Magyarország és a Nagyvilág, 1881 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1881-04-10 / 15. szám
щяшяшшщяшятшттяё 24015. Szám. — . -A. „"Via Holorosa“ Jе1игз41ошЪоп. — Nagyheti vázlat. Déli szomszédjának, a mély bevágásu Kidron-völgynek , s az olajfák hegyének átellenében nyúlik el Moriah széles terrassea, melyen egykor a salamoni, később a herodesi templom állott. Ma a ,.béke városáénak e kertszerü, kicskékítette szakaszán a moslim „szikladóm“ emelkedik damasz függönyü csodakövével, melyet a próféta lábai érintettek. Délnyugati zugában egy másik kupolaépiténye azszlamnak —azel Aksamosen áll s átellenében a török helyőrségi laktanya. Ennek a helyén volt egykor Antonia vára, mely Jeruzsálemnek Titus alatti ostromában oly nagy szerepet játszott. Ha a szives olvasó elkísér bennünket képzeletében az olajfák hegyére, egész Jeruzsálem panorámája fel fog tárulni előtte. A magaslat, melyen fekszik, némileg a Kidron-völgy felé hajlik, mi az áttekintést, az egyes részletek felismerését lényegesen megkönnyíti. A sárgás, saját szem gőzkörbe burkolt háztömeg komor benyomását mosolygó színeikkel enyhítik a belőle sűrűn fölemelkedő pálmacsoportok. Mint sűrű háló futnak keresztül-kasul a képen Jeruzsálem szűk többnyire névtelen utczái. A moslimnek lova, fegyvere, tevéje számára ezer szava is van, de az utczáknak nevekkel való megjelölése ismeretlen előtte. A jámbor nevektől, melyek segélyével a keresztények tájékozzák magukat — Dávid utcza, a Via dolorosa stb. — tudomást is alig szerez. A zarándokokra s általában az utazókra nézve Jeruzsálem utczái közül kétségkívül a „fájdalom utczája“ a legérdekesebb, melyet az üdvözítőnek Pilátus házától a Golgotháig be kellett járnia. A jámbor hivő mellett, ki szent meghatottsággal lép a világ e legmagasztosb passioutjára, az elfásult tourista _____ nézve is az. Régi, soha ki nem javított kör . ... T , i i i.« i ,, ., A „Via Dolorosa“ Jeruzsálemben, vezető a lehető legsilányabb állapotban van, boltozott részei félhomályba burkolvak, a piszkos házakból kiszálló bűzökkel telvek. Éjjel meg nem is gondolhatni bejárására, mert a koromsötét utczát egyetlen lámpa sem világítja meg s a kövezet egyenetlenségein kívül éhet szelindekek vonitó csapatja is lépten-nyomon veszélyessé teszi. S. L. letét, kölcsönös bizalmatlansággal viseltettek egymás iránt, inkább ellenségek, semmint uralkodótársak valának. Az események végzetszerű alakulása Constantint jelölte ki a szétszakadt birodalom újraegyesítésére. Míg ő a germánok elleni hosszas háborúkban fényes tanúságot tett uralkodói képességeiről, Maxentius, a másik nyugati császár rémület s utálat tárgya volt zsarnoki önkényének székhelyén, Rómában. Tömeges kivégzések, jószág-elkobzások, a senatoroktól „önkénytes adományok“ czimén nagy pénzösszegek kicsikarása, vérlázitó kicsapongásai, a legelőkelőbb rómaiak nejeinek s leányainak meggyalázása végre csordultig törték a poharat. Mig a palota falai közt vagy Sallust szomszédos kertjeiben tölté tanya életét, csak a katonákat becsülve, csak azoknak keresve kegyét s megengedve, hogy büntetlenül fosztogathassák s gyilkolhassák a védtelen lakosságot, a senatus küldöttségei ismételve megjelentek Constantinnál s könyörögtek, szabadítaná meg őket a rettegett zsarnoktól. Felhívásuknak nyomatékot adtak a nagy haderejében elbizakodott Maxentius sérelmes intézkedései — Constantin szobrainak ledöntése — s fegyverkezése is. Ily körülmények közt, mint Eusebius mondja, „nem örülhetett volna Constantin többé az életnek, ha tovább is szenvedni engedi a világvárost.“ Hadereje, melylyel az Alpokon átkelt, számra nézve jóval gyengébb volt, mint Maxentiusé, de meg volt edzve a csaták viharaiban, míg a római seregek a kényelmes életmód, a főváros gyönyörei által el valának puhítva s a császár tunyásságában osztozva, kelletlenül tették ki magukat a hadjárat veszélyeinek. Susat rohammal vette be Constantin, Turbinás megsemmisíti a vaspánczélba öltözött római lovasságot, Verona falai alatt újabb diadalt arat s nagy gyorsasággal Rómának veszi útját. Amit az alpesi szorosok idején való megszállásával könynyen elérhetett volna, most már temérdek emberélet árán sem pótolható ki Maxentius. Elhagyta Rómát s több mint százezer főnyi sereggel csatába szállott. Csapatai minden stratégiai szabály ellenére hosszú vonalban voltak felállítva, háttal a Tibernek, melyen csak a milvi álló s egy mellette levő hajóhíd vezetett keresztül. A 312-ik évnek okt. 18-án, nyolcz római mértföldnyire a fővárostól, a „vörös kő“-nél — saxa rubra — vette kezdetét a hires ütközet, melynek kimenetelétől függött a birodalom s a kereszténység sorsa. Az első heves roham zavarba hozta Maxentius lovasságát s balvégzetessé tette csatarendjét az egész seregre nézve. A ki el nem esett, nem juthatván el a hídhoz, belefuladt a sebes folyam vizébe. Maxentius is menekült, de a hídon tolongó sokaság által lesodortatván, nehéz fegyverzetével a Tiber mélyébe sülyedt. Csak a praetorianok tartottak vitézül ki s estek el egytől egyig azon helyen, hova a csata kezdetén valának állítva. E csata az egész nyugatot Afrikával s a szigetekkel egyetemben Constantin hatalmába ejte. A feladat az volt, hogy a durva katonai erőnél szilárdabb alapokra fektesse uralkodását. Ellenfelének családja kiirtatott ugyan, de híveinek üldözésétől, a diadalmas trónjelöltek rettentő megtorlási rendszerétől bölcs mérséklettel tartózkodott Constantin. Sőt inkább általános bocsánathirdetésével s a legkirívóbb visszaélések késedelem nélküli orvoslásával törekedett helyreállítani az államélet rendjét. A senatust, mely győzelme után nagy lelkesedéssel fogadta s tiszteletére — részben Trajan ivének töredékeiből — máig fennálló diadalivet emeltetett, visszahelyezte ugyan régi kiváltságaiba, de a kormányban való közreműködéséről alig lehete többé szó. Tulnyomólag pogány tagjainak meghallgatása nélkül lépett fel az uralkodó a keresztény hit védőjeként. A kegyetlen üldözések csak szaporiták e hit követőinek számát s a vérontásban kifáradt pogány társadalom hangulata, mint láttuk, már Galeriust türelmi rendelet kibocsátására inditá. E tört nyomokon haladtak tovább Constantin római s milánói kibocsátványai. Az utóbbi, melyet az időközben vele sógorságra lépett Licinius is aláirt, mindenik istentiszteletnek teljes szabadságát mondta ki, a kereszténységet állami tekintetben egyenrangúvá tette a régi pogány hittel s visszaadta elkobzott templomait s vagyonát. Történeti arczképek és szakaszok. Nagy Constantin és kora. A 310-ik évfolyamában Diocletián római imperatornak, a kereszténység hírhedt üldözőjének két uralkodótársa fejezte be életét. Az egyik, az ősz Maximian, lázadása miatt saját veje, Constantin által halálra ítéltetvén, Marseilleben önkezűleg ölte meg magát. Sírját s benne ólomkoporsóban bebalzsamozott, gazdagon felékesített holttestét a tizenegyedik században megtalálták, midőn is a jámbor marseillei püspök tengerbe vetteté a kereszténység e kegyetlen elnyomójának földi maradványait. Diocletián másik uralkodótársa , Galerius undok betegségnek esett áldozatul. Kevéssel halála előtt kibocsátott türelmi rendeletében bevallotta eredménytelenségét a kereszténység elleni srtátusának, felhívta az üldözötteket, könyörögjenek istenökhöz az ő személyéért s megengedte szertartásaik háborutlan követését. A börtönökből, bányákból hazatérő keresztényeket örömmel fogadták még a pogányok is, oly nagy volt már az embertelen vérengzéstől való undorodás. Látszólag ismét viszszaállott Diocletián uralkodási rendszere, két nyugati fejedelem — Constantin és Maxentius — és két keleti — Licinius és Maximinus Daza — intézte a birodalom ügyeit. De hiányzott az egységes, az összetartó kapocs: Diocletián fölénye. Külön országnak tekinté mindenik a maga terü