Magyarország és a Nagyvilág, 1876 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1876-01-02 / 1. szám
2 is, csakhamar a röpirat megjelenése után, taggá választotta. E röpiratban már letükröződik Kemény Zsigmond egész politikai pályájának vezériránya. Ez mérsékelt haladás, s bizonyos józan középirány a conservativ előítéletek s a demokratikus túlhajtások között. Nagyobb jelentőségű politikai pályája 1846-ban kezdődött. Csengery Antal meghívására, az ez által szerkesztett »Pesti Hírlap« munkatársa élén s ez idő óta folyvást vezérszerepet játszott. A főváros politikai és irodalmi életében tevékeny részt vett s 1848-ig legmunkásabb dolgozótársa volt a »Pesti Hírlap«-nak; czikkei nem csak tartalom, de forma tekintetében is kitűntek. A parlamentarizmusnak volt ugyan hive, de sokkal mérsékeltebb mint társai; csak szigorú kritika után fogadott el valamit, amint átalában írói működését nem is a reformeszmékben való termékenység, mint az analytikus bírálat jellemzi. Az ő bonczoló képessége, dialektikája a legerősebbek egyike volt a magyar publicistikában, habár nem szorítkozott is a puszta negatíóra, hanem pozitív meggyőződés alakjában is határozottan nyilatkozott. Publicistái tevékenysége mellett azonban hű maradt a szépirodalomhoz is. Még ifjú korában írt két regényt, az »Élet és Ábránd«-ot és »Gyulai Pál«-t; az első nem jelent meg és kézirata Buda ostrománál odaveszett, »Gyulai Pál« pedig nem részesült kedvező fogadtatásban. Vontatott alakú és hibás szerkezetű, költőietlen részletekkel teljes, de kor- és jellemrajz tekintetében rendkívüli tehetségről tanúskodó. Valamint czikkeiben is csak hosszas gyakorlat után találta meg a kellő formát, úgy regényei is csak később emelkedtek a művészi forma magaslatára. Második regénye a »Férj és nő« s beszélyei: »Ködképek a kedély láthatárán«, már forma tekintetében is kiválók, az »Özvegy és leánya« pedig kitűnő szerkezetű regény, mely az e nemű legjobb angol regényeknél semmivel sem áll hátrább, míg a »Rajongók« és »Zord idők« czímű regényei Kemény írói tehetségét teljes erejében mutatják.. A mozgalmas 1848-ik évben Kővárvidék egyik kerülete megválasztotta Keményt a pesti országgyűlésre. Kemény nem bírta az élő szó hatalmát, s a nemzetgyűlésen nem játszott szerepet, amint nem szólalt fel az 1865-diki országgyűlésen sem, midőn a pesti Lipótváros választotta meg képviselőjének. 1848-ban Kemény az országgyűlést Debreczenibe követé, s 1849 tavaszán Szemere ministériumában osztálytanácsosságot vállalt, mely állásban főleg codificatióval foglalkozott. A forradalom lesujtásával hadi törvényszék elé állittatott, de mint polgári tisztviselőt, fölmenték. Közvetlenül a forradalmat követett gyászévekben utat-módot keresett a nemzet megmentésére, s e töprengéseinek eredményei a »Forradalom után«, s »Még egy szó a forradalom után« czimű röpiratai. A röpiratoknak nem volt közvetlen politikai sikerük. A Bach-kormány a jogeljátszás erőszakosságával lépett fel; b. Kemény, mint politikai iró, elhallgatott; — sokat utazott a külföldön, és regényeket, történeti tanulmányokat irt. Ekkor születtek: a »Két Wesselényi«, és »gr. Széchenyi István« nagy tanulmányai, a legkitűnőbb alkotások, melyeket e nemben irodalmunk felmutathat. Külföldi útjáról hazatérvén, éles szeme azonnal belátta a nemzet pusztulására számított absolut rendszer hatását és a hírlapirodalom terén igyekezett némi ellenhatást gyakorolni. Nehéz, veszedelmes kísérlet volt ez. Kemény Zsigmond a »Pesti Napló« akkori szerkesztőjét, Bánffayt nyerte meg,s néhány társával számos czikkben hol leplezve, hol nyíltan megtámadta a Bachkormányt, — aminek eredménye az lett, hogy a kormány a szerkesztőt elmozdította. Kemény ekkor egy ideig visszavonult a politikától, s leginkább aesthetikával és szépirodalommal foglalkozott, míg1855-ben átvette a »Pesti Napló« szerkesztését, megtartva azt nyilvános pályája végéig, alig pár évi félbeszakítással. A »Pesti Napló« ő alatta érte virágkorát. Virtuozitásnak mondható az a modor, melylyel egyenetlen fegyverrel a hatalom ellen küzdött. A lapot akkor tulajdonkép a sorok között kellett olvasni s nem egyszer történt, hogy belügyekről irni nem lehetvén, társadalmi, irodalmi, külföldi czikk alakjában folytak a legnevezetesebb hazai politikai kérdések felett a discussiók. Midőn a Bachrendszer mesterséges épülete végre ingadozni kezdett s az alkotmányosság helyreállítása iránt uj remények ébredtek, Kemény mondta ki először s határozottan a 48-ks törvények visszaállítását; ő tolmácsolta ama nagy nemzeti és törvényes gondolatot, mely az alkotmány visszaállításában ténynyé emelkedett. Deákhoz, Eötvöshez, a felirati párt vezérpolitikusaihoz való benső baráti viszonya fellépésének hatalmas súlyt adott; ő e vezérpolitikusok méltó nagy társa, a Deákpárt egyik legkitűnőbb államférfia volt. Az ő czikkei képezik a kiegyezési műlegfényesb igazolását, melyek mellett ma már tanúskodik az idő s melyeket felejthetlenekké fog tenni a történelem. Volt idő, midőn Kemény mintegy központjául szolgált a Deákpárt mérvadó férfias tanácskozásainak. Nem egy nagy esemény magya e tanácskozásokban vettetett el, s midőn arról volt szó, hogy kikből alkottassék Andrássy kormányelnöksége alatt az első minisztérium, Keménynél tartatott ez ügyben a döntő tanácskozás. Ekkor azonban már hanyatlott testi ereje, gyöngeség fogta el, szeme világát ideges bántalom lepte meg s nem régen még oly fényes, tiszta elméje homályosulni kezdett. Egy-két évvel később már csak névleg volt szerkesztő, a munkát kénytelen volt másokra hagyni, 1870- ben pedig teljesen visszalépett minden nyilvános szerepléstől s kevéssel utóbb, jóformán már mint élő halott, erdélyi birtokára vonult. Itt élt mély elvonultságban, testileg lelkileg megtörve, mig végre deczember 22-én a halál megszabaditó szenvedéseitől. Közéletünkre, irodalmunkra nézve Kemény már évek óta halva volt, — de mégis csak most, midőn igazán elköltözött sorainkból, most érezzük át teljesen a veszteség nagyságát, mely e fényes szellem letüntében érte a nemzetet Emléke élni fog műveiben, élni fog nemzetünk történelmében, melynek nem egy fényes lapja tanúságot tesz b. Kemény Zsigmond nagysága mellett. Magyarország és a Nagyvilág. Recuza vándorlásaiból, * * 1) (A 13-ik századból.) 3 2 1 ő Ъ. а за. gr. SZÉPKOR napja ég fent. — Sugara Kastélyban bíbor arany, — kunyhóba’ vér. A hatalomnak hizelg, s fukaran oszt annak áldást a ki nyögve kér. Kalászos dús lesz a por ugara, az ő nyomorultabb, ez a munkabér, Fényén fölvidul várfal, zord, komor , Hevén vért izzad a küzdő nyomor. Mégis, ki igy tengsz, boldog vagy te por! Mert csak egy úr vas jármát hordozod ; S mert dús hatalmas az ki rád tipor. S mert hatalmának fénye, — nyomorod. *) Első énekét 1874-iki évfolyamunkban közöltük. A jeles ifjú költő, művének befejezéséhez közel áll, s nemsokára az egészet sajtó alá adja. Szerk. 1. szám. S ha sújt is, mástól megvéd annyiszor, S nyugodni hagyja legalább porod. Egy szóval tudnod jó, hogy, bár silányon, Mégis számitsz valamit a világon. De van egy nép, honfosztott, üldözött, Kinek bünül róják, hogy hontalan . Szidják ha jár az emberek között, — Szidják ha bujdos zord sziklák alatt. Rúgják, verik ha tisztán öltözött, De még jobban szemet szúr piszkosan : Csúfolják gyávának ha nyögve tűr, — S ha szembe száll ölik mindenfelül. Saját nevükkel gúnykép nevezik. (S ez a legfájóbb, mert ez lelket ér !) Ha lányuk nem ledér, azzá teszik, ha elbukott, mind vádolják egyér’. Ősz, gyermek, egy mérték alá esik. Egyformán bűnhődik az életér . S ők azt sem kérdhetik : mért van ez igy hát ? Mert rájuk fogják : ők tudják leginkább. Mindenki tudja, e faj a zsidó . Azért utálatos mivel utált. Vizétől megrabolt mély medrü tó, Nem adhat mást mint gőzölgő mocsárt. Igaz hogy mint ilyet kerülni jó, S egy jéget szivni véle tán megárt: És mint ilyen, nem is való egyébre, Mint hogy szemét-gödör legyen belőle, így gondolá azt Sándor pápa is. Ki a menyország kulcsát őrizé , Zsidók ellen jön első szent paizs, S mondá : az istenért gyilkolni szép, — Kivált zsidót! — mert ez még hasznos is, Zsidó pénzével díjaz itt az ég . És ki ne vágynék isten kegydijára, Kivált ha annak csak zsidó az ára ? E bölcseségre lelkes tűzbe jött Spanyol Fernand 2 és portugall Manó : Nagy volt istentől fölkent erejök, S versenyre keltek : ki nagyobb bakó ? Vörös bor helytt zsidó vért küldtek ők Rómába (volt vagy tízezer akó.) E nedvtől ittasult a Vatikán, S »igazságos« igy jön a titán. Vádolni könnyű azt kit mi se véd, S a Ianvád hallgat hol jóhiszem el, A pór mért kötné a zsidó sebét, Ha azt királyok vágnák újra föl ? Mért bújjék a zsivány vadonba szét, Ha nyíltan foszthat mint becsületőr, És mint ítéljen akkor az igazság, Mikor biró, törvényhozó a gazság ? S ki tudná rendre elsorolni mind, Mit tett velük egy hosszú ezred év ! • York, Frankfurt, Frankföld zord emléke int,*■ S még áll sötéten a schwarzburgi rév : Lajost még mindig szentnek nevezik, S a százezer zsidó elporla rég! A föld, a viz, a jég oly néma halk. «, Nem hívják vissza az elzüllt sóhajt! S nem volt menekvés ? semmi eszköz, itt ? Tanácsra béna volt a szív, az ész ? Hisz aki bármi kint kerülni tud, Hogy elkerülje, az mindenre kész ! Vagy testük kint, lelkük nem érte bát ? Hogy ki nem irtá ennyi szenvedés ! Miként volt egynek is életre kedve. Azt vagy megvetve, vagy azért remegve ? Vagy ők hibáztak ? Nem ! nincs oly hiba, Mit ezredév gyötrelme ki nem irt. Vagy ott sem volt felejtve Jehova, Hol a maró seb földön kére itt ? Sorsukkal mért nem léptek alkura ? Hisz élténél becsesbet egy se birt. S átbújva a világ kivonatán, Azt tűrhetővé tették volna tán. Ha már vak sors szolgái voltak ők, Mért nem jártak hóbortos kedvibe ? Ha nem türé a keresztényi gőg, Mért nem tagadtak el fajt és hitet? Lehettek volna »ember« más előtt, S megtarthatták vén emlékeiket: Az éltet igy boldoggá tenni érdem ! Mért nem tevék ezt ? — Ifj. Ábrányi Kornél. l) III. Sándor pápa. l) V. Ferdinánd spanyol király