Magyarország és a Nagyvilág, 1881 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1881-05-15 / 20. szám
20. Szám. Magyarország és a Nagyvilág. Kinlnél Ignáczné.*) Az országos nőiparegylet alapítójának arczképét lepleztük le most. Az eszmét, a nők munkaképesítésének rendszeres előmozdítását, nem Ivaimél Ignáczné hozta szőnyegre a nyilvánosság előtt; de hogy ez eszme gyökeret vert s széles körben elterjedt, hogy az országos nőiparegylet s a virágzó tanoda, melynek termeiben vagyunk, létezik, az főkép, csaknem azt mondhatnék kizárólag Küblics Ignáczné érdeme. Fél évtizednél hosszabb ideig állott ő az egyesület élén, nem csupán névleg, hanem buzgalmának s tetterejének azon bámulatra méltó hatásával, mely nevét rövid idő alatt az egész országban ismertté s tiszteltté tette. Huszadik évében járt, midőn legutolsó szabadságharczunk nagy napjai felvirradtak, elég idős, hogy a nagy napok jelentőségét megértse, elég fiatal, hogy ama szép kor eszméiért lelkesedni tudjon. E napoktól kezdődik élettöténete. Magyary Anna (ez volt ünnepeltünknek családi neve), később Küknél Ignácz fővárosi ügyvéd neje, nem neveltetett kiválóbb gonddal, mint azon korszakban más magyar polgárok leányai. A fővároshoz közel, de mégis kis vidéki városban, Váczott éltek szülei. Az egyszerű házi foglalkozásokat, a régi magyar leányok főgondját, csak néha váltották fel egyes ünnepnapok, midőn jótékony czélu ünnepélyeken szerepelhetett vagy betegeket ápolhatott. A szabadságharcz napjai kihívták magányából a nyilvánosság terére. Márczius 15-ke hírére egy éjen át 500 m0 kárdát készített s másnap maga osztotta szét a városban. Jegyese volt, esküvőjéhez készültek, a jegyes meglátogatta, elbúcsúzott tőle, esküdni ment mással, a honvédelemmel. A csendes napokat zajos, lázas hetek váltották fel. A családi tűzhelynél több napon át 100 - 200 katonát kellett megvendégelni, zászlókat koszorúzott meg ünnepélyesen, majd jöttek az álomirtó hírek véres csatákról, hol jegyese is részt vett, megjelent az ellenség s legyilkolással fenyegette szeretett szüleit, hajlékuk közelében megdördült az ágyú s rokonaik, barátaik százai hullottak el a váczi halmokon. A fiatal leányt nem rettentette meg többé semmi. Ellenséges tábor közepette, bízva a nők előjogaiban, ment koszorút tenni az elhunyt honvédek sírjára s fegyveres katonák kísérete mellett zokogta a sion fájdalmát. Muszka sereg lepte el a várost, szabad rablásra hagyatva, reá lőttek az ablakon át, tüntető hazafias magaviselete miatt szülei két héten át sötét üregben rejtegették, de midőn kijött onnan, míg a fővárosból Haynau áldozatainak jajja hangzott át az országon, ő szorgalmasan eljárt a helyre, hol 75 sírban 2500 honvéd aluszsza örök álmát, s koszorúval jelzette, hogy nem feledkeztek meg róluk. Ily korszakba esett Magyary Anna szellemi születése. S a végzet gondoskodott róla, hogy e kezdetnek komoly folytatása is legyen. Jegyese a königgratzi várfogságból kiszabadulván, 1851. júl. 7-én megesküdtek. Mindketten szegények voltak. Atyja vagyonát tönkretette a viharos idő, anyja elhalt, férje ügyvédi oklevelét nem használhatva, jegyző lett. S az uj házaspárnak több árváról kellett gondoskodnia, árvákról, kiknek egy része még csaknem csecsemő volt. Nagyon jó iskola a gond azoknak, kik érezni s lelkesedni tudnak; nagyon jó, de egyúttal nehéz iskola is, melyben legtöbben a prózai élet követelményeinek lesznek áldozatává. Kühnelné nem lett ily nő. Családi s rokoni kötelezettségének eleget tett, de nem feledte el a közérdeket sem, s ő, ki annyi árváról gondoskodott, ki annyi vagyontalan egyén sorsa felett aggódva töltött el álmatlan éveket, megkisérté működését általánossá tenni, kivívni, hogy az elhagyatottak s sors által üldözöttek ne legyenek kegyelemkenyérre szorítva, hogy a nők ne legyenek kény- telenek a bizonytalan jövőjű házasságra bízni mindent, megkisérte megalkotni módját a nők munkaképesítésének. A nők munkaképesítése . . . Ma már talán felesleges is az eszme érdekében szólani. Iskolában, távírdánál, kereskedésekben, sőt egyes iparágaknál is ott találjuk a nőket dolgozva pénzért. A nők önálló üzletei versenyeznek némely téren a férfiakéval, s vannak oly foglalkozási ágak, minő p az óvodavezetőké, honnan a férfiakat az utóbbi időkben csaknem egészen kiszorították. Igen, ma már megszokták ez eszmét s legfölebb egy-egy úttörő fellépése okoz némi meglepetést. De mily merész eszme volt ez egy évtizeddel ezelőtt. A nőemancipatio rettegett vagy kigunyolt eszméjével hozták összeköttetésbe. S ennek így is kellett történnie. A nőemancipatio bizonyos fokig ellentéte a régi családi életnek, de e családi életet nem a nőemancipatio bontotta fel, hanem az üzleti világban beállott élénk verseny, a megélhetés nehézsége , s a nőemancipatio nem mérgesíti el a bajt, hanem inkább begyógyítja. Ezrekre megy az állandó katonaság által rabigába szorított férfiak száma, sok ezer egyén örökös kóborlásai által van megakadályozva a család alapításában s az ingadozó anyagi viszonyok száz s száz ifjút riasztanak vissza a megnősüléstől. A családi kör napjainkban nem elég többé, hogy a nők mindegyikének létét biztosítsa. Jelenleg közel 15.000 özvegy s hajadon van Magyarországban vagyon s biztos megélhetési mód nélkül, s e szám nem fogy, de folyvást szaporodik. Boldog az a nő, ki szerencsés családi életet alapíthat, de e boldogság is feltételes; régen a nő lehetett egyszerű háziasszony, ma már többé-kevésbbé kereső fél. S e sok ezer nő jövője, boldogsága s — mi mindennél borzasztóbb — erkölcsi tisztasága is nagyrészt attól függ, hogy a munkaképesítés feltételeit elsajátíthassa. A családi körben nyert oktatás, a háznál megtanult varrás s főzés igen kevésnek nyújt ma kenyeret; az élet fokozott igényei a nők rendszeres oktatását követelik meg, hogy az üzleti világban is megállhassa helyét s e körülmény hozta létre a nőipartanodákat. Kühnerné erélylyel s kitartó lelkesedéssel fogott a munkához. Magam voltam tanúja annak. Egyike azoknak, kiket lelkesedése magával ragadott, csaknem kezdettől fogva ott voltam a közreműködők között. Nehéz, igen nehéz munka volt. Tudományos pályára szánni leányait, senki sem tekintette már lealázónak, de leszállani oda, hogy a kisasszony iparos legyen, szégyen volt a magyar nemesre nézve. S hányan értették meg azt is, hogy az ipart tanulni kell, hányan hitték, hogy a nőiparegylet hivatása rögtön munkát s kenyeret adni minden nőnek, anélkül, hogy az érette küzdött, hogy magát képezte volna ? De mégis igaztalan volnék, ha azt állítanám, hogy az előítélet volt a nőiparegyletnek legnagyobb ellensége. Az előítéletnek hatalmas ellensége a siker mintegy kárpótlásul a kiállott szenvedésekért, az előítélet ereje fokozza a siker nagyságát. Más volt itt a baj. A nőiparegylet nem korán, sőt inkább nagyon későn született meg. 1872-ben volt az alakuló klés s csaknem rögtön reá megérkezett a társadalmi mozgalom hanyatlási korszaka, megjött azon idő, midőn a nemzet többsége egyes társadalmi kérdésekkel nem törődött többé s anyagi áldozatokat hozni nem akart. A nő erejét azonban épen az akadályok növelik. Kühnerné tudott boldogulni a nehézségek közt is. A ministériumoknál, a színházak igazgatóságainál s magánosoknál ki tudta vinni, amit akart s ami előbb férfiaknak, sőt még nőegyleteknek sem sikerült. Az ő kezdeményezése folytán tartottak normanapokon jótékony előadásokat a színháznál, a rossz hírbe jött császárfürdői bálokat egyelőre ismét népszerűekké tette, a tizkrajczáros adakozó iveket, a munkabazár eszméjét meghonosította s az egyesület kebelében kisorsolásokat eszközölt. Sokszor, midőn mindenki elcsüggedett s a pénztár teljesen ki volt merülve, egy-egy eredeti eszmével állott elő, vagy makacs szívóssággal kopogtatott az előkelők ajtaján, mig meghallgatták. Az intézet 1874 első napjaiban megnyílt s ez ideig több mint 300 növendéke képzett ki s nem egynek jövőjéről gondoskodott Kühnel Ignáczné. *) György Aladárnak Kühnel Ignáczné, az országos nőiparegylet alapitója arczképének leleplezésekor felolvasott emlékbeszédéből. 317