Magyarország és a Nagyvilág, 1876 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1876-05-28 / 22. szám
342 ^/V Magyarország és a J^agyvilág. Heti naptár. Május 1e.C. G.Tiv.4 117 4421) Első ne-29 H. Izsák hv., M.Manil, K. 17 Andronik 10 45 e ered 30-án 7 óra 4 p.30 K.Istv. sz. k. f.Vig., Bód. p.18 Theod P.9 47 31 Sz.Petronella sz.Petronella 19 Patrika 48 22. VI. V. hv. ut. Exaudi. Kat. és pr. ev. Mikor eljövend a Vigasztaló. Ján. XV. 26.—XVI. 1—4. — Gör. ev. Ján. XVII. 1 —13. Krisztus megdicsőitéséről. 1876 Katholikus naptár. Protestáns naptár. Gör.-orosz naptár. Május28 V. p. 6. Vilm. A. G. Ex. N kék. u. p. Plem. 1. A hold járásakor reggel. Junius 1 Cs.Juvencz Nikodem 20 Talaléz 48 2 P. Erazmus pk.Efraem 21 Albánz 49 3 Sz. Klotild ö. Erazmus 22 Vaziliszkó 50 — május 25. A költeményt, ha az nem is egyéb Mint magaeb széptevés kötött beszédben : Kedvelte mint a bálzenét, anélkül Hogy tánczra kelni vágynék a zenésszel. Vajda János: AJTÓ Hogy Írom, és színészete két szót leeszembe jut a Jouffroy család két leánygyermeke. Az egyik szép, karcsú, hódításra született. Környezetének bálványa. Az apa csak szemével lát, az anya csak az ő lelkében él. Az ő szeszélye törvénye a háznak. De apánál s anyánál még szerelmesebb a családi bálványba ennek testvérnénje, a sánta, púpos idősbik, aki tetterővé szilárdítja a szülők híg rajongását, positív szolgálattá az öregek gyögeségét, kik meddő imádatban csüggenek a kedvenczen, míg korosabb lányuk szívóssága, erélye, tettereje a tűzhely rejtekeiből, szinte a színfalak mögül igazgatja sorsát a »gyermeknek«. Jótékony tündérujjai az ápolástól a fodorvarrásig, öltözéstől a vétkezésig , reggeli álomtól az estély kezdetéig, ágytól a kocsiajtóig szövik nappalainak derűjét s éjeinek vigalmát. Míg a hintó párnáiba dől, a szürke Susanne óvatosan fogja ragyogó Livia kényes uszályát, lépcsősül a kapuszínig — s midőn szűzies nyoszolyája párnáiba dől, ha szivébe fogadja mind azt a boldogságot s mindazt a keserűséget, melynek rózsáit és töviseit egy báli éjszaka megtenni. Livia tündököl, Susanne homályban marad. A hasonlatot, nehogy sántítani kezdjen mint szegény Susanne, nem folytatom. Több vonásaiban azonban a zsurnalista szegény Susanne, s a színésznő fényes Livia benyomásával van rám. Ki ismeri a zsurnalisztát ? Mikor szól magáról jó Belmaus ? Éveken át olvastad apró híreit a »művészet köréből.« Vele buzogtál, vele méltatlankodtál , vele hittél, vele kételkedtél. Tapsol, virágot szór anonymitása páholyából. Hegyeket dönt le, völgyeket tölt ki, hogy a művésznek megegyengesse útját. Ha tövis kél rajta, kitépi s helyébe virágot ültet és borostyánt. Vív érte s vérzik; fölfogja az ellentáborból kertjébe, művésze homlokára dobott követ. Hymnusz zengeléje ha vendégszerepre jó s ódával bocsátja nagy világgá, mely a művész hazája. Tentás tündérujjaival koszorút illeszt chignonjába ha nő s babért sörényébe, ha férfi. Szóvirággal díszíti föl a múzsák leányát, a dicsőség szalagjaiból csokrot köt derekára s fogja uszályát, hogy otromba irigyek le ne tiporják, az újdonság lépcsőitől a vonal alatti kapuszinig. Egy bus napon aztán leteszi a tollat s meghal. Jó Belmaus, szegény Susanne! Csak a halál váltotta ki nevét a nyilvánosság ismeretlenének. Schiller szerint a színészt elfelejti az utókor. »Dem Mimen flicht die Nachwelt keine Kränze.« Tán ezért is tobzódik az ideigvaló dicsőség édes korában, kaszálja mohón a habért s jár térdig a rózsában. Amit a színpadon annyiszor követett el — a meghalás borújával éli sorsát is. A színész kétszer hal meg. Mikor a sírba tették s az utolsó újdonság elbúcsúztató: emléke alig jár föl eleinte. Később ez is meghal. Tudjuk ugyan, hogy élt Roscius, Talma, Garrick és Kean, Malibran és Lablache. De milyen volt koruk igényes fölfogása? Mérvadónk lehet-e a krónika fogyatékos följegyzése, a hagyomány, a múlt századok sajtója ? Mire hivatkozhatik? Saját lelkesedésére? Phidias meghalt, de szobrai örök életet folytatnak. Angelo meghalt, de él Mózese, él a Péter-templom szenyezetén élnek freskói. Meghaltak Bach, Mozart s Beethoven? s zengésük szivünket dobbantja meg ma is, és még világ világ lesz. De milyen tükör fogta föl Rachel olympusi taglejtését, hogy örökünkbe szállhasson? Hová mentették Fichtner elragadó szeretetreméltóságát, Anschütz Learejének lélekrázó haragját ? László finom humora, Laborfalvi Róza hóditó fönsége s az I. Lendvay lyrai puhasága még folyton rezeg bennünk. De unokáink fogják-e érteni tapsainkat és lapjainkat, ha egyszer velünk odavész e nevek emlékezete is ? Hja persze, fogják mondani. ezt unokáink, mert ifjúságotok régi jó idejéből valók, azért hirdetitek az ő halhatatlanságukat. S tán igazuk van. Keserves elégtételünk csak az, hogy nekik sem fogják elhinni, mekkora művész volt Komáromy s mily ellenállhatatlan Paulayné. Vonás, szín és alak: ezt századokon át fentartja számunka a vászon s a kő; így nézett Caesar és Cromwell; igy mosolygott Dida és Marion de Lorme; így bánkódott Niobe és Marie Antoinette. De a hang, az örökre elveszett. A Rachel hangja s Laub hegedűjének szava s ami ennél is édesebb: az a kedves hang, mely első ringatott álomba s mely gyermekéveid mesemondója volt; az elhalt anya, a drága apa, a testvér, a barát hangja . . . megszűnt, elmosódott a végtelen űrben s nincs egyebünk belőle foszladt emléknél, melynek egy-egy darabkája, mint mesebeli madár, néha repül át zengve álmodó lelkünkön. S mert az előadó művészet fele hang és taglejtés, mely születésével hal meg , azért felejtjük is könnyen hőseit; s ezek, mert tudják sorsukat, azért isszák mohón a hit édes borát, s tépik két marékra a babért és rózsát. Koszorút nekik busásan, akiknek nem fön az utókor! Éljent nekik és tapsol, mert haláluk után úgysem élnek többé! S aki a legnagyobb koszorúkat dobálja lábuk elé s tapsol s kiált éljent, az a zsurnaliszta. S mert egy újságíró száz bolondot csinál, corusban utána harsogtatja a színész dicsőségét a közönség. Tegnap másodrendűsége átfúró érzetében ment aludni s ma kürtök riadása kelti. A világ nevével van tele. Az utczán utána néznek az emberek s nevét suttogják. Ott áll immáron, ahonnan szeretetreméltón lemosolyogni és oly könnyű mint háladatos. Ha nő, rabul ejté a »teremtés urát« , még az öreg is fiatal dobbanáson éri rajt kopott szivét s az ifjú, Heine nyomán: »halhatatlan dalok raját« bocsátja rá s mélyen sóhajt bele az esti jégbe. Ha férfi, ambrózi homlokára imádattal néz föl minden kislány s vággyal a tapasztalt. Elfogódott szemök a tegnapi Rómeót látja benne, habár ma inkább hasonlít káplánhoz mint az előkelő veronai leventéhez. A jelenet varázsát, a költő szavát, mely ajakáról ömlött, neki tudják be. Pedig, amikor a maga nyelvén beszél, csak olyan hétköznapi legény mint akármelyikünk. S hogy a gyöngébbek előtt el ne árulja magát, idézetekkel dolgozik vagy elegikus nyögéssel rendel magának fokhagymás rostélyost. Ha a homloka »ambrózi«, mért ne legyen egyebe is az ? Sajátos azon büverő, melyet a nyilvánoság általán s a színpad tüzetesen ad az embernek. A középszerűség, ha máskép nem szerezhet magának értéket, jelmezt ölt s a lámpások elé áll. Holnap már beszélnek róla. Nem baj, ha kedvezőtlenül is. Csakhogy foglalkozzanak vele. Híveket könnyen szerez s egy barátja mindig lesz a sajtóban. A nőt sem »keble istene« vezérli mindig a deszkákra. Ha csinos az alakja s önérzete kifejlődött , megvan az a »minősítvénye« (mint a hivatalos irály mondja) hogy szeme közé kacsintson a hím világnak. S ennek elég, hogy ki-bejár a színpadon. Érdekelve van s jobbára horgon is akad. (Meg vagyok egyébként felőle győződve, hogy a nőt az ily önkiállításra tisztes szándék is vezérli.) Mindene van, ami jogot ad neki a boldog életre: fiatalsága, kelleme, józan esze. Csak pénze nincs, így bizony váltig lehet kellemes, fiatal és okos. Ki látja ? S ha látják is: ki veszi észre? Egy álmatlan éjjel azonban egyszerre homlokára üt s másnap délelőtt, legszebb mosolyával fölfegyverkezve s édesanyjával súlyosbítva, állít be az igazgató úrhoz. Az igazgató úr végig néz rajta s legott szerződteti. Aztán kérdezi, mit tud ? Semmit sem tud egyebet, mint szépnek lenni s bájosan mosolyogni. Ez nagy művészet. Mag is fizeti bőven: ad neki hónaponkint 20 frtot. S ez olyan 20 frt, mely csakhamar fölszaporodik 200-ra is anélkül, hogy az igazgató úr megérezné. A színpad megadja a fóliát az eddig homályban vesztegelt — tehetséghez s ha zsurnalisztája csak felényi gőzzel — számban kifejezve: csak hat lóerővel dolgozik — az újoncz művésznővé van fölavatva. E gyors haladás, a sajtónak e roppant befolyása mellett nem is annyira a budapesti, mint inkább a bécsi és párisi tapasztalás bizonyít. A két par excellence színészeti város közt azonban szembeötlő a különbség. A francziának s különösen a párisinak életszüksége a színészet. Mindennapi kenyere. Van, akinek ennél is előbbre való, mard szájától vonja meg egy részét, hogy a múzsáknak vigye. De mikor néhány újabb »saillie«-val s az opera bouffe vig strófáival, vagy Hugó Y. rímeit pöngetvén elméjében, hazatér: az előadásnak nála vége van. Élvezte, lelkesült vagy kaczagott s ezzel beéri; ismét a munka szolgálatába áll. Nem érdektelen ugyan rája nézve, Croizette kisasszony hány szobát bir a chaussée d’Antinban s kivel varrat? — de nem hajszolja e híreket s nem dugja fejét a művésznő akávéjába. A bécsi — főleg aki a »burg« traditióin nőtt nagyra — rajongó hive a színművészeinek s ma sem ritkaság, hogy félnapi élelemmel kikészülködvén, déltől estig lesi a Michaeler-kapu megnyíltát. E faj az idealisták faja, mely esküszik Wagner Józsefre, Larochenak gyertyát gyújt s Haitzingernek áldoz. Az »ungenhnte« nemzetgazdasági lendület azonban a színészet mindennapi kenyerét czukor süteménnyé varázsolta; a mennyei ambróziából szarvasgombás pástétom s a nektárból sect, Magyarország és a Nagyvilág. 22. SZÁM.