Magyarország, 1966. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1966-07-03 / 27. szám
Sherlock Holmes, minden idők felülmúlhatatlan mesterdetektívje egy bűneset kapcsán a tőle megszokott borotvaéles logikával megállapította: az egész ügyben a legfigyelemreméltóbb az, ami nem történt. A kutya nem ugatott, — tehát a tettest a ház barátai között kell keresni... Hogy mi köze Sherlock Holmesnek és a hallgatag kutyának a most felfüggesztett brit matrózsztrájkhoz? Hadd idézzük meg első tanúnak a tekintélyes konzervatív politikust, Iain McLeod-t: „Akár holnap ér véget a matrózsztrájk, akár egy hónap múlva, Wilson úr mindenesetre finoman azt fogja sugalmazni, hogy ez az ő műve. Ámde nemkevésbé finoman én most azt sugalmazom: Wilson úr beavatkozása nélkül a sztrájk a mai napig már régen összeomlott volna... A mindent betetőző ostobaságot a miniszterelnök azzal követte el, hogy vörösöket fedezett fel a matrózpriccsek alatt... Wilson dőresége azonban nemcsak abban áll, hogy kicsinyes MacCarthysta rágalmazáshoz folyamodott. Amit tett, az rosszabb, mint baklövés, az már egyenesen bűn.” Amint látjuk, McLeod csupán „dőreségnek” tekinti azt, hogy Wilson „kicsinyes MacCarthysta rágalmazáshoz” folyamodott. Ámde a konzervatív politikusok szerint az már egyenesen bűn, hogy a miniszterelnök a tengerész szakszervezet végrehajtó bizottságáról szerzett információkat nem tudta kihasználni a matróz-vezetőkkel folytatott tárgyalásain megosztásukra, mivel „kifecsegte” amit tudott, és ezzel hatástalanná tette értesüléseit. Ez a szemléleti mód önmagáért beszél ugyan, de azért kiindulópontként elfogadhatjuk: a „bűneset” ténye megállapíttatott És McLeod a konzervatív párt volt elnöke, több torykormány kabinetminisztere, a jelenlegi konzervatív „árnyékkormány” vezető tagja, a tory pártvezérség örökös és nem is egészen titkos önjelöltje bizonyára tudja, hogy mit beszél. Miként a detektívirodalom kedvelői jól tudják, a történések pontos időrendjének tisztázása a nyomozás ábécéje. Bizonyíték nélkül A matrózsztrájk, a csendes kikötők 35. napján, június 20-án hangzott el az angol alsóházban Wilson híres beszéde, amelyben a miniszterelnök „egy politikai céloktól vezérelt szorosan összefonódott csoport színfalak mögötti tevékenységének” tulajdonította a sztrájk elhúzódását. Azt állította, hogy a tengerész szakszervezet 48 tagú végrehajtó bizottsága „nem ura önmagának”, hanem egy „külső nyomásnak engedelmeskedve” utasította el a kormány rendezési javaslatait és döntött a sztrájkharc folytatása mellett. A miniszterelnök ez alkalommal egyszer sem ejtette ki a „kommunista” jelzőt a száján, de félóra múlva — kormányforrások tájékoztatása alapján — már minden tv-riporter „vörös összeesküvőkről” faggatta Bill Hogarthot, a tengerész szakszervezet főtitkárát. Június 20-a bizonyára történelmi dátum lesz az angol munkásmozgalom történetében. Nemcsak azért, mert első ízben ültettek a vádlottak padjára egy egész szakszervezetet és mondtak ki kollektív ítéletet tárgyalás nélkül az egész szakszervezeti mozgalom fölött, hanem azért is, mert ezt egy munkáspárti miniszterelnök tette. A furcsa dolgok csak ezután következtek. A mesterdetektív szavaival élve, a legfigyelemreméltóbb ismét az volt, ami nem történt meg. A konzervatív lapok (az angol sajtó 80 százaléka) nem „harapott rá a vörösökre”. Ismerve a napi 15 milliós példányszámban megjelenő tőkés sajtó hangerejét és azt a veleszületett színvakságát, hogy még a rózsaszínben is „vöröset” lát (kiváltképpen, ha sztrájkoló munkásokról van szó) igazán roppant figyelemre méltó, hogy egy-két bizonytalan vakkantás után hallgatagon hátat fordított a miniszterelnök által bűnösnek kikiáltott „vörös összeesküvőknek”. Sőt, mi több, a kormányhoz közel álló lapok a „baloldali” Daily Mirror és a Sun, továbbá a liberális Guardian álnéven jelentkező „ipari szakértői” meglehetősen silány erőfeszítéseket tettek a miniszterelnök vádjainak „alátámasztására”. A konzervatív lapok a legnagyobb kételkedés hangján kezelték a „vörös összeesküvést”, s követelték, hogy Wilson „terjessze elő bizonyítékait”. A dolog odáig jutott, hogy a Daily Telegraph, a konzervatív párt félhivatalosa június 23-i „Rágalmazás és pénzbüntetés” című vezércikkében megrögzött szokásával ellentétben már egyenesen „védelmébe vette” a szakszervezeteket Wilsonnal szemben. Minthogy a Daily Telegraph a matrózsztrájk hátterében álló igazi problémákra is rávilágít, megérdemli a részletesebb idézést. „Bizonyos, hogy most nemcsak a tengerészek, hanem más szakszervezetek tagjai is eltűnődnek: tulajdonképpen milyen kormányt ültettek a hatalomba? Micsoda vihar keletkeznék, ha egy konzervatív miniszter merészelte volna azt javasolni, hogy pénzbüntetéssel sújtsák mindazokat a szakszervezeti tagokat, akik nem tesznek eleget a kormány jövedelempolitikája által előírt követelményeknek. Márpedig George Brown gazdaságügyi miniszter pontosan ezt javasolja, sőt még azt is törvénybe akarja iktatni, hogy a pénzbüntetéseket vonják le a munkások fizetéséből. Ilyesmit még a háború legsötétebb napjaiban sem javasoltak. Wilson miniszterelnök pedig ugyanakkor a kommunista aktivistáknak tulajdonítja a tengerész szakszervezet vezetőinek makacsságát, jóllehet állításait semmivel sem támasztja alá. Ez a rágalmazási taktika érthetően arra irányul, hogy térdre kényszerítsen egy szakszervezetet, vezetőinek befeketítése révén.” Végül még egy időrendi kérdés Iain McLeod elsőként idézett „tanúvallomása” június 28-án reggel jelent meg a Daily Mailban, vagyis néhány órával Wilson miniszterelnök „bizonyító” parlamenti nyilatkozatának elhangzása előtt. Márpedig, ha egy vezető konzervatív politikus eleve kicsinyes „maccarthysta rágalmazásnak” minősíti a miniszterelnök állításait, mielőtt az még feltárná bizonyítékait, akkor fel kell tételeznünk, hogy a tory-vezérkar június 21-e és június 28-a között mindvégig pontosan tudta, hogy Wilson blöfföl, s a matrózpriccsek alatt felfedezett vörös mumus csupán a tengerész szakszervezet vezetőinek megfélemlítésére és megosztására irányul. Ezért hallgattak a tory-vezetők. Világosan kikristályosodott tehát a konzervatív taktika: még mélyebbre belenyomni a munkáspárti miniszterelnököt az általa kotyvasztott „vörös levesbe”. Hadd főjön meg benne, amikor majd saját párthíveivel gyújtanak tüzet alája. Veszélyes fegyver Pontosan ez történt. Június 28-án Wilson egy órán át beszél az alsóház zsúfolásig megtelt üléstermében. Megnevezett nyolc kommunistát, köztük a londoni, a liverpooli kikötő matrózsztrájkbizottságának elnökét, valamint Bert Ramelsont, a Brit Kommunista Párt ipari osztályának vezetőjét, aki a miniszterelnök szerint, a „hadművelet központi figurája” volt. A kommunista párt hármas célkitűzése — megint csak a miniszterelnök szerint: — 1. befolyásolni a tengerész szakszervezet végrehajtó bizottságát; 2. kiterjeszteni a munkabeszüntetés méreteit; 3. a sztrájkot felhasználni nemcsak a tengerészek helyzetének javítására, hanem annak a politikai célnak az elérésére, hogy szétzúzzák a kormány ár- és jövedelempolitikáját. Hogyan kívánták a kommunisták ezeket a célokat elérni? A miniszterelnök szerint úgy, hogy befolyást gyakoroltak a tengerész szakszervezet 48 tagú végrehajtó bizottságának két „választott” tagjára, Joseph Kenny liverpooli és James Slater southshieldsi tengerészre. A „bizonyíték” erre az, hogy ez a két nem kommunista szakszervezeti vezető londoni tartózkodása során a kommunista Jack Coward lakásán lakott. (Coward a londoni sztrájkbizottság elnöke.) Mi több, Bert Ramelson, a kommunista párt ipari szervezője egy alkalommal meglátogatta Jack Cowardot, amikor Kenny és Slater is „ott voltak”. Ilyen „perdöntő bizonyítékok” után a miniszterelnöknek már csak azt az apróságot kellett „tisztáznia”, hogy a „kommunisták által befolyásolt” Kenny és Slater miként kerítette hatalmába a végrehajtó bizottság többi 46 tagját. Nagyon egyszerűen. A miniszterelnök szavait idézzük. „Jó- SZTRÁJK-CÍMLAP Ez lenne a nagy összeesküvés... MAGYARORSZÁG 1966/27 Anglia Hét hét csend Wilson, a szellemidéző Ki állott a matrózok mögött? A balszárny támad A kompromisszum Jeph Kenny és James Slater nem tagjai a kommunista pártnak. El kell ismernem politikai hozzáértésüket és kiemelkedő vitakészségüket. Tanúsíthatom, hogy mesteri szakértelemmel ismerik a tengerészek panaszainak minden részletét és megvan az a képességük, hogy alaposan tájékozódjanak és uralkodó befolyást gyakorolhassanak kollégáikra. Nincs szükségem más bizonyítékra, mint saját szemeimre és füleimre annak megítéléséhez, hogy ez a két ember uralta a végrehajtó bizottságot a tárgyalások egész folyamán.” Egy év szünet A szem- és fültanú tehát maga a miniszterelnök, bár annyit ő is elismert, hogy Kenny és Slater „roppant hatásos érvelése termékeny talajra hullott”, ugyanis a végrehajtó bizottság „mérsékeltebb tagjai is tudatában vannak a tengerészek jogos sérelmeinek”. Sőt, a miniszterelnök azt is elismerte, hogy senki sem követett el törvénytelenséget — sem a megnevezett kommunisták, sem mások. De a miniszterelnök szerint „élesen meg kell különböztetni” a tengerészek jogos sérelmeit a kommunista pártnak „attól a politikai céljától, hogy ezeket kiaknázza a kormány jövedelempolitikájának szétzúzására”. Ez lenne tehát a „nagy összeesküvés”. Ezután hosszú évek óta nem látott, nem tapasztalt hévvel tüzet nyitott a munkáspárti balszárny. — A miniszterelnök veszélyes fegyvert adott a szervezett munkásság esküdt ellenségeinek kezébe, de akiket megnevezett, tisztán kerülnek ki ebből a vitából — állapította meg Michael Foot. Eric Heffer képviselő azonosította magát a megnevezett kommunistákkal és nemkommunistákkal. „Ha ők bűnösök, én is bűnös vagyok, ami pedig Jack Cowardot, a kommunistát illeti, az a vélemény róla, hogy feddhetetlenül becsületes a kiváló munkásember.” Az összecsapások után néhány nappal a tengerész-szakszervezet úgy döntött, hogy 12 hónapra felfüggeszti a sztrájkot. A kompromisszum a sztrájkolók több követelését teljesíti (két lépcsőben 40 órás munkahét stb.), a siker azonban csak részleges. A kormány és az államapparátus összpontosított nyomása miatti felháborodást jelzi, hogy egyes kikötőkben máris nem hivatalos tiltakozó sztrájkokra került sor. A hét hétig néma angol kikötőkben újra megindult az élet. De az angol belpolitikai atmoszféra már nem az, ami a sztrájk előtt volt. McCarthy szellemét — ezúttal első ízben — felidézték az angol parlamentben. És a bűvészinas szerepére egy munkáspárti miniszterelnök vállalkozott. KÖVES TIBOR 5