Magyarország, 1966. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)

1966-07-03 / 27. szám

S­herlock Holmes, minden idők felülmúlha­tatlan mesterdetektívje egy bűneset kap­csán a tőle megszokott borotvaéles logi­kával megállapította: az egész ügyben a legfigye­lemreméltóbb az, ami nem történt. A kutya nem ugatott, — tehát a tettest a ház barátai között kell keresni... Hogy mi köze Sherlock Holmes­­nek és a hallgatag kutyának a most felfüggesztett brit matrózsztrájkhoz? Hadd idézzük meg első tanúnak a tekintélyes konzervatív politikust, Iain Mc­Leod-t: „Akár holnap ér véget a matrózsztrájk, akár egy hónap múlva, Wilson úr mindenesetre finoman azt fog­ja sugalmazni, hogy ez az ő műve. Ámde nem­­kevésbé finoman én most azt sugalmazom: Wil­son úr beavatkozása nélkül a sztrájk a mai na­pig már régen összeomlott volna... A mindent betetőző ostobaságot a miniszterelnök azzal kö­vette el, hogy vörösöket fedezett fel a matróz­­priccsek alatt... Wilson dőresége azonban nem­csak abban áll, hogy kicsinyes MacCarthysta rá­galmazáshoz folyamodott. Amit tett, az rosszabb, mint baklövés, az már egyenesen bűn.” Amint látjuk, McLeod csupán „dőreségnek” tekinti azt, hogy Wilson „kicsinyes MacCarthysta rágalma­záshoz” folyamodott. Ámde a konzervatív poli­tikusok szerint az már egyenesen bűn, hogy a miniszterelnök a tengerész szakszervezet végre­hajtó bizottságáról szerzett információkat nem tudta kihasználni a matróz-vezetőkkel folytatott tárgyalásain megosztásukra, mivel „kifecsegte” amit tudott, és ezzel hatástalanná tette értesü­léseit. Ez a szemléleti mód önmagáért beszél ugyan, de azért kiindulópontként elfogadhatjuk: a „bűneset” ténye megállapíttatott És McLeod a konzervatív párt volt elnöke, több torykormány kabinetminisztere, a jelenlegi konzervatív „ár­nyékkormány” vezető tagja, a tory pártvezérség örökös és nem is egészen titkos önjelöltje bizo­nyára tudja, hogy mit beszél. Miként a detektív­irodalom kedvelői jól tudják, a történések pon­tos időrendjének tisztázása a nyomozás ábécéje. Bizonyíték nélkül A matrózsztrájk, a csendes kikötők 35. napján, június 20-án hangzott el az angol alsóházban Wilson híres beszéde, amelyben a miniszterelnök „egy politikai céloktól vezérelt szorosan össze­fonódott csoport színfalak mögötti tevékenysé­gének” tulajdonította a sztrájk elhúzódását. Azt állította, hogy a tengerész szakszervezet 48 tagú végrehajtó bizottsága „nem ura önmagának”, ha­nem egy „külső nyomásnak engedelmeskedve” utasította el a kormány rendezési javaslatait és döntött a sztrájkharc folytatása mellett. A mi­niszterelnök ez alkalommal egyszer sem ejtette ki a „kommunista” jelzőt a száján, de félóra múlva — kormányforrások tájékoztatása alapján — már minden tv-riporter „vörös összeesküvők­ről” faggatta Bill Hogarthot, a tengerész szak­­szervezet főtitkárát. Június 20-a bizonyára történelmi dátum lesz az angol munkásmozgalom történetében. Nem­csak azért, mert első ízben ültettek a vádlottak padjára egy egész szakszervezetet és mondtak ki kollektív ítéletet tárgyalás nélkül az egész szak­­szervezeti mozgalom fölött, hanem azért is, mert ezt egy munkáspárti miniszterelnök tette. A furcsa dolgok csak ezután következtek. A mesterdetektív szavaival élve, a legfigyelemre­méltóbb ismét az volt, ami nem történt meg. A konzervatív lapok (az angol sajtó 80 százaléka) nem „harapott rá a vörösökre”. Ismerve a napi 15 milliós példányszámban megjelenő tőkés sajtó hangerejét és azt a veleszületett színvakságát, hogy még a rózsaszínben is „vöröset” lát (kivált­képpen, ha sztrájkoló munkásokról van szó) iga­zán roppant figyelemre méltó, hogy egy-két bi­zonytalan vakkantás után hallgatagon hátat for­dított a miniszterelnök által bűnösnek kikiál­tott „vörös összeesküvőknek”. Sőt, mi több, a kormányhoz közel álló lapok a „baloldali” Daily Mirror és a Sun, továbbá a liberális Guardian álnéven jelentkező „ipari szakértői” meglehető­sen silány erőfeszítéseket tettek a miniszterelnök vádjainak „alátámasztására”. A konzervatív la­pok a legnagyobb kételkedés hangján kezelték a „vörös összeesküvést”, s követelték, hogy Wilson „terjessze elő bizonyítékait”. A dolog odáig jutott, hogy a Daily Telegraph, a konzervatív párt félhivatalosa június 23-i „Rá­galmazás és pénzbüntetés” című vezércikkében megrögzött szokásával ellentétben már egyene­sen „védelmébe vette” a szakszervezeteket Wil­­sonnal szemben. Minthogy a Daily Telegraph a matrózsztrájk hátterében álló igazi problémákra is rávilágít, megérdemli­ a részletesebb idézést. „Bizonyos, hogy most nemcsak a tengerészek, hanem más szakszervezetek tagjai is eltűnőd­nek:­­ tulajdonképpen milyen kormányt ültettek a hatalomba? Micsoda vihar keletkeznék, ha egy konzervatív miniszter merészelte volna azt java­solni, hogy pénzbüntetéssel sújtsák mindazokat a szakszervezeti tagokat, akik nem tesznek ele­get a kormány jövedelempolitikája által előírt követelményeknek. Márpedig George Brown gazdaságügyi miniszter pontosan ezt javasolja, sőt még azt is törvénybe akarja iktatni, hogy a pénzbüntetéseket vonják le a munkások fize­téséből. Ilyesmit még a háború legsötétebb nap­jaiban sem javasoltak. Wilson miniszterelnök pedig ugyanakkor a kommunista aktivistáknak tulajdonítja a tengerész szakszervezet vezetőinek makacsságát, jóllehet állításait semmivel sem támasztja alá. Ez a rágalmazási taktika érthe­tően arra irányul, hogy térdre kényszerítsen egy szakszervezetet, vezetőinek befeketítése révén.” Végül még egy időrendi kérdés Iain McLeod elsőként idézett „tanúvallomása” június 28-án reggel jelent meg a Daily Mailban, vagyis né­hány órával Wilson miniszterelnök „bizonyító” parlamenti nyilatkozatának elhangzása előtt. Márpedig, ha egy vezető konzervatív politikus eleve kicsinyes „maccarthysta rágalmazásnak” mi­nősíti a miniszterelnök állításait, mielőtt az még feltárná bizonyítékait, akkor fel kell tételeznünk, hogy a tory-vezérkar június 21-­e és június 28-a között mindvégig pontosan tudta, hogy Wilson blöfföl, s a matrózpriccsek alatt felfedezett vö­rös mumus csupán a tengerész szakszervezet ve­zetőinek megfélemlítésére és megosztására irá­nyul. Ezért hallgattak a tory-vezetők. Világosan kikristályosodott tehát a konzerva­tív taktika: még mélyebbre belenyomni a mun­káspárti miniszterelnököt az általa kotyvasztott „vörös levesbe”. Hadd főjön meg benne, amikor majd saját párthíveivel gyújtanak tüzet alája. Veszélyes fegyver Pontosan ez történt. Június 28-án Wilson egy órán át beszél az alsóház zsúfolásig megtelt ülés­termében. Megnevezett nyolc kommunistát, köz­tük a londoni, a liverpooli kikötő matrózsztrájk­bizottságának elnökét, valamint Bert Ramelsont, a Brit Kommunista Párt ipari osztályának veze­tőjét, aki a miniszterelnök szerint, a „hadművelet központi figurája” volt. A kommunista párt hár­mas célkitűzése — megint csak a miniszterelnök szerint: — 1. befolyásolni a tengerész szakszer­vezet végrehajtó bizottságát; 2. kiterjeszteni a munkabeszüntetés méreteit; 3. a sztrájkot fel­használni nemcsak a tengerészek helyzetének ja­vítására, hanem annak a politikai célnak az el­érésére, hogy szétzúzzák a kormány ár- és jöve­delempolitikáját. Hogyan kívánták a kommunisták ezeket a cé­lokat elérni? A miniszterelnök szerint úgy, hogy befolyást gyakoroltak a tengerész szakszervezet 48 tagú végrehajtó bizottságának két „választott” tagjára, Joseph Kenny liverpooli és James Sla­ter southshieldsi tengerészre. A „bizonyíték” erre az, hogy ez a két nem kommunista szak­­szervezeti vezető londoni tartózkodása során a kommunista Jack Coward lakásán lakott. (Co­ward a londoni sztrájkbizottság elnöke.) Mi több, Bert Ramelson, a kommunista párt ipari szer­vezője egy alkalommal meglátogatta Jack Co­­wardot, amikor Kenny és Slater is „ott voltak”. Ilyen „perdöntő bizonyítékok” után a miniszter­­elnöknek már csak azt az apróságot kellett „tisz­táznia”, hogy a „kommunisták által befolyásolt” Kenny és Slater miként kerítette hatalmába a végrehajtó bizottság többi 46 tagját. Nagyon egy­szerűen. A miniszterelnök szavait idézzük. „Jó- SZTRÁJK-CÍMLAP Ez lenne a nagy összeesküvés...­­ MAG­YARORSZÁG 1966/27 Anglia Hét hét csend Wilson, a szellemidéző Ki állott a matrózok mögött? A balszárny támad A kompromisszum Jeph Kenny és James Slater nem tagjai a kom­munista pártnak. El kell ismernem politikai hoz­záértésüket és kiemelkedő vitakészségüket. Ta­núsíthatom, hogy mesteri szakértelemmel isme­rik a tengerészek panaszainak minden részletét és megvan az a képességük, hogy alaposan tájé­kozódjanak és uralkodó befolyást gyakorolhassa­nak kollégáikra. Nincs szükségem más bizonyí­tékra, mint saját szemeimre és füleimre annak megítéléséhez, hogy ez a két ember uralta a vég­rehajtó bizottságot a tárgyalások egész folya­mán.” Egy év szünet A szem- és fültanú tehát maga a miniszterel­nök, bár annyit ő is elismert, hogy Kenny és Slater „roppant hatásos érvelése termékeny ta­lajra hullott”, ugyanis a végrehajtó bizottság „mérsékeltebb tagjai is tudatában vannak a ten­gerészek jogos sérelmeinek”. Sőt, a miniszterel­nök azt is elismerte, hogy senki sem követett el törvénytelenséget — sem a megnevezett kom­munisták, sem mások. De a miniszterelnök sze­rint „élesen meg kell különböztetni” a tengeré­szek jogos sérelmeit a kommunista pártnak „attól a politikai céljától, hogy ezeket kiaknázza a kor­mány jövedelempolitikájának szétzúzására”. Ez lenne tehát a „nagy összeesküvés”. Ezután hosszú évek óta nem látott, nem tapasztalt hév­vel tüzet nyitott a munkáspárti balszárny. — A miniszterelnök veszélyes fegyvert adott a szervezett munkásság esküdt ellenségeinek ke­zébe, de akiket megnevezett, tisztán kerülnek ki ebből a vitából — állapította meg Michael Foot. Eric Heffer képviselő azonosította magát a meg­nevezett kommunistákkal és nemkommunisták­kal. „Ha ők bűnösök, én is bűnös vagyok, ami pedig Jack Cowardot, a kommunistát illeti, az a vélemény róla, hogy feddhetetlenül becsületes a kiváló munkásember.” Az összecsapások után néhány nappal a tenge­rész-szakszervezet úgy döntött, hogy 12 hónapra felfüggeszti a sztrájkot. A kompromisszum a sztrájkolók több követelését teljesíti (két lépcső­ben 40 órás munkahét stb.), a siker azonban csak részleges. A kormány és az államapparátus össz­pontosított nyomása miatti felháborodást jelzi, hogy egyes kikötőkben máris nem hivatalos tilta­kozó sztrájkokra került sor. A hét hétig néma angol kikötőkben újra megindult az élet. De az angol belpolitikai atmoszféra már nem az, ami a sztrájk előtt volt. McCarthy szellemét — ezúttal első ízben — felidézték az angol parlamentben. És a bűvészinas szerepére egy munkáspárti mi­niszterelnök vállalkozott. KÖVES TIBOR 5

Next