Magyarország, 1973. július-december (10. évfolyam, 26-52. szám)
1973-11-11 / 45. szám
Közel-Kelet Tárgyalásgépezet Történelmi visszapillantás Módszerek és lehetőségek Szadat egyiptomi elnök október 16-i tűzszüneti javaslatában a többi között kijelentette: „Mihelyt végbement az izraeli erők kivonulása az összes megszállt területről, készek vagyunk az ENSZ keretében részt venni egy nemzetközi konferencián. Igyekszem meggyőzni harcostársaimat, az arab vezetőket és a palesztin nép képviselőit: fogadjanak el egy ilyen konferenciát, abból a célból, hogy a világközösséggel egyetemben megteremtsük azt a békét, amely a térség valamennyi országa törvényes jogai tiszteletben tartásán alapul.” Szadat tárgyalási javaslatának alapeszméje fogalmazódott meg a szovjet—amerikai indítványon alapuló, 1973. október 22-i Biztonsági Tanács-határozat harmadik pontjában: „Az érdekelt felek kötelesek haladéktalanul és a tűzszünettel egyidejűleg megfelelő égisz alatt megkezdeni a Közel-Kelet igazságos és tartós békéjének megteremtésére irányuló tárgyalásokat.” Álláspontváltozás Az új egyiptomi állásfogalás minőségi változást jelent a korábbihoz viszonyítva, amelyitt elegendő az arab államfőknek az 1967 júniusi háborút követő khartúmi „hármas nem”-ére hivatkozni) elutasított Izraellel bármiféle közvetlen tárgyalást. Az akkori merev elutasításban kétségkívül szerepet játszott a lélektani tényező: a vesztesek nem akartak egy asztalhoz ülni a győztessel, aki az erő pozíciójából diktálta volna a feltételeket. Volt azonban egy másik szempont is: az arab országok folytattak már az ENSZ égisze alatt közvetlen, majd közvetett tárgyalásokat Izraellel, s ezek a tárgyalások Izrael hibájából vezettek zsákutcába. Ami az első, a lélektani tényezőt illeti, az éppen a minap véget ért negyedik háború után „lemorzsolódott” : megdőlt az izraeli hadsereg verhetetlenségének legendája, s az arab hadseregek a tűzszünet során kialakult frontvonalaktól függetlenül , derekasan harcolva megszabadultak a nyomasztó izraeli katonai fölény traumájától. És nemcsak a lélektani gát szakadt át: Egyiptom bízik abban, hogy a szovjet—amerikai együttműködés, az arab országok cselekvő szolidaritása, Izrael növekvő nemzetközi elszigetelődése, a mind hatékonyabb „olajfegyver” stb. nem teszi lehetővé Izrael számára a korábban sikeresen alkalmazott obstrukció alkalmazását. Említettük már azokat a múltbeli izraeli—arab tárgyalásokat, amelyek — akárcsak a jövő tárgyalásai — az ENSZ égisze alatt folytak, méghozzá az úgynevezett rodoszi, majd a lausanne-i formula keretében. Most, a Biztonsági Tanács október 22-i határozata realizálásának küszöbén, nem érdektelen felidézni ezeknek a tárgyalásoknak a történetét. Rodosz és következménye ismeretes, hogy az akkor még jobbára brit irányítás alatt álló Arab Liga tagjai nem ismerték el az ENSZ 1947 novemberi határozatát sem, amely a Palesztinai mandátumterületet két részre, egy zsidó és egy arab államra osztotta fel. Az arab országok sérelmesnek tartották a felosztás arányait s ugyanakkor nem voltak hajlandók megbékélni azzal, hogy Palesztina egy részén, bár sajátos kolonizáció következtében, de mégis létrejöjjön az életképes, nemzeti sajátosságokkal rendelkező zsidó állam. Izrael az 1948. május 15-én kirobbant első háború során 40 százalékkal gyarapította területét, bekebelezve az ENSZ által életre hívott Arab-Palesztina tetemes részét. Az izraeli csapatok még a Sinai-félszigetre is behatoltak, s előretörésüket csak London erélyes fellépése tartóztatta fel. Egyiptom 1949. január 6-án értesítette Ralph Bunche ENSZ-közvetítőt, hogy hajlandó tárgyalni a tűzszünetről. Egy nappal később életbe is lépett a tűzszünet, s február 24-én megszületett Rodosz szigetén — ENSZ-közvetítéssel — az első fegyverszüneti egyezmény, amelyet Egyiptom és Izrael kötött egymással. (Ezeket a közvetlen tárgyalásokat általában rodoszi tárgyalások néven emlegetik, noha Rodosz szigetén csak Egyiptom és Transzjordánia egyezett meg Izraellel, míg a libanoni—izraeli megállapodás Rasz en-Nakaréban, s a legkésőbb, július 20-án megkötött Szíriai—izraeli egyezmény Mismar Hajardenben jött létre. Itt érdemes megjegyezni, hogy Irak és Szaúd-Arábia, amely szintén részt vett a háborúban, mindmáig nem kötött fegyverszünetet Izraellel, tehát jogilag mindig is hadiállapotban állott vele. A közvetlen arab—izraeli tárgyalásokon létrejött fegyverszüneti egyezmények kivétel nélkül tartalmazták azt az előírást, amelyet az egyiptomi—izraeli egyezmény 5. pontjának 2. cikkelye így fogalmazott meg: „A fegyverszüneti demarkációs vonalnak semmi esetre sem szabad olyan értelmezést kapnia, hogy politikai vagy területi határt jelent; ezt a vonalat anélkül vonták meg, hogy a fegyverszünet aláírói jogainak, követéseinek és pozícióinak rovására menne bármilyen kérdésben, amely a Palesztinai probléma végleges rendezését illeti.” Ennek egy korábbi ENSZ-határozat szolgált alapjául. Az 1948. december 11-én hozott, 194. számú ENSZ-határozat ugyanis leszögezte: „A közgyűlés úgy határoz, hogy azok a menekültek, akik vissza akarnak térni otthonaikba és békében akarnak élni szomszédaikkal, visszatérhetnek és jóvátétel címén megfelelő kártalanítást kell fizetni azoknak, akik úgy határoztak, hogy nem akarnak visszatérni otthonukba.” Ekkor ugyanis már a félmilliót meghaladta azoknak a palesztin arab menekülteknek a száma, akik részben az izraeli megfélemlítési politika, részben a hadicselekmények következtében menekültek el otthonaikból. A közgyűlés ugyanazon a napon, amikor határozatot hozott a palesztin menekültekről, életre hívta a Békéltető Bizottságot, azzal a céllal, hogy az arab— izraeli fegyverszüneti egyezmények megkötése nyomán összehívjon egy nemzetközi konferenciát. Ezen 1. rendeznék a palesztin menekültkérdést és 2. az 1947 novemberi ENSZ-határokat alapul véve megvonják a végleges „békehatárokat” Izrael és arab szomszédai között. Izrael vezetői rádöbbentek arra, hogy az ország ENSZ-felvétele a Békéltető Bizottságban való részvétel függvénye. Izrael már 1948. november 19-én kérte felvételét a világszervezetbe, de a Biztonsági Tanács 1948. december 17-i ülésén nem kapta meg az ehhez szükséges többséget. 1949. február 24-én újra próbát tett, de az egyértelmű válasz az volt, hogy Izraelnek pozitív tettekkel kell bizonyítania: elfogadja a menekültekkel kapcsolatos ENSZ-határozatot, valamint a Békéltető Bizottság szolgálatait. Izraelre komoly amerikai nyomás is nehezedett: James G. McDonald, Tel Aviv-i amerikai nagykövet Truman elnök aggályait hangoztatva sürgette: Izrael tegyen „kézzel fogható engedményeket”, különben Washington kénytelen „revideálni Izraellel kapcsolatos álláspontját”. Truman tanácsadói joggal számítottak arra, hogy az akkor még feudálisok vezette arab hadseregek összeomlása meggyorsítja az arab nemzeti mozgalmak forradalmasodását és Izrael intranzingens magatartása siettethe-ti ezt a folyamatot. A tanácsadóknak igazuk volt, csak az időpontot illetően tévedtek. Gamal Abdel Nasszer, a rodoszi fegyverszüneti tárgyalások részvevője, aki akkor még izraeli kollégáitól kért tanácsokat a partizánhadviselés stratégiáját és taktikáját illetően, jóval később, 1952 júliusában szervezte meg a fiatal katonatisztek hatalomátvételét... A Lausanne-formula Izraelnek tehát engednie kellett, s 1949. április 27-én megkezdődtek Lausanne-ban a közvetett izraeli—arab tárgyalások, az ENSZ Békéltető Bizottságának égisze alatt. A delegációk — az izraeli, egyiptomi, jordániai, libanoni, Szíriai — külön-külön tárgyaltak, s a Békéltető Bizottság egyeztette az álláspontokat. Az izraeli küldöttség és az arab küldöttségek 1949. május 12-én külön-külön aláírták a közös jegyzőkönyvet. Ebben az arab delegációk de facto elismerték Izrael Államot, mert elfogadták tárgyalási alapként az- 1947 novemberi ENSZ- felosztást! A jegyzőkönyvben a tárgyaló felek ígéretet tettek arra, hogy „megvalósítják azokat a célokat, amelyeket a közgyűlés 1948. december 11-i határozata körvonalazott a menekülteket, jogaik tiszteletben tartását, javaik megőrzését, valamint a területi és egyéb kérdéseket illetően ...” Izraelt a jegyzőkönyv aláírása napján felvették az ENSZ-be. Mihelyt Izrael az ENSZ tagja lett, vezetői már kevéssé szorgalmazták az ígéretek teljesítését. Az izraeli delegáció 1949. június 9-én már azt javasolta: az arab államok ismerjék el Izrael új határait, normalizálják vele a kapcsolatokat, s Tel Aviv ennek fejében hajlandó területéhez csatolni a gázai övezetet, annak menekültjeivel együtt. Az arab küldöttségek elutasították az izraeli javaslatot, s ellenjavaslatot tettek: Izrael fogadja el az 1947-es határokat, s ebben az esetben csak azok az arab menekültek térnek vissza, akik az Arab-Palesztinának ítélt területről menekültek el. Az izraeli delegáció 1949. augusztus 3-án az új határok elismerése fejében már csak 100 000 menekült befogadását ígérte. Ezek után az arab küldöttségek augusztus 15-én otthagyták Lausenne-t. Izrael vezetői birtokon belül érezték magukat. Washington nem tartott már arab forradalmi robbanástól, s a nyugati hatalmak a rákövetkező évben ünnepélyesen garantálták Izrael új határait, államhatárnak minősítve a fegyverszüneti megállapodások demarkációs vonalait. A rodoszi és lausanne-i formulák teljes csődje, majd a Tel Aviv-i annexiós politika fokozódása az évek során valóságos pszichózissá fejlesztette az izraeli szándékokkal kapcsolatos arab bizalmatlanságot. Remélhető, hogy a jelenlegi új helyzetben mód nyílik ennek leküzdésére is. NASSZER ÉS HUSSZEIN A rodoszi tárgyalások résztvevője MAGYARORSZÁG