Magyarország, 1977. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1977-11-27 / 48. szám
Tél közeledtével tanulásról, filmekről és egyéb, négy fal közötti dolgokról sűrűsödnek meg a levelek. Nagyrészt ilyen olvasói írásokból idézünk az alábbiakban. „A Magyarország 1977/40. számában újszerű cikket olvashattunk a nyelvtanulásról. A szerző a nyelvet tanuló szemszögéből vizsgálta ezt a bonyolult kérdést, mégis csak az egyik oldalt domborította ki. Nekem az a véleményem, hogy ha a cikkben említett anyagi feltételekben óriási javulás következnék be, hazánk lakosai akkor sem tudnának több nyelvet. A módszer és a segédeszköz nélkülözhetetlen ugyan, de a legfontosabb mégis az érdekeltség. Létezik a nyelvtanulók tábora, vagyis azoké, akik már felnőtt fejjel, pénzt és fáradságot nem kímélve küszködnek a nyelvekkel és a másik oldalon vannak az iskolai tanulók, akiket oktatnak, de érdekeltségük egy nyelv elsajátításában legtöbbször csak egy osztályzat erejéig van. Tálcán viszik eléjük az ismereteket, szájukba rágják a nyelvtani szabályokat, de amikor kikerülnek az iskolából,soha többé kezükbe nem veszik a nyelvkönyvet. A cikkben említett kudarcoknak nyelvi oka is van. Közelebbről az, hogy a magyar nyelv a finnugor családba tartozik, s ha akármelyik indoeurópai nyelven akarunk tanulni, agyunkat át kell programozni annak a nyelvnek a gondolkodásmódjára. Anyanyelvünk és a tanított nyelvek között a távolságot csökkenthetné az eszperantónak »hídnyelvként« való alkalmazása. Ez ugyanis leegyszerűsített nyelvmodell, nyelvtana nem bonyolult, szókincse pedig elsősorban nemzetközi szavakra épül. Mivel semleges nyelv, nem rontja az anyanyelvet. Kiejtése könnyű, nincsenek benne archaizmusok, nyelvtani kivételek, nyelvjárások. Lehetségesek más megoldások is, de az eddigi, hagyományos kísérletezések helyett mindenképpen új módszerekhez kell folyamodni.” EHMANN BEÁTA BÖLCSÉSZHALLGATÓ, BUDAPEST „Lapjuk 1977/40. számában örökzöld témával foglalkoztak, a nyelvtanulással. Véleményem az, hogy nemzeti nyelvből soha nem lehet egyetemes világnyelv. Lenin erről azt mondta, hogy az az adott nemzet kiváltsága lenne, amit a többi nemzet nem fogadna el. Az eszperantó nyelvnek — mint Karinthy mondta —semmi más célja nincsen, mint amit hirdet önmagáról, hogy rendet teremtsen a világ kábelében«. Kilencven éve él, értékét már évtizedekkel ezelőtt olyan egyéniségek is felismerték, mint Lev Tolsztoj, Romain Rolland, Makszim Gorkij, Einstein, Jaurés és még sokan mások. Álljon itt a magyar szellemi élet egyik kiválóságának, a száz éve született Adynak a véleménye: »Nem lesz időnk száz nyelvet tanulni. Gondoskodni kell tehát arról, hogy anyanyelvünk mellett egy közös nyelvvel élhessünk. Hát nem magyar probléma-e a világnyelv? Nem százszor jobban érdekünk ez nekünk, mint a franciáknak? . .. Közülünk illenék, hogy kikerüljenek az internacionális nyelv legfanatikusabb apostolai.« Azt hiszem, hogy amíg nem ismerjük fel az eszperantó többoldalú előnyét, addig minden, nyelvtanulással foglalkozó cikk csak a nyelvtanulás kudarcáról számolhat be.” PODANI JÁNOS, BUDAPEST „A nyelvtanulásról megjelent cikk és az azzal kapcsolatos levelek olvastán szeretnék én is egyetmást elmondani. Az első világháború után, az 1920-as, 30-as években nagy lendületet vett Magyarországon az eszperantó nyelv tanulása. Vidéki városokban és nagyobb községekben is működtek eszperantó társaságok és tanfolyamok. Az egyiken magam is részt vettem. Egy alföldi iskolaigazgató, aki országgyűlési képviselő is volt, a Parlamentben beterjesztette azt az indítványt, hogy az elemi és középiskolákban a német nyelv helyett vezessék be kötelező nyelvként az eszperantót. Az akkori országgyűlés ezt erélyesen leszavazta, azzal a »kísérőszöveggel«, hogy ez kommunista nyelv. Hát ha ez igaz, akkor miért nem lehet most kötelező nyelvként tanítani? Miért nem kezdeményezzük elsőként, hogy kötelező nyelv legyen az iskolákban az eszperantó? Emellett bármilyen más nyelvet is lehet még tanulni. A turizmus az egész világon, így nálunk is mind jobban fellendül. Minél gyorsabb és könnyebb az idegen országokba való eljutás, annál többen utazgatnak, s ha tudnánk eszperantóul, Európának szinte minden országában könynyen meg tudnánkértetni magunkat. Nem kellene kézzel-lábbal mutogatni, mint most például Görögországban, vagy , Spanyolországban teszik a magyar tursták, még ha történetesen németül beszélnek is.” REZES-MOLNÁR LAJOS, BALATONFÜRED „A Magyarország 1977/44. számában az 1396 Budapest, Pf 634 rovat több levelet is közöl »Egymillió kudarc« című írásommal kapcsolatban. Ifj. Schütz István, az Idegennyelvű Könyvesbolt dolgozója »félig-meddig hivatalosan« szólt hozzá, s e minőségében felületességgel vádol. Nem tudom, mivel szolgáltam rá. Azon kívül, hogy a lingafon lemezt fonetikusan írtam, más tárgyi tévedést ő sem olvas rám. Tekintetbe kell venni azt is, hogy a cikk anyagának felvétele s az írás megjelenése között idő telt el, így nem írhattam meg, hogy időközben már angol nyelvlecke is kapható lett a boltban. Az említett levél kiegészíti a cikket, csakúgy, mint több olvasóé, s ezt ezúttal is köszönöm.” KALMAN GYÖRGYI, BUDAPEST „A Magyarország régi olvasójaként örömmel nyugtázom, hogy — mint 1975 őszén lapjukban javasoltam — nemrégiben egy fővárosi utcát Helsinkiről neveztek el. Ez évi 42. számukban dr. Nagy Károly levelében azt kérdezte: kinek köszönhető a székesfehérvári székesegyház falán levő Ady-idézet. Szerintem nem feltétlenül haladó emberek vésették a hősök emlékművére az 1918-ban írt »Nótázó vén bakák« című Adyversből vett két sort, hiszen Adyt a jobboldal egy része is megpróbálta kisajátítani magának. Németh László a debreceni Ady-társaság 1934-es emlékestjén figyelmeztetett : »Ezt a költőt nem lehet kócbabaként szétráncigálni.« Lányi István 1936-os leporellóján az említett hősi emlékmű még Adyidézet nélkül látható, így jogos a feltételezés, hogy az idézet később került oda.” BIKSZÁNÉ HAJDÚ KLÁRA, BUDAPEST „A Magyarország 1977/44. számában az »Elszakadás« című cikk zsebpénzről, takarékoskodásról szól. Az iskolai takarékbetét-állomány számadatait nézve, úgy látszik, hogy nincs baj e téren. Csaknem minden gyerek vált könyvecskét, szorgalmasan vásárolja a bélyegeket, a legtöbbet gyűjtők neve kikerül a faliújságokra, jutalmul kis képeket, reklámlapokat kapnak. De hogyan gyűjthet össze például egy harmadik általános iskolai osztályba járó gyerek 1000—1500 forintot egy tanév alatt? Szerintem szó sincs itt valódi takarékosságról. A szülő időnként átad egy összeget, hogy vigye a gyerek a takarékba. Jellemző az a mondat is, amit fiam üzenőfüzetébe írtak be az iskolában: »Takarékra pénzt behozni!« Bármenynyire szépek a számadatok, az iskolai takarékosság pedagógiailag ma még kimunkálatlan, egyáltalán nem nevelünk vele takarékosságra. Ha a gyerek a zsebpénzéből megtakarított forintokat gyűjtené így, akkor lenne pedagógiai értelme is, hiszen lemondana valamiről egy komolyabb cél érdekében. Akkor viszont nem lennének ilyen nagy összegű betétek, hiszen egy gyerek 120—150 forintnál többet aligha tudna összegyűjteni egy év alatt. Ám annak valóban lenne értéke.” ATANYI LÁSZLÓ, BUDAPEST „Értetlenül szemlélem hazánk egyik, világviszonylatban is leghíresebb tájegységének sorsát. Tokajnál megtalálható az alacsony hegység sajátos mikroklímája, az alföldi táj és két folyó, amely szinte kínálja magát a vízi sportoknak. Tokaj ódon utcáin hétvégeken és nyáron szinte nagyvárosi a forgalom, de a vendégek keserű szájízzel távoznak az első nap estéjén/'mert— bármilyen hihetetlen — Tóftailfen nincsen szálloda. A [%],kettyfílingben saját sátorral lehet Tielyett találni, de másnap reggel nincsjjpol megreggelizni. Bizonyára a közigazgatási helyzet is hozzájárul mindehhez, hiszen Tokaj Borsod-Abaúj-Zemplén megyéhez tartozik, de távol esik a megye nagy iparvárosaitól, viszont alig harminc kilométer a távolság Nyíregyházától, a szomszéd megye székhelyétől, így aztán a problémákat inkább Szabolcs megyében tartják nyilván, viszont segíteni Borsod tudna. Régi gond a helyi lakosság foglalkoztatása is. A megoldás adódna: idegenforgalmi központtá kellene fejleszteni Tokajt.” VÁRKONYI ISTVÁN, NYÍREGYHÁZA „A Vatikánnal és a katolikus egyházon belül folyó vitákkal kapcsolatban megjelent cikkekhez kívánok hozzászólni. A Lefébvre-ügy korunkban ugyan valóban egyedülálló, de az egyház történelme sokféle »belső eretnekséget« ismer. Ilyen volt ajanzenizmus, majd 1870 után az úgynevezett ókatolikus szekta kiválásához vezető püspöki lázadás az I. vatikáni zsinat tévedhetetlenségi dogmája ellen. A Lefébvre által foganatosított szentelések »érvényes, de meg nem engedett« módon történnek. Ha püspököt szentelne, az a legsúlyosabb kiátkozást vonná maga után. A magáról sokat hallató francia főpap ennél bizonyára óvatosabb, s Nyugaton már azt jósolja a sajtó, hogy irányzata ki fog fulladni.” DR. KRATKY TAMÁS, BUDAPEST „Lapjuk 1977/43. számának 14. oldalán »Gondok a nyári katasztrófák után« címmel közölték a Der Tagesspiegel cikkét. Nem lehet tudni, hogy az eredetiben vagy a fordításban, de földrajzi és ténybeli szarvashiba van benne. Azt írják, hogy az USA-ban Nevada és Arizona állam szabályozta és felosztotta a Columbia folyó vizét. A tény az, hogy e két állam a Colorado folyó vizét »osztotta fel« azáltal, hogy Boulder nevadai város közelében épült fel a világhírű Boulder-gát 1935- ben. Ez 37 milliárd köbméter víz tárolását és körülbelül 2 millió hektár föld öntözését teszi lehetővé, továbbá óriási mennyiségű elektromos energiát termel a vele együtt épült vízi erőmű. A Columbia folyó Washington és Oregon államok között folyik, a Coloradótól körülbelül 1500 mérföldre észak—északnyugatra.” H. B., BUDAPEST 1396 Budapest, Pf. 634 Tél eleji témák Levelek az eszperantóról A tokaji táj gondjai HÁMAN KATÓ ESZPERANTISTÁK KÖZÖTT ! Vezessék be kötelező nyelvként MAGYARORSZÁG 1977 48