Magyarország, 1978. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)
1978-03-19 / 12. szám
A bűvös szó: „drehfertig”, így nevezik nálunk is a filmesek nyelvén a forgatásra kész állapotot. A tévéfilmek műhelyében ez a szó sajátosan átlényegül: az időzavar okozta szorongások képzete társul hozzá. Félelmeké, amelyek ma sem kevésbé torokszorítóbbak, mint a képernyő hőskorában voltak. Nem enyhített rajtuk sokat a rutin sem. És átöröklődtek a televíziósok mind jobban felzárkózó második alkotói nemzedékére is. A másfél órás tévéfilmeket ma általában 25—30 nap alatt veszik fel. (A moziprodukciók készítőinek hozzávetőlegesen 40—50 forgatási nappal kell számolniuk.) Valamikor még nagyobb volt a különbség. Akkoriban a televíziósokat könyörtelenül hajszolta a naptár és az óramutató. Ez szülte azta különleges lforgatási lelkiállapotot, mely a feszítettség csökkenésével sem szűnt meg teljesen. Úgyszólván függetlenné vált a szűkmarkúan vagy bőkezűbben mért időtől. S még a legtapasztaltabb — a tévébe csak olykor-olykor kiránduló — mozifilmrendezőket is hatalmába keríti. Gyűrött arcok Reggel nyolc óra tájban — jórészt ilyenkor kezdődnek a forgatások — mogorva és gyűrött színészarcokat látni a filmezés színhelyén. A szereplők legtöbbje éjfél után kerül ágyba, és ha hatra állítja be az ébresztőórát, nyolc körül még le-leragad a szeme. A forgatásnak tehát ez a kritikus ideje. Ez az a holtpont, melyen az erőfeszítések ellenére is nehezen lendülnek át. („A reggeli nyűgösség olyan kődarab — mondja Baji Tibor, a drámai és irodalmi főosztály gyártási osztályának vezetője —, amelyet nem lehet egyszerűen félrerúgni az útból; kíméletes kézzel kell valahogyan az árokba gurítani.”) Kíméletes kéz — ez persze nagyfokú tapintatot, emberismeretet, mondhatni: pedagógiai érzéket feltételez. Apró trükkök segítik a televíziósokat a rosszkedv elhessegetésében. A női főszereplőt a forgatócsoport délceg külsejű Benjáminja fogadja. Az elcsigázott férfiszínészt „kedvenc székén” kínálja hellyel a rendezőasszisztens. A sminkes és a fodrász bókol, pletykázgat, viccet mesél, így oszlik el lassan a reggeli nyűgösség, így simítják el az előkészületek szinte mindennapos konfliktusait. Ezeknek a leggyakrabban a hiúság a háttere. A neves színésznő matrónaszerepben is húszévesnek szeretne látszani, műszempollákkal és szemaláfestéssel óhajtaná alakítani a század eleji évek proletárasszonyát. Partnerének pedig nem tetszik a rászabott — s a filmhős jellemzéséhez nélkülözhetetlen — kopottas öltöny. A panaszokat néha csak körmönfont érveléssel lehet elhallgattatni, máskor viszont egy-egy szemtelen-ironikus megjegyzés segít: „Határozottan jól áll neked ez a ránc.” Mialatt a színészt — illő lelki masszázs kíséretében — sminkelik és öltöztetik, a munkatársak egyik csoportja a helyszín megvilágításán fáradozik. Ha eredeti fényben forgathatnak, nincs különösebb bonyodalom. Tulajdonképpen akkor sincs, ha kizárólag műfényre (más szóval: műtermi világításra) van szükség. Az utóbbi egyébként mind nagyobb teret kap mostanában. A tévéjátékfilmek mintegy 80 százaléka tudniillik 16 milliméteres színes produkció, részint, mert idehaza is szaporodnak a színes készülékek, részint pedig, mert más műveletre — többnyire 1—2 órát fordítanak. Eltarthat azonban 5—6 óra hosszat is; az időtartam a terület nagyságának és a különböző speciális igényeknek a függvénye. Mindenképp eléggé tekintélyes ez az idő, főként, ha figyelembe vesszük, hogy 12 óránál többet (s ez már a „bruttó” tartam) nem lehet egy-egy napon forgatni. Fontos apróságok A gazdaságosság azt kívánja, hogy a lámpázással párhuzamosan végezzenek sok egyéb, nem kevésbé fontos munkát is: alakítsák a berendezést, igazítsanak a díszleten, elhelyezzék — szükség esetén — a felvevőgép mozgatását szolgáló fürtsíneket. Meg hogy például bekössék a meleg vizet a díszletfürdőszobába, ha a forgatókönyv netán azt írja elő, hogy az egyik jelenetben a színész „gyönyörteljesen” zuhanyozzék. Nem mindenhová lehet bekapcsolni a meleg vizet, így aztán a szereplő — ha eléggé bátor és edzett — hideggel tussolhat csupán. S hogyha történetesen el tudná is játszani a forró vizes zuhanyozás önfeledtségét, a színes film hamar leleplezné a csalást. A hideg víztől a szőr felborzolódik, a bőr jól láthatóan foltos lesz. Megannyi effajta — apró dolognak látszó — dolgot sorolhatunk annak érzékeltetésére, hogy a „különleges kívánságok” teljesítése mennyi nehézségbe ütközik tévéforgatáskor. Vannak rendezők — közéjük tartozik Nemere László —, akik a " legszívesebben eredeti helyszínen készítenek filmet. Ennek is bizonyos" feltételek hiánya az oka. A stúdióban szinte lehetetlen olyan életszerűvé formálni a díszletet, amilyen — mondjuk — egy valódi hálószoba. Betöltetlenek azok az aprómunkára rendeltetett munkakörök, amelyek lehetővé tennék, hogy a fal kellően repedésesre, vedlettre sikeredjék, vagy hogy ügyes kezek elhihetően odavarázsolják a berendezési tárgyak véletlennek tetsző látványelemeit, csorbulásait, kopásait, furcsaságait. Helyzetek és mondanivalók hitele forog ezáltal kockán. A nézőt nyomasztja a jelenlétét túl feltűnően eláruló díszlet. Hiába a tökéletes világítás, hiába a tervezők, a berendezők, a maszkmesterek, a kellékesek műgondja — a hatás odavész. Bármilyen jelentéktelennek látszik mindez, közvetve vagy közvetlenül befolyásolja a forgatás légkörét. Annál fontosabb, hogy a televíziósok az egyéb zavaró tényezőket kiküszöböljék. Tegyük fel: valahol a pusztán gyülekezik a szereplőgárda. A délelőtt derekán vagyunk, jó néhányan már megéheztek. Az idegesség levezetésére is jól jönne pár falat. Ha ezekben a megint csak kritikus órákban nincs ott a büfé (szerencsére ott van!), a hangulat a mélypontra süllyed. A szendvicset, az üdítő italt és a kávét — ez is a szervezéshez tartozik — jóformán „a színész szájához” viszik. Az időgazdálkodás diktálja ezt, szó sincs elkényeztetésről. A gyártásvezetők fogalmazása szerint „a büfé lelki támasz”. Szigorú előírás: naponta egyszer meleg ételt is kell kapniuk a forgatás résztvevőinek. Két fogást számítva tehát nemegyszer 120— 140 tányér kíséri el útjára a forgatócsoportot. Szabó Magda „Abigél” című műve tévéváltozatának forgatásakor 200 rántott szeletet fogyasztott el a félszáz főnyi lánystatisztéra. Ha úgy adódik, útitárs a „gulyáságyú” is, hiszen megeshet, hogy a helyszínen kell megfőzni az ebédet. Ilyen előzmények után kezd végre dolgozni a felvevőgép. Ezekben a percekben — némi túlzással — lélegzetet sem vehet többé senki anélkül, hogy meg ne gondolná, használ-e ez a produkciónak. Az idegfeszültség eljut a tetőpontra. A forgatás sorrendje ma sohasem követi a képernyőn megjelenő film — a „végtermék” időrendjét. A televízióban utoljára Keleti Márton vett fel filmet e szerint. Ma inkább „fényirányban” forgatnak (azaz egymást rögzítik azokat a jeleneteket, amelyek azonos megvilágításban játszódnak), vagy pedig helyszín szint végzik a munkát, tehát azonos helyszínen zajló történéseket veszik fel egyhuzamban. Ez másképpen nem is lehetséges. Az egy órás film sem igen tűrné, hogy a cselekmény sorrendjében haladva mindig újra világítsák, díszletezzék a helyszínt, újra öltöztessék és sminkeljék a szereplőket. A televízióban oly sűrűn készül sok részes sorozatok még kevésb viselnék el ezt a munkamódszert. Az időrendet felborító forgatásnak viszont veszélyei vannak. Ügyelni kell rá, hogy a végső formáját elnyerő film egymáshoz csatlakozó jeleneteiben — amelyeket különböző napokon vettek fel — el ne felejtődjék például egy égő cigaretta. Furcsa az is, ha a szereplő zakóban rohan az ablak felé, hogy aztán ingujjban lendüljön át a párkányon... Locsolták a havat Az időjárás is okozhat kellemetlenségeket. Déry Tibor „Philemon és Baucis” című írásának filmfeldolgozásában egy cselekménysor egymáshoz kapcsolódó két részét kétnapos időeltéréssel vették fel Az egyik januári forgatási napon még száraz volt a budapesti Mechwart tér aszfaltja, a másikon vastag hó borította. A környék lakóit meghökkentve négy locsolókocsi jelent meg, s meleg vízzel távolította el — boszorkányosan rövid idő alatt — a hótakarót. A múlt nyáron pedig az esővel gyűlt meg leginkább a televíziósok baja. Folyton a felhőket lesték. (A lámpák például zivatarban használhatatlanok, átforrósodó üvegük a rázúduló hideg víztől felrobbanhat.) Az alapelv, mely szerint minden forgatási perc drága, időnként mókás sietséget szül. Carla Romanelli és Szilágyi Tibor ágyjelenetének felvétele például így zajlott le a „Segítsetek! Segítsetek!” című filmben: a férfi főszereplő színházi próbáról jövet ért a helyszínre, a szinte percre kiszámított menetrend szerint. Az ágy bevetve, a hősnő forgatáshoz öltözve, helyesebben: vetkőzve. Sietős bemutatkozás : „Szilágyi.” — „Romartelli.” — „örvendek.” — „örvendek.” És már kezdődött is az erotikus jelenet próbája... OCSOVAI GÁBOR film alig-alig találhat külföldi ve- Televízió vére. A legtöbb bonyodalmat a kétfajta fény meglehetősen gyakori keveredése okozza. A vegyülés erőteljesen befolyásolja a színhatást, a világításkor tehát roppant körültekintően kell eljárni, esetleg például szűrőket kell alkalmazni. Az ablakokra, a felvevőgépre vagy a lámpákra sok esetben fóliát tesznek. Ez manapság egyre kevésbé nélkülözhető eszköze a forgatásnak. Sajnos, szerfölött drága, jobbára keményvalutát kell fizetni érte. A világításra — mint az egyik legkényesebb és leglényegesebb Forgatásra kész állapot Találkozás a felvétel előtt Minden perc drága KÁLLAI FERENC STATISZTÁK GYŰRŰJÉBEN Az ágy bevetve, a hősnő forgatáshoz vetkőzve MAGYARORSZÁG 1978/12