Magyarország és a Nagyvilág, 1868 (4. évfolyam, 27-52. szám)
1868-09-20 / 38. szám
450 A1хаXJ_____ állásáról tudomást ven, rögtön Verebély felé indította dandárét, s huszárai visszaverték az ellenség lovasságát, csaknem az egészen Nyitra alatt fekvő Tormos helységig űzvén őket. Egyetlen éjszakai pihenés után kora hajnalban ügyesen rendezett csataoszlopokban vonultunk Nyitra felé. A messze előre száguldozó huszárság azonban eláruld jöttünket s mire dél felé támadásra fejlődnénk, az ellen sietve elhagyá a várost a galgóczi országúton hátrálva Szécsényig. A lelkes nyitraiak örömünnepet ültek. A város mintegy varázsütésre fel vön lobogózva, az utczák megteltek ünnepiesen öltözött néppel, a házak ablakaiban lelkes hölgyek üdvözlék a várost beszáguldó huszárokat, s midőn délben az egész dandár repülő zászlók s zeneszóval bevonult, az öröm tetőpontját érte. Virágcsokrok s koszorúk repültek az ablakokból a rég várt szabaditók lábaihoz, a nép s a csapatok kölcsönös éljenzései felverék a mogorva Zoborhegy csendjét s százszoros viszhangban verődtek vissza a sziklavár falairól. A polgárok vetélkedve kínálkoztak szállást, ellátást adni, de mielőtt ez elfogadtatott, a parancsnok egyetlen nagy hadhomlokba állitá föl dandárát s „imához térdelj“-t vezényelt. Néma csend állott be, midőn a lic-ik száznyi harczos térdre borulva levett löveggel, a csaták nagy urához emelé lelkét. A nép önkénytelen tisztelettől megkapatva térdre borult szintén, s inne m megkondult a tornyokban a déli harangszó, mintha csak e szép pillanatra várt volna, s még meghatóbbá, magasztosabbá tette e jelenetet. A haza ellenei künn és benn szerették a honvédeket mint vad, Istentől elrugaszkodott népet festeni, s im a nyitraiak meggyőződhettek róla, hogy a honvédtáborban nemcsak példás fegyelem, hanem vallásosság is létezett... Szegény elzsarolt katonáink néhány napig véghetlen otthon érezték magukat a derék nyitraiak között, s a tisztek nem mulasztak el május elsején fényes tánczvigalmat rendezni, melyen nemcsak a város, de a megye csaknem összes szépei is részt vettek, s Horváth bebizonyitá akkor, hogy nemcsak merész harczos, hanem finom műveltségű világfi is. De a parancsnok nem tűrhette az ellen közelét s már a tánczvigalom utáni napon Szécsény felé inditá dandárát. Szécsénytől mintegy félórányira, sűrű erdőszélnek támaszkodva fekszik az úgynevezett vércsárda, egy magános fogadó. Ennek oltalma alatt állottak az ellen előőrsei, rövid fegyvertűz után azonban, gyorsan a falunak hátráltak, s mi csatarendbe fejlődve sebesen nyomultunk utánuk. A dandárnak minden áron csatára akarta kényszeritni az ellent; de ez czélszerübbnek tartotta megoldani a kereket, s feladva Szécsényt a Galgócz előtt felhányt sánczaiba vonulni, s az országutat árkok s kőtorlaszok által járhatlanná tenni. Legénységünk dühöngött az ellenség örökös hátrálása miatt, Horváth azonban biztatta őket, hogy majd kiadhatják mérgüket Galgócz alatt. A parancsnoknak azonban nem volt szándéka homloktámadást intézni a sánczok ellen, miután főereje lovasságában feküdt, s e pillanatban csak két ágyúval rendelkezett, hanem szintett támadás által a figyelmet az országútra kötni, lovasságával pedig s a kocsikra ültetett sorgyalogsággal titkos uton megkerülni a várost s az ellent váratlanul saját fészkében lepni meg. E terv azonban az ellenség által sejtetvén csak részben sikerült , mert ez a két honvédszázad által megtámadott sánczot gyorsan oda hagyva csaknem futva hátrált a városba, s abból a Vágón keresztül vert hídon át Lipótvár felé. Csak az utócsapatokat érhettük a városban, melyek egy része több tábori szekér, egy dandári iroda s pénztárral együtt elfogatott... A hátrálók bolygatására két ágyunk nagy gyorsasággal az Erdődy féle hegyikastély terrasse-ára vonatott, — s onnét erősen tüzelte a hidon átiramló németeket, kik nem is várva — egész seregük átvonultát felgyújtották a hidat... A hátramaradtak talpakon vagy egyes fenyőgerendákon menekültek. Dandárunknak Galgóczon időzése nemcsak a legénység folytonos éberségét, hanem a parancsnok eszélyességét is a legnagyobb mértékben igénybe vette. Előőrseink a szó szoros értelmében Lipótvár ágyúi lőtávolában állottak , s éjjel nappal bolygatva voltak a különféle rejtekek s futó árkokból reájuk intézett lövések által. Hozzájárult, hogy a cholera oly mértékben dühöngött a városban, miként naponta 50—60 ember jön a lakosság közül áldozatává, kik csaknem nyíltan fellázadtak ellenünk, állítván, hogy mi hoztuk a városba a nyavalyát. Az osztrákok a város e hangulatáról szelet vehettek, s az alkalmat felhasználandók fel akarák gyújtani azt, hogy tán nyílt lázadásra bírhatván ez által a lakosságot, egy merész támadással kiűzhessenek. Egy vasárnapi délután tehát felgyújtották az átellenben fekvő Beregszeg nevű falut, a füstöt s égő zsarátnokot ugyan áthozta a szél a folyón, de Horváth intézkedéseket tett a honvédség készen állott a bárhol kiütendő tűz rögtöni eloltására. A lovasság a netaláni támadás viszszaverésével van megbízva. Ekkor az ellenség a Vág melletti berekbe röppentyű üteget vonatott és sűrűn kezdék a várost lövöldöztetni. Egy szakasz honvéd küldetett az alkalmatlanok elűzésére, s ezek árkokban s bozótok mögött hason csúszva oly pontra értek,honnét lelövöldözhették a röppentyűsöket, kik is a tüzelést néhány percz múlva abba hagyva, nagy veszteséggel hátravonultak, anélkül, hogy czéljukat, a várost felgyújtani elérték volna. A dandárnak most feladatául tűzetett a Vágvonalat Pöstyéntől egész helyéig több mint hat mértföldnyi hosszúságban őrizni, azonfelül az ellenség átkelését mind Galgócznál , mind pedig Szered átellenében Sempténél minden áron megakadályozni. S e nehéz, csapataink létszámát tekintve csaknem hihetetlennek látszó megoldását feladatunknak a vezéreszélyessége s folytonos ébersége mégis keresztül vitte. Minden átkelési kísérlet szerencsésen meg lön hiúsítva, sőt nem egyszer mi csaptunk át a Vágón csaknem Nagy-Szombatig riasztva vissza az ellen egyes kisebb csapatait. Szereddel szemben egyik táborozásunk alkalmával galyból épült csinos táncttermet rögtönöztünk fogadanók az élelmiszerekkel hozzánk érkezett lelkes nyitrai hölgyeket, kiknek fiaik, fivéreik szolgáltak már soraink között, mely tánczteremben a Wasa-ezred zenekara működése mellett csakhamar igen kedélyes csárdás fejlődött s folyt nagy vígan s jókedvűen ... De a német sógorok megirigyelték jó dolgunkat, s a Vág töltése mögé tizennyolczfontosakat vonszolva, elég gyáván elkezdők a hölgyekkel teli, zöld lombból készült vigazdát ostromolni . . Képzelhetni a hölgyek zavarát, jajveszékléseit ! . . . Horváth oly haragra gyulladt e barbár gyávaság miatt, hogy két vetágyuval , rögtön maga indult, hogy az ellen nyakára gyújtsa a várost, melyet eddig a szegény lakók iránti tekintetből megkímélt volt; a szerediek szerencséjére csak egyetlen ház gyuladt ki, de az ellen erre is rögtön beállitá tüzét. Midőn Nagy Sándor végre hadtestével Macsanakra érkezett, dandárunk ismét Nyitrára vezényeltetett.. . onnét Komáromba indulandó, folyton födve a Vág mentében nem a legnagyobb szerencsével harczoló magyar sereg jobb szárnyát. Julius 10-én csatlakoztak harmadfél hónapi távollét után a hetedik hadtesthez, nagy s nehéz fáradalmak s veszélyek között emberül megoldott feladatunk után; s másnap már részt vettünk ama nagy csatában, melynek kimenetele a napi parancs szerint a haza sorsát vala eldöntendő ... Horváth itt már mint ezredes vezényelt s önmagához mindig híven, becsületét növelte a magyar fegyvernek , minden meg következett csatákban fényesebbre köszörülvén azt az ellen aczélon... A világosi katastrófa őt mint a 4-ik huszárezred parancsnokát érte s a kényuralom őt is, mert hivebb merészelt lenni hazájához, mint a zsarnoksághoz, Aradon halálra ítélte, ez ítéletet kegyelem utján 18. évi, nehéz vasban töltendő fogságra változtatván. Hat évig sínylette Olmützben nehéz sorsát, a mikor is ismét a kegyelem s nem az igazság nyitotta meg börtöne ajtaját. Horváth jelenleg fővárosunkban él s mint higgadt, elveihez hű és szilárd férfiú közbecsülésben részesül. Egy honvéd. Magyarország és a nagyvilág. 38. szám. 1868. A fonóleányról. (Képpel a 451. lapon.) Fonogat Víg Erzsi, orsaja perdül; Bánatos ajkáról panaszos dal zendül. Hej ! azok a hangok mind szivéből jönnek; Gyönge két arczát fürösztik a könnyek. „Hej! Tisza vize ! te mélységes árok ! Te benned halásznak füredi halászok ; Füredi halászok, csalfa legények, Bubánatot fognak az én szivemnek. Nyalka halászok, czifra legények; De nincs párja köztük soha az enyémnek, Az volt közöttük a czifrább, a nyalkább, Hej! az volt köztük mégis a legcsalfább .. . Édes teremtőm, ugyan mit vétettem, Hogy a hálóját kivetette értem ? Hamis volt a háló, arany az Ígéret : Hej!árva szivem, de bele is tévedt! Kilopta lelkem tüzes két szemével, Hálójába csalt mézes beszédjével, — Ahol oda ölelt csalfa két karjába: Ott száradjon ki az a fehér nyárfa! Folyj le Tisza vize, csak folyj le gyorsan, Még azt se mondd néki: kedvese hol van, Majd ha nehéz lesz kivetett hálója: Kavicsos ágyad majd hitt ád róla !* * * * Nyugszik az orsó, vékony lett a szála, Majd fölszedték azt a fiotójára, A motólárul került szövőszékre, Szép fehér vásznat adott az egy végbe, Nyugszik az orsó. A Tisza úgy habzik, Egy sötét éjjel egy bus nóta hallszik: Nyalka halász legény nem bírja a hálót. .. Istenem szánd meg a halálra valót! KOMÓCSY JÓZSEF: Csak hogy a miénk maradt. (Vig történet.) (Folytatás.) Pár percz múlva a történtek után Fedor nyitott derült és elégedett arczczal szállására. — Kellemetlen bár, de mégis kedves véletlennek köszönöm, hogy megismerkedtem az amerikai consullal. — Épen ilyen furcsa véletlennek köszönöm én is a gróf Momentiveli ismeretségemet. — Fölséges nap! Egy gróf és egy consul. Halljuk csak . . . Valeria előadta a mándi tragicomikumát, — Fedor pedig következőkben adta elő az ő történetét. A mesterséges haltenyésztő consortium főemberét látogattam meg, Bugmeistert. Szellemdús eszes ember, mit azonnal azon vallomásából fölismertem, hogy legalább húsz consortium tagja, s még sincs egyetlen részvényese. — Szakvitába keveredtünk a halaknak honnét leendő beszerzése fölött. — Én Hollandiát és Dániát ajánlottam, mint ahol a fajhalak találhatók. Mosolygott. Eleinte faj helyett fahalakat, vulgó tőkehalakat azaz : Stokfishokat értett. Midőn kimagyaráztam magamat, megszokta kezemet s kijelenté, hogy osztja véleményemet, és oda fog törekedni, hogy e véleménynek többséget szerezzen. Végre az ügyet minden oldalról megvitatván, ajánlatot tett, lovagolnánk ki a városligetbe. — A szolga csakhamar jelenté, hogy a lovak készen állnak. Egy gömbölyű almásszürke jutott rendelkezésemül. — Amint közeledtem feléje, hegyezgeté füleit és horkolni kezdett. Nem jót gyanítottam, örömestebb is gyalogoltam volna a városerdőbe, de szégyeltem nyilatkozni. Felültünk és elindultunk. Én olyanformán éreztem magamat a nyeregben, mint midőn hajón vagyunk s a folyam hullámokat hány. — A királyutcza közepéig csak tartottam magamat, noha észrevehetem azt is, hogy többen megbámulnak és mosolyognak. Csaknem egy irányban a terézvárosi egyházzal, egy csintalan fiúcska papirosból készült forgócsillagokkal szaladt felénk. Az almásszürke nagyot szökött, s a jövő perezben ura lett kantárjának. Én kétségbeesetten kapaszkodtam sörényébe. — Oh Fedor! Fedor! te sokszor feledni látszol, hogy nőd és gyermekeid vannak... — Lovam elragadt és eszeveszetten vitt — de szerencsémre, egyenes irányban a városligetnek kifelé; — a fasorok elején egy fogatból láttam, hogy ugrik ki valaki, hogy veti le magáról felöltönyét s hogy áll lovam elé, mint valami bikaviador Toledóban. Felöltönyét villámsebességgel borttá száguldó lovam fejére, mire az hirtelen megállott s én a földre zuhantam. Megmentőm emelt föl s első kérdése volt: tört, ficzamodott, vagy bicsaklott-e valamim ? Én óvatosan kinyujtózkodtam, s miután meggyőződtem, hogy épen maradtam, hálás hangon kérdezem: — Kinek köszönhetem életemet? Mint minden műveit s udvarias ember, ő is tartozó kötelességnek keresztelő lovagias és szívélyes közbenjárását, és csak azon csudálkozott, hogy a kövezetre zuhanván, érzékenyebbül nem sértettem meg magamat, s hogy ezen országban nem alkalmazzák az ő módszerét, az elragadt, s megdühödt lovak megállítására, és megfékezésére. — Nevem Metrich, állásom: Amerika ügyvivője Magyarországon. Én is megneveztem magamat kölcsönös barátságot s közbenjárást ajánlottunk fel egymásnak. Bugmeisztert az esemény zavarba hozta, s alig talált szavakat vigasztalásomra. Megígérte és ígéretét bizonyosan be is váltandja, hogy az almásszürkét büntetésül a legszivtelenebb bérkocsisnak fogja eladni. Ezeket mondva Kereki Fedor óráját vonta elő a mellényzsebéből, egy pillantást vetett számlapjára, azután így szólt: — Mindjárt három óra! Öltözködjél édesem! Frohnernél fogunk ebédelni. E vendéglőben étkeznek a