Magyarország, 1972. július-december (9. évfolyam, 27-53. szám)

1972-07-02 / 27. szám

Vietnam Tárgyalás Bombázás Párizs Június negyedik hetének egyik napján a saigoni amerikai főpa­rancsnokság szóvivője közölte: a bombázások újrakezdése óta most mennyiségileg és célkiválasztás szempontjából is „legjelentőseb­bek” a Vietnami Demokratikus Köztársaság elleni légitámadások. „Kibombázzuk a lelküket a tes­tükből” — mondta cinikusan a szóvivő és beszámolt egy bombá­zási napról, amikor huszonöt egy­mást követő bombázási hullám so­rán négyezer tonna robbanóanya­got dobtak le a B—52-es gépek. A szóvivő szerint „Hanoi körzeté­ben 140 rakéta-kilövőállást, 14 na­gyobb lőszerraktárt” találtak el és „megrongálták a Ninh Binh mel­letti vasúti és közúti híd egyik ívét”, a VDK fővárosától 88 kilo­méternyire déli irányban. Utazások, találgatások A saigoni kijelentéseket oda kell illeszteni ahhoz a rövid szö­veghez, amely Nixon elnök leg­utóbbi, a kongresszushoz intézett üzenetében a vietnami háborúval foglalkozott: „A kormánynak nincs elsőrangúbb célkitűzése, mint a vietnami háború mielőbbi és becsületes befejezése.” Ez a Nixon-félmondat még a hónap ele­jéről való, két héttel később vi­szont az amerikai repülőgépek a sűrűn lakott Ha­ram tartomány­ban több gátat, zsilipet és a fal­vakat védő vízügyi létesítményt bombáztak. A Vörös-folyó gátjai ellen június hónapban harminc­nál több támadást intéztek ame­rikai gépek; a támadások követ­keztében sokan haltak meg, a gá­tak egy részét súlyosan megron­gálták, a helyreállítás sürgős mun­kája igen nagy erőfeszítést köve­tel.­­Egy stockholmi sajtóértekez­leten jelentette ki a VDK svéd­országi nagykövete: „Az ameri­kaiak az elmúlt két hónapban 68 alkalommal bombázták a legfon­tosabb folyó partján emelt 32 gátrendszert és az országot behá­lózó 31 öntözőrendszert. Több mil­lió embernek puszta létét fenye­geti az esetleges áradás, mintegy hétszázezer hektár termőföld ke­rült veszélybe.”) Mindez­t a vietnami hadszínté­ren zajló elkeseredett amerikai kísérletek Quang Tun tartomány visszahódítására, reménytelennek tűnő kísérletek a Hué körül ki­bontakozott szabadságharcos ak­ciók megállítására és ezzel egy­­időben a VDK elleni bombatáma­dások állandó fokozása — olyan időszakban bontakozik ki, amikor egyre több szó esik a tárgyalásos megoldás kereséséről. Nyikolaj Podgornijnak, az SZKP Politikai Bizottsága tagjának, a Szovjet­unió Legfelsőbb Tanácsa elnökének háromnapos látogatása Hanoiban, Kissingernek, Nixon nemzetbiz­tonsági főtanácsadójának pekingi útja indította el a találgatások so­rát. (Cáfolatok, megerősítetlen ki­jelentéseket ismételgető hírek je­lezték, mennyire foglalkoztatja a világsajtót a két fontos utazás. Az AP amerikai hírügynökség azt je­lentette Saigonból, hogy „Podgor­­nij államelnök látogatása idején az amerikaiak felfüggesztették Ha­noi bombázását”. A hírt Washing­tonban azonnal megcáfolták, majd egy másik hírügynökség azt jelen­tette, hogy Hanoit nem, de a VDK többi területeit bombázzák. Kis­singer már Pekingben volt, ami­kor egy amerikai lap közölte Csou En-laj egy állítólagos kijelenté­sét, amelyben a kínai miniszter­­elnök saját magát is hibáztatta az 1954-es genfi megállapodások alá­írása miatt — „csak későn ismer­tem fel, hogy Dulles akkori kül­ügyminiszter Vietnam megosztott­ságának állandósítására törek­szik.”) A tárgyalásos megoldás közeli­­sége egyik jelének tekintik a nyu­gati sajtó emberei azt is, hogy Le Duc Tho, a párizsi Vietnam-érte­­kezleten részt vevő VDK-delegá­­ció különtanácsadója Moszkván és Pekingen keresztül hazautazott, amint a kommentátorok tudni vé­lik, „új javaslatok megbeszélésé­re”. A legkomolyabb reménysé­get pedig a világsajtó abból a rö­vid nyilatkozatból meríti, amelyet Nyikolaj Podgornij tett hazauta­zásakor a calcuttai repülőtéren. A szovjet államelnök a nagy nyu­gati hírszolgálati irodák egybe­hangzó jelentése szerint azt mond­ta, hogy véleménye szerint rövi­desen újrakezdik a párizsi tárgya­lásokat. A szovjet államférfi kije­lentette: rendkívül elégedett a VDK-ban folytatott megbeszélé­sekkel, azok úgy folytak le, ahogy tervezte. (A hivatalos közlemény­ben a többi között az áll, hogy „a felek határozottan elítélik azokat az agresszív akciókat, amelyeket az Egyesült Államok hajt végre a Vietnami Demokratikus Köztár­saság, e szuverén szocialista állam ellen és követelik, hogy az USA haladéktalanul és feltétel nélkül szüntesse be a VDK területének bombázását, lövetését és kikötői­nek elaknásítását, hagyjon fel a dél-vietnami „vietnamizálási po­litikával” és konstruktív szellem­ben újítsa fel a párizsi tárgyaláso­kat. A közlemény a Hanoiban folytatott tárgyalásokról leszögezi, hogy azokat „az őszinteség, a ba­rátság és az elvtársiasság légköre jellemezte”.) Vietnami részről még aznap kommentálták Podgornij állam­elnök calcuttai nyilatkozatát. Thanh Le, a párizsi Vietnam-ér­­tekezlet VDK-küldöttségének szó­vivője már azt mondta: „tárgyal­jon végre az USA komolyan, az értekezlet pedig, mint rendesen, tartson minden csütörtökön mun­kaüléseket”. Más szóval a VDK — és más nyilatkozatokból tudjuk, hogy a Dél-vietnami Ideiglenes Forradalmi Kormány is — a pári­zsi tárgyalásokon kívánja elérni a megoldást. Kissinger, Pekingből hazatérve sajtóértekezletén kijelentette, hogy az USA, amelynek számára „a vietnami háború súlyos, kimerítő és sok tekintetben tragikus lecke”, immár „nem törekszik csak kato­nai megoldásra”. Majd ezt mon­dotta: „Politikánk alapja az, hogy ... arra számítunk, hogy ha végül is sikerül elérni a rendezést, akkor azt az észak-vietnami és az amerikai küldöttség közötti köz­vetlen tárgyalások révén sikerül elérni.” A katonai helyzet képe Az eddig elmondottakban bőven van ellentmondó elem. Nixon is, Kissinger is tárgyalásról beszél , a saigoni amerikai parancsnokig viszont a bombázások fokozását jelentő közlései mellett, nem hall­gat arról sem, hogy a légierő és haditengerészet komoly erősítése­ket kapott, a saigoni rezsim had­seregének pedig naponta adnak át új és új fegyverzetet, Thieu el­nök pedig széltében-hosszában hir­deti: Washington nem szándékszik őt elejteni, sőt... Ha valaki a vietnami harci cselekmények ame­rikai fokozását (bombázás, Saigon újabb felszerelése) a tárgyalásról szóló washingtoni kijelentésekkel veti össze, olyan érzése is van, hogy a választási kampányban az elnöknek nagy szüksége van a „békeszándékkal fellépő Nixon” szerepére. A teljes képhez hozzátartozik, hogy a nyugati katonai szakembe­rek jó része a leghatározottabban cáfolja, alap nélkülinek, sőt, szán­dékos félrevezetésnek tekinti azt a saigoni beállítást, hogy a tavasz óta egyre lendületesebb, az ame­rikaiak számára oly fájó megle­petéseket hozó szabadságharcos offenzíva vesztett volna erejéből. „Semmi sem mutatja, hogy a for­radalmi hadsereg kifulladna. A katonai és politikai tevékenység felélénkülése a deltavidéken to­vábbra is azt jelzi, hogy folytató­dik a »pacifikálás« darabokra zú­zása” — írja a Le Monde. A nyu­gatnémet Christ und Welt kato­nai szakírója szerint a szabadság­­harcos erők „még különböző, ki nem játszott ütőkártyákkal ren­delkeznek, senki sem akadályoz­hatja meg ..., hogy egy nap meg­semmisítő rakétaeső hulljon Sai­gonra és partizáncsoportok zúdul­janak a fővárosra”. (A háborús erőhelyzetről szólva idézni kell abból az interjúból, amelyet Pham Van Dong, a VDK miniszterelnöke adott a Le Monde tudósítójának. „A Pentagon szak­embereit mintha meglepték volna az offenzíva méretei és a bevetett fegyverek, de meglepődésük oka az a tény, hogy illúziókkal táp­lálkoznak. A helyzet az, hogy eb­ben a népi háborúban a vietnami nép a fegyverek egész skálájával rendelkezik, a legkezdetlegesebb­től a legtökéletesebbekig” — mondta a miniszterelnök, a szo­cialista országok, mindenekelőtt a Szovjetunió segítségét méltatva.K öt megállapítás A tárgyalásokról szóló, egyre szaporodó találgatások értékelésé­hez helyes a legautentikusabb megállapításokra emlékezni. Az el­ső ilyen szöveg a Podgornij-láto­gatás után kiadott közös közle­mény megállapítása a lehetséges tárgyalási alapról: „A VDK kor­mánya és a DIFK részéről előter­jesztett ismeretes program, amely politikai rendezésre irányul (köz­te a hétpontos javaslat és a hozzá­fűzött két magyarázat) konstruk­tív alapot nyújt ahhoz, hogy az ország népének nemzeti vágyaival összhangban gyorsan rendezhessék a vietnami kérdést.” Egy másik ilyen megállapítás Thanh Le VDK-szóvivő párizsi sajtóértekez­letén hangzott el. Hanoi diploma­tája közölte, Xuan Thuy minisz­ter (aki részt vett a Podgornij szovjet államfővel folytatott meg­beszéléseken) visszatér Párizsba, majd amikor előbb a Podgornij-, majd a Kissinger-utazásról tettek fel neki kérdéseket, így felelt: „A Nixon-kormányzatnak közvet­len tárgyalásokat kell folytatnia a vietnami nép képviselőivel.” A harmadik — fentebb már idézett — megállapítás nagyon hasonlít ehhez. Kissinger is a közvetlen tárgyalásokat említette, mint kö­vetendő utat. Negyedik megálla­pításként Ngo Thuyennek, a VDK pekingi nagykövetének egy kije­lentését kell idézni: „Kormányunk politikája a vietnami probléma po­litikai megoldása érdekében kitart a párizsi tárgyalások mellett. Ha Nixon elnöknek új elgondolásai vannak, akkor a párizsi konferen­cián előterjesztheti azokat.” Vé­gül az ötödik megállapítás a Le Monde-interjúból való. Pham Van Dong: „ ... a háború csak azon a napon fog véget érni, amikor Nixon észreveszi, hogy nem vár­hat tőle semmit. Mindent elveszt­het ezzel a háborúval, kivéve a tisztes befejezést, mert el vagyunk szánva rá, hogy ezt biztosítjuk szá­mára ... A szabadság és a nem­zeti függetlenség nem alku tárgya. Egész történelmünk azt bizonyít­ja, és ebből most sem fogunk en­gedni.” Ezek az elhangzott megállapí­tások — a hozzájuk fűzött talál­gatások kölönce nélkül. MÉG A HARCOK ELŐTT: A SZÉKESEGYHÁZ HUÉBAN Folytatódik a pacifikálás darabokra zúzása

Next