Magyarország és a Nagyvilág, 1868 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1868-09-20 / 38. szám

450 A1хаXJ_____ állásáról tudomást ven, rögtön Verebély felé indította dandárét, s huszárai visszaverték az ellenség lovasságát, csaknem az egészen Nyitra alatt fekvő Tormos helységig űzvén őket. Egyetlen éjszakai pihenés után kora hajnalban ügyesen rendezett csataoszlopokban vonultunk Nyitra felé. A messze előre száguldozó huszárság azonban el­áruld jöttünket s mire dél felé támadásra fejlődnénk, az ellen sietve elhagyá a várost a galgóczi országúton hát­rálva Szécsényig. A lelkes nyitraiak örömünnepet ültek. A város mintegy varázsütésre fel vön lobogózva, az utczák meg­teltek ünnepiesen öltözött néppel, a házak ablakaiban lelkes hölgyek üdvözlék a várost beszáguldó huszárokat, s midőn délben az egész dandár repülő zászlók s zene­szóval bevonult, az öröm tetőpontját érte. Virágcsokrok s koszorúk repültek az ablakokból a rég várt szabaditók lábaihoz, a nép s a csapatok kölcsönös éljenzései felverék a mogorva Zoborhegy csendjét s százszoros viszhangban verődtek vissza a sziklavár falairól. A polgárok vetél­kedve kínálkoztak szállást, ellátást adni, de mielőtt ez elfogadtatott, a parancsnok egyetlen nagy hadhomlokba állitá föl dandárát s „imához térdelj“-t vezényelt. Néma csend állott be, midőn a lic-ik száznyi har­­czos térdre borulva levett löveggel, a csaták nagy urá­hoz emelé lelkét. A nép önkénytelen tisztelettől megka­­patva térdre borult szintén, s inne m megkondult a tornyok­ban a déli harangszó, mintha csak e szép pillanatra várt volna, s még meghatóbbá, magasztosabbá tette e je­lenetet. A haza ellenei künn és benn szerették a honvé­deket mint vad, Istentől elrugaszkodott népet festeni, s im a nyitraiak meggyőződhettek róla, hogy a honvéd­táborban nemcsak példás fegyelem, hanem vallásosság is létezett... Szegény elzsarolt katonáink néhány napig véghet­­len otthon érezték magukat a derék nyitraiak között, s a tisztek nem mulasztak el május elsején fényes táncz­­vigalmat rendezni, melyen nemcsak a város, de a megye csaknem összes szépei is részt vettek, s Horváth bebizo­­nyitá akkor, hogy nemcsak merész harczos,­ hanem finom műveltségű világfi is. De a parancsnok nem tűrhette az ellen közelét s már a tánczvigalom utáni napon Szécsény felé inditá dandárát. Szécsénytől mintegy félórányira, sűrű erdő­szélnek támaszkodva fekszik az úgynevezett v­é­r­c­s­á­r­­d­a, egy magános fogadó. Ennek oltalma alatt állottak az ellen előőrsei, rövid fegyvertűz után azonban, gyor­san a falunak hátráltak, s mi csatarendbe fejlődve sebe­sen nyomultunk utánuk. A dandárnak minden áron csatára akarta kényszeritni az ellent; de ez czélszerübb­­nek tartotta megoldani a kereket, s feladva Szécsényt a Galgócz előtt felhányt sánczaiba vonulni, s az ország­utat árkok s kőtorlaszok által járhatlanná tenni. Legénységünk dühöngött az ellenség örökös hátrá­lása miatt, Horváth azonban biztatta őket, hogy majd kiadhatják mérgüket Galgócz alatt. A parancsnoknak azonban nem volt szándéka homloktámadást intézni a sánczok ellen, miután főereje lovasságában feküdt, s e pillanatban csak két ágyúval rendelkezett, hanem szintett támadás által a figyelmet az országútra kötni, lovasságával pedig s a kocsikra ül­tetett sorgyalogsággal titkos uton megkerülni a várost s az ellent váratlanul saját fészkében lepni meg. E terv azonban az ellenség által sejtetvén csak részben sike­rült , mert ez a két honvédszázad által megtámadott sánczot gyorsan oda hagyva csaknem futva hátrált a városba, s abb­ól a Vágón keresztül vert hídon át Lipót­­vár felé. Csak az utócsapatokat érhettük a városban, melyek egy része több tábori szekér, egy dandári iroda s pénztárral együtt elfogatott... A hátrálók bolygatá­sára két ágyunk nagy gyorsasággal az Erdődy féle hegyi­kastély terrasse-ára vonatott, — s onnét erősen tüzelte a hidon átiramló németeket, kik nem is várva — egész seregük átvonultát felgyújtották a hidat... A hátra­maradtak talpakon vagy egyes fenyőgerendákon me­nekültek. Dandárunknak Galgóczon időzése nemcsak a le­génység folytonos éberségét, hanem a parancsnok eszé­­lyességét is a legnagyobb mértékben igénybe vette. Előőrseink a szó szoros értelmében Lipótvár ágyúi lőtá­volában állottak , s éjjel nappal bolygatva voltak a kü­lönféle rejtekek s futó árkokból reájuk intézett lövések által. Hozzá­járult, hogy a cholera oly mértékben dü­höngött a városban, miként naponta 50—60 ember jön a lakosság közül áldozatává, kik csaknem nyíltan fellá­zadtak ellenünk, állítván, hogy mi hoztuk a városba a nyavalyát. Az osztrákok a város e hangulatáról szelet vehettek, s az alkalmat felhasználandók fel akarák gyúj­tani azt, hogy tán nyílt lázadásra bírhatván ez által a la­kosságot, egy merész támadással kiűzhessenek. Egy vasárnapi délután tehát felgyújtották az átellenben fekvő Beregszeg nevű falut, a füstöt s égő zsarátnokot ugyan áthozta a szél a folyón, de Horváth intézkedéseket tet­t a honvédség készen állott a bárhol kiütendő tűz rögtöni eloltására. A lovasság a netaláni támadás visz­­szaverésével van megbízva. Ekkor az ellenség a Vág melletti berekbe röppentyű üteget vonatott és sűrűn kezdék a várost lövöldöztetni. Egy szakasz honvéd küldetett az alkalmatlanok elűzésére, s ezek árkokban s bozótok mö­gött hason csúszva oly pontra értek,honnét lelövöldözhet­ték a röppentyűsöket, kik is a tüzelést néhány percz múlva abba hagyva, nagy veszteséggel hátravonultak, a­nélkül, hogy czéljukat, a várost felgyújtani elérték volna. A dandárnak most feladatául tűzetett a Vágvonalat Pös­­tyéntől egész helyéig több mint hat mértföldnyi hosszú­ságban őrizni, azonfelül az ellenség átkelését mind Gal­­gócznál , mind pedig Szered átellenében Sempténél minden áron megakadályozni. S e nehéz, csapataink lét­számát tekintve csaknem hihetetlennek látszó megoldását feladatunknak a vezér­eszélyessége s folytonos ébersége még­is keresztül vitte. Minden átkelési kísérlet szeren­csésen meg lön hiúsítva, sőt nem egyszer mi csaptunk át a Vágón csaknem Nagy-Szombatig riasztva vissza az ellen egyes kisebb csapatait. Szereddel szemben egyik táborozásunk alkalmával galyból épült csinos táncttermet rögtönöztünk fogada­nók az élelmi­szerekkel hozzánk érkezett lelkes ny­itrai hölgyeket, kiknek fiaik, fivéreik szolgáltak már soraink között, mely tánczteremben a Wasa-ezred zenekara működése mellett csakhamar igen kedélyes­ csárdás fejlődött s folyt nagy vígan s jó­kedvűen ... De a német sógorok megirigyelték jó dol­gunkat, s a Vág töltése mögé tizennyolczfontosakat von­szolva, elég gyáván elkezdők a hölgyekkel teli, zöld lomb­ból készült vigazdát ostromolni . . Képzelhetni a höl­gyek zavarát, jajveszékléseit ! . . . Horváth oly haragra gyulladt e barbár gyávaság miatt, hogy két vetágyuval , rögtön maga indult, hogy az ellen nyakára gyújtsa a vá­­­­rost, melyet eddig a szegény lakók iránti tekintetből­­ megkímélt volt; a szerediek szerencséjére csak egyetlen ház gyuladt ki, de az ellen erre is rögtön beállitá tüzét. Midőn Nagy Sándor végre hadtestével Macsanak­­ra érkezett, dandárunk ismét Nyitrára vezényeltetett.. . onnét Komáromba indulandó, folyton födve a Vág men­tében nem a legnagyobb szerencsével harczoló magyar sereg jobb szárnyát. Julius 10-én csatlakoztak harmad­fél hónapi távollét után a hetedik hadtesthez, nagy s ne­héz fáradalmak s veszélyek között emberül megoldott feladatunk után; s másnap már részt vettünk ama nagy csatában, melynek kimenetele a napi parancs szerint a haza sorsát vala eldöntendő ... Horváth itt már mint ezredes vezényelt s önmagához mindig híven, becsüle­tét növelte a magyar fegyvernek , minden meg követ­kezett csatákban fényesebbre köszörülvén azt az ellen aczélon... A világosi katastrófa őt mint a 4-ik huszár­ezred parancsnokát érte s a kényuralom őt is, mert hi­­vebb merészelt lenni hazájához, mint a zsarnoksághoz, Aradon halálra ítélte, ez ítéletet kegyelem utján 18. évi, nehéz vasban töltendő fogságra változtatván. Hat évig sínylette Olmützben nehéz sorsát, a mikor is ismét a kegyelem s nem az igazság nyi­totta meg börtöne ajtaját. Horváth jelenleg fővárosunk­ban él s mint higgadt, elveihez hű és szilárd férfiú köz­­becsülésben részesül. Egy honvéd. Magyarország és a nagyvilág. 38. szám. 1868. A fonóleányról. (Képpel a 451. lapon.) Fonogat Víg Erzsi, orsaja perdül; Bánatos ajkáról panaszos dal zendül. Hej ! azok a hangok mind szivéből jönnek; Gyönge két arczát fürösztik a könnyek. „Hej! Tisza vize ! te mélységes árok ! Te benned halásznak füredi halászok ; Füredi halászok, csalfa legények, Bubánatot fognak az én szivemnek. Nyalka halászok, czifra legények; De nincs párja köztük soha az enyémnek, Az volt közöttük a czifrább, a nyalkább, Hej! az volt köztük mégis a legcsalfább .. . Édes teremtőm, ugyan mit vétettem, Hogy a hálóját kivetette értem ? Hamis volt a háló, arany az Ígéret : Hej!­árva szivem, de bele is tévedt! Kilopta lelkem tüzes két szemével, Hálójába csalt mézes beszédjével, — Ahol oda ölelt csalfa két karjába: Ott száradjon ki az a fehér nyárfa! Folyj le Tisza vize, csak folyj le gyorsan, Még azt se mondd néki: kedvese hol van, Majd ha nehéz lesz kivetett hálója: Kavicsos ágyad majd hitt ád róla !* * * * Nyugszik az orsó, vékony lett a szála, Majd fölszedték azt a fiotójára, A motólárul került szövőszékre, Szép fehér vásznat adott az egy végbe, Nyugszik az orsó. A Tisza úgy habzik, Egy sötét éjjel egy bus nóta hallszik: Nyalka halász legény nem bírja a hálót. .. Istenem szánd meg a halálra valót! KOMÓCSY JÓZSEF: Csak hogy a miénk maradt. (Vig történet.) (Folytatás.) Pár percz múlva a történtek után Fedor nyitott derült és elégedett arczczal szállására. — Kellemetlen bár, de mégis kedves véletlennek köszönöm, hogy­ megismerkedtem az amerikai consullal. — Épen ilyen furcsa véletlennek köszönöm én is a gróf Momentiveli ismeretségemet. — Fölséges nap! Egy gróf és egy consul. Halljuk csak . . . Valeria előadta a mándi tragicomikumát, — Fedor pedig következőkben adta elő az ő történetét. A mesterséges haltenyésztő consortium főemberét látogattam meg, Bugmeistert. Szellemdús eszes ember, mit azonnal azon vallomásából fölismertem, hogy leg­alább húsz consortium tagja, s még sincs egyetlen rész­vénye­se. — Szakvitába keveredtünk a halaknak hon­­nét leendő beszerzése fölött. — Én Hollandiát és Dániát ajánlottam, mint a­hol a fajhalak találhatók. Mosolygott. Eleinte faj helyett fahalakat, vulgó tőkehalakat azaz : Stokfishokat értett. Midőn kimagyaráztam magamat, megszok­ta kezemet s kijelenté, hogy osztja véleménye­met, és oda fog törekedni, hogy e véleménynek többsé­get szerezzen. Végre az ügyet minden oldalról megvitat­ván, ajánlatot tett, lovagolnánk ki a városligetbe. — A szolga csakhamar jelenté, hogy a lovak készen állnak. Egy gömbölyű almásszürke jutott rendelkezésemül. — Amint közeledtem feléje, hegyezgeté füleit és horkolni kezdett. Nem jót gyanítottam, örömestebb is gyalogoltam volna a városerdőbe, de szégyeltem nyilatkozni. Felül­tünk és elindultunk. Én olyanformán éreztem magamat a nyeregben, mint midőn hajón vagyunk s a folyam hul­lámokat hány. — A királyutcza közepéig csak tar­tottam magamat, noha észrevehetem azt is, hogy többen meg­bámulnak és mosolyognak. Csaknem egy irányban a terézvárosi egyházzal, egy csintalan fiúcska papirosból készült forgócsillagokkal szaladt felénk. Az almásszürke nagyot szökött, s a jövő perezben ura lett kantárjá­nak. Én kétségbeesetten kapaszkodtam sörényébe. — Oh Fedor! Fedor! te sokszor feledni látszol, hogy nőd és gyermekeid vannak... — Lovam elragadt és eszeveszetten vitt — de szerencsémre, egyenes irányban a városligetnek kifelé; — a fasorok elején egy fogatból láttam, hogy ugrik ki valaki, hogy veti le magáról felöltönyét s hogy áll lovam elé, mint valami bikaviador Toledóban. Felöltönyét vil­lámsebességgel borttá száguldó lovam fejére, mire az hirtelen megállott s én a földre zuhantam. Megmen­­tőm emelt föl s első kérdése volt: tört, ficzamodott, vagy bicsaklott-e valamim ? Én óvatosan kinyujtózkod­­tam, s miután meggyőződtem, hogy épen maradtam, hálás hangon kérdezem: — Kinek köszönhetem életemet? Mint minden műveit s udvarias ember, ő is tar­tozó kötelességnek keresztelő lovagias és szívélyes köz­benjárását, és csak azon csudálkozott, hogy a kövezetre zuhanván, érzékenyebbül nem sértettem meg magamat, s hogy ezen országban nem alkalmazzák az ő módszerét, az elragadt, s megdühödt lovak megállítására, és meg­fékezésére. — Nevem Metrich, állásom: Amerika ügyvivője Magyarországon. Én is megneveztem magamat kölcsönös barát­ságot s közbenjárást ajánlottunk fel egymásnak. Bugmeisztert az esemény zavarba hozta, s alig ta­lált szavakat vigasztalásomra. Megígérte és ígéretét bi­zonyosan be is váltandja, hogy az almásszürkét bünteté­sül a legszivtelenebb bérkocsisnak fogja eladni. Ezeket mondva Kereki Fedor óráját vonta elő a mellényzsebéből, egy pillantást vetett számlapjára, az­­­­után így szólt: — Mindjárt három óra! Öltözködjél édesem!­­ Frohnernél fogunk ebédelni. E vendéglőben étkeznek a

Next