Magyarország és a Nagyvilág, 1869 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1869-05-16 / 20. szám

20. szám. 1869­. Magyarország és a nagyvilág­ öntudatában a tudós ismét megnyerni iparkodott kegyét. — Óvakodjék ön a forróságtól don Federigo — mondá végre dorr Amedeo, egy szemrehányó pillantást vetvén a mindinkább magasbra szálló napra — s ha szabad önnek némi tanácscsal szolgálnom, egyúttal őrizze magát attól is, nehogy csak egyszer is eltéved­jen a mi őserdeinkben. Nem olyan sétakirándulás az, mint az önök erdőségeiben ott a Weser mellett, hol csak egy vagy két órai menésre van szükség, hogy kiérjen az ember az erdő széléhez, vagy legalább házakat és embereket találjon. Ó, az ottlétes szép, ott pompás hús van dán Federigo, mindig elragadtatással emlékszem vissza rá. De nálunk, os itt egészen máskép áll a dolog, sokan már, kik az erdőbe mentek, sohasem tértek vissza többé. Értsen meg ön senior, nemdúvadak tépték széj­jel, vagy nem gyilkolták meg azokat indiánok, kik ott a folyamok mentében laknak, a kik közül néhány törzs a legellenségesebb érzülettel viseltetik irántunk fehérek iránt. Csak eltévedtek azok az erdőségben, mely ro­­szabb, mint a pusztaság s találtak már itt és ott egye­seket, a talajon heverve, erőtlenül összeesve, s éhen­­halva. Minekünk, kik benszülöttei vagyunk ez ország­nak, megvan azon érzékünk, melynél fogva tájékozni tudjuk magunkat a vadonban, s nálunk még maguk a nők sem félnek az eltévedéstől, csak egyedül a pumá­tól s az indusoktól. Példákat tudnék előhozni, midőn egy nő az őserdőben húsz leguáról s még messzebbről is megtalálta a visszafelé vezető utat, mialatt egy eu­rópai, ha csak egy órai messzeségre is behatolt a sűrű­ségbe, anélkül, hogy csalhatlan jegyeket készített volna magának útjában a visszamehetésre, bizonyosan s el­­kerülhetlenül eltévesztő az irányt. Mert igen szélesen elterjedett téves vélemény az önöknél, hogy azt képz­­ik, mintha a nap állása után lehetne magát tájékozni az embernek, don Federigo­­ Don Amedeo félbeszakító beszédét e szavainál, mivel szemei önkénytelenül is a napnak állására irány­­­zódtak, a­mely arról tett neki bizonyságot, hogy már ő maga is legjobb után van arra, hogy tévedésbe essék az előre haladt időre vonatkozólag. Gyorsan fölemelke­dők helyéről órájára pillantva, azon megjegyzéssel, hogy elmulaszthatlan kötelességek megrabolják őt azon megbecsülhetlen előnytől, hogy tovább is szorgoskod­hatnék e pillanatban vendégének mulattatásáról. Ennek kárpótlására azonban a legmelegebben ajánlo­tt nejének felvigyázata alá, korlátlan rendelke­zése alá bocsátotta házának minden élő és nem élő tartalmát s eltűnt az utcza felé, miután még panasz­kodott egyet a sürgetés dolgait majdnem elviselhetet­lenné tevő forróság miatt. Donna Juana úgy látszik, ép oly süket férjének, mint vendégének szavaira. Ha hajlott férje kivonatára vendégüket illetőleg, ez mindenesetre igen különös módon történt. Oly hallgatag maradt tovább is, mint amilyen előbb volt, csak tekintgetett szerte széjjel a tudós feje fölött el, a patio felé. Voldmann határozatlanul ült helyén, magában a basszúságnak bizonyos nemét érzé afölött, hogy magára voná a szép házi­asszonynak neheztelését. Agyában azon gondolat merült föl, hogy egye­nesen és nyíltan magyarázza ki magát régi s igazi német szokás szerint, azonban még kellő időben meg­gondoló magában, hogy ő épen nem tud semmiféle mentséget sem előhozni az iránt, mivel egész végig kihallgató a beszélgetést. Azután ismét azt gondoló magában, hogy abban tulajdonképen épen nincs semmi sértő se, mivel hasz­nálta azon hálószobát, melyet a házi úr kijelölt szá­mára, s hogy ennek következtében esetleg kihallgatott egy egészen jelentéktelen társalgást, melyet bizony bármely fül is meghallgathatott volna. Azonban mégis szemrehányást tett magának, s Dinét nem tudta felfogni abban a pillanatban, hogy miért ? S a­mint az rendesen történni szokott, ha az ember sokáig gondolkozik valami homályos kérdés fö­lött, ő is végre a legesetlenebb eszközhöz nyúlt, hogy ismét feloldja az összekuszálódott csomót. Hirtelen fölkelt helyéről, s néhány pillantás múlva visszatért szobájából egy könyvvel, melyet az úrnő és­ az ő széke közt álló asztalra helyezett le. Az Odysseának egy spanyol fordítása volt ez, melyet azért hozott magával, hogy hasznát vegye a spanyol nyelv megtanulásánál. Nem rózsadén­ü volt már azonban ekkor, hanem lobogó pkr, mely elbob­ta donna Juana arczát a könyv­nek megpillantásakor.. Hirtelen mozdulattal fölállt, s szótlanul elhagyd azonnal a folyosót. Voldmann saját ügyetlensége miatt koszosan nézett utána, amint méltóságos léptekkel végig ment a kerten. Amit előtte való este írt e nőről, most ismét helytelennek tetszik előtte, s még­sem tudta, hogy mit tett volna ama nézet helyébe ? Szépsége jobban uralgott fölötte, mint korábban, s azt mondá magában, hogy azon lényeknek, kik jelenségükben annyi báj és varázszsal vannak elárasztva, talán, mégis joguk volna ahoz, hogy máskép ítéltessenek meg, mint más­ min­dennapi lények, kiknél arányosabban vannak megosztva a testi és szellemi előnyök. Szülővárosának női s lányai merültek föl képze­letében, azonban midőn egyenként végig vonultak előtte, egy sem volt köztük, még azok közt sem, kik iránt ő futólagos vagy tartósabbb érdekkel viseltetett is, kiről azt képzelhetné, hogy az­t Voldmann Fridrik nem is tudta voltaképen egész bizonyossággal, hogy miről akart hát képzelődni. Még mindig azon helyen függtek pillantási, hol donna Juana eltűnt a gránátvirágok izzó kelyhei mögött, s azon változhatlan határozatot tette föl magában, hogy mihelyt a hölgy visszatér , nyiltszivű vallomása által azonnal véget vet a rá nézve mindinkább terhesebbé váló kedvetlen hangulatnak. Azonban az úrnő fölmenté most elhatározását a föndicsért változhatlanságot illetőleg minden próbatét alól, mert nem tért vissza, s a tudóson mindinkább nyugtalanság kezdett erőt venni a várakozás miatt, mely végre lehetlenné tette neki a magányos folyosón való további maradást, s ki is üzé onnét. Alig éré el az első utczának elejét, mely a folyam­part felől a városba nyúlt be, midőn a véletlen kegye némi felvilágosítást nyújtott neki dón mmedeának „el­mulaszthatlan kötelezettségeire“ nézve. A nevezett úr ugyanis trendában, egy kéz­­műraktárban volt, melynek az utcza felé eső oldala majdnem egészen egy roppant nagy, tárva nyitva tar­tott ajtóból állt úgy, hogy az arra menő képes volt az utczáról abban mindent kivehetőleg áttekinteni de egészen a hátteréig. Itt ült don Amedeo, egyik bolti asztalon, ha­nyagul lógázva le lábait, roppant kéjérzettel sziván be ezigarillájának kékes füstjét, melyet aztán ismét elé lövelgetett fehér fogai közöl kacskaringós gomolyokban, s e fontos foglalatosság szünetei közt fecsegett a „reg­geli tertuliának“ többi részvevőivel, kik a trendának ládáin, szekrényein foglaltak köröskörül helyet, s ugyan­azon nagy mértékben igénybevevő kötelesség teljesíté­sének adták magukat át. Az ajtón úgy rajzottak ki és be, mint valami méhkas körül, az egyik jött ebből a tertuliából, a má­sik pedig a másik tertuliába lépegetett csendesen a sarkon. (Folytatása következik.) A hét története. E héten „nagyhét“ volt. A sportvilág nagyhete, mely évenként nemcsak egyszer köszön be, mint az egyházé, hanem kétszer : tavaszszal és őszszel. E nagyhetet némely emberek szintén böjtöléssel ünnepült meg, de csak a lovászok, kinek koplalási és izzadási kúrái elkerülhetlenek arra, hogy dongáik a kellő vékonyságon túl ne hízzanak. A tavaszi meeting két első napja — a harmadik, s midőn e sorok a papírra folynak, még nem érkezett el­­ — igen szépen sikerült. — A vasárnapi első verseny-­­­ben legalább 30,000 ember vett részt és 800 kocsinál­­ több robogott a versenytér felé. Nem is tudtam, hogy m­ennyi kocsi van Pesten, az omnibuszok mind zsúfolva­­ voltak s szegény lovaik alig győzték czipelni a sok­­ vasárnapi sportsmant. Az ekvipázsok pedig világos­­ szinti selyemmel, finom csipkékkel s ezek hölgyi tölte­lékével tetőig el voltak telve, mig a két- és egylovas bérkocsik nagy része már szombaton föl volt fogadva oly árakért, melyek a hatóságilag megállapított tak­sához semmi arányban nem állottak. A tribünökhöz vezető út kevéssel a verseny kezdete előtt valóságos hangyaboly volt. Ember, ló és kocsikerék egymásba rekedve, megfenekedve az öntözés daczára is nagy ho­mokban s fuldokolva a nem eléggé földhöz locsolt rák­osi porban, tolult ott a terjedelmes deszka-épület felé. Csoda, hogy szerencsétlenség nem történt s a sal­­langos négyes fogatok valamelyik, egyik másik sallang­­talan, földhöz ragadt, szegény, gyalogos embert még job­ban a földhöz nem ragasztotta. Berni a látvány még fényesebb volt. A tribünök rended telére zsúfolva feketéltek ki a világoszöld me­zőbe, a páholyok és zártszékek a legbájosabb női arczokkal s a legelragadóbb tavaszi toilettekkel voltak szegélyezve, az udvari páholynak is magas vendégei voltak: a király, a királyné, a királyi gyermekek, Jó­zsef főherczeg és neje Klotild főherczegné, nem hiá­­nyoztak a miniszterek sem, kivéve a közoktatásügy, az igazságügy, s a közlekedésügy minisztereit, kik a lovak iránt, úgy látszik, nem nagy szenvedéllyel bírnak. Szóval az egész hivatalos és nemhivatalos világ együtt volt a zöld pázsiton és olyan majálist­ csinált az első lóversenyből, mintha a majális is sport volna. A nap hőse „Pantaleon“ volt, a kaldrubi cs. mé­nes híres lova, mely már annyi pázsiton annyi díjat nyert, hogy, miután zsebei sincsenek, nem tudom, hová dugja azt a sok aranyat. Vasárnap az 1000 aranyos első császári díjt rakta zsebre igen érdekes futás után oly könnyedséggel, mintha concurrensei nem is voltak volna. De a másik versenynél ugyanő mégis vereséget szenve­dett gróf Szapáry Iván „Coup d’État“-ja által, melyet birtokosa maga lovagolt, még pedig oly ügyességgel mindig szorosan „Pantaleon“orra előtt, hogy ez se jobbról se balról nem volt képes elébe csuszszanni és — képzelhetni mily nagy boszuságára — látnia kellett, mint nyer „Coup d’ Etat“ anélkül, hogy lovagja a kor­bácscsal csak hozzá is nyúlt volna. A hölgyek 300 ara­nyos dija volt ezen „állam-csiny“ jutalma. Az első nap egy nagy veszteség által is volt érdekesitve. A csás­zári díjért való futás közben ugyanis „Rama“, gróf Szé­chenyi Bélának (tulajdonképen egy „Lissa“ nevű cor­­sortiumnak) Angolországban drága pénzen vásárolt lova, mely tavaly óta több európai társon nagy hírre kapott, megbotlott s oly­an sérülést szenvedett, mely a derék táltost hihetőleg örökre le fogja szorítani győzel­meinek eddigi teréről. Különben a második versenynapnak még egy nagy vendége is volt. Nem Napoleon herczeget értem, kit Zágrábból hiába vártak, sem Beust grófot, ki sze­mélyesen jelen volt, hanem a Jupiter Pluviust, az eső istenét, ki felhőit összekomandérozta a versenytér fölé s azt egész közönségével együtt negyedóránként jól megöntözte. Ez persze a turf embereit csöppet sem zse­­nirozza, legfölebb kinyitják esernyőiket s belebujnak fehér vagy fekete vizmentes kabátjaikba s avval vége van. Sőt ha kénköves, és nem vizes eső esnék is, úgy hi­szem, ez sem tartaná őket vissza a versenyektől. Több csodálatot érdemelnek a főrangú hölgyek, kik világos tavaszi öltözékeikben fedetlen vagy roszul födött pá­holyaik székein s magán a turfán is derekasan megáll­tak, illetőleg megültek és rendületlenül megáztak „a hazáért.“ A hét eleje az udvarképes köröknek is nyújtott egy nagy eseményt. A várpalota fényesen kivilágított ablaksorai, melyek az éjen át aláfénylettek a Dunán át Pestre, azt hirdették, hogy a királyi lakban valami tör­ténik. Történt is egy nagy udvari bál, mely a „társa­ság“ színét a király fényes termeiben öszpontosította. A közönség persze ama fényes ablakokon kívül mit sem látott belőle, hacsak a hídon átrobogó hintókba nem mélyesztette fürkésző tekinteteit. Annál többet látott a közönség azon másik bál­ból, melyet kedden este az első pesti bölcsöde s a Hát­szegen fölállítandó árvaház javára jótékony hölgyeink a lövöldében adtak. A bál oly fényesen sikerült s a részt­vevők száma oly nagy volt, hogy nemcsak az első, ha­nem egy második pesti bölcsödét is meg lehetne az eredményből ajándékozni . Hátszegen akár állíthatnak két árvaházat is,­­ t. i. ha még egy pár ilyen bált si­kerül létrehozni. A jótékony hölgyek, kik Pesten az árvák javára oly szakadatlan buzgalommal és több, férfias (mert nőies) erélylyel működnek, csakugyan mindenki csodálatát és tiszteletét megérdemlik, kinél a jótékonyság nem puszta szó vagy pusztában elhangzó szó. A legnagyobb dicséret pedig kétségkívül gr. Károlyi Edénét illeti, ki jótékony czélok közül tán még többet munkálkodik, mint férje a részvényes vállalatok közül. Óhajtsunk mind a kettőnek továbbra is sikeres eredményeket. Hogy miképen fog ma este a vigazda termébe­n adan­dó hangverseny sikerülni, azt persze még most (szerdán délelőtt) nem tudhatom. De valószínűleg igen jól, miután a hangversenyben annyi főrangú hölgy vesz részt, hogy már csak azért az egyért is mindenesetre tele lesz a terem. Az ily főrangú productiók közönségünket, bármennyire nevezze magát democratának, mégis rendkívül érdek­lik. A magas születés nimbusa nimbus marad reá nézve még akkor is, ha az ész hangosan mondja bensőjében : azért sem. Persze e nimbus vonzereje nem volna oly varázsos, ha egyúttal a női szépséggel nem járna kar­öltve, mely mint ország világ tudja, épen a magyar aristokratiában oly csaknem­ általánosnak nevezhető egyetemességgel jelentkezik. És így a­ki meg nem hajol a rang előtt, az térdet hajt önkénytelenül­­ a szép­ségnek.Hevesi Lajos, 23.7

Next