Magyarország és a Nagyvilág, 1881 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1881-05-15 / 20. szám

20. Szám. Magyarország és a Nagyvilág. Kinlnél Ignáczné.*) Az országos nőiparegylet alapítójának arcz­­képét lepleztük le most. Az eszmét, a nők mun­­kaképesítésének rendszeres előmozdítását, nem Ivaimél Ignáczné hozta szőnyegre a nyilvánosság előtt; de hogy ez eszme gy­ökeret vert s széles körben elterjedt, hogy az országos nőiparegy­let s a virágzó tanoda, melynek termeiben va­gyunk, létezik, az főkép, csaknem azt mondhat­nék kizárólag Küblics Ignáczné érdeme. Fél év­tizednél hosszabb ideig állott ő az egyesület élén, nem csupán névleg, hanem buzgalmának s tett­erejének azon bámulatra méltó hatásával, mely nevét rövid idő alatt az egész országban ismertté s tiszteltté tette. Huszadik évében járt, midőn legutolsó sza­badságharczunk nagy napjai felvirradtak, elég idős, hogy a nagy napok jelentőségét megértse, elég fiatal, hogy ama szép kor eszméiért lelke­sedni tudjon. E napok­tól kezdődik élettö­té­nete. Magyary Anna (ez volt ünnepeltünknek csa­ládi neve), később Kük­nél Ignácz fővárosi ügy­véd neje, nem nevelte­tett kiválóbb gonddal, mint azon korszakban más magyar polgárok leányai. A fővároshoz közel, de mégis kis vi­déki városban, V­áczott éltek szülei. Az egysze­rű házi foglalkozásokat, a régi magyar leányok főgondját, csak néha váltották fel egyes ün­nepnapok, midőn jóté­kony czélu ünnepélye­ken szerepelhetett vagy betegeket ápolhatott. A szabadság­harcz napjai kihívták magányából a nyilvánosság terére. Márczius 15-ke hírére egy éjen át 500 m0 kárdát készített s más­nap­ maga osztotta szét a városban. Jegyese volt, esküvőjéhez készültek, a jegyes meglátogatta, el­búcsúzott tőle, esküdni ment mással, a honvé­delemmel. A csendes napokat zajos, lázas hetek váltották fel. A családi tűzhelynél több napon át 100 - 200 ka­tonát kellett megvendé­gelni, zászlókat koszo­­rúzott meg ünnepélye­sen, majd jöttek az álomirtó hírek véres csatákról, hol jegyese is részt vett, megjelent az ellenség s legyilkolással fenyegette szeretett szü­leit, hajlékuk közelében megdördült az ágyú s rokonaik, barátaik százai hullottak el a váczi halmokon. A fiatal leányt nem rettentette meg többé semmi. Ellenséges tábor közepette, bízva a nők előjogaiban, ment koszorút tenni az el­hunyt honvédek sírjára s fegyveres katonák kí­sérete mellett zokogta a si­on fájdalmát. Muszka sereg lepte el a várost, szabad rablásra hagyatva, reá lőttek az ablakon át, tüntető hazafias maga­viselete miatt szülei két héten át sötét üregben rejtegették, de midőn kijött onnan, míg a fővá­rosból Haynau áldozatainak jajja hangzott át az országon, ő szorgalmasan eljárt a helyre, hol 75 sírban 2500 honvéd aluszsza örök álmát, s koszorúval jelzette, hogy nem feledkeztek meg róluk. Ily korszakba esett Magyary Anna szellemi születése. S a végzet gondoskodott róla, hogy e kezdetnek komoly folytatása is legyen. Jegyese a königgratzi várfogságból kiszabadulván, 1851. júl. 7-én megesküdtek. Mindketten szegények vol­tak. Atyja vagyonát tönkretette a viharos idő, anyja elhalt, férje ügyvédi oklevelét nem hasz­nálhatva, jegyző lett. S az uj házaspárnak több árváról kellett gondoskodnia, árvákról, kiknek egy része még csaknem csecsemő volt. Nagyon jó iskola a gond azoknak, kik érezni s lelke­sedni tudnak; nagyon jó, de egyúttal nehéz is­kola is, melyben legtöbben a prózai élet köve­telményeinek lesznek áldozatává. Kühnelné nem lett ily nő. Családi s rokoni kötelezettségének eleget tett, de nem feledte el a közérdeket sem, s ő, ki annyi árváról gondoskodott, ki annyi va­gyontalan egyén sorsa felett aggódva töltött el álmatlan éveket, megkisérté működését általá­nossá tenni, kivívni, hogy az elhagyatottak s sors által üldözöttek ne legyenek kegyelemke­nyérre szorítva, hogy a nők ne legyenek k­ény-­­ telenek a bizonytalan jövőjű házasságra bízni mindent, megkisérte megalkotni módját a nők munkaképesítésének. A nők munkaképesítése . . . Ma már talán felesleges is az eszme érdekében szólani. Iskolá­ban, távírdánál, kereskedésekben, sőt egyes ipar­ágaknál is ott találjuk a nőket dolgozva pénzért. A nők önálló üzletei versenyeznek némely té­ren a férfiakéval, s vannak oly foglalkozási ágak, minő p­ az óvodavezetőké, honnan a fér­fiakat az utóbbi időkben csaknem egészen kiszo­rították. Igen, ma már megszokták ez eszmét s legfölebb egy-egy úttörő fellépése okoz némi meg­lepetést. De mily merész eszme volt ez egy év­tizeddel ezelőtt. A nőemancipatio rettegett vagy kigunyolt eszméjével hozták összeköttetésbe. S ennek így is kellett történnie. A nőemancipatio bizonyos fokig ellentéte a régi családi életnek, de e családi életet nem a nőemancipatio bon­totta fel, hanem az üzleti világban beállott élénk verseny, a megélhetés nehézsége , s a nőemanci­patio nem mérgesíti el a bajt, hanem inkább begyógyítja. Ezrekre megy az állandó katonaság által rabigába szorított férfiak száma, sok ezer egyén örökös kóborlásai által van megakadá­lyozva a család alapításában s az ingadozó anyagi viszonyok száz s száz ifjút riasztanak vissza a megnősüléstől. A családi kör napjainkban nem elég többé, hogy a nők mindegyikének létét biz­tosítsa. Jelenleg közel 15.000 özvegy s hajadon van Magyarországban vagyon s biztos megélhe­tési mód nélkül, s e szám nem fogy, de foly­vást szaporodik. Boldog az a nő, ki szerencsés családi életet alapíthat, de e boldogság is felté­teles; régen a nő lehetett egyszerű háziasszony, ma már többé-kevésbbé kereső fél. S e sok ezer nő jövője, boldogsága s — mi mindennél bor­zasztóbb — erkölcsi tisztasága is nagyrészt at­tól függ, hogy a munkaképesítés feltételeit elsa­játíthassa. A családi körben nyert oktatás, a háznál megtanult varrás s főzés igen kevésnek nyújt ma kenyeret; az élet fokozott igényei a nők rendszeres oktatását követelik meg, hogy az üzleti világban is megállhassa helyét s e kö­rülmény hozta létre a nőipartanodákat. Kühnerné erélylyel s kitartó lelkesedéssel fogott a munkához. Ma­gam voltam tanúja an­nak. Egyike azoknak, kiket lelkesedése ma­gával ragadott, csak­nem kezdettől fogva ott voltam a közremű­ködők között. Nehéz, igen nehéz munka volt. Tudományos pályára szánni leányait, senki sem te­k­intette már le­­alázónak, de leszállani oda, hogy a kisasszony iparos legyen, szégyen volt a magyar nemesre nézve. S hányan értet­ték meg azt is, hogy az ipart tanulni kell, hányan hitték, hogy a nőiparegylet hivatása rögtön munkát s ke­nyeret adni minden nő­nek, a­nélkül, hogy az érette küzdött, hogy magát képezte volna ? De mégis igaztalan vol­nék, ha azt állítanám, hogy az előítélet volt a nőiparegyletnek leg­nagyobb ellensége. Az előítéletnek hatalmas el­lensége a sike­r mint­egy kárpótlásul a kiál­lott szenvedésekért, az előítélet ereje fokozza a siker nagyságát. Más volt itt a baj. A nő­iparegylet nem korán, sőt inkább nagyon ké­sőn született meg. 1872-ben volt az alakuló k­lés s csaknem rögtön reá megérkezett a társadalmi mozgalom hanyat­lási korszaka, megjött azon idő, midőn a nem­zet többsége egyes társadalmi kérdésekkel nem törődött többé s anyagi áldozatokat hozni nem akart. A nő erejét azonban épen az akadályok nö­velik. Kühnerné tudott boldogulni a nehézségek közt is. A ministériumoknál, a színházak igaz­gatóságainál s magánosoknál ki tudta vinni, amit akart s ami előbb férfiaknak, sőt még nőegyle­teknek sem sikerült. Az ő kezdeményezése foly­tán tartottak norma­napokon jótékony előadáso­kat a színháznál, a rossz hírbe jött császárfürdői bálokat egyelőre ismét népszerűekké tette, a tiz­­krajczáros adakozó iveket, a munkabazár eszmé­jét meghonosította s az egyesület kebelében ki­sorsolásokat eszközölt. Sokszor, midőn mindenki elcsüggedett s a pénztár teljesen ki volt merülve, egy-egy eredeti eszmével állott elő, vagy makacs szívóssággal kopogtatott az előkelők ajtaján, mig meghallgatták. Az intézet 1874 első napjaiban megnyílt s ez ideig több mint 300 növendéke képzett ki s nem egynek jövőjéről gondoskodott Kühnel Ignáczné. *) György Aladárnak Kühnel Ignáczné, az országos nőiparegylet alapitója arczképének leleplezésekor felol­vasott emlékbeszédéből. 317

Next