőn épen a füst eloszlott, láttam, hogy a „Ford. Max“ az egyik olasz fregatte-ot megrohanta, oldalát beszakította, és a hajó sülyedni kezdett. Ez iszonyú látvány volt. A hajó épen az egyik oldalára dőlt és igen jól lehetett látni, mint menekül a hajó népe az árboczokra és a hajó kötelekre. Segélyre azonban gondolni sem lehetett. Néhány percz alatt a hajó a mélységbe sülyedt, anélkül, ho­gy csak egy lélek is megmenekülhetett volna. Az elsülyedt hajó a „Re­d Italia“ volt, sokkal különb szerkezetű jármű, mint ellenfele. Egy másik nagy olasz pánczélos fregatté a „Don Juan l’ Austriá“-val viaskodott. A két hajó iszonyú ágyú- és kartácstűzzel özönlötte el egymást. Egyszer azonban az olasz hajó kimegy a sorból, és a nyílt ten­gernek vette irányát. Láttam, hogy a hajó erősen füs­töl ; mindjárt tudtam, hogy a hajó ég. Egy félóra múlva láttuk, amint az olasz hajó mintegy 2—3 angol mért­­földnyi távolságban a levegőbe röpült! Az ellenség kissé hátrább vonulva, ismét össze­szedte magát, és új támadásra készült. „Egyesülni és újólag támadó szöget képezni! “ Hangzott admirálunk vezényszava. Néhány percz alatt az admirál hajó körül voltunk, és mily nagy volt örömünk, midőn láttuk, hogy közülünk egy sem hiányzik! Hajóink között leg­többet szenvedett a „Kaiser“. Az olaszok a „Kaiser“-t tartották az admirálhatónak, és azért egész erővel dol­goztak ellene: elözönlötték golyózáporral, anélkül azon­ban, hogy nagy kárt tudtak volna neki okozni. Azért egyik pánczélos olasz fregatté le akarta a „Kaisert“ gázolni. A „Kaiser“ azonban ügyesen kitért a rohanás elől, és most ő kísértette meg e manoeuvre-t. A „Kai­ser“ páratlan vakmerőséggel rohanta meg ellenét. Egy fahajó egy pánczélos ellen! Ez a tengeri hadászat tör­ténetében páratlan. A „Kaiser“ természetesen e merez­­ségéért meglakolt. Elvesztette ormányát, előárbocra lezuhant a födélre és magával rántotta a kéményt is. Mi először azt hittük, hogy a hajó ég, később azon­ban láttuk, hogy, miután kéményét elvesztette, a füst a fedélzeten terült el. Azért a „Kaiser“ kénytelen volt a csatát abbahagyni, mert attól lehetett tartani, hogy nem az ellenség kartácsaitól, de a saját gépezetétől gyuladhatna meg. A Kaiser tehát Lissa felé tért el. El­lene nem üldözte, de visszatért a többi olasz hajóhoz , különben még elvághattak volna. Mi e manoeuvre-t kisértük figyelemmel, midőn admirálunk vezényszava ismét hangzott: „ Ott fut a part mellett egy két kémé­­ny, annak, a mienknek kell lenni, egész erővel előre! “ Bár e hajó annyira hasonlított egy kerekes hajóhoz, az azért még­sem volt kerekes hajó, s ő volt a pánczélos hajók legiszonyúbb neme, egy monitor, az „Affonda­­tore! “ Az Affondatore hat hüvelyknyi vastagságú vert vas lemezzel van bevonva, fedelén két pánczélos torony s e két toronyban ismét egy-egy 300 fontos ágyú van, és az egész hajó alig 5 lábnyira emelkedik ki a vízből; a mellett oly kitűnő gépezettel bír, hogy óránként 14—15 tengeri mértföldet képes megtenni. Erről mondották azt, hogy képes egyedül az egész osztrák hajóhadat szétverni. E szörnyeteg a part mellett húzta meg magát, hogy a „Kaiser- nek útját állja, és őt le­gázolja. Tévedésünk által azonban szándékában mega­kadályoztatott. Amint mi lőtávolságra jutottunk hozzá, azonnal megkezdettük a tüzelést és elözönlöttük golyó - és gránátzáporral. Lövéseink azonban nem sok kárt tehettek benne, mert fedele is pánczélozva van, és csata alkalmával nem szokott ott senki sem állani, mert min­denki a tornyokba húzódik. Az „ Affondatore“ tüzelé­sünket egyetlen egy lövéssel sem viszonozta, de meg­fordult és övéi felé tartott, melyek bár együtt, de a leg­nagyobb rendetlenségben voltak. Mi újra alakultunk és a támadási jelszó újra meg­­rendült. Az olasz hajóhad elől „Affondatore,“ hátul a fahajók, egyenesen felénk tartottak. A lődözést az ellen­ség kezdi meg, de oly távolból, honnan semmiféle go­lyó bennünket el nem érhetett. Hirtelen megfordul az „Affondatore“ és a fenebb említett égő hajó felé tart, mialatt a többiek is odahagyva a csatatért, északi irány­ban veszik útjukat. Ezzel a csatának vége jön. „Har­madik osztály csatarendben Lissa felé eltérni, első és második osztály, általános vadászatra az ellenség el­len!“ — jelezte ismét admirálunk. Az olaszok azonban sokkal jobb hajókkal bírnak mint mi, és így igen ter­mészetes, hogy gyorsabban is futnak. Kevés kilátás volt arra, hogy a mi gyengébb szerkezetű hajóink őket a nyílt tengeren utólérjék. Az olaszok Ancona irányában haladtak, a mi első és második osztályunk egész kat­lanrepedésig üldözték őket. De mind hiába, utól­érni nem tudtak. Mi — a harmadik osztály — Lissa felé mentünk. Útközben egészen azon hely mellett haladtunk el, a­hol körülbelől a Re d’Italia elsülyedt. Még mint­egy 150 embert láttunk kik az árboczokba kapaszkodva, a vízben ide s­tova úszkáltak, és segélyért kiáltottak. Ez szívszaggató látvány­ volt. Hogy szerettem volna né­hány dereglyét mentségekre küldeni. Ez azonban most az egyszer lehetetlen volt. Később hallottam, hogy csata közben a „ Habsburg “-nak ép ily helyen kellett keresztül gázolnia. Iszonyú sors. Midőn Lissához közeledtünk, a „Kaiser“ akkor már horgonyt vetett volt. Lobogója csak félmagasra volt fölhúzva, ez azonnal a jele, hogy a hajón halott van, s csakugyan a fölső lépcsőn egy dereglyét láttam fogni, és benne egy papot. Bizonyos, hogy egy halott testet szállítanak partra. A legénység fedetlen fővel állott a fedélzeten, ötször dördült meg az ágyú és a halottat lassan a dereglyébe eresztették. A halott az ifjú Proch Robert volt, egy derék, szeretetreméltó fiú. Hátulsó koponyáját két gránátdarab sértette meg, homlokába pedig egy golyó fúródott. Ezt követte még több dereg­lye,­­­ melyek mind mind halottat szállítottak partra. A „Kaiser“ kétségkívül a legtöbbet szenvedett. — A­mint értesültem, meghalt 1 tisztje és 24 embere, meg­sebesült 3 tisztje, és 70 embere. Hogy a sebesülések nem lehetnek épen valami jelentéktelenek, az kitetszik abból, hogy a sebesültek közül még folyvást halnak. — Mihelyt horgonyt vetettünk, azonnal a „Kaisern“ küldöttük orvosainkat és sebészeinket. Mintegy két óra múlva megtért a második, kevés idő múlva az első osztály is, és legutoljára maga az ad­mirál. Az admirál sokáig üldözte az ellent, kénytelen volt azonban az üldözést abba­hagyni, mert hajói nem bírták az olasz hajókat követni. A­mint az admirál­ hajó a kikötő­be megérkezett, ezerszeres „ hurrah “-val üdvözöltetett valamennyi hajóról. Miután a „Ferdinand Max“ horgonyt vetett, az admirál fölhúzta azon lobogót, melylyel az admirál teljes megelégedését fejezi ki a hajóhad maga­tartása fölött és a parancsnokokat magához hívta. Mind­nyájan megjelentek — kettőt kivéve. Ezek egyike volt Kiint, a Novara kapitánya, ki kijavított hajójával sá­tánként rohant az ellenségre, és egy ágyúgolyó által derékban ketté szakitatott; a másik pedig Moll sorhajó­kapitány, a „Drache“ pánczélos fregatté parancsnoka, kinek fejét az első ágyúgolyó elszakította. Az admirál teljes megelégedését fejezte ki úgy a parancsnokok, mint a legénység magatartása fölött. Azután szemlét tartottunk a hajóhad fölött. Egyik hajónk sem von harczképtelenné. A „Kaiser“ megigazí­totta kéményét, árboczai ismét az ég felé nyúlnak és útra kelhet minden pillanatban. Az olaszok felette ro­­szul lőttek. Pedig mily pompás lövegeik voltak ! Míg az olasz hajókon olyan ágyuk voltak, melyek 300-, 150-, 50-, fontos golyókat okádtak különben is gyengébb szer- *) Egy tengeri csata oly szokatlan és érdekes részletekkel bír, hogy olvasóink bizonyára örömmel veendik e kimerítő le­írást. S­z­e­r­k. MAGYARORSZÁG ÉS A NAGY VILÁG, 31 sz.

Next