Magyarország és a Nagyvilág, 1875 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1875-08-29 / 35. szám
36. SZÁM. minden lépését, azt bebizonyítá legközelebb, midőn a népszínműnek a népszínház számára való átadása került napirendre. Mialatt a színházi körök és a napi sajtó egy részében is az elfogultság s talán az érdek is csak félig rejtett harczot kezdett a történendő dolgok ellen, a Podmaniczky csupán a közczélt tartotta szemei előtt s fölülemelkedve a kicsinyes féltékenységeken, biztosította a népszínházát, de biztosította az átadott népszínmű sorsát is és mint mindig, ezúttal is miveit, lovagias és czélravezető föllépése által megnyerte a művészet minden barátjának elismerését. — Megnyugvással látjuk jeles hazánkfiát nemzeti intézetünk élén s hiszszük, hogy a magas czél felé, mely ezentúl a nemzeti színház elé tűzve leend, biztosan fog közeledni, annál inkább, mert oldalán egy oly férfiút bír, kinél jobban senki sem járulhatna hozzá a siker biztosításához. Szigligeti Ede, a nemzeti színház drámai művezetője, sokkal ismertebb alak az öszszes műveit magyar közönség előtt, hogysem munkásságáról, érdemeiről e helyen elmondanunk kellene , amit mindenki tud. Szigligeti neve szorosan egybe van forrva nemcsak a magyar színirodalom, hanem a nemzeti színház történelmével is. Különböző állásokban hiú támasza volt e nemzeti intézetnek évtizedeken át, szemei előtt látta, elősegítette fejlődését, neki szentelte összes munkásságát. Szinkói termékenységének legelsősorban a nemzeti színház élvezte gyümölcseit; száznál többre rúg Szigligeti színdarabjainak száma s a nemzeti színház műsorában nem egy időszakban csupán Szigligeti művei mentették meg az intézetnek kitűzött hazafias czélt, hogy a színpad eredeti magyar művek előadására szolgáljon. Ő teremtette meg a magyar népszínművet, melynek csak gyér és bizonytalan kísérletei léteztek azelőtt s melyet annyira fejlesztett, hogy ma már külön színházat bírunk e műfaj számára. De nemcsak itt Szigligeti a nemzeti színház számára, nemcsak előmozdutó odaadó buzgalommal annak fejlődését, hanem, — szerzett be tapasztalásokat is az évek hosszú során át, mialatt életét a nemzeti művészet ezen hajlékának szentelé. Átélte jó és rész napjait, megismerte bajait és jobban mint bárki más, behatott annak titkába, miként kell a műintézetet ereedeti rendeltetése felé visszavezetni. Senki nálánál jobban nem ismeri az eddig uralkodott bajokat és senki hivatottabb nem lehet az orvoslásra, mint ő, színügyünk legalaposabb ismerője. Nagyérdekű fejtegetései, értekezései, melyek időnként a sajtó utján napvilágot láttak, bizonyítják, hogy a magasabb drámai művészet czéljaival, eszközeivel teljesen tisztában van s oly emelkedett szempontból stél, mely teljes garancziája annak, hogy vezetése alatt a nemzeti színház, megszabadulva idegen elemeitől, azzá lesz végre, a mivé évtizedekkel ezelőtt a nemzeti lelkesedés szánta: a fejlett ízlés, a magasb művészet hajlékává ! — y. — Egy szegény diák története. — Eredeti elbeszélés. — Irta : ^ i c z, © r. (Folytatás.A z idegen fölállt, hogy a csőszházból nócselé^Brtdet hívjon segítségül. De innen amúgy is útban volt már a segítség. Az idegen hangos kifakadása, valamint a nőnek erre következett jajkiáltása a csősznépet figyelmessé tette, hogy a sírok közt valami rendkívüli dolog történt. A csősz vasvillával, a csőszné baltával fegyverkezve siettek a sírkertbe, Pista, a csősznek legényfia csakhamar utánuk iramlott. Ugyanazon perczben értek a színhelyre, midőn az idegen fölemelkedett volt, hogy segítség után lásson. Midőn a csőszné meglátta a fűben a holtnak tetsző, vérrel borított női alakot, ijedtében elejtő baltáját s jajgatva »Jézus Mária« ! — »Rabló!« — »gyilkos!« kiáltással szaladt lelke szakadtan visszafelé, lármát ütni a faluban. A csősz maga, magasra emelt vasvillával rohant az idegennek. — Védangyalunkat ölted meg, gazember! megállj, ezért rögtön meglakolsz !! kiáltá dühösen. Pista,előbb kerülvén oldalt a vélt gyilkosnak, mint a sirhalmon át kapaszkodó apja, mármár nyakon ragadta az idegent, hogy leverje. Az idegen a »gyilkos !« — kiáltásra, a melylyel a csőszné kifelé iramlott, megdöbbent. Villámként futotta át agyát a gondolat, mily veszedelmes gyanúba vétetett. E perczben érté nyakán Pista vas kezeit. Egy erős lökéssel lerázta magáról a legényt, úgy hogy ez hányat esett egész hosszában; a csősz vasvillája elől pedig sebtében félreugorván, fojtott hangon kiáltá a támadóknak. — Ördög s pokol! — Vén bolond, nem ismer kend már? — Hát te vadállat, még kapitányodról is megfeledkeztél ? Olyan vagyok-e én, mint egy gyilkos ? A csőszök, apa s fiú e szavakra nagyot néztek a szólóra. — Sándor ifjut! — isten úgyse! kiáltá fel az öreg, míg Pista örömsugárzó arczcal csapván össze két kezét, rebegé: »Kapitány uram! isten bizony!« De csakhamar az ájulva előtte fekvő női alakra nézve, fájdalmas feddő hangon folytatá: — De hát az isten szerelméért! ugyan hogy bánthatá kapitány uram ezt az áldatlan angyalt ii ? — Nem bántottam én ezt a nőt, kit angyalnak neveztél, Pista öcsém ! válaszolt a kapitány keserű mosolylyal, — hisz inkább saját szivemet volnék képes kitépni, sem hogy őt, ki e szivemet oly kegyetlenül megsebzé, bánthatnám! De barátim! már most lássunk utána, hogy ágyba kerüljön a szerencsétlen, s magához térjen. Aztán meg jó lesz, Pista öcsém, ha anyádnak utána sietsz , nehogy fellármázza ellenem a falut meg a zsandárokat! Ez utóbbi intelem már későn jött. A csőszné jajveszéklése már is összeesődítette volt a faluszélről a lakosságot, mely csoportban özönlött a színhelyre. S mielőtt föl lehetett volna világosítani a bőszült tömeget, már ott termett egy négy főből álló lovas zsandár csapat is, a mely kerülő útjában a temető közelébe érvén, épen midőn a népség a sírkert felé sietett, maga is oda vágtatott megnézni, mi történt. A csőszné csak egyre kiáltozott, nem ügyelvén fiának integetésére, szikrázó szemekkel szidta, átkozta a »gyilkost« s első is volt, ki a megjelenő zsandároknak — ujjal mutatván Sándorra, oda kiáltott. — Itt állni! az istentelen gyilkos, verjék vasra,akaszszák föl! ide mindjárt erre a fűzfára ii! S amint ily esetekben mindig szokott lenni, a tömeg a nélkül, hogy tisztán tudná, mit csinál, ciórusban csatlakozott a hosszú kiáltáshoz, százszorosan viszhangoztatván a csőszné irtóztató szidalmait, káromlásait. A zsandár vezér mindenek előtt is a vádlott biztosításáról gondoskodott,közbe vétetvén őt legényei által. Erre az ájult nő üterét vizsgálván meg, azonnal fölismerte, hogy gyilkolásról szó sincsen, s miután a női nép által kivitette az elájultat a temetőből a csőrházba, a vádlotthoz fordult, kérdezvén, ki legyen s miként került ide ? Sándor: maradjunk egyelőre ez elnevezésnél, pillanatnyi gondolkodás után válaszolt olasz nyelven ekként: — Őrmester úr, látom, régi vitéze a császárnak, Olaszországban is járt bizonyosan, s megérti ha olaszul felelek, nemde? Szigligeti Ede, a nemzeti színház drámai művezetője. Magyarország é s a Nagyvilág. 419