Magyarország és a Nagyvilág, 1867 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1867-12-28 / 52. szám

616 Este felé csüggedten, leverve tért vissza. Mik­lósnak nem akadt nyomába.. Mire haza ért, már ott ta­lálta az ellenség katonáit Héderváron, németeket, hor­­vátokat, a kik kevélyen lármáztak s esküdöztek, hogy mind Budapestre hajtják a lázadókat, s ott rakásra lö­vik. A legkönynyebb mesterség ez, csak érteni kell a stratégiához. Na hiszen Windischgrätz herczeg majd megmutatja nekik, hogy mit tud egy osztrák generá­lis. Nem lesz többé kedvök a magyaroknak revoltálni. Az öreg ispán, mintha csak mérget nyelt volna le, mikor hallotta kevély beszédeiket, a durva gúnyt, hanem azért csak lenyelte. Több napig tartott ez így, végre odább húzódott az ellenség Buda felé. — Nem bírom tovább kiállni, nagyságos asszo­nyom, — szólt az ispán. — Isten a tanúm, hogy csak fojtogattam magamba, a­meddig lehetett, de tovább már nem bírom. Tehetetlen vagyok mindenre, haszon­­vehetetlen lettem egészen, eszem csak ott jár mindig, ott, a­hol most Magyarország sorsát döntik el. Az én kezem még megbír egy kardot, vállam is elbírja a puskát. Nagyságos asszonyom, megöl a szégyen, ha nem megyek oda, a­hol a többi magyar ember harczol. Héderváryné szomorúan s csodálkozva nézett rá. Az öreg ember egy fejjel látszott magasabbnak s sze­mei ifjú tűztől lángoltak. A lelkesedés hirtelen ragad, s a láng, mely az egyik lélekből kisugárzik, lángra lobbantja a másik lelkét. A nagy időkben minden nagyszerű, s a nemzetek hősies korszakában mint a gomba teremnek a hősök. A sápadt nőnek arcza ki­­gyult. Férje képe, mint egy fényes, magas szobor emel­kedett föl előtte, nem úgy mint máskor, halálsárga, be­esett arczczal, véres köpönyegbe takargatva, most ra­gyogó, tiszta homlokát látta csak. A dicsőség, mint a szentek fejét az aranysugár, fonta körül. Csodálatos könnyűnek, emelkedettnek érzé lel­két e pillanatban az özvegy­nő. Valami emberfölötti érzés volt ez. Fiáért sem aggódott e perczben, ki távol, isten tudja, hol jár, ezer veszély, ezer nyomor közt. — Menjen, menjen, a merre isten és a haza hívja, — szólt csaknem magánkívül, szép fehér kezét búcsúra nyújtva az öreg embernek, ki oly híven szol­gált oly sok éven át. Az ispán megcsókolta kezét s egy könycseppet ejtett rá. — Nagyságos asszonyom, az isten áldja meg ezért a szóért! Ha visszatartóztat, nem lett volna erőm elmenni. Itt maradtam volna s megölt volna a gyalázat. Az isten mindig, mindig áldja meg! Rendbe hozott mindent a gazdaságban s aztán l­ehivta magához szobájába az öreg bérest. — Én holnap elmegyek, János, és isten tudja, visszatérek-e valaha. . . . — Hová? — szólt közbe bámulva az öreg béres. • — Debreczenbe, Kossuth Lajos apánk seregéhez, ha Isten úgy akarja, — felelt az ispán ; mert élek vagy halok, mégis megpróbálom. Viselj gondot a házra és minden lábas jószágra és szolgáld igaz hűséggel asszo­nyunkat. . .. — Megálljon, ispán uram, — kiáltott a béres, — a milyen igaz, hogy egy az Isten, olyan igaz, hogy együtt megyünk. Az ispán igyekezett lebeszélni, a béres nem hagyta magát. — Bénuljon meg a három, ha itthonn maradok. Nem az urak háborúja ez, hanem a szegény embereké a szabadságért. Én is olvastam a Kossuth Lajos leve­lét s azt is láttam, mikor haza hozták urunkat halva egy véres köpönyegben. Verje meg az Isten, a ki bejött országunkba ölni a magyart! Az ispán kezét nyújtotta a béresnek. Még egy­szer megkisértette szivére beszélni, hogy maradjon itt; ki fog majd gondot viselni a gazdaságra ? — Van egy sánta testvéröcsém, — felelt a bé­res , — az nem jöhet háborúba, az Isten adta. Itthon majd kiszolgál hűségesen helyettem. A sötét éjben sűrma hullt a hó s két ember útnak indult Isten nevében, hogy vagy él vagy hal, de átmegy a német táboron Debreczenbe Kossuth Lajos seregéhez. Fenn az úri lakban pedig egy szegény, sápadt özvegy asszony térdelt s magához ölelte gyermekeit. — Imádkozzunk, édes gyermekeim, azokért, a kik távol vannak a háborúban a hazáért. A gyermekek összetették kis kezecskéiket s a kis Vilma olyan félénken nézett nagy fekete szemeivel anyjára. — Ugy­e mama, a kis Jézuska majd elhozza Miklóst ? Anyja zokogva hajtotta le fejét egy székre. A következő karácsonyra már nem látogatta meg Jézuska e házat. Mit keresett volna a vérrel áz­tatott s bilincsekre vert országban? Mit keresett volna egy új oroszlánvadász. (Vége.) A küzdtérre érve, az oroszlánt testvére holttes­tétől mintegy tíz lépésnyi távolban egy tölgyfa tövé­ben lelte. A­nélkül, hogy az állat figyelembe vette őt, engedte mintegy húsz lábnyira közeledni, és az arab nyugodtan czélozhatott. De a­mint a lövés eldurrant, az oroszlán két ugrással orditva, megtámadója előtt termett, azonban ez hidegvérét nem vesztette el, má­sodik puskájának csövét ellensége fülébe dugta s agyát úgy szétzúzta, hogy az a másik pillanatban már moz­dulatlan hevert előtte a földön. A győztest természete­sen diadalmasan vezették vissza a faluba, azonban egy más oroszlán elleni expeditióban testvére sorsában osztozott. Ha az arabok oroszlánvadászatra mennek, több­nyire egy vagy több ember élete esik áldozatul, nem véve számba a rendesen előforduló bénítási, csonkulási eseteket. Ezen okból az algíri katonai hatóságok oda­­működnek, hogy lehetőleg minden ilyen szerencsétlen vadászatot megakadályozzanak. Mert azon kevés hadi­csel és stratégia mellett, melylyel az arabok bírnak, az ő rosz fegyvereikkel csak bátor vakmerőség s balul alkalmazott bátorság, fényes nappal akarni azt, mire a gyakorlott vadász csak éjjel bátorkodik, s akkor az­tán szerencsésen végez, mint egykor Gerard és most Chassaing, ki különösen örömmel jegyzi meg, hogy az ő oroszlánvadászati modora a benszülöttek ifjabb nem­zedékénél is szokásossá kezd válni, és így remélheti, hogy lesz utódja, ha őt az öregség kényszeríti, hogy kedvencz foglalatosságát félbehagyja. A legtöbb természetbúvár, ki az oroszlánt tanul­mányozta és leirta, ezen állatot csak fogságában kisérte figyelemmel. Ha a szabadban és vadonban tanulták volna az oroszlánokat megismerni, mint Gerard és Chassaing, úgy egészen más véleményük lett volna az állatokról. Mert mint mondták, az oroszlán sokkal többet öl vérszomjból, mint szükségből. A vér megré­szegíti. Csak prédája mellett kell látni! Örömtől villog tekintete s gyönyörködve jön megy egyik zsákmányától a másikhoz. Ha nem szerfölött éhes, akkor csak a vért szopja ki mohón, de ha éhét már rég nem elégítette ki, széttép minden élő állatot, mely körmei közé kerül, fölfal mindent, mit csak fölfalni képes, s ha prédáját elhagyja, azt nem büszkeségből vagy megvetésből teszi, hanem azért, mert többet nem képes gyomrába tömni. Azonban addig, míg a hús egészen meg nem rom­lott, öt hat napig, gyakran visszatér prédájához. Ha ez nem történik, úgy bizonynyal fris húsra tett szert valahol, mi neki valószínűleg jobban ízlik. Nem való tehát, némely természetvizsgáló azon állítása, hogy az oroszlán zsákmányából csak egyszer eszik. Három különböző oroszlánfaj van : a vörösbarna, legnagyobb és legerősebb; a fekete valamivel kisebb, de izmosabb és csontosabb; és a szürke, mely testal­katra nézve a két előbbitől jelentékenyen eltér. Abban azonban, valamenyi hasonlít egymáshoz, hogy rettene­tes és veszedelmes egyik úgy, mint a másik. Nagy erdők, magas fák sűrű bozóttal, legked­vesebb rejteke az oroszlánoknak, melyet, kivéve este, ha prédára mennek, ritkán hagynak el. Mint már fentebb említettük, rendesen járt utakon és ösvényeken kóborolnak; csak ha űzőbe veszik őket, igyekszik a sűrűségbe menekülni. Borzasztó ordítás hirdeti, mikor hagyja el tanyáját az oroszlán, de ha a falu vagy vá­roshoz közeledik, elhallgat, hogy érkezését el ne árulja. Egész csendességben halad előre, majd ugrálva, majd a földön csúszva, figyelve azonban a legkisebb zajra is s megvizsgálva minden csalitot, minden bokrot. A­mint a kutyák bizonyos ijedt ugatással a hatalmas vadállat közeledését jelentik, kirohannak az arabok sátraikból, „keresztény“-nek, „zsidó“-nak, „czigány“­­nak szidják, köveket dobálnak azon irányba, hol lenni vélik és botjaikkal verik a fákat, így fölriasztatván, viszszatér, de csak hogy tervét változtassa, ha a lárma lecsendesedett; ha az emberek magukat biztosságban lenni vélik, visszajön észrevétlen, egy ugrással átszö­kik a kerítésen, megragadja zsákmányát és tova siet, mielőtt az arabok észrevennék. A hodályok, hová a nyájak be vannak terelve nyolcz tíz láb magasak, elképzelhetjük tehát, mily erő­sek az oroszlányok, hogy egy ily magas kerítésen zsák­mánynyal terhelve át bírnak ugrani. Ha az első zsák­mány le nem csillapítja éhségüket, másodszor is eljön­nek, és rendesen ép oly sikerrel, mint először, minthogy a kutyák a sátorból nem mernek kijönni. Ha kivétele­sen egyszer nem sikerül is a nyájból egy darabot ma­gával ragadni, azért nem szenvedett az kevesebb kárt, mert a kegyetlen állat rendesen öt hat darab juhot vagy szarvasmarhát megöl, mielőtt egyet elvisz. Való­­színűleg azon reményben teszi ezt, hogy nemsokára visszajön, de épen úgy vérszomjból is. Lovakat, biká­kat, öszvéreket a szabadban ritkán támad meg, de ha elszélednek vagy az erdőben merészelnek legelni, az oroszlánok uradalmában, akkor tolakodásukért rende­sen meglakolnak. Itt ő az úr, és széttép mindent, mi elejébe akad. El-Maderban egy oroszlán megtámadta a nyájat, úgy hogy az két részre oszlott. Leirhatlan zűrzavarban voltak a lovak, kecskék, juhok és öszvérek, s csak egyik fele menekülhetett a nyájnak a lapályra; a másik fele a hegyek felé futott. Ez volt az oroszlán czélja. Másnap reggel negyvenöt darab széttépett állat hevert a földön. Midőn Chassaing a vérmezőt felkereste, a hím oroszlán nyomai mellett a nőstény és kölykei nyomára is rá is­mert, s igen valószínű is, hogy egy állat ily iszonyú mészárlást nem vihetett volna véghez. Azt beszélik, hogy az oroszlán a bikának fülébe ragaszkodik, s azt izmos farkával verve, oda hajtja, hová akarja, köny­­nyebben, mint a legügyesebb mészáros. Ha aztán pré­dáját ily módon a sűrűségbe terelte, ott nyugodtan fal­hatja föl. A legtöbb természetrajzban azt olvassuk, hogy az oroszlán barlangban vagy sziklahasadékokban lakik, ez azonban nem igaz. Erejében bízva, győzelmében biztos, s nem félve más állatok megtámadásától, ta­nyául az erdő legsűrűbb részét választja. Ha a vadász zaj nélkül közeledhetnék, ha az útját elzáró bokrokat, ágakat kikerülhetné, könnyű volna az állatkirályt alva meglepni, s­elejteni, de ez oly lehetlen, hogy nem is gondolhatni reá. Általán véve négyszer annyi nőstény oroszlán van mint hím, noha nem születik több nőstény, mint him. Ezen számkülönbség kétség kívül ama kegyetlen villongások eredménye, melyek hím oroszlánok között elő szoktak fordulni, s melyek többnyire az egyik fél halálával szoktak végződni, sőt gyakran mindkettő halva marad a küzdtéren. Tényleg a hím oroszlánok­nak legnagyobb ellensége a nőstény. Ezen hölgyek szeretnek estélyeket tartani, melyen minden megje­lenő gavallér a szép hölgy szeretetét életével vívja ki, hogy az életben maradt az est gyönyöreit háborútlan békében élvezhesse. A meghívás ily estélyekre bizo­nyos szenvedélyes orditás, mely minden a környéken tartózkodó hím oroszlánt oda csal. Különben ily össze­jövetelek néha nappal is történnek. Chassaing egy reggel néhány oroszlánnyomon haladt, tizenegy óra felé bokrokkal sűrűn benőtt dombra ért. E csendes magányban, a­nélkül, hogy észrevétetett volna, két nőstény és három hím oroszlánt pillantott meg, mely utóbbiak közül egy meglepően nagy volt. Ez a nőstényeket lépésről lépésre követte, míg két gyengébb veté­lytársa borzasztó dühét félig hangos ordításban fejezve ki, illő távolban maradt. Min­dig szorosabb körben keringett a szerencsés zultán hölgyei körül, s büszkének lát­szott hódítására. Épen a fölött gondolkozott Chassaing, váljon ne háborgassa-e a társaságot, s ily czélból törekedett közelebb jut­hatni , midőn csodálkozására néhány lépéssel odább még négy más oroszlánt vett észre, kik nem bízva erejökben, nem mertek közelebb menni. Néhány perczig szerencsés volt ez élő képet szemlélhetni, később azon­ban tanácsosnak hitte észrevétlen eltávozni. Kilencz oroszlánnal megküzdeni, kissé egyenetlen harcz lett volna. Hogy az oroszlán megtámadná az embert, a vég­ből, hogy fölfalja, Chassaing megc­áfolja. Azt állítja, hogy a párzás idején kívül, mikor az állat legingerül­tebb vagy ha a nőstény fiait védi, ingerlés nélkül soha sem támadja meg az embert. Valamint az is mese, hogy az oroszlánnak legkedvesebb eledele az emberhús, mert az oroszlán az általa megölt embert soha sem eszi meg, s a holttest rendesen a hiénák és leopárdok martalékává lesz. Különben szükség törvényt bont, s így nem akarja meghazudtolni Livingstone azon állí­tását, hogy az öreg oroszlán, mely a csordák kerítéseit már nem bírja átugrani, vagy a vaddisznók s egyéb ily állatokkal nem bír megküzdeni, legkényelmesebb­nek tartja az emberekre vadászni, hogy magának élel­met szerezzen. Azonban az oroszlánoknak útját állni mindig veszélyes, és legtanácsosabb, a­mennyire ■ lehet, kikerülni. Az algíri oroszlán soha sem mászik a fára, s ha az ember tizenkét lábnyira mászott, mi már ug­rási képességén kívül esik, teljes biztosságban van. A legtöbb oroszlán Aures-ban van. A Bon-Arif hegység, mi mintegy hat mértföldnyire terjed, hemzseg az oroszlánoktól. Chassaing egy helyen tizennégyet ej­tett el és tudta, hogy még tizenkét teljesen felnőtt ál- MAGYARORSZÁG ÉS A NAGYVILÁG. e házban ? Csak három gyermeket talált volna itt, kik a ravatalra kiterített anyjukat siratták s kiknek leg­­idősbike tizenegy éves volt. 52. szám, 1807.

Next