Magyarország és a Nagyvilág, 1867 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1867-06-29 / 26. szám

304 gyelet, melylyel atyjuk iránt viseltetnek, a legszebb bizonysága az érzületnek, mely ifjú keblüket lakja. Vajha mielőbb a miénk lehetnének s keblében hordhatná őket a haza, mint ők keblükben viselték és viselik az elvesztett, oly korán elvesztett édes haza képét! 1861 — 66-ig a szakadatlan szenvedések s egymásra halmozódó csapások megrendítő korszaka Kossuth életében. A haza reményeit egymásután látá meghiúsulni; leghívebbeknek vélt barátai elhagyák (a derék Pulszky urat is odaszámithatni); leányát, nejét, hosszú szenvedéseinek osztályosait s mégis legfő boldogságát elragadó oldala mellől a halál. Roppant veszteség rá nézve! Leánya, Kossuth Vilma szép, okos és kedves lány volt, s midőn 1862- ben hozszu kinok után husvét hétfőjén 18-ik évét még be sem töltve, örökre elszenderült, a ravatalára boruló dicsteljes apa fájdalmát mindenki osztá. Tömérdek remény, nélkülözés és áldozat van eltemetve a sírban, mely hamvait a genuai protestáns temetőben egyszerű márványtáblával jelölve rejti !... Kossuth nejét egyidőben sokan nem szerették itthon. Büszke, merev jellem volt, az igaz, de ki tagadhatja, hogy nem épen ez kölcsönözte néki azon erőt, melylyel a sors legborzasztóbb csapásait, betegségében a legkínzóbb gyötrelmeket soha meg nem hajló méltó-sággal viselte. Azt pedig legkonokabb, legridegebb ellenei sem vitathatják el tőle, hogy — ami a nő legfő és legelső dicskoszoruja, a szó legnemesb értelmében hű és föláldozó hitves s a legjobb anya vala... Midőn 1865-ben September 1-én Turinban kiszenvedett s; maradványait leánya mellé a genuai sirkertben örök pihenésre tevék — a hit szárnya a hazából is megvivé s fájdalmai visszhangját a kormányzónak s őszinte rész- véttel rebegé el itthon minden ajk : Béke poraira! Vajha a más világon, az Úr színe előtt ki tudná eszközölni, miért hasztalan epedett, hasztalan tűrt an'nyit itt lenn... ama boldog napot, ama dicső látványt, midőn az utána síró nagy ember szivének annyiféle gyászát levetkőzi s a boldoggá lett hazában, a szabaddá tett földre térdelve reszkető ajkainak bűvös igéivel köszöni meg a Gondviselésnek, hogy megelégedéssel lelkében, áldással ajkaival várhatja az órát, mely övéivel, elköltözött szeretteivel újra egyesíti — ott fönn!.. ÁLDOR IMRE: A Duna partján. Légy üdvözölve tőlem, szép folyó, Hazára földjének lüktető ere ! Im itt állok virágzó partodon S végig szárnyal szemem tekintete: Habjaidon a nyugovó nap Aranyló fényben szórja sugarát, Fölcsillog a gyorsan tűnő hab, Az ég kékebbre mossa benn’ magát. Gyors habjaiddal száll el lelkem is, Mint röpködő fehérszárnyu sirály, Viszed magaddal fájó szivem is, — Te, a folyók közt hatalmas király! A képzelet vitorlaszárnya Meszeragadja lelkem csolnakát, Ragad a múlt idők nagy árja Egy tündérszép világba át. Hablányaidnak hallom énekét, Kik körben lesznek hullámid fölött; Napsugár fonja rájok ékszerét, A fölcsillámló vizgyűrük között; A szétomló aranyfürtökben Lágy hullámokat ver a déli szél; Fölreng daluk a bibor — ködben — És mesés, csodás dolgokról beszél. „Attila kardja itt van, itt alant, Hol legmélyebb az örvény, itt pihen; — Zeng kezűkben az ezüsthuru lant, Mi mossuk azt egy nemzet könyiben, Mely e habok közé vegyülve — Sok század óta gazdagon omol, Hogy foltjait evvel vegyük le: De vér csorog a kard rozsdáiról ! „E rozsdákat lemosni nemehet, Csak honfiszivek forró vérivel: Égetni kell rajta sok rut sebet. Mely szent aczélját oly rég veri fel. Ha tiszta lesz e szent ereklye, Fény ömlik róla, siet a partokon, S mely oly régen van eltemetve: — Dicsőség gyulád a hegy ormokon !“ De im borulni kezd az égi holt, Bucsúsugárt vet rá a tiszta nap. MAGYARORSZÁG ÉS A NAGYVILÁG. Piros felhőkből kél az éji hold, Rémes képet mutat fel most a hab. Égő váraknak véres lángja Omlik szét a szilaj folyó felett. — Tornyait mély örvénybe mártja! .. . Egy barna felhő mindent elfedett. Csak egy kéménynek szikrázó tüzét Látom, repülni, füstfelhőkön át... Folyó! velem csak játékidüzed, — Lelkem vetvén tarka fátyolát Az ámító, szép képzeletnek, Hogy gyönyörködtesd fájó szivemet ? Folyj csöndesen! Oh én szeretlek, Mert tudom, kebled mily multat temet! KOMOCSY JÓZSEF I. Károly és kortársai. — Történeti tanulmány. — II. A férfi, kit az udvarnál leginkább gyűlölt Henriette, Wentworth Tamás a Straffordi gróf volt. Soha gyűlölet még igazságtalanabbul nem nyilatkozott. Mert Strafford I. Károly koronájának fönntarthatásáért élt és halt meg. A kaczér királyné gyakran csodálta a gróf kezeinek szépségét, de azon ragaszkodás szépségét, melyet a király iránt tanúsított, nem csodálta soha. Wentworth sok éven át parlamenti tag, és John Pom meghitt barátja volt. Szívéből gyűlölte Buckinghamot, s antimonarchikus érzülete inkább gyűlölet, mint megyőződésből származott. Még nem tett határozott lépést a korona megbuktatására, midőn a királyi párthoz szegődött; sőt, mielőtt az ingadozó trón szilárd és hatalmas támogatójaként föllépett volna, sok évet falusi magányában töltött. Innét írta Calvert államtitkárhoz azon híres levelet, melyben mondja: „Politikai nézeteim csak a tulipán színárnyalatáig terjednek; igénytelen szemlém csakis egyedül a csermely suttogó moraját, s a tücskök egyhangú czirpelését észleli.“ A természettől, tüzes, bátor és vas akarattal, átható észszel, törhetlen lelki erővel, s a leggazdagabb képességgel megajándékozva, páratlanul érte azon művészetet, mely a tömeg hatalmas akaraterejét lángoló szónoklattal a rendes mederbe téríti vissza. Megjelenése az első pillanatra elárulta a lángelmét. Ellenfelei nem egyszer megrettentek a haragos villámtól, mely fölhevülése pillanatában, szemeiben szikrázott, s a nők a korabeli irók szerint épen szeme tüzébe voltak szerelmesek. Ki tudja, nem-e az volt oka első neje rögtöni halálának, hogy kiváló kegyencze volt a nőknek; annyi bizonyos, hogy második neje iránti szerelme sem volt tartós. Bizonyítja ezt azon történeti nevezetességű viszony, melyben Carlisley Lucyval élete fogytáig állott. A dicsvágy volt istene, őt követte Strafford, midőn Károly egyenes fölhívására, a királyi jogok és a jogtalanságok harczosává szegődött. Erélyes buzgalommal és kitartó lelkesedéssel fogott hozzá a nagy horderejű teendőkhöz. De mielőtt rátette volna kezét a megindítandó gépezetre, el akart búcsúzni barátjától és egykori iskolatársától , Pymtől. Greenwichben találkoztak. Strafford megkísérte elszakadásának indokait előadni. Pym azonban megvetőleg nézte végig, félbeszakító beszédét, s az égre emelve jobbját megesküdött előtte, nem nyugodni addig, mig egykori iskolatársának feje lábai elé nem gördül. Elváltak, s a két jó barát, mint engesztelhetlenelnfelek álltak szemközt; Pym, hogy komor lelkének összes erejével az udvari párt megbuktatására törjön; Strafford, hogy a sereg nélküli király zászlója alá álljon. Az új miniszter első tette — egy hadsereg szervezése volt. S ezt véghez is vitte Izlandban, hol alkirály volt. Izland földébe eregette le halhatatlan érdemeinek gyökérszálait. Izland reorganisatiója a lángeszű Strafford legnagyobb műve. Helyreállíta az elpusztult rendet, a szegény védelmére talált a nagyok önkénye ellen, az ipar és kereskedés megbomlott kereke újra megindult, s a törvény oltalma alatt nyugodtan arathatta le a földmíves verejtéke és szorgalmának kalászait. A hadsereg, melyet ruházat, fegyelem és étel nélkül vett át, gyors kezekkel szervezte, a paraszt nem volt kitéve a királyi katonák folytonos rablásainak, és szabadabban emelhette föl fejét azon kormány alatt,melyet katonai zsarnokságnak neveztek, mint az előbbi rendetlen és fejetlen alkotmányos kormányforma alatt. Csak az képes ez óriási feladatot teljesen méltányolni, ki előtt az akkori állapotok és viszonyok tisztán állanak. Tizenegy évig parlament nélkül uralkodott a király. Törvénytelen zsarolással hajtotta be a kormány az adót, mennyire épen szüksége volt. A törvényszékeknél hiába keresett az alattvaló védelmet és igazságot. Az egyházi és polgári önkénykedések napról napra türhetlenebbekké váltak. (Macaulay.) A nép fölbőszült vezetői ellen, és önmagában számtalan apró vallási sectákra bomlott. A katholicismust se gyűlölték annyira, mint egymást a Puritánok, Arminianusok és calvinisták. Károly maga is buzgó hive lévén az Arminianusoknak, a Puritánok szemében csak mint Anti-Krisztus szerepelt. És mindegyre erőszakosabbak lettek e daczos és engesztelhetetlen gyülölségű secták. A vad Skótok, Knox fanatikus követői, csak a kedvező alkalomra testek, hogy lerázhassák nyakukról az angol jármát. Csak a kéz hiányzott még, mely felgyújtja a máglyát. De ez se hiányzott sokáig. Károly és Laud megkísértették Skótiában az anglikán liturgiát behozni. Az idegen szertartások előszöri használata az isteni tiszteletnél, elég volt arra, hogy azon óriási jajkiáltás fegyverre hívja a nemzetet. Károly fegyveres erővel akarta megsemmisítni a fölkelést, de e terve hajótörést szenvedett a pénztelenségen, és pénz egyedül a parlament útján volt előteremthető. Strafford sürgetésére 1640-es év tavaszán tehát a parlament összehivatott. Ugyan az év november havában pedig felségárulással vádolta Straffordot a parlament. Az új parlament különben sok jó szándékot hozott magával hazulról és őszintén akart egyezkedni az udvarral. Károly zsoldot kívánt a hadsereg részére, hogy leverhesse a forradalmárokat, s ennek fejében ígéretet ten, hogy a nemzet jogos sérelmeit orvosolni fogja. Az ígéret fogott, az ország grófságai és városai nagy összegeket küldtek be a hadsereg számára. A gyönge király érezte, hogy a nagy eseményekkel szemközt megállni nem képes és azonnal írt Straffordnak hű tanácsadójának, Izlandba, hogy jöjjön haza, és foglalja el székét a felsőházban. „Sire — irt vissza ez, — jelenlétem a parlamentben fölségednek nem lehet hasznára, sőt ellenkezőleg a vész tüzére csak ólajul fog szolgálni. — Engedje hát meg fölséged, hogy Izlandban vagy a hadseregnél maradhassak; itt még szolgálatára lehetek felségednek, s a fenyegető veszély elhárításáról teljes erőmből gondoskodhatom.“ A király azonban követelése mellett maradt és megparancsolta Straffordnak, hogy mielőbb Londonba siessen és becsületszavára fogadá, hogy kedves szolgájának életét, ha kell, élete árán is megvédendi. November 9-én megérkezett Strafford, nagy betegen összetörődve. Két nappal később John Pym indítványára elhatározá a ház vád alá helyezni „a nagy hűtelent.“ Strafford ép a királynál volt, midőn mindkét ház határozata tudomására jutott. Azonnal a parlamentbe sietett. Az ajtókat zárva találta. Parancsszavára az ajtón álló fölnyitó, s ő belépett. Azonban minden oldalról csak azt hallja feléje kiáltozni, hogy hagyja el a termet, és a lord helytartó zavartan és tétovázva visszavonul. A tanácskozás befejeztével Strafford kényszerítve volt a fejére mondott vádat térdelve végig hallgatni. A fekete bot szolgája leoldá Strafford derekáról a kardot és födözet alatt a Towerbe kisérte. E percztől kezdődött John Pym győzelme. Az elfogatás után dicsekedve mondá Clarendonnak, hogy a kamara meg fog tisztulni, s a legmagasb rugók pókhálóit leseperjük onnan. Strafford maga védelmezte ügyét, és hatalmas lángszelleme e per folyama alatt tárult föl egész fényében. A Westminster Hall nagy terme volt azon küzdtér, hol Strafford örökké emlékezetes harczát egyes egyedül a nép képviselői testülete ellen oly diadalmasan megállta. Valóban, e küzdelem minden jelenetében drámai volt. London legtekintélyesebb egyénei, az udvar, az aristokratia, s a képviselők, sőt a nők is vetekedve tódultak azon férfiú védbeszédét hallani, ki korának legnagyobb jelenségei közé tartozott. A fogoly belépett, csöndesen és ünnepélyesen halta meg magát a király, királyné és bírái előtt. Betegen érkezvén Londonba, az utóbbi izgalmas napok annál nagyobb mértékben kivették részüket, és annyira, hogy a nagy férfin halvány volt, mint a halál. Büszke magatartása kissé meghajlott, szemeivel azonban gyorsan átfutott a fényes közönségen, a lángoló tűz, mely azokban égett, győzelmesen hirdeté, hogy Strafford termete bár megtört, de lelke nem. Tetőtől talpig feketébe öltözött, mellén a György kereszt arany láncra ragyogott, és büszke nyugalommal válaszolt a vádakra, melyeket bírái előtte felolvastak. Nagyszerű védbeszédje után, mely e nemben tán a világ legragyogóbb szónoklata, bátran s büszke önelégültséggel nézett birái szemébe. Elleneinek sorában egy se találkozott, kit e hatalmas beszéd szive fenekéig 26. szám, 1867.