Magyarország, 1973. július-december (10. évfolyam, 26-52. szám)

1973-11-11 / 45. szám

Közel-Kelet T­árgyalásgépezet Történelmi visszapillantás Módszerek és lehetőségek Szadat egyiptomi elnök októ­ber 16-i tűzszüneti javaslatában a többi között kijelentette: „Mi­helyt végbement az izraeli erők kivonulása az összes megszállt te­rületről, készek vagyunk az ENSZ keretében részt venni egy nemzet­közi konferencián. Igyekszem meg­győzni harcostársaimat, az arab vezetőket és a palesztin nép kép­viselőit: fogadjanak el egy ilyen konferenciát, abból a célból, hogy a világközösséggel egyetemben megteremtsük azt a békét, amely a térség valamennyi országa tör­vényes jogai tiszteletben tartásán alapul.” Szadat tárgyalási javas­latának alapeszméje fogalmazó­dott meg a szovjet—amerikai in­dítványon alapuló, 1973. október 22-i Biztonsági Tanács-határozat harmadik pontjában: „Az érdekelt felek kötelesek haladéktalanul és a tűzszünettel egyidejűleg megfe­lelő égisz alatt megkezdeni a Kö­zel-Kelet igazságos és tartós béké­jének megteremtésére irányuló tárgyalásokat.” Álláspontváltozás Az új egyiptomi állásfogalás minőségi változást jelent a koráb­bihoz viszonyítva, amely­­itt ele­gendő az arab államfőknek az 1967 júniusi háborút követő khar­­túmi „hármas nem”-ére hivatkoz­ni) elutasított Izraellel bármiféle közvetlen tárgyalást. Az akkori merev elutasításban kétségkívül szerepet játszott a lélektani ténye­ző: a vesztesek nem akartak egy asztalhoz ülni a győztessel, aki az erő pozíciójából diktálta volna a feltételeket. Volt azonban egy másik szempont is: az arab orszá­gok folytattak már az ENSZ égi­sze alatt közvetlen, majd közve­tett tárgyalásokat Izraellel, s ezek a tárgyalások Izrael hibájából ve­zettek zsákutcába. Ami az első, a lélektani ténye­zőt illeti, az éppen a minap vé­get ért negyedik háború után „le­morzsolódott” : megdőlt az izraeli hadsereg verhetetlenségének le­gendája, s az arab hadseregek a tűzszünet során kialakult frontvo­nalaktól függetlenül , derekasan harcolva megszabadultak a nyo­masztó izraeli katonai fölény traumájától. És nemcsak a lélek­tani gát szakadt át: Egyiptom bí­zik abban, hogy a szovjet—ame­rikai együttműködés, az arab or­szágok cselekvő szolidaritása, Iz­rael növekvő nemzetközi elszige­telődése, a mind hatékonyabb „olajfegyver” stb. nem teszi lehe­tővé Izrael számára a korábban si­keresen alkalmazott obstrukció al­kalmazását. Említettük már azokat a múlt­beli izraeli—arab tárgyalásokat, amelyek — akárcsak a jövő tár­gyalásai — az ENSZ égisze alatt folytak, méghozzá az úgynevezett rodoszi, majd a lausanne-i formu­la keretében. Most, a Biztonsági Tanács október 22-i határozata realizálásának küszöbén, nem ér­dektelen felidézni ezeknek a tár­gyalásoknak a történetét. Rodosz és következménye ismeretes, hogy az akkor még jobbára brit irányítás alatt álló Arab Liga tagjai nem ismerték el az ENSZ 1947 novemberi határo­zatát sem, amely a Palesztinai mandátum­területet két részre, egy zsidó és egy arab államra osz­totta fel. Az arab országok sérel­mesnek tartották a felosztás ará­nyait s ugyanakkor nem voltak hajlandók megbékélni azzal, hogy Palesztina egy részén, bár sajátos kolonizáció következtében, de mégis létrejöjjön az életképes, nemzeti sajátosságokkal rendelke­ző zsidó állam. Izrael az 1948. május 15-én ki­robbant első háború során 40 szá­zalékkal gyarapította területét, bekebelezve az ENSZ által életre hívott Arab-Palesztina tetemes ré­szét. Az izraeli csapatok még a Sinai-félszigetre is behatoltak, s előretörésüket csak London eré­lyes fellépése tartóztatta fel. Egyiptom 1949. január 6-án érte­sítette Ralph Bunche ENSZ-köz­­vetítőt, hogy hajlandó tárgyalni a tűzszünetről. Egy nappal később életbe is lépett a tűzszünet, s feb­ruár 24-én megszületett Rodosz szigetén — ENSZ-közvetítéssel — az első fegyverszüneti egyezmény, amelyet Egyiptom és Izrael kö­tött egymással. (Ezeket a közvet­len tárgyalásokat általában rodo­szi tárgyalások néven emlegetik, noha Rodosz szigetén csak Egyip­tom és Transzjordánia egyezett meg Izraellel, míg a libanoni—iz­raeli megállapodás Rasz en-Naka­­réban, s a legkésőbb, július 20-án megkötött Szíriai—izraeli egyez­mény Mismar Hajardenben jött létre. Itt érdemes megjegyezni, hogy Irak és Szaúd-Arábia, amely szintén részt vett a háborúban, mindmáig nem kötött fegyverszü­netet Izraellel, tehát jogilag min­dig is hadiállapotban állott vele. A közvetlen arab—izraeli tár­gyalásokon létrejött fegyverszüneti egyezmények kivétel nélkül tartal­mazták azt az előírást, amelyet az egyiptomi—izraeli egyezmény 5. pontjának 2. cikkelye így fogalma­zott meg: „A fegyverszüneti de­markációs vonalnak semmi eset­re sem szabad olyan értelmezést kapnia, hogy politikai vagy terü­leti határt jelent; ezt a vonalat anélkül vonták meg, hogy a fegy­verszünet aláírói jogainak, követé­seinek és pozícióinak rovására menne bármilyen kérdésben, amely a Palesztinai probléma vég­leges rendezését illeti.” Ennek egy korábbi ENSZ-hatá­­rozat szolgált alapjául. Az 1948. december 11-én hozott, 194. számú ENSZ-határozat ugyanis leszögez­te: „A közgyűlés úgy határoz, hogy azok a menekültek, akik vissza akarnak térni otthonaikba és békében akarnak élni szom­szédaikkal, visszatérhetnek és jó­vátétel címén megfelelő kártala­nítást kell fizetni azoknak, akik úgy határoztak, hogy nem akar­nak visszatérni otthonukba.” Ek­kor ugyanis már a félmilliót meg­haladta azoknak a palesztin arab menekülteknek a száma, akik rész­ben az izraeli megfélemlítési poli­tika, részben a hadicselekmények következtében menekültek el ott­honaikból. A közgyűlés ugyanazon a napon, amikor határozatot ho­zott a palesztin menekültekről, életre hívta a Békéltető Bizottsá­got, azzal a céllal, hogy az arab— izraeli fegyverszüneti egyezmé­nyek megkötése nyomán összehív­jon egy nemzetközi konferenciát. Ezen 1. rendeznék a palesztin me­nekültkérdést és 2. az 1947 no­vemberi ENSZ-határokat alapul véve megvonják a végleges „bé­kehatárokat” Izrael és arab szom­szédai között. Izrael vezetői rádöbbentek arra, hogy az ország ENSZ-felvétele a Békéltető Bizottságban való rész­vétel függvénye. Izrael már 1948. november 19-én kérte felvételét a világszervezetbe, de a Biztonsá­gi Tanács 1948. december 17-i ülé­sén nem kapta meg az ehhez szükséges többséget. 1949. február 24-én újra próbát tett, de az egy­értelmű válasz az volt, hogy Iz­raelnek pozitív tettekkel kell bi­zonyítania: elfogadja a menekül­tekkel kapcsolatos ENSZ-határoza­­tot, valamint a Békéltető Bizottság szolgálatait. Izraelre komoly amerikai nyo­más is nehezedett: James G. Mc­Donald, Tel Aviv-i amerikai nagy­követ Truman elnök aggályait han­goztatva sürgette: Izrael tegyen „kézzel fogható engedményeket”, különben Washington kénytelen „revideálni Izraellel kapcsolatos álláspontját”. Truman tanácsadói joggal számítottak arra, hogy az akkor még feudálisok vezette arab hadseregek összeomlása meggyor­sítja az arab nemzeti mozgalmak forradalmasodását és Izrael int­­ranzingens magatartása siettethe-­­ti ezt a folyamatot. A tanácsadók­nak igazuk volt, csak az időpon­tot illetően tévedtek. Gamal Ab­del Nasszer, a rodoszi fegyverszü­neti tárgyalások részvevője, aki akkor még izraeli kollégáitól kért tanácsokat a partizánhadviselés stratégiáját és taktikáját illetően, jóval később, 1952 júliusában szervezte meg a fiatal katona­tisztek hatalomátvételét... A Lausanne-formula Izraelnek tehát engednie kel­lett, s 1949. április 27-én megkez­dődtek Lausanne-ban a közvetett izraeli—arab tárgyalások, az ENSZ Békéltető Bizottságának égisze alatt. A delegációk — az izraeli, egyiptomi, jordániai, libanoni, Szí­riai — külön-külön tárgyaltak, s a Békéltető Bizottság egyeztette az álláspontokat. Az izraeli küldöttség és az arab küldöttségek 1949. május 12-én külön-külön aláírták a közös jegy­zőkönyvet. Ebben az arab delegációk de facto elismerték Izrael Államot, mert elfogadták tárgyalási alap­ként az­- 1947 novemberi ENSZ- felosztást! A jegyzőkönyvben a tárgyaló felek ígéretet tettek arra, hogy „megvalósítják azokat a cé­lokat, amelyeket a közgyűlés 1948. december 11-i határozata körvo­nalazott a menekülteket, jogaik tiszteletben tartását, javaik meg­őrzését, valamint a területi és egyéb kérdéseket illetően ...” Izraelt a jegyzőkönyv aláírása napján felvették az ENSZ-be. Mihelyt Izrael az ENSZ tagja lett, vezetői már kevéssé szorgal­mazták az ígéretek teljesítését. Az izraeli delegáció 1949. június 9-én már azt javasolta: az arab álla­mok ismerjék el Izrael új hatá­rait, normalizálják vele a kapcso­latokat, s Tel Aviv ennek fejé­ben hajlandó területéhez csatol­ni a gázai övezetet, annak mene­kültjeivel együtt. Az arab küldöttségek elutasítot­ták az izraeli javaslatot, s ellen­­javaslatot tettek: Izrael fogadja el az 1947-es határokat, s ebben az esetben csak azok az arab me­nekültek térnek vissza, akik az Arab-Palesztinának ítélt terület­ről menekültek el. Az izraeli delegáció 1949. augusztus 3-án az új határok el­ismerése fejében már csak 100 000 menekült befogadását ígérte. Ezek után az arab küldöttségek augusztus 15-én otthagyták Lau­­senne-t. Izrael vezetői birtokon be­lül érezték magukat. Washington nem tartott már arab forradalmi robbanástól, s­ a nyugati hatalmak a rákövetkező évben ünnepélye­sen garantálták Izrael új határait, államhatárnak minősítve a fegy­verszüneti megállapodások demar­kációs vonalait. A rodoszi és lausanne-i formu­lák teljes csődje, majd a Tel Aviv-i annexiós politika fokozódása az évek során valóságos pszichózissá fejlesztette az izraeli szándékok­kal kapcsolatos arab bizalmatlan­ságot. Remélhető, hogy a jelenlegi új helyzetben mód nyílik ennek leküzdésére is. NASSZER ÉS HUSSZEIN A rodoszi tárgyalások résztvevője MAGYARORSZÁG

Next