Magyarország, 1972. július-december (9. évfolyam, 27-53. szám)
1972-07-02 / 27. szám
Vietnam Tárgyalás Bombázás Párizs Június negyedik hetének egyik napján a saigoni amerikai főparancsnokság szóvivője közölte: a bombázások újrakezdése óta most mennyiségileg és célkiválasztás szempontjából is „legjelentősebbek” a Vietnami Demokratikus Köztársaság elleni légitámadások. „Kibombázzuk a lelküket a testükből” — mondta cinikusan a szóvivő és beszámolt egy bombázási napról, amikor huszonöt egymást követő bombázási hullám során négyezer tonna robbanóanyagot dobtak le a B—52-es gépek. A szóvivő szerint „Hanoi körzetében 140 rakéta-kilövőállást, 14 nagyobb lőszerraktárt” találtak el és „megrongálták a Ninh Binh melletti vasúti és közúti híd egyik ívét”, a VDK fővárosától 88 kilométernyire déli irányban. Utazások, találgatások A saigoni kijelentéseket oda kell illeszteni ahhoz a rövid szöveghez, amely Nixon elnök legutóbbi, a kongresszushoz intézett üzenetében a vietnami háborúval foglalkozott: „A kormánynak nincs elsőrangúbb célkitűzése, mint a vietnami háború mielőbbi és becsületes befejezése.” Ez a Nixon-félmondat még a hónap elejéről való, két héttel később viszont az amerikai repülőgépek a sűrűn lakott Haram tartományban több gátat, zsilipet és a falvakat védő vízügyi létesítményt bombáztak. A Vörös-folyó gátjai ellen június hónapban harmincnál több támadást intéztek amerikai gépek; a támadások következtében sokan haltak meg, a gátak egy részét súlyosan megrongálták, a helyreállítás sürgős munkája igen nagy erőfeszítést követel.Egy stockholmi sajtóértekezleten jelentette ki a VDK svédországi nagykövete: „Az amerikaiak az elmúlt két hónapban 68 alkalommal bombázták a legfontosabb folyó partján emelt 32 gátrendszert és az országot behálózó 31 öntözőrendszert. Több millió embernek puszta létét fenyegeti az esetleges áradás, mintegy hétszázezer hektár termőföld került veszélybe.”) Mindezt a vietnami hadszíntéren zajló elkeseredett amerikai kísérletek Quang Tun tartomány visszahódítására, reménytelennek tűnő kísérletek a Hué körül kibontakozott szabadságharcos akciók megállítására és ezzel egyidőben a VDK elleni bombatámadások állandó fokozása — olyan időszakban bontakozik ki, amikor egyre több szó esik a tárgyalásos megoldás kereséséről. Nyikolaj Podgornijnak, az SZKP Politikai Bizottsága tagjának, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa elnökének háromnapos látogatása Hanoiban, Kissingernek, Nixon nemzetbiztonsági főtanácsadójának pekingi útja indította el a találgatások sorát. (Cáfolatok, megerősítetlen kijelentéseket ismételgető hírek jelezték, mennyire foglalkoztatja a világsajtót a két fontos utazás. Az AP amerikai hírügynökség azt jelentette Saigonból, hogy „Podgornij államelnök látogatása idején az amerikaiak felfüggesztették Hanoi bombázását”. A hírt Washingtonban azonnal megcáfolták, majd egy másik hírügynökség azt jelentette, hogy Hanoit nem, de a VDK többi területeit bombázzák. Kissinger már Pekingben volt, amikor egy amerikai lap közölte Csou En-laj egy állítólagos kijelentését, amelyben a kínai miniszterelnök saját magát is hibáztatta az 1954-es genfi megállapodások aláírása miatt — „csak későn ismertem fel, hogy Dulles akkori külügyminiszter Vietnam megosztottságának állandósítására törekszik.”) A tárgyalásos megoldás közelisége egyik jelének tekintik a nyugati sajtó emberei azt is, hogy Le Duc Tho, a párizsi Vietnam-értekezleten részt vevő VDK-delegáció különtanácsadója Moszkván és Pekingen keresztül hazautazott, amint a kommentátorok tudni vélik, „új javaslatok megbeszélésére”. A legkomolyabb reménységet pedig a világsajtó abból a rövid nyilatkozatból meríti, amelyet Nyikolaj Podgornij tett hazautazásakor a calcuttai repülőtéren. A szovjet államelnök a nagy nyugati hírszolgálati irodák egybehangzó jelentése szerint azt mondta, hogy véleménye szerint rövidesen újrakezdik a párizsi tárgyalásokat. A szovjet államférfi kijelentette: rendkívül elégedett a VDK-ban folytatott megbeszélésekkel, azok úgy folytak le, ahogy tervezte. (A hivatalos közleményben a többi között az áll, hogy „a felek határozottan elítélik azokat az agresszív akciókat, amelyeket az Egyesült Államok hajt végre a Vietnami Demokratikus Köztársaság, e szuverén szocialista állam ellen és követelik, hogy az USA haladéktalanul és feltétel nélkül szüntesse be a VDK területének bombázását, lövetését és kikötőinek elaknásítását, hagyjon fel a dél-vietnami „vietnamizálási politikával” és konstruktív szellemben újítsa fel a párizsi tárgyalásokat. A közlemény a Hanoiban folytatott tárgyalásokról leszögezi, hogy azokat „az őszinteség, a barátság és az elvtársiasság légköre jellemezte”.) Vietnami részről még aznap kommentálták Podgornij államelnök calcuttai nyilatkozatát. Thanh Le, a párizsi Vietnam-értekezlet VDK-küldöttségének szóvivője már azt mondta: „tárgyaljon végre az USA komolyan, az értekezlet pedig, mint rendesen, tartson minden csütörtökön munkaüléseket”. Más szóval a VDK — és más nyilatkozatokból tudjuk, hogy a Dél-vietnami Ideiglenes Forradalmi Kormány is — a párizsi tárgyalásokon kívánja elérni a megoldást. Kissinger, Pekingből hazatérve sajtóértekezletén kijelentette, hogy az USA, amelynek számára „a vietnami háború súlyos, kimerítő és sok tekintetben tragikus lecke”, immár „nem törekszik csak katonai megoldásra”. Majd ezt mondotta: „Politikánk alapja az, hogy ... arra számítunk, hogy ha végül is sikerül elérni a rendezést, akkor azt az észak-vietnami és az amerikai küldöttség közötti közvetlen tárgyalások révén sikerül elérni.” A katonai helyzet képe Az eddig elmondottakban bőven van ellentmondó elem. Nixon is, Kissinger is tárgyalásról beszél , a saigoni amerikai parancsnokig viszont a bombázások fokozását jelentő közlései mellett, nem hallgat arról sem, hogy a légierő és haditengerészet komoly erősítéseket kapott, a saigoni rezsim hadseregének pedig naponta adnak át új és új fegyverzetet, Thieu elnök pedig széltében-hosszában hirdeti: Washington nem szándékszik őt elejteni, sőt... Ha valaki a vietnami harci cselekmények amerikai fokozását (bombázás, Saigon újabb felszerelése) a tárgyalásról szóló washingtoni kijelentésekkel veti össze, olyan érzése is van, hogy a választási kampányban az elnöknek nagy szüksége van a „békeszándékkal fellépő Nixon” szerepére. A teljes képhez hozzátartozik, hogy a nyugati katonai szakemberek jó része a leghatározottabban cáfolja, alap nélkülinek, sőt, szándékos félrevezetésnek tekinti azt a saigoni beállítást, hogy a tavasz óta egyre lendületesebb, az amerikaiak számára oly fájó meglepetéseket hozó szabadságharcos offenzíva vesztett volna erejéből. „Semmi sem mutatja, hogy a forradalmi hadsereg kifulladna. A katonai és politikai tevékenység felélénkülése a deltavidéken továbbra is azt jelzi, hogy folytatódik a »pacifikálás« darabokra zúzása” — írja a Le Monde. A nyugatnémet Christ und Welt katonai szakírója szerint a szabadságharcos erők „még különböző, ki nem játszott ütőkártyákkal rendelkeznek, senki sem akadályozhatja meg ..., hogy egy nap megsemmisítő rakétaeső hulljon Saigonra és partizáncsoportok zúduljanak a fővárosra”. (A háborús erőhelyzetről szólva idézni kell abból az interjúból, amelyet Pham Van Dong, a VDK miniszterelnöke adott a Le Monde tudósítójának. „A Pentagon szakembereit mintha meglepték volna az offenzíva méretei és a bevetett fegyverek, de meglepődésük oka az a tény, hogy illúziókkal táplálkoznak. A helyzet az, hogy ebben a népi háborúban a vietnami nép a fegyverek egész skálájával rendelkezik, a legkezdetlegesebbtől a legtökéletesebbekig” — mondta a miniszterelnök, a szocialista országok, mindenekelőtt a Szovjetunió segítségét méltatva.K öt megállapítás A tárgyalásokról szóló, egyre szaporodó találgatások értékeléséhez helyes a legautentikusabb megállapításokra emlékezni. Az első ilyen szöveg a Podgornij-látogatás után kiadott közös közlemény megállapítása a lehetséges tárgyalási alapról: „A VDK kormánya és a DIFK részéről előterjesztett ismeretes program, amely politikai rendezésre irányul (közte a hétpontos javaslat és a hozzáfűzött két magyarázat) konstruktív alapot nyújt ahhoz, hogy az ország népének nemzeti vágyaival összhangban gyorsan rendezhessék a vietnami kérdést.” Egy másik ilyen megállapítás Thanh Le VDK-szóvivő párizsi sajtóértekezletén hangzott el. Hanoi diplomatája közölte, Xuan Thuy miniszter (aki részt vett a Podgornij szovjet államfővel folytatott megbeszéléseken) visszatér Párizsba, majd amikor előbb a Podgornij-, majd a Kissinger-utazásról tettek fel neki kérdéseket, így felelt: „A Nixon-kormányzatnak közvetlen tárgyalásokat kell folytatnia a vietnami nép képviselőivel.” A harmadik — fentebb már idézett — megállapítás nagyon hasonlít ehhez. Kissinger is a közvetlen tárgyalásokat említette, mint követendő utat. Negyedik megállapításként Ngo Thuyennek, a VDK pekingi nagykövetének egy kijelentését kell idézni: „Kormányunk politikája a vietnami probléma politikai megoldása érdekében kitart a párizsi tárgyalások mellett. Ha Nixon elnöknek új elgondolásai vannak, akkor a párizsi konferencián előterjesztheti azokat.” Végül az ötödik megállapítás a Le Monde-interjúból való. Pham Van Dong: „ ... a háború csak azon a napon fog véget érni, amikor Nixon észreveszi, hogy nem várhat tőle semmit. Mindent elveszthet ezzel a háborúval, kivéve a tisztes befejezést, mert el vagyunk szánva rá, hogy ezt biztosítjuk számára ... A szabadság és a nemzeti függetlenség nem alku tárgya. Egész történelmünk azt bizonyítja, és ebből most sem fogunk engedni.” Ezek az elhangzott megállapítások — a hozzájuk fűzött találgatások kölönce nélkül. MÉG A HARCOK ELŐTT: A SZÉKESEGYHÁZ HUÉBAN Folytatódik a pacifikálás darabokra zúzása