Magyarország és a Nagyvilág, 1870 (6. évfolyam, 27-52. szám)

1870-09-11 / 37. szám

434 a legsivárabb szigetre, a tenger közepén, mi mindez ahhoz képest, mi lelkét terheli ? — De éreztessétek vele ! egyszer, csak egyetlenegyszer, csak egy pillanatig, mit tesz az oly embernek lenni, kit megvet, gyűlöl az egész világ, kit elhagytak barátai, s mindazok, kikkel valaha s jót tett, kit megtagadtak azok, kik be voltak avatva terveibe, kiknek erszénye az ő ragadmányaival telt meg, s kiknek melle ragyog azon kard viszfényétől, melyet ő forgatott kezei között, s éreztessétek vele e borzalmasan sivár érzést, hagyjátok elélni lelkét e vigasztalan és reménytelen elhagyottság érzetével, és azt fogjá- tok mondani, ő megbünhődött. — A bünhödés e pillanata Napoleon számára a Waterlooi, III. Napoleon számára a sedani ütközet után következett el. Ha azon őrültség, mely a bukást megelőzni szokta, lelkét el nem homályosítja, már Elba szigetén be fogta volna látni, hogy Francziaországban talán sorsának és hadi sikereinek még lehetnek társai, de barátjai többé nem. Nem lehetett előtte ismeretlen azon enthusiasmus, melylyel a szövetségesek hadserege Párisban az első invasló alkalmával fogadtatott. Az ujjongás, melylyel a legyőzöttek a győzök élejbe jöttek, oly nagy volt, hogy ezek alig hihettek szemeiknek. Egy szemtanú, gróf Schwerin Vilmos, ki a szövetséges hadsereg táborkarának élén vonult be Párisba s ki a porosz király parancsára első vitte volt meg e hirt Berlinbe, a hátrahagyott emlékirataiban a többek között a következő sorokat közli: „Volt alkalmam nem egy helyütt élvezni a diadalmas fogadtatás mámorát, de sehol oly mértékben nem találkoztam azzal, mint Párisban. A merre mentünk, mindenütt a tömeg ujjongása fogadott és kisért, velőt rázó vivátokkal üdvözölték a porosz királyt, az orosz czárt, a szövetségeseket és a békét. Minél tovább haladtunk, annál nagyobb lett a tömeg s fékezhetetlenebb a zaj, a lárma. Egész Páris talpon volt, mézédes mámor látszott uralni mindenkit. Érezni kezdem, hogy azok a koszorús hősök, kik a csatatéren elhullottak, nem a hazáért haltak el. Láttam nemzetőröket, kik a becsület légió rendjeleit lovaik farkára kötötték, Napoleon szidalmazása vegyült az ujjongás közé s Vendome terén a nép Napoleon szobrának ledöntésével foglalkozott s mindegyre ujuló erővel fogta meg a köteleket, melyekkel a szobrot, hogy ledönthessék, körülfonták, sőt a kuszók között a legbátrabb fölmászott egész a szobor csúcsára s harsogó kiáltások mellett hurkot akasztott a világot uraló nyakába. . . A fej kissé meg is hajolt. . .“ Némileg hasonlót kell magának Napóleonnak tapasztalni, midőn Fontainebleaun át Elba szigetére szállították. Sir Neil Campbell, az angol kormánybiztos, kinek felügyelete alatt állott, tavaly megjelent hátrahagyott irataiban a következőket írja : „Napóleon nagyon tartott, hogy a déli vidékek lakói, bántalmazásra ragadtatják magukat. „ Gyilkoltassanak meg a bourbonok, kiáltott föl egy ízben, és én megbocsátok nekik, de tartok tőle, hogy e bitang népség piszkolódásainak szándékoznak kitenni. A csatatéren meghalni, — semmi, de sárban és ily kezek alatt!“ . . . Gyanúja nem volt alap nélkül, mert csakugyan nagy veszélyben forgott. — A tömeg a szó szoros értelmében darabokra akarta tépni. Annyim féltette életét, hogy utoljára már nem is mert kocsijában utazni, hanem átöltözve csak egy couriertől kisérve a kocsi előtt lovagolt. Először orosz köpő- nyegyes fehér bourbonos cárdája volt, később pedig, midőn tartott attól, hogy az is elárulhatná kilétét, a kormánybiztossal minduntalan vagy süveget, vagy kabátot cserélt, és fölváltva vagy Campbell ezredesnek, vagy lord Burgheschnek adta ki magát. Ha lett volna Napóleonnak még barátja akkor, midőn egy évvel később még egyszer átlépte a tuileriák küszöbét, az bizonnyal Chateaubriand e szavaival fordult volna feléje : „Geniusod megcsalt, a közvélemény nincs melletted többé, könyörülj Francziaországon.“ De Napóleonnak nem volt barátja többé. Fouché csak azért közelített hozzája, hogy elárul hassa, Talleyrand Bécsben időzött, hol a congressus még ülésezett. Élt akkor egy bizonyos gróf Montrond, egy csaló, adósságcsináló, kártyás, kalandor, és Napoleon ezt választá, ezt bízta meg Bécscsel egyezkedést kísérteni. Gróf Montrond valódi typusa volt azon franczia „rouék“-nak, kiket Faublas és a „Liaisons dange- reuses“ hoztak forgalomba, -akiknek ma szökni kellett, holnap ismét kegyekbe jöttek „preux chevalier de la Buse“, kit Byron megénekelt, és kiről, mint Don. Juanról azt mondotta, hogy még a kártyákat is meg i tudják bűvölni; egy időben intim viszonyban vannak az, orléansi herczeggel s Hortense királynővel, de mindennekelőtt Talleyranddal, mert habár csak roszat beszélt: egyik a másikról, mégis szerették egymást — bűneik miatt. E férfiút bízta meg küldetéssel Napoleon. Az egész történet részletesen megtalálható „Grenow kap iz Itány emlékirataiban“, ki „az utolsó dandy“ , e név alatt nem lesz teljesen ismeretlen e lapok olvasói': t j előtt. — E kapitány, ki fiatalabb éveiben jó lábon állott sz gróf Montrondal említi, hogy ez utóbbi fölvett névvel, s at mint tudós botanikus Bécsbe utazott, megkísértendő a herczeg Talleyrandot ismét megnyerni Napoleon részére, s azután Metternichet kiengesztelni, Mária-Lujza császár- inét pedig reá bírni, hogy Párisba visszatérjen. Mihelyt Bécsbe érkezett, azonnal fölkereste Tal-leyrandot és Metternichet, de sikert egyiknél sem aratjhatott. Ezután utat és módot keresett a schönbrunni kertbe juthatni, hol akkor Mária Lujza tartózkodott. A császárné szenvedélyes virágkedvelő volt és Montrond, mint tudós botanikus csakhamar alkalmat talált beszédje, de eredni vele s tudtára adni, a mivel megbizatott, s a Azonban itt is csakhamar átlátta, hogy küldetése siker-es télen, s Párisba visszatérve, jelentése igy hangzott : 11 é „hogy egy nő, ki annyira szereti a tulipánokat, nem vi-1 , sejtezhetik különös érdekkel férje hadárai iránt. “ És csak - ugyan úgy is volt. is ! Mire számíthatott volna még Napóleon a világon ? 1 . Egyedül a hadseregre, melyet a Bourbonok nyomorult 1r - uralkodásaik első éveiben gyötörtek s mely Napóleonra jr a számított, mint Napoleon ő rájuk. Nagy hadseregének 115 veteránjai, kiket a restaurált kormány megvetett, aki visszatért emigratió gúnyolt, s fényes nevű ifjú urak házi térbe szorítottak, tárt karokkal fogadták a császárt s lelkesedésük régi lángjával tűzték föl a háromszinüigyi kárdát, melyet eddig ódon tarsolyukban elrejtve tartogatstak. Igaz hogy Chateaubriand azt mondja, hogy e hiti, katonák, kik körűlé sereglettek, nem voltak egyebek a phantomnál, s lezúgott dicsősége árnyképénél s hogy 1 b a sasok, melyek toronyról toronyra szálltak, bágyadtan ereszkedtek alá midőn a tuilleriák kéményeit megpillan- : - tották. i i. Ez időben egy fölötte vészes oppositió kezdettjeit, adni magáról a kamarában, mely miután a plebiscitum megtörtént s a császárt egy millió szótöbbséggel trón- , - ján megerősítő, — országszerte agitál. e Talán még e crisist is átlábolhatta volna Napoleon, (. i- ha komolyan és őszintén hivatkozott volna a népre s t, fegyvert adott volna a tömeg kezébe ; ha el tudta volna határozni magát, 1793-nak szellemet, hívni segélyül. D-' azonban egyformán tartott a forradalomtól, mint ai-külellentől mely hadoszlopait már Francziaország hatá- Lrai felé hömpölygeté, és igy a szó szoros értelmében két tűz között a legszerencsétlenebb utat választotta, miután azon elemekkel temporizált, melyekhez természete és múltja folytán szikrányi simpathiával sem visseltethetett s melyekben támogatni őt sem az akattárat, sem az erő nem volt meg, tudniillik, az alkotrmányos párt. „E párt, mely mint sir Henry Lyton Bulwer „his-ttoriai jellemeiben“ mondja, — a középosztályt és a franczia nép gondolkodó részét foglalta magában, e párt 5 rendezett kormány, nyugalmas idők s oly fejedelem alatt, r- s kiben bízik, hathatós lendületet, adhatott volna a haza ,p ügyének; de oly kormány alatt, melyet a kard teremtett A válságos pillanatokban s oly uralkodó alatt, kire gyanús i. I szemmel nézett, Napoleon actiait csak megzavarhatta, rt s tekintélyét nem növelhette. “ 311 Ki nem látja I. Napóleon e helyzetében III. Na-poleonét ? A különbség csak az, hogy az önalkotta s ön- 31 okozta körülményeket ama nagy katonai tulajdonok is paralisálták, melyekkel I. Napóleon elvitázhatlanul birtat, míg a pillanat, melyekben e tulajdonok III. Napóleont megmenthették volna, elárulta azt, hogy azokkal soha se rendelkezett. Mint most, úgy akkor is kaczérkodtak, a forradalommal, után útfélen énekeltették a Marseiliklaist, hallani lehetett a Carmagnolet, Bonaparte szobrát 1- 1 vörös föveggel ékesítették s a plebiscit eredményét a ly színházszerüleg dekorált Mars mezőn roppant tömeg előtt hirdették ki. Azonban ily színházi csínyekkel már nem sokra lehetett menni, ahhoz pedig, hogy a nép duz- l- zadó erejének szabad folyást engedjenek, hiányzott bennük a bátorság. Más részről a kamara s ebben különöd, Igen az alkotmányos párt nyakasnak, gyanakvónak mull- statta magát, még mielőtt a harcztérről a hírek beérkezettek volna, úgy álltak a dolgok, hogy egy vesztett csatára az egész napóleoni épület halomra dől. És a e- 1 Waterlooi csata megtette ezt. 1-1 Midőn június 21-dikének éjjelén Napóleon ment le, egy hazátlan vándor átlépte azon város küszöbét, „mely mn szerencsétleneknek nem hazája“ — kezdetét vette azon e-1 rettenetes bűnhődés, mely borzasztóbb a vesztett csataazónál, az elvesztett trónnál: az a teljes reménytelenség, e-1 melyet Dante mint minden kin között a legborzasztóbbb hat, oly hatalmas vonásokkal festett le „pokla“ kevetkezető soraiban. És megjelentek telhetetlen dicsvágyának szellemei, bűnös önzésének áldozatai, azok a százezrek, a akik Oroszország jégmezőin, Spanyolország napbarnitottai- sziklahasadékai között elhaltak, fölkeltek egytől egyig, — és elhalt a szó nyakán, mely egy évvel ezelőtt még, midőn Elbára vitték, azt mondotta : „a világ meg fogja látni, mit jelent egy nagy ember halála.“ Mert Elba után még egyszer Páris következett, de Waterloo után semmi — semmi, csak a borzasztó magány és a halál. Ez érzés üldözte, gyötörte Napoleont azon pillanattól kezdve, mikor mindnyájuk ijedelmére utolszor lépett ama földre, mely most mindörökre kitagadni szándékozott őt. Hiában küldötte Regnault de st. Jean D’Angely miniszterét a kamarába, a „hadsereg bulletin“-jének fölolvasása, végett, mely a lignyi győzelemről szólt, és a Waterlooi ütközetről azt mondotta, hogy az a franczia hadseregre nézve vészesen, de dicsteliesen végződött. A kamara nem akarta hallani. Akkor Napoleon az Elyséeből (ugyanabból, honnan később a deczemberi véres csillag fölbukott,) a következő jelentést küldte a „kamara képviseletéhez: (lásd „Napoleon leveleit“ 496.) „T. Elnök úr! A lignyi és a mont-saint jeanni Waterloo ütközetek következtében, miután a hadseregről s a határerődök védelméről gondoskodtam, Párisba jöttem, hogy ministereimmel a nemzeti védelem teendőiről értekezzem, és a kamarával mindazon teendők tárgyában tisztába jöjjek, melyek a haza jólétét czélozzák. — A külügyekre nézve egy bizottságot állítottam össze, megújítandó az összeköttetést az idegen hatalmakkal, hogy megtudhassák tulajdonképi czéljaikat, s a háború véget érjen, ha az a nemzet függetlensége és becsületével öszszeegyeztethető. De ehhez a legnagyobb egyetértés szükséges, és én számítok a kamara közreműködésére és hazafiságára, és a személyem iránti ragaszkodásra.“ A kamara még aznap válaszolt. Lafayette indítványára a következő határozat hozatott egyhangúlag : „A kamara állandónak nyilvánítja magát, és minden kísérlet feloszlatására, felségárulás, és kire az reá bizonyul, mint hazaáruló halállal lakói.“ Ezzel Napoleon le volt téve! Constant Benjamin az Elyséebe ment és tudtára adta Napóleonnak a kamara határozatát. A kertben találta. Rettenetes nagy tömeg hullámzott ott az Avenue de Marignyn. — Egyes kiáltások hallatszottak : Vive l'Empereur! “ „Mivel adósaim ez emberek ? kérdé Napoleon, meghatva a ragaszkodás ez utolsó jelei által, melyet meg nem érdemelt, s melynek már semmi hasznát sem vehette ; „szegényen találtam őket, szegényen hagyom őket!“ „Ez talán az egyetlen igaz szó, melyet Napoleon egész életében mondott!“ kiált föl Chateaubriand. Másnap Napoleon egy nyilatkozványt intézett a néphez, melyben kijelenti: „Az én politikai életemnek vége, és én ezennel fiamat II. Napoleon név alatt, franczia császárra proclamálom. Midőn a franczia kormánybiztosok hírül vitték Wellington herczegnek, hogy Napóleon leköszönt, lakonikusan jegyzé meg : „Egy év óta tudom már !“ — De ekkor csakugyan komoly volt. Egyelőre azonban senki sem gondolt a Bourbonok restaurálására, kik, mihelyt partra szállt Cannesnál Napoleon, azonnal elhagyták a tulleriakat és Gentbe menekültek. Belügyeinek rendezésére egészen szabad kezet engedtek Francziaországnak, és „az idegen hatalmak tulajdonképi czéljai“, melyekről Napóleon utolsó jelentésében megemlékezett, egyedül csak arra szorítkoztak, hogy Napóleontól egyszer mindenkorra megszabaduljanak, sőt a jövőre veszélytelenné tegyék. Már az emlékezetes száz nap alatt így szólott Talleyrand a föntemlített gróf Montrondhoz : „Nem tudom minő kormány lenne Francziaországnak a legjobb, de tudom, hogy Napóleoné a legroszab,és midőn a társalgás folyamában ez ágens az orleansi herczegre vitte a beszédet, ezt mondá a diplomata : „Az ajtó még nincs nyitva, de ha valaha nyitva találna lenni, nem látom át, miért zárni be erőszakkal. * Annyi szilárdul állott: vagy Bourbon vagy Orleans — Napóleonról szó sem lehetett többé. Négy nap múlva visszatérte után elhagyta Párist, hogy soha ne lássa többé. Legelőször is Malmaisonba ment. A kastély üres volt és Josephine már nem élt. Itt minden őt juttatá eszébe, kit eltaszított magától. Az egyetlen, ki igazán szerette, s kit elhagyott a császár leányáért, kinek kedvesebbek voltak tulipánjai, mint férje babérai! A spanyolországi bűnös invasioval kezdődik szerencsétlensége, és Josephinnel, a nép leányával, eltávozott jó geniusa. Most mi volt egyéb, mint „bársalói“ egy a törvényen kívül álló férfi, szökevény, üldözött, és ha valahol, úgy Malmaisonban dicsőségének és boldogságának e verőfényes pontján elgondolkodhatott azon nagy hibák és téves fogások fölött, melyek sírját megásták. Julius elsejétől kezdve Francziaország éjszaknyugati partjain különféle nemzetek hajói szállingoltak, alkalmat akartak nyújtani Napóleonnak a menekülésre Magyarország és a nagyvilág. 37. szám, 1870.