Magyarország, 1971. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1971-06-13 / 24. szám
Mostanában annyi a szónok, az előadó, a felszólaló, a kisebb-nagyobb nyilvánosság előtt beszélő ember, amennyi sosem volt e hazában. Közszereplésük fórumai főként a mozgalmi gyűlések, illetve az üzemek és szövekezetek termelési tanácskozásai, a vitával párosuló előadások, a számos egyesületi összejövetel vagy társadalmi ünnep. Az elmúlt hónapokban zajlottak le a párt és a szakszervezetek kongresszusait, valamint a választásokat megelőző gyűlések. Csak ez utóbbiakon legalább félmilliónyi olyan állampolgár mondta el véleményét, akinek a közszereplés egyáltalán „nem kenyere”. Amilyen örvendetes az élénkülő közélet, olyan sajnálatos, hogy a nyilvánosság előtt megszólalók többsége nem mindig tudja világosan és hatásosan kifejezni gondolatait, ezért nem is képes kellően lekötni a hallgatóság figyelmét. Nyitott szemű alvásba vagy figyelmet színlelő szendergésbe többnyire olyan előadók, ■ szónokok „ringatják” közönségüket, akiknek munkaköréhez, hivatásához tartoznék az, hogy a nyilvánosság előtt szólni és hatni tudjanak — de még gyenge a retorikai készségük. Különösen nagy hiba ez akkor, ha mondanivalójuk egyébként figyelmet érdemelne. Ne színpadiasan! Mi az oka e sajátos ellentmondásnak? Sokféle. Számos közszereplő sem tanulta még meg, hogy előadói asztalhoz vagy szónoki emelvényre állni — nagyon felelősségteljes, nehéz feladat. A „fellépést” megelőző felkészülési szorongást ugyan már sokan ismerik, de még kevesen jöttek rá, hogy a nyilvánosság előtti beszéd készségét is meg kell tanulni. A szónoki beszéd, a szónoklás, szónoklat kifejezések az elmúlt évtizedek során bizonyos rosszalló ízzel, hangsúllyal párosultak. Igaz, hogy a második világháború előtti és alatti reakciós szónokok hazug, szájtépő demagógiáira, vagy a háború utáni évtized nem egyszer fellengzős, sablonos szónoklataira gondolunk — el kell ismernünk: némileg indokolt a szónoklás szó kellemetlen mellékíze. A szónoklásnak ebből a korszakából már kezdünk kilábalni, de a folyamatnak még csak az elején vagyunk. Társadalmi, politikai fejlődésünk, a további demokratizálás meggyorsítja az új közéleti retorika kibontakozását is. Felismerjük már, hogy a szónoki készség nemcsak a felszabadulás előtti munkásmozgalom számára volt fontos. (Az akkori mozgalmi vezetők részére 1930-ban adták ki az első szocialista retorikát, Weber Mihály: Szónoklattan című könyvét.) Hiszen a közügyek iránt érdeklődő állampolgár ma még fokozottabban elvárhatja, hogy a részvételével is zajló bármilyen gyűlés, tanácskozás, társadalmi ünnep előadója, szónoka világosan és érdekesen, meggyőző mondanivalóval forduljon hozzá. Ezt az igényt a növekvő közműveltség is táplálja. Nem feladatunk foglalkozni jó néhány előadó, szónok, felszólaló nyelvtani és stilisztikai hibáival, amelyektől rendszeres önművelés és retorikai tanfolyam segítségével könnyű megszabadulni. Ide kívánkoznak viszont azok a szinte mindenki által igazolható értekezleti megfigyelések, amelyeket — A közhely természetrajza című tanulmányában — Hernádi Miklós gyűjtött csokorba. Sok felszólaló még ma is afféle „egyezményes menetrend” szerint kezdi — többnyire „egyetért az előadóval”, „csatlakozik az előtte szólókhoz”, csupán „néhány ponton kapcsolódna hozzájuk”, avagy úgy érzi, „valahol vitája van velük”. Ezután sokszor következnek az egyéb közhelyek, mert néhányan beszélnek anélkül, hogy lenne mondanivalójuk. Vagy nagyon is volna, de nem merik kimondani, ezért pufogtatják a frázisokat. Pedig a soha ki nem mondott, vagy csak egymás között megbeszélt bizalmas „különvélemények” tulajdonképpen a közéletnek okoznak veszteséget. A szónokképzés csírái Mindezek után indokolt feltenni a kérdést: hogyan áll ma hazánkban a retorikai képzés? A retorika nálunk is a középiskolák egyik legrégibb tantárgya volt, egészen 1938-ig, de utána évtizedekre kiszorult a gimnáziumi oktatásból. Az 1965. évi tanterv és utasítás már e téren is többé-kevésbé kielégítő változást hozott. Lehetővé vált, hogy a magyar nyelvtan keretében egy tanévben 15 órát a „szerkesztéstani ismeretek, közéleti beszéd- és írásművek szerkesztése” tárgykörre fordítsanak. Ez, mint afféle retorikai előtanulmány, elég is lenne, ha az egyetemek jogi és bölcsész karain, a közgazdasági és műszaki egyetemen, a mozgalmi főiskolákon és a vezetői továbbképzőkön céltudatosabb törekvéssé válnék, hogy a hallgatókat felkészítsék a nyilvánosság előtti beszélni tudás korszerű ismereteire. Bármilyen meglepő, e felsőoktatási intézményekben — ahol leendő vagy már tényleges vezetők tanulnak — még egyáltalán nincs vagy csak hézagos, mellékes az ilyen irányú képzés. Annál nagyobb a József Attila Szabadegyetem érdeme, hogy a felszabadulás után elsőként — mintegy 8—10 évvel ezelőtt — elkezdte a retorikai ismeretterjesztést is. Méghozzá Fischer Sándornak, a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanárának Beszédtechnika — beszédművészet című előadássorozatával. Azóta e szabadegyetemen már szónokképző stúdió is működik, ahol az előadások rendszeres gyakorlatokkal párosulnak. Az előadók: dr. Deme László, a nyelvtudományok doktora, dr. Grétsy László kandidátus, Éder Zoltán, Szüts László, Wacha Imre tudományos kutató, dr. Lengyel Dénes, dr. Montagh Imre főiskolai tanárok és Török Iván pszichológus. Ők ma a retorika legaktívabb és legkiválóbb oktatói. A TIT által szervezett egyes megyei tanfolyamokon, s mozgalmi központi iskolákon is tartanak retorikai előadásokat. Ez utóbbiak azonban mini-kurzus jellegűek és nem olyan értékűek, mint a gyakorlati foglalkozással is párosuló, hosszabb tanfolyamok. Persze az előbbiek is hasznosak, ha részvevőik — a rendelkezésre álló szűkös retorikai szakirodalom alapján — továbbképzik magukat. A TIT-tanfolyamok hallgatói egyébként jogászok, mérnökök, közgazdászok, politikai munkások, középiskolások és egyetemisták. Külön említést érdemel, hogy a Népművelési Intézet az elmúlt években mintegy 1200 megyei és járási szónokképző tanfolyamot szervezett, körülbelül 2000 hallgató — nem egyházilag rendezett családi ünnepek polgári szónokai és hivatásos anyakönyvvezetők — részére. Ez utóbbiak szaktanfolyamain ugyanis csak anyakönyvi eljárást, ügyintézést tanítanak — retorikát még ma sem ... A különböző retorikai sorozatokon — az oktatók becslése szerint — eddig körülbelül 1500 előadás hangzott el. Ezek mintegy fele egyedi előadás volt, másik fele pedig 3—10 részes mini-tanfolyam és gyakorlattal is párosuló, 30—40 előadásos komoly kurzus. A hallgatók száma 50—70 ezer között mozoghatott. Ez látszólag nagy szám, de valójában igen kevés ama százezrekhez képest, akik hivatásuk vagy társadalmi tisztségük folytán gyakran beszélnek kisebbnagyobb nyilvánosság előtt. Nem is szólva azokról a százezrekről, akik különböző munkahelyi, politikai tanácskozásokon, gyűléseken mint dolgozók, állampolgárok, társadalmi és tömegszervezetek tagjai vesznek részt és jogaikkal élve felszólalnak. Vagy csak felszólalnának, ha nem lenne gátlásuk és képesek volnának mondanivalójukat világosan kifejteni. Kerek sok olyan hasznos, okos gondolata is, amely gátlásaik miatt eddig elsikkadt. A helyes magyar kiejtést, a hibák elkerülését szolgálják Lőrincze Lajos „Édes anyanyelvünk" című népszerű rádiós ötpercei, úgyszintén a már tíz éve rendszeresen megrendezésre kerülő szép magyar beszédversenyek a Péchy Blanka által alapított Kazinczy-díj nemes ösztönzésével. Hat év óta e versenyek már országos mozgalommá nőttek a győri Kazinczy Gimnázium és Szakközépiskola kezdeményezésére. E Kazinczyról elnevezett versenyen tavaly már csaknem 12 ezer diák vett részt. Közélet Szónokok és felszólalók Nyilvános próbatétel előtt Beszélni és hozzászólni ! A FELSZÓLALÓ Országos mozgalom Díjak és javaslatok E százezrekre különösen ráférne néhány előadás, vagy a tv által indítandó retorikai, beszédtechnikai tanfolyam,amelynek keretében tréfás jelenetekkel is meg lehetne mutatni egyes felszólalók előadók, szónokok jellemzőbb hibáit és jó példákkal szemléltetni a helyes módszereket). A televíziós szellemi vetélkedők és a dr. Grétsy László által szerkesztett „Szabálytalan nyelvtan órák" nagyon népszerűek — éppen ezért helyes volna a javasolt tv tanfolyamot szónoki vetélkedővel is párosítani általános társadalmi és kulturális kérdések témakörében. Ez a nyelvművelést is szolgáló tv-sorozat nagymértékben elősegítene, hogy tanácskozásainkon, gyűléseinken felszínre kerüljön az em „Akart-akaratlan tanúságtétel” E vázolt országos mozgalom külön tiszteletet érdemlő hajtásaként értékelhető dr. Hajdú Gyula jogtudós, ny. egyetemi tanárnak, a baranyai munkásmozgalom kimagasló egyéniségének tavalyi 100 000 forintos alapítványa, amelyet Pécs városának adományozott. „Ezt az összeget a magyar nyelv szépségének ápolására és a mai generáció retorikai képességének fejlesztésére ajánlom fel" — írta alapító levelében, azzal a javaslattal, hogy Pécs művelődési központjában hozzanak létre retorikai szakkört a szónoklás tudományának tanítására. Ezenkívül pécsi főiskolások és végzős középiskolások részére rendezzenek hasonló célú pályázatokat, versenyeket — az alapítvány kamataiból díjazva. Az alapítvány intéző bizottsága ez év januárjában már meg is hirdette a retorikai pályázatot Mindez elég bizonyság arra, hogy a retorikai ismeretek még szélesebb körű népszerűsítése, tanítása és hasznosítása a mi társadalmunk sajátos jelentőségű ügye. Aczél Györgynek, a párt KB titkárának a Magyar Nyelv Hetén elhangzott hozzászólásából. ..Ma minden tisztségviselőnek kötelességszerűen törekednie kell arra, hogy tisztán, világosan, szerkezetileg rendezetten, pontosan és közérthetően — sőt szemléletesen és elevenen — fejezze ki magát. Ma a tömeghez, s nyilvánosság előtt szólni személyes próbatétel is. Akartakaratlan tanúságtétel arról, hogy ki-ki mennyire érti azt, amiről beszél, mennyire gondolkodik világosan, mennyire van meggyőződve annak helyességéről, amit mond . . . S nem utolsósorban tanúságtétel ez arról, ki mennyire képes érvényesíteni azt a szándékát, hogy megküzdjön az emberek bizalmáért, támogatásáért." SZENES IMRE MAGYARORSZÁH 1971